Art Is Business | 8. SZÁM

2020. ÁPRILIS | 8. SZÁM

DÖMÖTÖR ANDRÁS RENDEZŐ

VÉSZHELYZETBEN SEM HALLGATNAK A MÚZSÁK KEDVES OLVASÓK! Szerencsére nem háborút élünk át, amikor – Cicero szerint – hallgatnak a múzsák, „csak” vészhelyzetet. Két héten keresztül, 2020. március 28-a és április 11-e között az otthonokat, a lakóhelyeket csak munkavégzés vagy az alapvető szükségletek ellátása céljából lehet elhagyni – néhány órára. A szobafogságot az előadóművészek a médián keresztül számtalan módon igyekeznek megkönnyíteni. Például azzal, hogy előadásaik felvételeit nyilvánosan hozzáférhetővé teszik. Kulturális programokban tehát – még ha kicsit más formában is – nincs hiány. És megszületett az összefogás a művészekért is.

Schell Judit és Kálomista Gábor 2020. március 16-án létrehozta a Színházi Szolidaritási Alapot. Az alap célja, hogy a koronavírus okán bezárt színházakban foglalkoztatott – elsősorban állandó szerződéssel nem rendelkező – színészeknek az elkövetkezendő nehéz időszakban anyagi támogatást nyújtson.

A százhatvanezer forintnyi támogatást űrlap kitöltésével lehet igényelni. Az adómentes juttatást két részletben, két hónapon keresztül utalják át. A Thália Színház vezetősége az alapot tizenötmillió forinttal támogatja. Az összefogásnak köszönhetően a Színházi Szolidaritási Alapba már több mint tizenhétmillió forint folyt be. Köszönik az eddigi felajánlásokat, és várják a továbbiakat az MKB 10300002-1318002300014900 bankszámlaszámra.

Az alap Facebook-oldala: https://www.facebook.com/szinhaziszolidaritasialap/. További információ:szinhaziszolidaritasialap@gmail.com Az Előadóművészi Jogvédő Iroda (EJI) közleménye Az EJI és az Artisjus az előadók és szerzők megsegítése céljából rendkívüli szociális támogatásokat tesz elérhetővé.

Kérik, hogy a szűkös források optimális elosztása érdekében csak az egyik közös jogkezelőnél (vagy az EJI-nél, vagy az Artisjusnál) pályázzanak támogatásra.

A kérelemhez szükséges űrlap az EJI honlapjáról tölthető le: https://eji.hu/cikk/rendkivuli_szocialis_tamogatas_ eloadomuveszeknek Az EJI azoknak az általa képviselt előadóművészeknek biztosít támogatást, akik a rendkívüli kormányzati intézkedések miatt jelentős bevételektől esnek el.

A szociális juttatás feltétele legalább négy, a járvány okán elmaradt előadás megjelölése, és kizárólag azon előadóművész számára állapítható meg, aki személyi adatlapját 2020. március 11-ét megelőzően benyújtotta az EJI-hez. Aki március 31-ét követően, de 2020. április 30-át megelőzően küldi be kérelmét, egy hónapra kaphat rendkívüli szociális támogatást, amelynek kifizetési határideje 2020. május 15. 24:00 óra.

A kérelmet két példányban kérik a covid19@eji.hu e-mailcímre. A járványveszély miatt postai úton nem fogadnak be űrlapokat, továbbá a megítélt szociális támogatást az EJI kizárólag a kérelmező bankszámlájára utalja át. Az űrlap kitöltésével kapcsolatos segítség szintén a covid19@eji.hu e-mail-címen kérhető.

A Katona József Színház Facebook-bejegyzése „A társadalmi felelősségvállalás jegyében a Katona József Színház is védőmaszkok gyártásába kezdett, melyeket a kereskedelemben dolgozóknak ajánlottunk fel. A varroda, a kárpitosműhely és az öltöztetőtár közreműködésével eddig száz maszkot készítettünk, amelyeket már át is adtunk az egyik nagy áruházlánc logisztikai központjának. Az ott dolgozók munkája elengedhetetlen a folyamatos élelmiszer-ellátáshoz. A maszkok gyártását a továbbiakban is folytatjuk. Így szeretnénk hozzájárulni a koronavírus-járvány elleni védekezéshez.” „Amikor ekkora krízist él át a világ, még fontosabbá válnak gyökereink, hagyományaink, amelyekben összefonódik a spiritualitás és a kultúra” – hangsúlyozta az idei Színházi Világnapon Shahid Nadeem pakisztáni drámaíró. A színház szentéllyé válhat. Ideje helyreállítani a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között.

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2020. ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: CANJAVEC JUDIT, FÁBIÁN BARBARA, HARDI JUDIT, JANKÓ JUDIT, L. HORVÁTH KATALIN, NAGY ZSÓFIA, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA, TAKÁCS DALMA, VÁRHEGYI ANDRÁS | FORDÍTÓ: SZIJ BARBARA KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | PROJEKTFELELŐS: SINKOVICZ ANITA GRAFIKUS, TÖRDELŐ: GERE ZSUZSANNA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS KFT. www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127

1

STYLIST: PAKSI ÉVA RUHA: VAN GRAAF

2

„MOST KELL ÉSZNÉL LENNEM, NEHOGY ELTÁVOLODJAM MAGYARORSZÁGTÓL” SZERZŐ: SZEMERE KATALIN FOTÓ: BIELIK ISTVÁN

„Amikor az ember a magyar hírektől lesz ideges, úgy érzi, ide tartozik” – mondja Dömötör András rendező, akinek jobbnál jobb munkái vannak német színházakban. Bár színészdiplomája is van, mindig a rendezés érdekelte jobban. Arról beszélgettünk, miért idegenkednek a direktorok és a nézők a kortárs daraboktól, mit kedvel igazán a német színházban és mit tart saját kudarcának. Szóba kerültek megkövesedett hatalmi struktúrák, a színpadi írás oktatásának hiánya, és az is kiderült, miért lett hangsúlyos a Figaro házassága rendezésében a szexuális abúzus ügye.

(Beszélgetésünkkor még nem érte el a koronavírus-járvány Magyarországot.)

Valószínűleg német nyelvterületen több időt tölt, mint itthon. Hol érzi magát otthon? Éveken át próbáltam erre választ találni, aztán ezt a kettős életet sikerült átkereteznem, és úgy mondanám, hogy ebben a helyzetben vagyok otthon. A német nyelvterületen belül adott esetben lehetnek nagyobb távolságok, mint mondjuk Budapest és Berlin között. Nem az országhatárok és a távolságok számítanak, hanem, hogy hol vannak jó színházak. És Budapest ilyen európai város. Nem keresem, hogy melyik ország az otthonom, közösségeket, embereket, helyzeteket látok. Németországban lépésről lépésre alakult minden, aztán egyszer csak, úgy három-három és fél éve minden adott volt, hogy letelepedjek. Megéreztem, most kell

észnél lennem, nehogy eltávolodjam Magyarországtól. Idetartozom, fontos nekem a magyar közeg. Ugyanakkor nem érzem már kizárólagosnak.

Tulajdonképpen így tudtam megteremteni, hogy független magyar rendező legyek.

Megvolt a valós veszély, hogy elszakad innen?

Volt egy pont, amikor minden lehetőség megvolt erre, az elegendőnél több munka, barátságok, biztonság, még háziorvos is. Elkezdtem otthon érezni magam, ami egyrészt rendkívül felszabadító, másrészt roppant nyomasztó.

Sok embert kérdeztem arról, milyen hazát váltani. A legtöbben azt mondták: egyszer csak ott ragadtak valahol, ilyen a modern élet. Tehát olyan döntés, mint amikor valaki az életéért vagy jobb életkörülményekért menekül, nem volt

náluk. Én nem akartam szakmailag elszakadni innen.

De miért, ha ott olyan jó, és kézről kézre adják?

Ez érzelmi kérdés, nehéz erről beszélni.

Mi az, ami hiányzott a magyar színházból?

Nyilván az emberek. Mondjuk a volt osztálytársaim, akikkel az AlkalMáté Truppot csináljuk évente, vagy az orlais csapat, akikkel a Second Life-ot készítettük. A Katona József Színházban a volt tanítványaim, és rengetegen, akikkel jó volt találkozni. A nyelv is nagyon hiányzott, a magyar kultúra. Ebben az országban születtem, izgalmas közeg tele drámaisággal, szépséggel.

Amikor az ember az itteni hírektől lesz ideges, úgy érzi, ide tartozik.

Miért a német nyelvterületet választotta?

3

Ennek több oka van. Az apám korai halála miatt részben az anyai nagymamám nevelt, akinek német felmenői voltak és egyfajta német identitása. Fontosnak tartotta például – és ez az 1950es években elég ortodoxnak tűnt –, hogy a gyerekei németül tanuljanak.

Ezzel párhuzamosan, a nyugat-német katolikus egyház segítette a katolikus egyházat itt, a vasfüggöny mögött. Ez azt jelentette, hogy a hatvanas években idejött egy Ruhr-vidéki hölgy a lányával, és készpénzzel, tárgyakkal támogatta a Zala és a Vas megyei papokat. És mivel Zalaegerszegen nem volt német tolmács, előszedték az akkor gimnazista nagybátyámat. Ő meg a német hölgy lányával szerelembe esett, később összeházasodtak. A két unokatestvérem, akikkel felnőttem, német állampolgárok lettek, a családban a német nyelv természetes volt, németek voltak a játékok, a mesekönyvek. A családi csetben a nagynéném most is németül ír. A nyolcvanas években már engedél�lyel utazni is lehetett, aztán meg elkezdtem rendesen tanulni a nyelvet. És bár ma jobban beszélek angolul, a német kultúrát otthonosnak érzem. Utána volt egy nagy találkozásom az irodalommal, a német romantikával például és persze a színházzal, amikor a Kovalik Balázs vezette őszi fesztiválon láttam Thalmeier 4

Liliom-előadását, ott valami történt velem. Az motoszkált bennem: oda akarok menni, körül akarok nézni. És van egy harmadik ok is: az ottani demokrácia működése.

A jelenlegi kultúrpolitikai helyzet, a függetlenek ellehetetlenülése, a színházak támogatásának bizonytalansága mennyiben segítette a döntését?

Ha azt kérdezi, az Orbán-kormány miatt akartam-e innen elmenni, akkor a válaszom: nem. Ez a kultúrpolitikai helyzet az egészet csak megfejelte. Amikor rendezőként végeztem, be kellett látnom, nem történt meg a valódi rendszerváltás a szakmában, és megmaradtak a hatalmi struktúrák, a jól körülhatárolt territóriumok. Egy hatalmi rendszerben szocializálódtak, akik akkor a vezetők voltak, intézményeket, szakmai kuratóriumokat sajátítottak ki, és aki a pályára lépett, betagozódott a hierarchiába.

A rendszert a mostaniak is megtartották, vagy mondjuk úgy, hasonlót hoztak létre, csak a pénzeket pakolták át. De hozzájuk meg kapcsolódni sem lehet.

Most lépésről lépésre olyan kiszorítósdi megy, ami visszafordíthatatlan. És van egy kudarcom, ami a gyengeségem is: nem tudtam eléggé szembefordulni ezzel, hogy megteremtsem a saját, független társulatomat. Megpróbáltam,

ez volt a Szakkör, de hiányzott belőlem ehhez az alkatiság, a kitartás.

Amikor az Örkény Színház tagja volt, úgy tűnt, mintha az igazgató, Mácsai Pál az utódját látná önben. Miért jött mégis el onnan?

Amikor az Örkénybe kerültem, nagyon klassz, szoros viszonyom volt vele. De a választásaim és Pali szándékai nem találkoztak, én szerettem volna kísérletezgetni, ő biztosabb dolgokat akart.

Fiatalok sem igen voltak a társulatban, akikkel egy pályakezdő rendező igazán hangot találhat. Az Örkény később nyitott a független társulatok felé, mint azt szerettem volna. Mácsainak fájt, amikor eljöttem a színházból, háromszor ültünk le megbeszélni ezt. Az a tragikus ebben, hogy mindketten akartuk, de nem ment. Mára teljesen más az Örkény, tele fiatal színésszel, és nagyon erős lett a generációs átjárás. Pali csodálatos ember, példakép, és szerintem nagyon jókat lépett december óta, amikor beleállt a szabad színházért, a független kultúráért szóló összefogásba.

Volt olyan munkája bármelyik magyar színházban, amelyben – politikai okokra hivatkozva – korlátozták?

Nyílt konfrontációm sosem volt, inkább kérések, hogy ilyen-olyan okokból ne válasszak egy darabot. A legnagyobb félelmet a kevésbé ismert szerzőkkel

szemben tapasztaltam. A kortárs műveket kerülik az igazgatók. Van benne persze önbecsapás: azért tudunk ilyen sok klasszikust játszani, mert a nyelv megengedi, hogy újrafordítsuk ezeket, és tulajdonképpen így kortársak lesznek. De kapaszkodót adnak a klasszikus nevek, és ez a nézőknek is biztonságosabb. Pedig a kortárs direktben fogalmaz, tisztán beszél, jelenidejűséget képvisel. Azt látom, az újrafordított klasszikusoknál egyszerű térben zajlik a játék, kitalálnak rá valami flikk-flakkot, vagy picit ironizálnak a távolsággal a múlt és a jelen között, és kész. Ha jön a gonosz király, akkor összekacsintunk, értjük, hogy ő a miniszterelnök. Mindenki tapsol, micsoda bátorság. Ez nekem végtelenül unalmas. És aggasztó, hogy a fiatal rendezők semmi eredetihez nem nyúlnak, ugyanazok a darabok pörögnek évtizedek óta. Amikor lediplomáztam, megrendeztem a Párnaembert, ami nagyon jól sikerült. De nem akartam további öt Martin McDonagh-darabot csinálni, hanem gyorsan kerestem teljesen másokat. Azért persze sikerült pár kortárs darabot is színpadra állítanom: a Szirénéneket, a Bőrpofát, a Mártírokat. A Terrort Máté Gábor küldte el, az is magyarországi bemutató volt. A Gondnokság kísérleti produkció lett. A Marat/ Sade-ot Térey János új szövegével és új zenével az alapoktól építettük újra.

Szeretett volna állandó író-alkotótársat?

Ez a legnagyobb vágyam, és most is keresek. Nagyon nehéz, bonyolult viszony. Sok kísérletem volt, és bár találtam nagyon jó szerzőket, többen cserben hagytak, eltűntek. Néhány külföldi íróval kapcsolatban állok, és Benedek Alberttel a mai napig együtt dolgozunk, a Second Life-ot és Berlinben a Mefistolandot is közösen írtuk. Szintén közös munka lesz az új darab, amelyet Orlai Tibornál fogok rendezni a Second Life folytatásaként. A Katonában Térey János Káli holtak című regényét adaptálom. Úgy volt, hogy János majd besegít ebbe, és lett volna egy titkos tervem vele hosszú távon, amiről már nem tudtunk beszélni.

Külföldön mennyire lobbizik a magyar kortárs darabok bemutatásáért? Egyáltalán van ilyen igénye?

Abszolút. Most éppen Téreyért lobbizom. Amikor rendezni hívtak Grazba, invitáltam két magyar szerzőt, Mikó Csabát és Székely Csabát egy kisebb

munkára. Székely Csaba meg is írta, azóta folyamatosan visszahívják.

Tulajdonképpen úgy kezdődött a külföldi karrierje, hogy ösztöndíjjal ment Németországba, ott összebarátkozott egy dramaturggal, aki később egy színház vezetője lett, és elhívta önt.

Ez lendített a felkérések számán is?

Két színházban kezdtem el egyszerre rendezni Berlinben. Ez volt az egyik, amit említ, a Gorki. A másikkal pedig a Katonának volt kapcsolata: tagja ugyanis a Mitos21 nemzetközi színházi hálózatnak, amely különböző országokból hívott meg fiatal rendezőket egyegy színésszel. A témát ők adták meg, 2013 júniusában: az angol miniszterelnök, David Cameron unióellenes beszédét. Akkor itt már javában hasonló kormányzati hangok voltak, ezért írtam egy szöveget arról, hogy egy magyar politikus szövetséget ajánl az Unió ellen Angliának, Kovács Lehel játszotta el. Ezt bemutattuk a Deutsches Theaterben, ahova visszahívtak rendezni. Grazba a Gorki dramaturgja ajánlott tovább.

Ami utána jött, meseszerű. Jólesik, ha felhív egy intendáns Bázelből vagy Bécsből azzal: „láttuk az előadásait, szeretnénk, ha nálunk dolgozna”.

Az Art is Businessben gyakran foglalkozunk azzal: a társadalmi felelősségvállalás mit jelent egy művésznek.

Van ügye, amivel rendszeresen foglalkozik?

Igyekszem a segítségnyújtás helyzeteit megkeresni, de erről nem elegáns beszélni. A környezetvédelem és ennek tudatosítása a környezetemben elengedhetetlen, de ez talán alap is. És vannak szokásaim: például minden próbafolyamat elején megkérem a társulatot: ne legyen premierajándék, ne vásároljunk szemetet. Azt a pénzt, amit erre költenének, adjuk össze, és a darab tematikájához kapcsolódó valamilyen alapítványnak ajánljuk fel. Általában a színház is hozzáteszi a magáét. A Figaro házassága után például egy nőjogi szervezetet támogattak Hannoverben. Ügyemnek érzem a kortárs színházi szövegek sorsát, sokat olvasok, tájékozódom, és nagyon érdekelne egy egyetemi szak kidolgozása, ami színpadi szerzőket képez. Marius von Mayenburg például nem azért olyan jó író, mert úgy született, hanem mert Tankred Dorsttól tanult Berlinben, és minden technikai fogást elsajátított.

A Figaro-rendezésében nagy szerepe van a szexuális abúzusnak. A metooügyek miatt került ez előtérbe? Évek óta foglalkoztat a darab, Várady Zsuzsi dramaturg ajánlotta az egész Beaumarchais-trilógiát A bűnös anyával meg a Sevillai borbéllyal együtt, nagyon régen. Most, amikor újraolvastam, az volt a legerősebb élményem, ahogy a nőkkel bánik a szerző. Teljesen inaktívak, a férfiak projekciós felületei. Csak később alakult ki, hogy a szexuális zaklatás irányába menjünk el. Persze kellettek ehhez a metoo-történetek is. Fontos volt, a színészek mit gondolnak, és mit akarnak eljátszani belőle, ezeket ugyanis használni akartam, tehát kinyitottam a kérdést, és a személyes gondolataikat építettem bele a szövegbe.

Az AlkalMáté társulattal, azaz a volt színművészetis színészosztálytársaival minden nyáron készítenek egy előadást valamelyikükről. Gyakorlatilag évente ezen a pár előadáson lehet önt színpadon látni.

Mennyire ambicionálja, hogy színész maradjon?

Ha véget ér az AlkalMáté, akkor válik ez igazán megfontolandóvá. Nem tudom, lesz-e elvonási tünetem. Tulajdonképpen sosem akartam színész lenni magában. Az első pillanattól rendeztem a színészosztályunkban, figyeltem a díszletre, a jelenetekben lévő párbeszédek minőségére.

Amikor önről szólt a darab, egyetlen témára sem mondott nemet?

Kíváncsi voltam arra, mi történik, nem akartam túlkontrollálni, üzenetet megfogalmazni magammal kapcsolatban.

Egyetlen témát akartam kihagyni, de ezt már az elején bejelentettem. Az a történet ugyanis nem rólam szólt, hanem arról, aki abban az élethelyzetben mellettem állt. És ő maga kérte, ha előadás készül rólam, ez ne legyen benne.

Említette a beszélgetés elején, nem szeretne elszakadni a magyar színházi szakmától. Mit szeretne itthon csinálni?

Szeretném a mostani helyzetemből újra megnézni, mi van itthon, újra feltalálni magamat. Az orlais csapatban szeretnék hosszú távon gondolkodni, főleg a volt osztálytársaimmal. Jövőre rendezek a pesti Operában is, teljesen véletlenül a Figaro házasságát. Most több külföldi munkát visszamondtam.

Aztán majd meglátjuk, ez hogyan folytatódik itthon.

5

„OLYAN EZ, MINT A SÍELÉS” SZERZŐ: NAGY ZSÓFIA FOTÓ: PAPP ENDRE

Gombó Viola Lotti a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színészhallgatója, de tavaly nyáron már első nagyjátékfilmjét forgatta, amely ősztől látható a mozikban. Több mint egy éve játszik az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban, idén pedig a Katona József Színházban is lehetőséget kapott.

Abban mindig is biztos volt, hogy az irodalom érdekelné. Az első dolog, ami igazán megfogta, az Oidipusz király volt, Babits Mihály fordításában. Olyan volt számára, mint egy krimi. Nagy hatással volt rá a székesfehérvári alternatív társulat, melynek sokáig tagja is volt. Első nagy sikere egy versmondó versenyen érte, amelyet megnyert. Kezdetben fontos motivációs erőt jelentettek számára a külvilág elismerő visszajelzései.

Sikerélményei arra buzdították, hogy a színészet felé induljon, az utat azonban magának járta ki. Egy évet tanult Kaposváron, 2016 óta pedig a Színházés Filmművészeti Egyetem hallgatója.

Az őt ott körülvevő embereket fontos inspiráló erőnek tartja, az intézményt pedig nagyon jó közegnek, ahol valódi művészképzés zajlik. Hisz abban, hogy valami teljesen újat mutathat a világnak, karrierjének nagy energiával és azzal a mottóval szeretne nekivágni, hogy bármi lehetséges.

Vannak szerepek, amelyeket nagyon szívesen eljátszana: Lady Annát a III. Richárdból vagy Carment, de könnyedén megtalálja az utat a legtöbb figurához.

Szeret dolgozni a karakterekkel, kutatómunkát végezni. Ilyen számára például a Cabaret, amelyet ifjú Vidnyánszky Attila rendez az Ódry Színpadon. Gombó Viola Lotti Sally Bowlest, a cabaret girlt 6

alakítja az előadásban, aki Berlinben, a KitKatClubban táncol. Igazi kihívás számára, annál is inkább, mert musicalben most játszik először; most áll számára össze, hogyan hangolható össze a tánc, az ének és a beszéd a színpadon. Munkája részének tekinti mindenből kihozni a maximumot. Az emberi természetet kimeríthetetlen témának tartja, így hisz benne, hogy minden szerepnek meg tudja találni az izgalmas oldalát.

A fiatal színésznő április végétől az Orlai Produkciós Iroda új előadásában, a Szerepeinkben lesz látható, ősszel pedig a filmvásznon, Nagy Viktor Oszkár Más liga munkacímű nagyjátékfilmjében. A színpadon drámai szerepet játszik Hernádi Judit oldalán.

Az Amy világa alapján Valló Péter rendezésében létrejövő előadás egy színésznő és lánya kapcsolatát mutatja be. Viola a nehezen boldoguló lányt alakítja, aki lassacskán felőrlődik abban, hogy egyszerre próbál megfelelni anyjának, párkapcsolatának és önmagának.

A Más liga című vígjátékban egy focihuligán útja keresztezi egy tizenhat éves roma lány történetét. A férfi és felesége gyermeket szeretne, de ez miatta nem lehetséges, ráadásul priusza is van, így az örökbefogadás sem opció. A lány tizenhatodik hetes kismama, abortuszról szó sem lehet. A filmben az ő sorsuk

fonódik össze számtalan humoros esemény révén.

Gombó Viola Lotti nagyon örül, hogy ilyen korán ekkora feladatot kapott, és kipróbálhatta ezt a fajta színjátszást, ami tapasztalatai alapján teljesen másfajta energiákat igényel, mint a színház. „Mivel hitelesnek kell lennie a figura minden mozdulatának, nagyon-nagyon ismerni kell annak az embernek az elméjét, a gondolatait, a vonzódásait, a félelmeit.

Csináltam például egy lejátszási listát, hogy Lüszi – ez a karakterem neve – mit hallgathat. Nem voltam tájékozott a roma kultúrában sem, és annyira jó volt felfedezni ezt a világot. Annyira színes, olyan gazdag”– meséli.

Mindig is olyan foglalkozásra vágyott, amely révén jobban megismerheti a világot és más emberek gondolatait.

Színészként drámaírók, forgatókönyvírók gondolatai mentén indulhat el, amelyeket vagy követ, vagy új utakat fedezhet fel általuk. „Olyan ez, mint a síelés: megvan a választásod, hogy azon a pályán indulj el, ahol látod a sílécnyomokat.

Vagy elgondolkodsz: csak azért mennél-e arra, mert látod, hogy ott már valaki biztonságosan lesiklott? A helyzet arra inspirálhat, hogy pont a másik irányba, egy teljesen új, ismeretlen területre indulj. Ezek izgalmas játékok, amelyekre lehetőséget ad a szakmám”.

„FONTOS, HOGY A KULTÚRA MINDENKIÉ LEGYEN” SZERZŐ: TAKÁCS DALMA

Sokszínűség, nemzetköziség és folyamatosan frissülő vérkeringés – ha mindenképpen három szóba szeretnénk sűríteni a DART Társulat sikerének titkát, talán ezek lennének azok. A csapat művészeti vezetőjét, Varga Kingát nem tántorítják el a nehezítő körülmények, és probléma helyett megoldandó feladatként tekint az akadályokra. Vele beszélgettünk.

Napjainkban gyakran hallani, hogy a független társulatok nehéz helyzetben vannak itthon, de úgy tűnik, önöket ez nem gátolja meg semmiben. Nem hétköznapi, hogy egy csapat harmincnyolc darabot „termel” négy év alatt.

Nagyon sokat teszünk azért, hogy ne legyünk nehéz helyzetben. Új helyszíneket, lehetőségeket keresünk belföldön és külföldön egyaránt, minden pillanatunkat próbáljuk munkával tölteni. Művészeti vezetőként célom, hogy olyan feltörekvő, fiatal és lendületes alkotókat találjak a társulat számára, akik már sikereket értek el, de még nincsenek benne a top 5-ben. A koncepció része az is, hogy nemzetközi csapattal dolgozom (egyetlen magyar fiú van); különböző iskolákból, kultúrákból válogatunk fiatalokat.

A struktúránkban fontos szerepet játszik a képzési programunk is, amihez szintén nemzetközi mestereket, komoly húzóneveket hívunk. Az a helyzet, hogy nemzetközi viszonylatban jobban megy a PR-unk, mint itthon. Idén tizenhat diákunk van, de jövőre már hetvennel indulunk, és közvetítői irodaként is szeretnénk működni. Jövőre megcsináljuk a Dart Managementet.

Budapest és Berlin között ingáznak.

Előny vagy hátrány a kétlakiság?

Több szervezést igényel, és az irodánknak is nagyobb kihívás, hiszen mindenhol maximalizálni kell a promó-

ciós feladatokat. A próbák is két helyen folynak, ingázunk a városok között.

De összességében előnynek érzem, a társulat neve több helyen forog, és bár büszkék vagyunk a magyar gyökereinkre, szívesen terjeszkedünk kifelé.

A most következő három premier három helyszínen: Berlinben, Londonban és Budapesten lesz. Lehetséges, hogy jövőre a londoni Sadler’s Wells saját programjába is bekerülhetünk. A kinti közeg hatalmas löketet ad, nagyon nagy húzóerő, a próbatáncainkra is rengeteg jelentkező érkezik. Ráadásul külföldön akár ingyenesen vagy egykét euróért próbálhatunk, és Berlinben baromi sok pályázat működik. Itthon az NKA és az EMMI támogat bennünket, ami szintén fontos pillére a működésünknek. És mit tapasztalnak a nézők részéről? Szuper dolog, hogy a szervezők ilyen proaktívak, de hogyan viszonyul a kortárs tánchoz a berlini közönség?

Londonban és Berlinben sokkal kön�nyebb megtölteni egy színházat, mint Budapesten. Legalábbis nekünk. Holott ezeken a helyeken még nem vagyunk olyan ismertek, mint itthon. Kint az oktatás számottevő része a kultúra, nem csoda, hogy éheznek rá az emberek.

A társulat előadásai kapcsán azt érzem, két külön célcsoportot szólítanak meg: a progresszív kísérleti színház mellett van egy jóval befogad-

hatóbb oldaluk is a gyerekdarabokkal. Segít ez a láthatóságukon?

Igen, ez tudatos a részemről: egyrészt, aki szülőként eljön az előadásunkra, és lát egy színvonalas gyermekprodukciót, talán a felnőttdarabra is jegyet vált majd. Másrészt: szerintem fontos, hogy a kultúra mindenkié legyen, így nem csak egy réteghez akarunk szólni, hanem a saját eszköztárunkon belül minél több embert és korosztályt szeretnénk elérni. Emellett igyekszünk a gyerekdarabokat sem kommersz módon megalkotni, azokban is megőrizzük a kortárs tánc mélységét. Cél, hogy hűek maradjunk a profilunkhoz.

Mesél a most következő három produkcióról?

Egyelőre főleg a rengeteg munkát látjuk belőlük. Kiss Tamás és Winter Hanna készítik az Iterationst, Blenard Azizaj berlini művész koreografálja a Ukiyót, a harmadik pedig az olasz–tel-avivi Sofia Nappi Yü-Shi című darabja lesz.

Nagyon más a három premier, ezzel próbálom tükrözni a társulat sokszínűségét is. Aki megnézi az előadásokat, három különböző világot, ízt, lendületet érez majd. Minden koreográfus felé kérésem volt, hogy díszlet nélküli, utaztatható darabot készítsen. Most nem lesznek látványos technológiai megoldások, a koreográfiának kell elég ütősnek lennie. Ez komoly kihívás, de tehetséges emberekkel és tisztázott körülményekkel nem lehet probléma.

7

AZ ÚJ TECHNOLÓGIÁK ÚJ LEHETŐSÉGEKET TEREMTENEK SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL

Kovács Andrea, a művészet és technológia fúziójából születő projekteket népszerűsítő Let it Be! art agency alapítója. A Trafó Kortárs Művészetek Háza és a Zsolnay Fényfesztivál, valamint számos hazai eseménysorozat, fesztivál kurátoraként évek óta foglalkozik a különböző tudásterületeket összekapcsoló programok, kiállítások és workshopok szervezésével a több mint öt éve futó smART! sorozat és egyéb felkérések keretein belül. A koronavírus árnyékában beszélgettünk, még épp nem volt rendkívüli állapot, de már zártak a színházak és a kulturális intézmények.

Miként definiálja magát?

Ezt a kérdést, illetve azt, hogy mi szerepel a névjegyeden, én is gyakran felteszem a projektmenedzseri és moderátori székből. Hiszen manapság annyiféle tudásból áll össze az, amivel foglalkozunk, hogy nehéz gyűjtőfogalmakat találni. Kreatív menedzser és kurátor vagyok, talán ez a két szakmai terület fedi le leginkább a művészeti és üzleti szektort. A kurátori tevékenység – az én értelmezésemben – keretrendszert ad egy koncepció meg8

alkotásához, de ugyanakkor erős gondolati szabadságot is jelent. A kreatív menedzsment pedig stratégiai építkezést jelöl, ahol a projektfejlesztési döntések meghatározott lépéssorrendben követik egymást. Maga a folyamat kreatív, de üzleti célokat is szem előtt tartó stratégia mentén haladó gondolkodást feltételez.

Ezt a kettősséget kombinálom a különböző megbízások során. Pályám elején közönségkapcsolatokkal és PR-tevékenységgel foglalkoztam, később program-

szervezéssel, majd a kettő ötvözete lett egyre hangsúlyosabb a munkáimban.

Honnan érkezett, milyen tanulmányokat folytatott?

Humán oldalról jövök, ami a piaci szereplőket korábban talán jobban meglepte, mára viszont azt tapasztalom, hogy egyre inkább üdvözlik a humán gondolkodásmódot a gazdasági szektorok is. Sokszor hangsúlyozzák, hogy mennyire frissítő tud lenni az üzleti világban is a bölcsésznézőpont és -szaktudás. A humán tudo-

mányok terén is újradefiniálási folyamat zajlik. Magyarnyelv- és irodalomtanári, bölcsész, illetve finn nyelv és kultúra szakos diplomával rendelkezem. Emellett az ELTE-n elvégeztem egy alkalmazott irodalom- és színháztudományi programot is, ami igazából elindított abba az irányba, amerre most haladok. Ezek a gyakorlati kurzusok ugyanis a valódi életről szóltak. A kulturális élet aktív szereplői komoly életpályával a hátuk mögött mutatták meg, miként lehet hasznosítani a mindennapokban a bölcsésztudást.

Ami viszont leginkább befolyásolta, sőt megváltoztatta a gondolkodásmódomat, az a finn szak és az általa nyert észak-európai szemlélet. Ahogy az ember egyre jobban megismeri egy számára idegen kultúra mélységeit, úgy nyílik meg előtte egy új világ.

Említette, hogy Finnország és a finn nyelv sokat formált önön. Mit fed ez, és hogyan ápolja a finn kapcsolatait?

Finnországban az ottani kortárs művészeti múzeumban, a Kiasmaban – ami az itthoni Ludwig Múzeumhoz hasonló intézmény – gyakornokoskodtam először, majd egy mobilitási ösztöndíjjal részt vettem a 2021-ben nyíló Dance House Helsinki debütáló programsorozatának kialakításában. Az észak-európai országok nagyon tudatos stratégiai építkezést folytatnak, ami kiszámítható folytonosságot, következetes előrehaladási lehetőséget biztosít. A projekt, amiben 2013-ban dolgoztam, akkor még csak a pilot verziónál tartott, mégis igyekezett minél inkább beágyazódni a város és a saját szakmai területén, hogy mire majd élesben elindul, ezen a folyamaton már túl legyen. Ennek a tudatos tervezésnek a kreatív módozatait próbálom adaptálni az itthoni körülmények közé is, ami – valljuk be – nem mindig egyszerű. A hazai környezet nem az előre tervezhetőségben a legerősebb, de a tudatos építkezés nálunk is meghozza az eredményét.

Mikor kezdett a Trafóban dolgozni, és mi az a smART! sorozat?

2014-ben hívtak haza dolgozni, így lettem a Trafó Kortárs Művészetek Házának egyik programszervezője, ahol abban az időben csupa olyan izgalmas és új, mégis meghatározhatatlan műfajú produkció került műsorra, hogy saját sorozatnevet kellett kitalálni nekik. Olyat, ami segít orientálni a nézőket. Így indult el 2014-ben a smART!-program, majd 2015-ben a smART! XTRA interaktív prezentációs sorozat a technológiai innová-

ciókat és a performatív műfajokat ötvöző projektek bemutatására.

Engem inkább a tartalmi része érdekel, hiszen olyan produkciók, amelyekben fontos volt a technikai háttér, a fény és a hang, eddig is voltak. A látványtervezői szakma nem most találódott ki. Miben mások ezek a produkciók? Arról szól ez a dolog, hogy megváltozott a technológia szerepe a kultúrában? S ha igen, hogyan?

Nem új keletű ez a hibrid szemlélet, csak máshová kerültek a hangsúlyok, és némileg változott az innovativitás fogalomköre. Mióta a hétköznapi élet részévé váltak a könnyen elérhető technológiai eszközök és az online tér, olyan új inspirációs és kivitelezési lehetőségek nyíltak, amelyekről korábban csak fantáziáltak a rendezők, a képzőművészek, a látvány-, a jelmez-, a fény- és a hangtervezők. Az illúzióteremtés eszköztára lett más, ami által mindenki könnyedén kialakíthat egy saját vizuális nyelvet.

A technológia pedig szükségszerűen új műfajokat – és akár névjegykártyákon szereplő új titulusokat – szül, mint például a performansz-installáció vagy az interaktív médiaművészeti alkotások.

Lehetővé teszi, hogy a színpadi szereplők személyes jelenlétével egyenrangú szereplőnek érezd a fényt, a hangot és a különböző effekteket. Az viszont mindig is fontos lesz, hogy a kreatív gépezeteket az ember irányítja, a gondolkodó elme fogja őket össze. A kortárs művészet a fúziós irányok felé halad, az eszközök új platformokat teremtenek, új műfajok létrejöttét katalizálják. Ilyen az Internet Art, a Facebook Art vagy éppen az alkotói Instagram-profilok. Ha pedig most egy hosszabb időre a világ a képernyők mögé kényszerül, akkor nagyon valószínű, hogy a digitális felületeken és a gépekkel, szoftverekkel való alkotás nem csak inspiráló alternatíva lesz, hanem új irányzat.

Mivel foglalkozik a Let it Be! art agency?

Ez a saját ügynökségem, amit 2016-ban alapítottam. A névválasztás, mint mindig, fontos volt számomra. Egy mantra, hogy merjek kockáztatni és teret adni a kísérletező erőnek. A Let it Be! art agency fókuszában cross-média projektek állnak.

Az ügynökség művészeti produkciók és workshopok forgalmazása, közvetítése, kreatív koncepciók értékesítése és tartalomfejlesztése mellett különböző szakmaközi együttműködések kialakításával biztosít projektmenedzsmenti hát-

teret művészek és designerek számára.

A látszólag egymástól távol eső szakterületek közös munkájára építő kreatív projektek elkötelezett forgalmazója és új ötletek megvalósításának kezdeményezője. Hiszek az élményalapú tanulás, a közösségi interakció és a szociális érzékenység erejében, és ezek elősegítésére fontosnak tartom a technológiai újítások használatának tudatosítását.

Kik a megrendelői? Hova szokott dolgozni?

A kreatív iparágak, a design és a művészet területéről érkeznek megrendelések, leginkább kulturális intézményekkel, nagykövetségekkel, múzeumokkal, galériákkal és fesztiválokkal dolgozom, de nagyon szeretném ezt a fúziós szemléletet a cégek és vállalatok irányába is kiterjeszteni, hogy új platformok és megjelenési formátumok születhessenek. A projektjeim érdekesek lehetnek akár egy-egy cég kreatív profiljának és kampányainak színesítésében, rendezvényeken kiállítható vagy virtuálisan megosztható formában is. 2017-ben a Finnagora az én kurátori koncepciómban megvalósult Aurora Borealis fényszoborral ünnepelte a Finland100 centenáriumot Budapesten, 2019-ben pedig Pécsett fókuszországként mutatkozhatott be – ezekre a megjelenésekre különösen büszke vagyok. Több alkalommal is dolgoztam már a Helsinkiben és a Berlinben működő Balassi Intézetekkel, jelenleg pedig Isztambulban látható a Deák17 Galériával közös Parallel Realities csoportos kiállításom.

Mi izgatja? A technológia, az újítás vagy a művészet?

A Let it Be! art agency nem egy klas�szikus értelemben vett közvetítő jellegű művészeti ügynökség, sokkal inkább katalizátorként működik, stratégiai lehetőségeket és együttműködéseket teremtve. Az okos emberek és a fúziók érdekelnek. Szívesen dolgoznék együtt kreatív reklámügynökségekkel, márkákkal és vállalatokkal, hogy segíthessem megjelenési stratégiájukat. Jó lenne, ha a videoművészetet népszerűsítő Loop Gallery kirakatgaléria akár kampányszerűen, akár hosszú távon megjelenhetne a városban alternatív kiállítótérként.

Jó lenne, ha a smARTketing tematika mentén rendszeres megjelenést kaphatnának audiovizuális alkotók és fényművészek itthon és külföldön egyaránt.

Kreatív formátumok mellé keresek üzleti partnereket.

9

Veszprémi születésű. Ő jelentette be hivatalosan, hogy Veszprém lesz 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa (EKF). Most pedig kormánybiztosa a projektnek, ami tavaly ötszázmillió forint költségvetési támogatást kapott, az idén pedig ötmilliárdot kap. Navracsics Tiborral a kultúráról, annak közösségformáló, bizalmat teremtő erejéről beszélgettünk – amelyre akár egy egész régió fejlődése is épülhet.

A TERVEZŐASZTAL és TEREPASZTAL SZINTÉZISE SZERZŐ: CANJAVEC JUDIT

10

Inkább előny vagy hátrány, hogy veszprémi?

A mostani munkámban?

Igen.

Szerintem nincs hátránya. Pedagóguscsaládból származom, s a szüleim jól megalapozták a család pozitív fogadtatását a térségben. Akárhová megyek, a Navracsics név viszonylag jól cseng. És nem a politikából adódóan – ami talán sokkal fontosabb.

Az EKF cím odaadása az ön tárcájához tartozott, s azt mondta, a veszprémi pályázat kiemelkedett a többi közül.

Miben volt látványosan jobb a többinél?

A zsűri számára abban emelkedett ki, hogy...

Miért választja külön a saját véleményét és a zsűriét?

Azért, mert elkerülhetetlenül részrehajló lennék. Nem is vettem részt a döntéshozatalban. Mindig is Veszprém volt a kedvencem. A jelenlegi polgármesterrel kezdettől fogva elhatároztuk, hogy együtt dolgozunk azon – akkor úgy fogalmaztuk meg –, hogy Veszprémet Európa térképére tegyük. S itt a kultúrának szántunk kiemelt szerepet.

Mik voltak a zsűri szempontjai?

Hogy a pályázatnak legyen olyan dimenziója, ami Európa számára is hozzáadott értéket jelent. Hogy olyan programok is szülessenek, amelyek az adott térséget, várost összetartó közösséggé teszik.

Veszprémre azt mondják: ja, az a bakonyi város...! Pedig ugyanennyi erővel lehetne balatoni város is! S mivel Veszprém a ba-

latoni térséggel együtt pályázott, ez egy átpozícionálás kezdete is. Itt a történelmi magot egy széles lakótelepi övezet veszi körül, és az ott élők nem nagyon vesznek részt a város közösségi életében. Ezért kifejezett célunk, hogy a lakótelepeken is legyenek olyan programok, amelyek közösséget kovácsolnak. A veszprémi városvezetés az utóbbi tíz év alatt ráébredt, hogy a kultúrát helyi regionális gazdasági modell alapjává lehet tenni.

Olaszország gazdaságát a kreatív ipar tartja életben! A turizmus, a szolgáltatóipar, a design. Földrajzi fekvéséből adódóan Veszprémnek nagyon sok köze van az észak-olasz térséghez. Sok kisvállalkozás van, ami kiváló lehetőséget ad, hogy kreatív ipari övezetté váljon, ha a minőség felé visszük a hangsúlyt. Sok helyen érezhetően elindul a gazdaság, ha az ott lévő és egymástól elszigetelt gazdasági szereplők egyszer csak elkezdenek egymással együttműködni. S a kultúra ebből a szempontból kiváló, pozitív platform.

Tehát művészetekkel, kultúrával kön�nyebb összekapcsolni az embereket?

A kultúra mindig közösségteremtésről szólt: közösséget éltető elem. Ha kultúrával közelítünk valahová, azt az emberek ritkán szokták visszautasítani. A kultúrával kapcsolatban igen ritkán és nagyon szerencsétlen helyzetekben merül föl az önösség vádja, ami egy gazdasági együttműködésnél mindig a legnehezebb. Vagy a hatalomszerzés vágya, ami a politikai együttműködés rákfenéje.

A kultúránál szinte mindenki csak pozitív célokat és érzéseket tapasztal, és ezt próbálnánk fölhasználni arra, hogy a térséget egy kicsit összébb hozza.

Uniós biztosként rengeteg időt töltött Brüsszelben, és sok más városban is járt. Mi az, amit onnan magával hozott, és tovább tud adni?

Az az önbizalom, az a tartás, ami más városok polgáraiban a helyi értékekhez kötődik. Ez az, amit Magyarországon – a főváros kivételével – még meg kell honosítani! A program előkészítői és megvalósítói elém hozzák a problémákat, és én próbálom azokat az összeköttetéseimmel megoldani. Ugyanakkor nekik is kell egyfajta „realitás-ellenőrzés”, mert amikor kreatív emberek sokat beszélgetnek egymással, egy idő után…

Elszállhatnak?

Igen. Olyankor a két lábbal a földön álló mentalitásom talán illúzióromboló, de mégis segítséget jelenthet. Kifejezetten pozitív csalódás volt – európai városként – más helyekkel is összehasonlítani

Veszprémet. Van három állandó színháztársulata, két irodalmi folyóirata, két televíziója, egy hangversenyközpontja, amely folyamatosan telt házzal működik – és önmagát fenntartja. Ezek olyan sajátosságok, amelyek egy hatvanezres város esetén abszolút az európai élvonalba tartoznak!

Gazdasági szempontból nem mindig, vagy nem csak a hagyományos értelemben vett haszonnal kecsegtetnek a kulturális projektek. Mégis, milyen hozadékai lehetnek?

Ha az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, leépül a bizalmatlanság, ami olcsóbbá teszi a gazdasági tranzakciókat és az együttműködést – olcsóbbá teszi az életet. Ha az ember bízik a másikban, akkor sokkal kevesebbet kell áldoznia a biztosítékokra, materiális és immateriális értelemben is. Ha olcsóbb a termelés, nagyobb esély van rá, hogy beindítja a jövedelemteremtést. Virágzóbbá válik a gazdaság, ami pedig a kultúrát segítheti. S ahol a kultúra és a gazdaság összekapcsolódik, az a kreatív ipar. Én ebben hiszek. Tapasztalataim szerint a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésében a regionális együttműködés majdnem nagyobb faktorral van jelen, mint mondjuk egy új tényező megjelenése vagy egy fejlesztési program.

Mi az, amit csak Veszprém tud, amitől unikális lesz 2023-ra?

A rotáció úgy hozta, hogy 2024-ben Tartu lesz Európa egyik kulturális fővárosa, ami Veszprém testvérvárosa. Így lehetnek olyan projektek, amelyek Veszprémben indulnak és Tartuban fejeződnek be. Veszprém egyedi lehet még két új szempontból: az egyik a fenntarthatóság, ami a kulturális fővárosok közül hangsúlyos, itt jelenne meg elsőként. A másiknak még csak az előkészítésében vagyunk: ez a nőiség. Veszprém a királynék városa, a magyar király házassági ajándéka a feleségének. A veszprémi királynét mindig a veszprémi püspök koronázta meg. Veszprém volt a kedvenc lakóhelye Saroltának, István édesanyjának és Gizellának, István feleségének. Van egy erős női szál Veszprém történelmében.

Vannak, akik azt is mondják: Veszprém női város. Piaci szempontból is érdekes lehet, ha ezt jól kibontjuk, és építeni tudunk rá valamit.

Eddig volt az ötletelés, s most jön a gyakorlati szakasz?

Igen. Miniszterként csináltam már nagy átalakítást, és azt tapasztaltam, hogy amikor az emberek számára lényeges

dolgok történnek, akkor először nagyon piciben kell megpróbálni, mert nem lehet kiszámítani a következményeket. Még egy kulturális programnál sem! Mert ami a tervezőasztalnál jól néz ki, lehet, hogy nem jó a terepasztalon. Lehet, hogy úgy gondoljuk, egy kulturális program vicces, mégis felháborít valakit. Vagy éppen félelmet kelt. Ezért gondoljuk, hogy már most el kell indulni, s szeretnénk közvetlen visszajelzéseket is kapni, például a lakótelepeken a közösségépítő programoknál. Nagyon nehéz, nincsenek igazán jó szociológiai leírásaink az elmúlt évekből, hogy kik élnek lakótelepen, mit gondolnak valójában a világról.

Nem olyan programokat kell szervezni, ami nem hiányzik az életükből, és csak bosszúságot okoz. Hanem megtalálni, mi hiányzik, és mi az, ami az életnívójukat is egy kicsit jobbá teszi. S szeretnénk már 2023 előtt olyan programokat is elindítani, ahol az önkéntességet ki tudjuk próbálni.

Mik a legjelentősebb állomások?

Amit idén júniusra terveztünk, de úgy néz ki, el kell halasztanunk a koronavírus miatt, a Filmpiknik – a Filmszemlén díjnyertes alkotások bemutatása Veszprémben és Balatonfüreden, főleg szabadtéri vetítésekkel. Nagyon szeretnénk, ha egy némafilm szekciója is lenne, élőzenével. Szeretnénk, ha a már meglévő Auer Fesztivál és a VeszprémFest évről évre lépést tenne előre, hogy 2023-ra nemzetközi fesztiválokká váljanak. Füreden a Quasimodo költőversenyt is egyre hangsúlyosabb irodalmi fesztivállá kívánjuk tenni. Azt szeretnénk, hogy minden nap történjen valami! Nem szükségszerűen nagy esemény, de olyasmi, ami ínyencek különböző csoportjainak emlékezetessé válik. Mindig örök vita, hogy a nyitófesztivál mennyire legyen helyi, vagy „a nagy, híres ember elhívásának” alkalma, én a helyi felé vonzódnék. Miközben a pécsi rendezvénysorozatnak kiemelkedő jelentőségű eseménye volt Placido Domingo fellépése, de a globális világban ma világsztárokat megszerezni már csak pénzkérdés. Viszont az, hogy egy olyan Európa Kulturális Fővárosa rendezvény legyen, ahol helyi művészcsoportok kapnak európai reflektort, megismételhetetlen. Nem pénztől függ, hanem ez a lélek...! Meglátjuk, hogy mire jutunk, még folynak a viták ezzel kapcsolatban.

Tehát kis lépések, kreativitás és lélek...?

Igen. Hát ez a legfontosabb, nem? Ha ez nincsen, akkor pénz sincsen. Akkor semmi sincsen.

11

A BUDAPEST ART MENTOR PROGRAM BEMUTATJA:

MÁTYÁSI PÉTER képzőművész

Cím: Tűlevélszőnyeg (Herbárium sorozat) Méret: 200 x 110 cm.

Készítés éve: 2018Technika: tűlevél, szúnyogháló Fotó: Mátyási Dániel a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával A tűlevélszőnyeg 2018 óta készül a szomszédos fenyőfa kertbe áthulló tűleveleiből. Ez a munka a Herbárium sorozat egyik darabja, melyet hamarosan a Ludwig Múzeum Slow Life című csoportos kiállításán mutatnak be. Ebben a sorozatban a művész a természetet alakítja kultúrává, műtárggyá, miközben a megszelídített természet újravadonosodásának, az emberi jelenlét hiányának, következményeinek állít emléket. Sziszifuszi erőfeszítéssel transzponálja és fogalmazza újjá az édesapja távozása után évekig gondozás nélkül maradt termő kert – a teremtő (ember) által nem tervezett – vadhajtásait. A folyamatban műtárgyak jönnek létre, melyek szerzői jogain a művész osz12

tozik másokkal. A figyelem óhatatlanul a természet és a művész viszonyára helyeződik, melyben a természet kontemplációja, a kerti munka élvezete is feltűnik. A művész eredeti tevékenysége, személyes munkája, az örökölt és elvadult kert rendezése halk háttérzeneként, absztrakt negatívként van jelen, míg az organikus matéria olyan, mint a kert újbóli megszelídítése során leválasztott lelet, néha kórkép. A gondozás hiányában elpusztult gyümölcsfák ágai, beteg levelek, felhalmozott tűlevelek egy, a természettudományi múzeumok és csodakamrák szürrealitásával játszó művészeti installációban kapnak új jelentést, válnak egyszerre objektummá és szubjektummá – mesélte Major Virág kurátor Mátyási Péter

(a Budapest Art Mentor program korábbi mentoráltja) munkájáról.

A Budapest Art Mentor képzőművészeti mentorprogram célja, hogy fiatal képzőművészeknek lehetőséget teremtsen a magyar és a nemzetközi szcéna megismerésére és az abba való beágyazódásra. A kortárs alkotók számára elengedhetetlen, hogy már az egyetem alatt, de legkésőbb az egyetemről kikerülve elkezdjék magukat pozícionálni a művészetiparban.

Jó néhány beszélgetés és megannyi tapasztalat hozta azt a felismerést, hogy a fiatal képzőművészeknek szükségük lenne egy segítő kézre, amely bevezeti őket a hazai és nemzetközi művészeti szcénába, és lehetőséget biztosít a beilleszkedésükre.

A cikk megszületését a B. Braun támogatta.

STAGEHIVE:

A NEMZETKÖZI ELŐADÓ-MŰVÉSZETI VILÁG TINDERE SZERZŐ: FÁBIÁN BARBARA FOTÓ: MIRON-VILIDÁR VIVIEN

Létezik egy oldal, ahol egyszerre gyűjthet támogatást díszletköltségeire és találhat rá új munkatársaira egy társulat. Az előadó-művészeti világ szakembereinek online platformja, a StageHive Európán átívelő együttműködésekre ad lehetőséget, sőt közösségi finanszírozás funkcióval pénzügyi lehetőségeket is rejt magában. Egyszerre négy kampány is hatalmas sikerrel futott nemrég az oldalon: végül összesen több, mint 3200 eurót gyűjtöttek az alkotócsapatok.

Gyümölcsöző szakmai kapcsolatokat generált, és több előadó-művészeti projekt produkciós költségeinek előteremtését segítette 2019-es indulása óta a magyar fejlesztésű, nemzetközi szinten is bevezetett StageHive. A startup funkciói hiánypótlónak bizonyultak. Talált már itt menedzserre színházi társulat, fellépési lehetőségre operaénekes, anyagi támogatásra cirkuszi produkció és filmzenei koncert alkotócsapata.

A StageHive ötletgazdái és alapítói Meczner Vera művészmenedzser és Cortés Sebastián koreográfus-rendező, akik több mint három éve, egy baráti beszélgetésből kiindulva jutottak arra a felismerésre, hogy sok esetben előbbre vinné a művészeti projektek sikerét, ha a már meglévő kapcsolati hálót – a modern kihívásokhoz igazodva – átláthatóbban és rugalmasabban lehetne használni, és ki is lehetne belőle tekinteni egy szélesebb színtérre. Különösen igaz ez nemzetközi fronton.

Mindezek alapján született a progresszív szakmai „társkereső” ötlete, mely a közösségi hálózatok elvén működik.

Miután a felhasználó feltöltötte saját profilját, bátran böngészhet a többiek között. Itt az alapadatokon és referenciákon túl az is megjelenik, hogy kik dolgoztak

már korábban együtt. A regisztráció és az alapfunkciók ingyenesek, annak érdekében, hogy minél dinamikusabb közösség jöjjön létre a platform segítségével.

Emellett feltölthetik megvalósítani kívánt vagy már folyamatban lévő projektjeiket is, amelyekhez így csatlakozni lehet. Ha például egy táncszínházi előadás vendégjátékához hiányzik egy díszítő, az oldal segítségével könnyebben megtalálják egymást a felek. Sőt a feltöltött projektek azoknak is hasznosak, akik tudásukat szeretnék kamatoztatni, de hiányzik hozzá az induló ötlet, vagy nem szeretnének önállóan belevágni a kalandba. Magánszemélyek mellett pedig kulturális szervezetek és intézmények is csatlakozhatnak a hálózathoz.

A StageHive a színházi, komolyzenei, táncművészeti, újcirkuszi és filmes műfajokban közreműködő alkotókat és szakembereket célozza meg, a színészektől a látványtervezőkön és technikai szakembereken át a producerekig és menedzserekig. Van azonban egy másik kapu is, melyhez a nézőket invitálják. Ők ugyanis a crowdfunding, vagyis közösségi finanszírozás módszerével számukra kedves projekteket támogathatnak anyagilag.

Az egyik alkotócsoport például kevesebb mint öt nap alatt gyűjtötte össze azt

az összeget, amely első színházi bemutatójuk díszletéhez szükséges. Az előadás létrejöttét az NKA is támogatta, de a minőségi alkotómunkához megfelelő anyagi háttér előteremtését közösségi finanszírozás segítségével kívánták kiegészíteni. A szabályok szerint huszonegy nap áll rendelkezésre ahhoz, hogy a kampány indítói elérjék a célt, majd – siker esetén – újabb tizenöt nap arra, hogy „túlgyűjtsék” magukat. A StageHive-on jelenleg három másik kampány is fut, hasonlóan szép eredményekkel.

A StageHive Európa-szerte ad alkalmat a projektalapú együttműködésekre, ugyanis hazánkon kívül első körben Lengyelországban, Németországban és Ausztriában vezették be a piacra.

Ezután további nemzetek felhasználói csatlakoztak a platformhoz, így van már szlovákiai, romániai user is, sőt Chiléből és a Fülöp-szigetekről is töltöttek már fel profilt. A virtuális tér lehetőségeinek kihasználásával proaktív, mobilis, közös gondolkodást segíthet elő a startup, melynek sokatmondó a szlogenje is: „Meet online, work on stage”.

A StageHive a Hiventures Kockázati Tőkealap-kezelő inkubációs befektetési programján keresztül szerzett befektetést.

13

A KREATIVITÁST MEGVALÓSÍTÓ ÚT PÉNZZEL VAN KIKÖVEZVE SZERZŐ: CANJEVEC JUDIT

Öt év. Pont egy üzleti tervnyi idő. Perjési Péter mérnökember és az Intelligent Power Solutions Kft. cégvezetője, aki szeret színházba járni. Öt esztendővel ezelőtt kitalálta, hogy nehéz sorsú gyerekeknek szeretne segíteni úgy, hogy színházi előadásokat visznek el hozzájuk, az ország legelmaradottabb részeibe. Eddig háttérből támogatta és finanszírozta a projektet. Most úgy döntött, a nyilvánosság elé áll.

A szüleitől hozta ezt a segíteni akaró szemléletet?

Alapvetően falusi parasztgyerek vagyok. Traktoron nőttem föl. A bátyámmal mi vagyunk az elsők a családban, akik diplomát szereztünk.

Sokat köszönhetek a szüleimnek, mert megteremtették a feltételeit, hogy tanulni tudjunk, és ne traktoron, földművelésből kelljen megélnünk. Édesanyám szociálisan nagyon érzékeny.

Tőle jött ez az erőteljes szociális érzék.

Ha azt kérné tőlem valaki, mutassak egy embert, akitől önzetlenséget, érzékenységet lehet tanulni, biztos, hogy az anyukám lenne.

14

Diploma után merre indult el?

Mivel voltak, vannak is ambícióim, és céltudatos vagyok, lett egy kis vállalkozásom. Biztonsági áramellátás, illetve szerverszoba-építés – ezek a fő lábaink. Nem vagyunk őrült nagy cég.

Egy karácsonyi vacsorán tizenketten ülünk együtt – én vagyok az egyedüli tulajdonos és a cégvezető. Nyilván ebből fakadóan a szabadságfokom jóval nagyobb lendületet kap: ha adományozni szeretnék, akkor adományozok. Ha az ember látja, hogy van rá lehetősége, akkor visszaforgat egy picit, és foglalkozik a társadalommal, a rászorulókkal.

Miért pont színházi előadásokat szeretett volna támogatni?

Ez banális dolog: a családba bekerült a sógornőm, aki a FÜGE-ben, a Jurányi Házban dolgozik, és vele beszélgettünk arról, miként tudnánk segíteni. Nekem annyi kikötésem volt, hogy rászoruló gyerekek legyenek a célközönségünk, és ezt hozzuk össze valahogyan a színházzal. Ezek a gyerekek még nem tudnak maguknak lehetőséget teremteni, mert olyan függőségi rendszerben vannak – és sajnos olyan körülmények között –, hogy semmi esélyük rá, hogy eljussanak egy színházba, hogy a művészeteken keresztül tanuljanak,

vagy élményeket szerezzenek. Talán patetikusan hangzik, de azt gondolom, a színházzal nagyon sok mindent el lehet érni. Idestova ötödik éve, hogy ezt a sógornőmmel vállvetve csináljuk.

Hogyan néz ki ez a közös projekt?

Először kitaláltuk, hogy elmaradott régiókból elhozunk a Jurányiba nehéz körülmények között élő gyerekeket. Helyi szervezeteken keresztül próbáltuk azt a célközönséget meglelni, akik mélyszegénységben élnek, akik rászorulók.

De azt vettük észre, hogy gyakran falakba ütközünk.

Miért?

Mert sok esetben a szülők nem engedték el a gyerekeket.

Bizalmatlanság okán?

Igen, mert volt olyan a falujukban, hogy két-három tizennégy éves lány eltűnt.

El sem hiszi az ember, hogy ma Magyarországon egy faluból eltűnnek gyerekek, és senki nem tud róluk semmit...! Így elvetettük ezt az ötletet, és jött, hogy mi volna, ha mi utaztatnánk a társulatokat az elmaradt régiókba, ott szerveznénk meg ezeket az előadásokat. Ez már sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Emellett nekem fontos volt az is, hogy a Jurányin keresztül olyan más színházi társulatokat is szponzoráljunk, akik szintén vihetnek előadásokat.

Eljutottak egészen lehetetlen helyszínekre is?

Volt olyan, hogy két napig kellett fűteni a kis művelődési házat, mert annyira nem használják, és… És felfűtötték erre a nagy alkalomra?

Igen. Hihetetlen, de ott a gyerekek kabátban ültek, pedig tizennyolc-húsz-huszonkét fokot próbáltak temperálni a művelődési házban. Kérdeztek egy kislányt, hogy miért nem veszi le a kabátját, mire azt válaszolta, hogy anyukája azt mondta: soha ne vegye le, mert nincs pénz új kabátra.

Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy mi a valódi probléma, mi igazán fontos.

Azt gondolom, akinek van lehetősége arra, hogy ezeknek az embereknek, ezeknek a gyerekeknek egy icipicit – ha csak egy fél napra is – jobbá tegye az életét, és a művészetek útján tudjon nekik valamit tanítani, az értékrendjükhöz hozzáadjon egy morzsányit, akkor feltétlenül tegye meg! Nekem ez fontos – s ha akár csak egy-két gyereket megmozgat a dolog, s

utána ez bármilyen módon hatással lesz az életére, már megérte! Elindítottuk ezt a kezdeményezést, és volt olyan színházi társulat is, a Szamárfül Projekt, amelyik azt mondta, beszáll, az útiköltséget ne fizessük ki, megoldja, és ezzel ő is hozzájárul a megvalósításhoz. Az Új Start Alapítvány, Szőke Judit vezetésével szintén segít a szervezésben. Az ember elejt egy magot, és utána azt látja, hogy működésbe lép a társadalmi összefogás. Mindenki hozzátesz egy keveset, a mag kinő, és értékes lesz a társadalomnak. Legalábbis ezt remélem.

Négy év alatt merre jutottak el?

Kázsmárkra, Léhre, Piskóra, Diósviszlóra, Alsóvadászra, Ároktőre, Tiszakeszire, Novajidrányba, Boldvára és még sorolhatnám. Ez Északkelet-Magyarország, Borsod és Miskolc környéke. Évente körülbelül tíz előadást tartunk.

Viszünk egy kis uzsonnás csomagot is a gyerekeknek: gyümölcslevet, csokit vagy bármit. Az egész levezénylését a FÜGE-re bízom, mert maximálisan megbízom bennük. Tudom, hogy az adomány, amit erre a célra szánok, odaér, és jó helyre kerül. Ami még fontos: a kollégáimat is bevonom ebbe az egészbe. Az ő teljesítményük nélkül én sem tudnám ezt magamnak megengedni. Tehát ilyen szempontból ez nem is feltétlenül az én érdemem, hanem a kollektíváé, amely nap mint nap velem együtt dolgozik. Az előadásokon és az utánuk készült képeket megmutogatom nekik is, hogy nézzétek, ez a közös munkánk eredménye! És hogy a mosoly a gyerekek arcán, nekik is köszönhető. Négy év alatt több milliós nagyságrendű ös�szeget költöttünk erre a célra. A lehetőségeinkhez mérten ez a szám minden évben nőtt, úgy, ahogy a cég teljesítménye is. Öt év után úgy döntött, hogy a nyilvánosság elé áll, előbújik a háttérből.

Miért?

Kaptam azért egy kis unszolást is, hogy mi lenne, ha… Végül a sógornőm beszélt rá. Azt gondoltam, talán ha ezzel példát lehet mutatni hasonló lehetőségekkel rendelkező vállalkozóknak vagy üzletembereknek, és ha valakit is meg lehet vele mozdítani, akkor volt értelme.

Mi az általánosan tapasztalható szemlélet a művészet, kultúra támogatása kapcsán az üzleti világban?

Nyilván egy látványsportba fektetni taoszinten – üzleti szempontból – jobb befektetés. De az, hogy kiállok vele a nyilvánosság elé, ezzel a cégem társadalmi felelősségvállalását mutatom meg. Azt, hogy mi erre áldozunk, a partnereink belénk fektetett bizalmából így konvergálódik a megtermelt haszon bizonyos része.

Tehát ez a cég arculatát is alakítja?

Igen, azt gondolom, fontos, hogy a cégünknek legyen lábnyoma. S ne csupán szakmailag! Ne csak az legyen rólunk a partnereink fejében, hogy tök jó szünetmentes tápegységet tudunk szállítani, hogy mindig rendelkezésre állunk, hanem el tudjuk mondani egy baráti beszélgetésen azt is: jó, hogy együtt dolgozunk, hogy win-win állapot van köztünk, hogy ti is meg vagytok elégedve a munkánkkal, mi is jó szájízzel dolgozunk veletek, s ezen felül egy kicsit tudunk foglalkozni a társadalommal, a rászoruló gyerekekkel, nekik is képesek vagyunk adni valamit.

Egy cég arculata is hozhat „profitot”?

Hiszen nyilván a személyesség is számít.

Ha kívülről nézném a cégünket, akkor nekem ez fontos lenne! Hogy látom, nem csak profitorientált a cég, hanem ott van benne az ember is. S ma már társadalmi felelősségvállalásra lehet pluszpontot kapni egy tenderen! Én abban hiszek, hogy időt és energiát fektessek a kollégába, hogy tanuljon, jobb, hatékonyabb legyen, nem attól félve, hogy majd elmegy, és más aratja le a babérokat. Ilyesmitől félni nem előremutató. Egy dolgot sokan elfelejtenek: ha fejlesztem, tanítom, majd elmegy, utána ugyanúgy az én jó hírnevemet viszi tovább. Ami megfizethetetlen. Azt szeretném, hogy olyan kisvállalatom legyen, amelynek az én nevem nélkül is van olyan értékrendje, víziója, ami tőlem függetlenül is megállja a helyét a piacon. Amikor a FÜGE ötéves volt, és láttam ott a sok jó produkciót, kreatív embert, arra gondoltam, mennyi üzletember meríthetne ötletet abból a kreativitásból vagy csak egyetlen vízióból azok közül, amiket ott tapasztaltam. A kreativitást megvalósító út sajnos pénzzel van kikövezve. De talán a két oldal között egy kis hidat mi is tudunk építeni, ami az elkövetkező időszakban még kardinálisabb lesz…

Vigyázzunk egymásra!

15

„A MŰVÉSZEKKEL VALÓ SZEMÉLYES KAPCSOLAT A LEGJOBB AZ EGÉSZBEN” SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

Pauker Mór papíráru-kereskedő cége és nyomdája a parlament hivatalos beszállítója volt, mígnem 1952-ben államosították.

Az 1980-as évek végén azonban újra megalakult egy Pauker Nyomda; leszármazottja, Vértes Gábor alapította. Napjainkban ők nyomják az árverési katalógusok, művészeti albumok, művészmonográfiák zömét.

Senkit sem fog meglepetésként érni az információ, hogy a cég arca és tulajdonosa, Vértes Gábor ismert műgyűjtő is, akivel műgyűjtésről, kultúratámogatásról beszélgettünk.

Hogyan kezdődött a műgyűjtés az ön életében?

Huszonnégy éves voltam 1986-ban, és a nagybátyám elküldött Deák Déneshez, a korszak ismert műgyűjtőjéhez, aki épp akkor készült odaadni festménygyűjteményét a székesfehérvári múzeumnak, és szeretett volna egy albumot a gyűjteményéről. Polgári családból származom, nálunk is voltak képek a falon, de amit nála láttam, az egyszerűen lenyűgözött. Gyakran mentem hozzá, előkészítettük a könyvet, beszélgettünk, és persze, hogy rádumált: vegyek tőle képet, részletfizetési lehetőséggel. Két Gyarmathy Tihamér-festménnyel megkezdtem a gyűjteményépítést. Azóta sem váltam meg ettől a két képtől, az egyik tízezer, a másik húszezer forintba került, ma már nevetséges összegnek tűnnek, de akkoriban sok pénz volt. Miután a könyv jól sikerült – ma már természetesen szakmailag sokkal többre lennénk képesek –, jöttek sorra a megkeresések a művészeti kiadványokra.

Megismertem festőket, egyre mélyebbre ástam magam a képzőművészet világában, és persze gyűltek a képek a falon.

16

Gyakran látom kiállításmegnyitókon, néha az az érzésem, mindegyiken ott van.

Mindegyiken lehetetlen lenne, elképesztően széles a kínálat, de előfordul, hogy egy délután beugrok három galériába is, mielőtt hazamennék. Legutóbb a Várkert bazárnál állítottam meg a taxit, mert megláttam kiírva Fajó János nevét, és egy baromi jó kiállítást láttam. Ráadásul a képek egy részét még János házából ismertem. Nálunk készült az életművét bemutató kötet, emiatt sokszor jártam nála, jól ismerem a munkáit. Egyedül voltam a kiállítótérben, egészen különleges élmény volt.

Néhány napra rá beugrottam a Deák Erika Galéria Fajó János-kiállítására is. Legnagyobb szomorúságomra Fajó-képem nincs, szobraim vannak tőle, s az egyiknek különleges a háttértörténete. Kivágtunk egy diófát otthon, nem akartam eltüzelni, olyan szép faanyag volt, elvittem neki, hátha tud vele valamit kezdeni. Két évig száradt, már el is felejtkeztem róla, amikor felhívott, hogy három szobrot készített abból a fából, és az egyiket nekem adja. Így nekem olyan Fajó-szobrom van, ami a saját fámból készült.

Mennyire tudatos a gyűjteménye építése?

A fő vonal, a geometrikus absztrakt rész teljesen tudatos, keresem, felkutatom a művészeket, vásárolok, cserélek, tudom, mit akarok. A kollekció másik része beeső művekből áll.

Fontos, hogy találkozzon a művészekkel?

Az a legjobb dolog az egészben.

A művészek világa gyökeresen más, mint az enyém. Én egész nap hajtom a munkát, az ügyfelet, hogy fizessen, a kapcsolatrendszeremet, hogy ide hozza a megrendelését, a munkatársaimat, hogy dolgozzanak. Kiemel ebből a művészekkel való beszélgetés, ahogy a képeik is feltöltenek. Úgy tapasztaltam, nagy emberség van sokukban.

A rendszerváltáskor alapította a nyomdáját, s az első titkárnője a nagymamája volt. Ezek szerint a családja támogatta az önálló, vállalkozói létben?

Már 1984-ben maszek lettem. Először az Építő és Vegyesipari Szövetkezetnél én voltam az egyszemélyes reklámágazat, ami gyakorlatilag nyomdai brókerséget jelentett, és akkora profitot csináltam, mint a fél szövetkezet. Majd 1989-től saját nyomdám lett. Családi

háttér nagyon kell mindenhez, a nagymamám különösen jó volt abban, hogy nem hagyott nyugton: „Felhívtad már, elintézted már, szóltál már, elküldted az árajánlatot?” Azért a nyolcvanas évek végén egy nagyon fontos dolog mégis csak szükségeltetett az induláshoz, ami nélkül szó sem lehetett volna semmiről: egy vonalas telefon.

Belevágtam a maszek létbe, onnantól kezdve a mi „ikrünk” nem sokat beszélt.

Komoly viták voltak belőle, és természetesen neki volt igaza. Külön technikám alakult ki arra, miként kell letenni úgy a telefont, – lenyomni egy pillanatra a műanyag kallantyút, de nem visszaengedni a kagylót –, hogy ne tudják elvenni a vonalat. Egy idő után Marika néni, az ikrünk, előre jelezte, mikor szeretne telefonálni, és akkor hagytam neki fél órát.

Minden évben készít albumot támogatásból is kiválasztott művészeknek. Ez felfogható mecénási tevékenységnek?

Kiadunk egy sorozatot, egységes formátumban, Pauker Collection néven, Lugosi Lugo László fotóművész szerkesztésében, évente három–öt albumot. A vezérlőelv igen egyszerű: élő művész legyen, akit én személyesen ismerek. Nagyon fontos nekem ez a sorozat, nagyfokú rugalmasságra képes vagyok érte, de nem nevezném mecénási tevékenységnek. Ez inkább igazi win-win helyzet, mindkét fél beleteszi, amit tud, és a végén mindketten gazdagodunk általa. Került már bele a sorozatba olyan, akinek a művészetét szeretem jobban, és olyan is, akit emberileg kedvelek nagyon. Eddig közel ötven kötet jelent meg, és most az a megtiszteltetés ért minket, hogy két könyvtár kért belőle egy-egy példányt. A sorozat ötventől százig tartó példányai bekerülnek a British Múzeum, illetve a Columbia Egyetem könyvtárába, ami a művészeknek is nagy dolog.

Ragaszkodom hozzá, hogy a köteteket legalább angolra is lefordítsák, de például a Koreában sokat dolgozó Szabó Klára Petra anyaga az angol mellett koreaiul is megjelent. Bőrönddel érkezett a nyomdába, mert innen egyenesen ment tovább a bécsi galériásához, és amikor kézbe vette a friss példányokat, örömében ugrált és sikongatott a folyóson. Na, például ilyenekért érdemes ezt a sorozatot csinálni. Vagy amikor lendítünk valakinek a pályáján ezzel. Majoros Áron szobrászművész,

akinek nagyon kedvelem a munkáit, azt mondta, hogy mind a londoni, mind a barcelonai galéria ennek a könyvnek a hatására vett tőle szobrot. Bennem az csapódott le, hogy óriásit segítettünk a fiatalemberen, aki egyébként őrült tehetséges, és még sokat fogunk róla hallani. Nem’s Judith-tal és a férjével, Szöllősi-Nagy Andrással jó barátságba keveredtünk, összejárunk azóta családilag. Az a tervem, hogy majd ülök a kandalló mellett, elolvasom az ös�szes megjelent kötetet figyelmesen, és eszembe fog jutni, hogy én ezzel a festővel, szobrásszal miről beszélgettem – és az jó érzés lesz majd.

Sok művészt ismer közelről, ismeri a problémáikat, maga szerint mivel lehetne segíteni hathatósan a kortárs képzőművészeti szcénának?

Hogyan lehetne nekik valódi támogatást nyújtani?

Nem szeretem a támogatás szót, mert függő helyzetet sugall, és nem felemel, hanem lenyom. Nem a vagyonosok pénze emeli fel a művészetet, hanem pont fordítva van – a művészet által leszünk jobbak és (ha ezt így mondhatom) nemesebbek is. A műgyűjtésnek egyébként még számtalan pozitív társadalmi üzenete van – persze ha jól csináljuk. Ehhez ugyanis valamennyire érteni kell, de szerencsére ezek az ismeretek ma már könnyen hozzáférhetők kurzusok és könyvek formájában. A művészetet és a kultúrát tehát nem támogatni, hanem fenntartani és fejleszteni kell, és ideje mélyebben, döntéshozói szinten megérteni, hogy mindenhol a világon a kultúrától függ a gazdaság, és nem fordítva.

Rengeteget lendítene a szcénán, ha ezt az értékes és kiaknázatlan területet végre itthon is fontos gazdasági szektorként kezelnék, megfelelő struktúrával és jogszabályi háttérrel. Példaként említeném a külföldön általánosan népszerű céges gyűjtemények kialakítását segítő adókedvezmények itthon fájó módon hiányzó gyakorlatát. Ha ugyanis a komoly vállalatok székhelyeinek falaira minőségi kortárs képek kerülnének, azaz referenciaértékű vállalati gyűjtemények épülnének, az az edukációs előnyökön túl bízvást kiegyensúlyozná a piacot is, mert a kevés magángyűjtő esetleges és instabil piacot eredményez. Bízom a változásban, és a lehetőségeim szerint teszek is érte. A műgyűjtés felelősségi kérdés is számomra.

17

A KULTÚRA TÁMOGATÁSA az örömszerzés jegyében SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA

Az ország egyik legismertebb prémium kategóriás édességgyártóját, a Szamos marcipánt az igényessége, a hírneve, a története is predesztinálja arra, hogy olyan ügyek mellé álljon, amelyek erősítik a társadalmi felelősségvállalást. A Szamos a Kultúráért Alapítvány fő célkitűzése a zenei tehetségek felkarolása, a komolyzenei kultúra népszerűsítése hazánkban.

A Szamos-termékek arculatáért felelős Szamos Gabriella, a családi vállalkozás alapítójának a lánya személyesen is sokat tesz prémium márkájú kulturális, oktatási és művészeti kezdeményezések közvetítéséért. Első számú szívügye a Balázs János nevével fémjelzett Cziffra Fesztivál, Cziffra György életének és munkásságának a megismertetése.

Milyen előzmények vezettek a Szamos Cziffra Fesztiválon való részvételéhez?

2016 novemberében megkeresett négy fiatal a Hegyvidéki Önkormányzattól és a MOM Kulturális Központtól azzal, hogy létrehozzák a Cziffra Fesztivált. Egyikük Balázs János volt, akiről – bevallom – tudtam, hogy sorra nyerte 18

a nagy nemzetközi zongoraversenyeket, Cziffra játékán felnőve lett klasszikus zenész. Nagyon meghatott, hogy egy fiatal művész, aki előtt ott a pálya, elkezd olyasmivel foglalkozni, ami mások javát szolgálja. Mint ahogy annak idején Cziffra, aki az alapítványán keresztül az 1960-as, 70-es években magyar fiataloknak biztosított ösztöndíjat,

kiállítási lehetőséget Franciaországban. A Szamos hozzájárulása a fesztiválhoz a Cziffra-szelettel kezdődött, ami nagyon passzol Cziffra életéhez.

1956 előtt presszókban, többek között a Kedvesben zongorázott. Az egyik írásában arról mesél, hogy a vendégek kikérték a habos, a rumos süteményt, amíg ő felszolgálta Beethovent, Lisz-

tet. Balázs János és felesége, Bes�szer Szilvia is azt szerették volna, hogy a fesztivál ne csak arról szóljon, hogy a zenészek játszanak, hanem valami plusz élményt is tartalmazzon. Így született meg a Cziffra-szelet: rumos piskóta mazsolával, marcipántöltettel. Úgy hírlik, személyes kapcsolódása is van a Szamos és a Cziffra családnak…

Valóban: mindkét család Budafokon lakott. Az ifjú Cziffra abba az iskolába járt, ahol anyám portásként dolgozott.

Mesélte is nekünk, a három gyerekének, hogy van egy nagyon kedves, szerény, intelligens házaspár, a feleség kreol, a férfi nagy művész. 1956-ban a földrengéskor anyám és a kis Cziffra fiú az iskolában tartózkodott, kirohantak az udvarra, lefeküdtek a földre, várták, hogy mi történik. Mostanában sokat gondolok arra, hogy ott fekszik az iskolaudvaron egy szegény háromgyerekes asszony meg egy üldözött család fia, akik megjárták a börtönt. És hatvan év múlva ennek az asszonynak szép cukrászdái lesznek, az egyik sütemény a kisfiú családnevét viseli.

Lelkesen beleásta magát Cziffra György életébe, az egyik legfanatikusabb rajongója lett.

Amikor elolvastam az 1983-ban megjelent önéletrajzi könyvét, az Ágyúk és virágokat, annyira elvarázsolt, hogy elkezdtem gondolkodni, mit lehet tenni azért, hogy minél többen megismerjék Cziffra Györgyöt Magyarországon.

Mindannyian tudjuk, mik történtek a XX. században, de ezzel a könyvvel átérzi az ember a háborút, a kitelepítéseket, 1956-ot. Kitaláltam, hogy megvesszük az antikváriumokban fellelhető ös�szes példányt, kézről kézre adjuk azzal a beleírással, hogy „Add tovább!”.

Ezt követően megkerestünk egy híres filmrendezőt, aki mellesleg ismerte Cziffrát. Talált is a tervezett filmhez producert, a Filmalap is adott volna pénzt a könyv megfilmesítésére azzal a feltétellel, hogy a családtagok, a három Cziffra-unoka hozzájárulnak. Szerettük volna, ha elkészül a film Cziffra György születésének a centenáriumára. Személyesen is felkerestük a családtagokat, de sajnálatos módon az egyik unoka nem járult hozzá. Éppen kint jártunk a Cziffra Alapítványnál, amikor az unokák bejelentették, hogy a Senlis kápolna további bérleti díjához szükséges egymillió eurót sikerült megsze-

rezni. Az adományozó Henry Hermand milliárdos, aki baráti viszonyt ápolt a Cziffra házaspárral. Annyira megörültem a hírnek, hogy köszönőlevelet írtunk neki. Utánanéztem az azóta már elhunyt milliárdos kilétének. Megtudtam, hogy egy nyaralás során megismerkedett egy akkor tizenhét éves fiúval, akit zseninek tartott, végigkísérte az egyetemi tanulmányait. Ennek a fiúnak a neve: Emmanuel Macron.

Ahogyan a Szamos marcipánt építettük a férjemmel kisiparból, és mára huszonkét üzletünk van, ugyanolyan lázzal vettem részt Cziffra népszerűsítésében. Taxiban, liftben, a Szamos család történetéről szervezett látogatásoknál a Szamos Múzeumban, mindenütt az volt az első kérdésem, hogy ismerik-e Cziffra Györgyöt, és attól függően kezdtem bele az élettörténete elmesélésébe. Számos hozama volt ennek. Egyszer éppen egy hosszú külföldi útról jöttünk haza a férjemmel, amikor felhívott Kürthy Hanna grafikus, festő, aki Cziffra-ösztöndíjas volt Senlisben, és eljutott hozzá a hír, hogy Cziffrával foglalkozom. Ennek az lett az eredménye, hogy az akkori legújabb cukrászdánkban, a Kossuth téren kiállítást rendeztünk a műveiből.

A Cziffra Fesztiválhoz kapcsolódóan döntöttek a Szamos a Kultúráért Alapítvány létrehozása mellett?

Eredetileg azért hoztuk létre az alapítványt a férjemmel, hogy Balázs János tanítványai számára ösztöndíj-lehetőséget biztosítunk. Balázs János a szakmai felelős az alapítványon belül, a befolyó összegekből azokat a fiatalokat támogatja, akikben lát tehetséget, szorgalmat, fantáziát. A Cziffra Fesztivál gáláján adják át a díjakat. Az alapítvány fő csapásiránya a komolyzene. Emellett régóta kapcsolatban vagyunk Polgár Judittal, az általa létrehozott Világsakkfesztiválra készítettünk desszerteket. A fesztivál azt a hihetetlenül nemes célt szolgálja, hogy a gyerekekkel megszerettesse a sakkot. Édesapám és most már az unokáim révén is erősen kötődik a családunk a sakkhoz, apám szenvedélyesen szeretett sakkozni. Ezért a Szamosnak alapból volt már néhány sakkhoz fűződő terméke, a legemblematikusabb közülük a Sakknugát. A Világsakkfesztivál hozamaként keresett meg minket a Bach Mindenkinek Fesztivál kitalálója, igazgatója, Kovács Zalán László. Bach-tortával és

Bach-kockával működünk közre ebben a különleges vállalkozásban, amely ingyenesen ismertet meg nagy tömegeket, köztük fiatalokat Bach zenéjével utcai és zárt téri koncertek keretében.

De egyéb módon is szponzoráljuk a fesztivált, a Szépkilátás cukrászdánkban zajlott a szimultán sakkjáték egy nemzetközi nagymesterrel.

Milyen egyéb kulturális vonzatai vannak a Szamos brandnek? Mennyire nyitnak az újdonságok, más művészeti ágak felé?

Minden pozitív kezdeményezésnek van pozitív következménye. Az egész cukrászatot arra építettük fel, hogy mivel és hogyan tudunk örömet szerezni. Az örömszerzésnek a jegyében támogatjuk a kultúrát szellemi erőforrással, és csak kis mértékben anyagilag. Az ismertségünk, a státuszunk kötelez minket, hogy visszaáramoltassuk a közösségbe a munkánk eredményét. Patina és modernség egyaránt jellemzi a Szamos cukrászdák berendezését, az adott környezethez illően. Az is a kultúra része, hogy iparművészek, keramikusok munkái díszítik az üzleteinket. A kortárs művészeket is behozzuk, például Domi Eszter herendi porcelánképeit, Szabó Kinga kerámiáit. Mint ahogy az étlapokon, a Szamos-édességek dobozaiban míves mondatokat helyezünk el kortárs íróktól. Régebben Bächer Ivánnal dolgoztunk a legtöbbet, aki fantasztikus költőiséggel fogalmazta meg a Szamos marcipán történetét, készített leírásokat egy-egy termékünkhöz. Ezt a hagyományt elevenítjük fel azzal, hogy írásokat helyezünk el kortárs íróktól a Szamos desszertekben. A legújabb termékünk a Szamos nugát. Sokaktól hallottam, hogy nem szeretik a marcipánt, ez adta az ötletet ahhoz, hogy megtanítsam Magyarországnak, mi az igazi nugát. Az én generációm műnugáton nőtt fel, kezelt zsírral helyettesítették a pörköltmogyoró- és mandulamas�szát, és a kakaóvajat is kispórolták belőle. Most éppen azon ügyködünk, hogy József Attila-díjas költőket, írókat kérünk fel, köztük Lackfi Jánost, Dragomán Györgyöt, Barotányi Zoltánt, hogy szövegeket írjanak a Szamos nugáthoz. Mire a vásárlók megismerkednek az eredeti nugáttal, addigra kis kötetben gyűjtjük össze ezen irodalmi alkotások színe-javát.

19

A MŰVÉSZET MINT TÜKÖR – FEJLESZTÉS, ÉLMÉNY ÉS MŰVÉSZET AZ ART-WORK PROGRAMJAIN KERESZTÜL SZERZŐ: VÁRHEGYI ANDRÁS

Az Art-Work Magyarország első olyan fejlesztői csapata, amely múzeumi térben tart exkluzív kompetenciafejlesztő és szemléletformáló programokat, tréningeket. Több mint háromezer eredeti műalkotásból választják ki a programok anyagát az egyéni igényeknek megfelelően. Azt vallják, hogy a művészeten keresztül kifejezni valamit olyan, mint megtenni a változáshoz vezető út első lépését. Munkamódszerük részleteibe Kőnig Erika tréner, stratégiai tanácsadó avatta be lapunkat.

Elsősorban kiknek ajánlják a programot, milyen célok elérésében nyújtanak segítséget a tréningek?

Az Art-Work-programok között szerepelnek tréningek, specifikusan egy témára fókuszáló tárlatvezetések, illetve egyéb, az ügyfeleinkkel közösen kialakított egyedi felnőttképzési programok.

Amikor az Art-Work – Tréning a múzeumban termékünket összeállítottuk, három fő szempontot tartottunk szem előtt: fejlesztés, élmény és művészet.

Hiteles és megbízható szereplőként valós fejlesztési hatást kínálunk, hiszünk abban, hogy tanulni felnőttkorban is lehet, örömmel, élményként élve meg a fejlesztés lépéseit. Ehhez különleges programot kínálunk, amely során festmények, szobrok segítségével tanulunk: a résztvevők saját történetük részévé teszik a műalkotásokat az Art-Work-trénerek közreműködésével.

Elsősorban azokat a cégeket, csoportokat várjuk, amelyek munkatársaik számára a megszokottól eltérő környezetben, élményszerű tanulási lehetőségeket keresnek. Olyan tréninget, amely nem „kötelező, tudjuk le program“ – ahogyan az egyik tréningrésztvevőnk írta.

Milyen eszköztárral dolgoznak, és mi jellemzi a trénerek szemléletét?

Csapatunk professzionális trénerekből, coachokból és művészettörténészekből áll. A sokféle tudás összeadódik, így tréning-, művészetterápiás, team coaching-eszközöket és élmény20

pedagógiai, illetve múzeumpedagógiai elemeket integrálunk, kombinálunk a fejlesztési folyamatokban. Az eredeti képzőművészeti alkotásokkal való munka mellett fontosnak tartjuk az art-coaching-technikák – festés, rajzolás, montázskészítés, plasztikus technikák, installálás – alkalmazását is.

Sajátkezűleg, a művészeten keresztül kifejezni valamit olyan, mint megtenni a változáshoz vezető út első lépését.

Tréneri szemléletünkből azt az elvet hangsúlyoznám, hogy a szervezeti, csapat vagy egyéni problémák mögött mindig ott van az önismeret kérdése. Az ember (a vezető) a központ, akiből az adott helyzet kiindul, és aki révén a változás létrejön. Ezért amikor szervezetfejlesztéssel vagy egyéb csapatfejlesztési fókusszal bíznak meg ügyfeleink, az egyént is és a csapatot is figyelembe vesszük, és mindkét szinten segítünk felfedezni a magasabb önazonossághoz vezető lépéseket.

Hogyan valósul meg az együttműködés az intézményekkel, mely múzeumokkal állnak kapcsolatban?

Négy nagy múzeummal dolgozunk együtt: a Szépművészeti Múzeummal, a Magyar Nemzeti Galériával, a Vasarely Múzeummal és a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeummal.

Mindegyik esetben az adott fejlesztési fókusz figyelembevételével, művészettörténészeink segítségével állítjuk ös�sze azt a képzőművészeti anyagot (válogatott képekből álló tárlatot), amely az ügyféllel történő egyeztetések és

igényfelmérés alapján az adott csoport működésére és teljesítményére a legnagyobb hatással van. Ez a csapatunkon belül szoros együttműködést igénylő, egymás tudására építkező munka. Az eredményt pedig nemcsak ügyfeleink élvezik, hanem mi magunk is lelkesen tanulunk egymástól. Motiváló környezetben dolgozunk, új analógiákat fedezünk fel, inspirációt kapunk-adunk egymástól, egymásnak.

Hogyan épül fel egy-egy tréning a gyakorlatban, mekkora tér jut az egyedi igények beépítésére a programokba?

Az egyedi igények a legfontosabbak.

A testreszabásnál figyelembe vesszük ügyfeleink célját, a fejlesztési téma irányát és a csoport jelenlegi helyzetét, működését is. Ezt minden esetben tisztázzuk a tréning előtt, interjúk készülnek a vezetővel, a tréning résztvevőivel. Enélkül nem tudnánk a valós problémákra megoldásokat találni.

Másrészt a résztvevők egyedi igényei is rendkívül fontos szerepet játszanak abban, hogy az egész folyamat eredményes legyen. Éppen ezért a tréningeken igyekszünk mindig biztonságos környezetet teremteni a nyílt és őszinte hozzászólásokhoz, beszélgetésekhez, a kreatív munkához.

A résztvevőknek exkluzív kulturális élményt nyújtanak. Hogyan segíti a munkát a műalkotások jelenléte, milyen új perspektívák nyílnak meg?

Hogyan fejleszti az önismeretet egyegy ilyen foglalkozás?

PIETER BRUEGEL: KERESZTELŐ SZENT JÁNOS PRÉDIKÁCIÓJA

A művészet olyan, mint egy tükör. Azt látod bele az adott alkotásba, ami éppen benned van. Például Pieter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja című festményén akad, aki a vallási téma részleteit látja meg, van, akit ez az egész egy csapatmeetingre emlékeztet, ahol egyesek a telefonjukat nyomkodják, és lehet olyan is, akit a kép sokszínűsége, a sokféle ember megjelenése fog meg éppen akkor. És még számtalan szempont lehet. Ez a fajta tükör segít tudatosítani egy helyzetet, egy szemléletet, és segít megválaszolni a felmerülő kérdéseket. Ilyenkor a probléma egy időre kívülre helyeződik, ezzel lehetőség nyílik a nehézségeket tárgyilagosabban szemlélni.

Mitől válhat valaki jobb vezetővé, ha részt vesz az önök által meghirdetett fejlesztésen? Milyen programmal várják a jelentkezőket?

A fejlődéshez, legyen az szemléletváltás, készségfejlesztés vagy vezetővé válás, egy egynapos tréning csak a kezdet. Ahhoz, hogy alkalmazott tudás, tartós változás legyen, érdemes folyamatban gondolkodni. Személyre szabott csomagokban különböző modulokat, módszereket kombinálva tudjuk támogatni a vezetőket, akár a csapatukkal együtt.

Mit tesz lehetővé egy egynapos vezetőfejlesztő program az Art-Worknél? Az a

tapasztalat, hogy egy nap alatt nagyon sok felismerés, aha-élmény születhet.

A művészeti alkotások és a mögöttük lévő történetek által a résztvevők a felismerések mellett élményt is kapnak, inspirálódhatnak is. A fejlesztési céljaik mentén párhuzamokat vonhatnak le a mindennapi életükhöz és életükről.

Bővíthetik önismeretüket, rálátva saját működési módjaikra, arra, hogyan hatnak másokra, a csapatukra. Növekszik a tudatosságuk erőforrásaikban, abban, hogy mi az, ami szolgálja a vezetői és csapatcéljaikat. Döntést hozhatnak arról, hogy mik azok a viselkedési formák, szokások, amiket inkább átkereteznének, növelve ezzel saját hatékonyságukat. Volt már olyan vezető, csapat, amelyik konkrét akciótervvel zárta a napot, illetve olyan is, ahol további fejlesztési pontok, átbeszélendő témák láttak napvilágot. A program kiemelésre méltó mellékhatása, hogy a résztvevők között épül a bizalom, és egy magasabb együttműködési szintet érnek el.

A szervezetfejlesztési tréning kitér a szervezeti működésben létező tabukra és vakfoltokra is. Tudna mondani erre konkrét példát?

Mivel az alkotások mindenkinek a saját valóságát tükrözik, meglepő lehet találkozni azzal, hogy egy kép – mint projekciós felület – kapcsán a vezető

egy egészen más szervezeti megélésről beszél, mint a csapata. Volt már olyan beszélgetésünk csoportokkal, ahol a képet feldolgozva értette meg a vezető, mekkorának is élik meg a teljesítménynyomást az emberei, és mennyire nem érzik munkájukért az elismerést. Ez teljesen új volt a vezető számára, és változásokhoz is vezetett.

Vagy az is lehet egyfajta rálátás, ha minden képen ugyanazt veszem észre (például magány, szervezetlenség stb.). Lehet, hogy érdemes elgondolkodni rajta, milyen szemüveggel látom a világot.

A koronavírus-járvány megfékezése érdekében hozott intézkedések részeként a múzeumok jelenleg zárva tartanak, ám virtuális tárlatokkal és a gyűjtemények online „kinyitásával” továbbra is elérhetők a műalkotások.

Az önök munkájának alternatívája lehet az online térbe történő átköltözés?

Természetesen az a legjobb módja ennek a munkának, ha a személyes térben, az eredeti műalkotásokkal dolgozhatunk a csoportokkal. Amikor azonban – mint most is – ez nem lehetséges, megvannak az online megoldásaink és a tapasztalatunk ahhoz, hogy a virtuális térben is valós fejlesztési hatást érjünk el.

21

AZ IRODALOM GYÓGYÍR SZERZŐ: HARDI JUDIT

Másfél évtizede egy biztosítási cég felel az ország egyik legfontosabb irodalmi díjáért. Az Aegon teljes mellszélességgel támogatja a kortárs magyar irodalmat – többek között erről beszélgettünk Zatykó Péter elnök-vezérigazgatóval.

Melyik kortárs magyar író könyve fekszik az éjjeliszekrényén – mit olvas éppen most? Általában több könyvet olvasok egyszerre. Kicsit hangulatfüggő, kicsit fáradtságfüggő az, hogy éppen mit.

Most, mikor beszélgetünk, a világ épp a koronavírus-járvánnyal próbál megküzdeni. Hetek óta csak a krízishelyzet megelőzésén és biztonsági óvintézkedéseken dolgozunk a kollégáimmal együtt – home office-ban. Azt hiszem érthető, hogy ebben a szokottnál némileg feszültebb helyzetben az ember valami könnyedebb olvasmányra is vágyik.

Persze Rejtő örök gyógyír az elkámpicsorodott lélekre, de ezúttal Fehér Boldizsár Vak majom című könyve nyújt könnyebbséget. Mosolyt gerjeszt, itt-ott nevetést, és közben el is gondolkodtat, de mindezt olyan kedves, simogató módon. Nem mondanánk meg róla, hogy „elsőregényes” író. Remélem, dolgozik 22

már a következő könyvén, egy olvasója biztosan lesz. Mellette Fred Vargas (neve ellenére egy francia hölgyről van szó) Dermesztő hideg című krimijét olvasom, a nemzetköziség jegyében…

Tizennégy évvel ezelőtt alapították az Aegon Irodalmi Díjat. Változott azóta valamit a kezdeményezés?

A díj alapértékei és a független, szakmai szempontok érvényesülése a díj alapítása óta nem változtak. Büszkék vagyunk arra, hogy az induló lelkesedésből tizenöt évnyi komoly munkának és elkötelezettségnek köszönhetően az Aegon-díj mára a legnagyobb presztízsű szakmai díjjá lett. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy egy évben egyszer valakinek átadjuk a díjat, hanem egy sor más tevékenység is kapcsolódik hozzá. Ezeket igyekszünk minden évben felfrissíteni, hiszen tizenöt év elképesztően hosszú idő egy támogatói együttműködésre, szerintem hazánkban máig példa nél-

küli, hogy egy vállalat ilyen hosszú ideig vigyen egyfajta ügyet. Idén a jubileumi évforduló kapcsán felfrissítettük a díj arculatát, átalakítottuk a jelölés, valamint a kiválasztás menetét, a díj kommunikációját.

Miért épp az irodalom támogatása mellett tették le a voksukat 2006ban?

Egyike voltunk annak a tíz vállalatnak, amelyik megalapította a Magyar Irodalmi Díjat, amikor ez megszűnt, kézenfekvő volt, hogy visszük tovább egyedüliként is. Kezdetben nem volt egyértelmű ez az elkötelezettség, ezért is lett művészeti díj. Úgy gondoltuk, hogy más művészeti ágakat is bevonunk majd, de technikai és erőforrás-kapacitási limitek miatt ez nem tudott megvalósulni, így maradtunk az irodalomnál.

Miért tartják fontosnak, hogy a forprofit szcéna támogassa a kultúrát, a művészetet?

Az Aegon számára alapítása óta fontos, hogy olyan célokat támogasson, amire relatíve kevesebb pénz jut, vagy ami alternatív megoldásokat kínál. Ez személyes elköteleződés egyfelől, de az anyacég is hozta magával ezt a kultúrát, értékrendet. Nálunk volt egy szabály arra, hogy a cég profitjának félegy százalékát kell/lehet támogatásokra költeni. A célok persze sokat változtak. „Jobb időkben” a kultúra és a művészet támogatása is belefért, válságok idején viszont inkább az üzleti folyamatokat közvetlenebbül segítő eseményeket tudtuk támogatni. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a kultúra nem járul hozzá az üzlethez, csak nehezebben kimutatható a hatása. Sajnos felmérésekből azt látjuk – és ez igaz a vállalat teljes CSR-tevékenységére is –, hogy ez az aktivitás kevéssé preferencia az ügyfelek részéről, amikor terméket vagy szolgáltatót választanak.

Mit adott az Aegonnak az Irodalmi Díj?

Nekem elsősorban olvasnivalót: minden évben kaptam egy „előszűrt” listát, hogy mit olvassak, mire érdemes odafigyelni. Rengeteg élményt, új ismeretséget is kaptam, hiszen a kortárs magyar irodalom legjobbjaival találkozhattam a díjátadókon. A kollégáim számára is legfontosabbak talán a személyes élmények és kapcsolódási pontok.

Az eddigi tizennégy díjazott közül nagyon sokan megtiszteltek minket azzal, hogy eljöttek hozzánk beszélgetni, vagy közös programokon vettünk részt.

Azt hiszem, mindannyian büszkék vagyunk arra, hogy a legnagyobb presztízsű szakmai díj viseli az Aegon nevét, és tekintélyes írók veszik át a díjat.

Az Aegon név a díjnak köszönhetően ma már nemcsak a biztosításban jelent garanciát a minőségre, hanem a kortárs irodalomban is.

Nem lehet könnyű egyet kiemelni, de mégis: mi a legkedvesebb emléke a díj eddigi életéből?

Számtalan személyes élményt adott számomra a díj, így nehéz belőle egyegy mozzanatot kiemelni. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor Grecsó Krisztiánnal udvari mászókát és csúszdát szereltünk egy beteg kisfiúnak.

A legmerészebb akciónk talán a Sziget Fesztiválon volt, ahol irodalmi kincsvadászatot rendeztünk: száz könyvet rejtettünk el a szigeten, és a megtalálók újabbakat kaptak az éppen aktuális

rövid listánkról. A legviccesebb esetről az egyik kisfilmünkből értesültem: a kollégáim egész álló nap az állítólag éppen betegeskedő Oravecz Imrét keresték a falujában, hogy megmondják neki, ő kapja az Aegon Díjat, ő viszont csak estére ért haza. A legkedvesebb az első díjátadó volt: a kollégáim rettenetesen izgultak azon, milyen lesz a díj szakmai fogadtatása, mit szól majd az irodalmi közeg ahhoz, hogy egy biztosító irodalmi díjat alapított. Nekem ugyan a második volt az első, hiszen 2007-ben jöttem vissza az Aegonhoz, de én is valami hasonlót éltem át, hiszen számomra teljesen új társadalmi közegbe csöppentem.

A díjról nem a cég, hanem szakmai zsűri dönt. Az Aegon kollégái milyen szinten vesznek, vehetnek részt az irodalmi díj életében?

A díj odaítélésekor fontosnak tartjuk, hogy kizárólag szakmai szempontok érvényesüljenek, ezért a kezdetektől fogva nem szólunk bele a zsűrizésbe.

Számos program, esemény kapcsolódik a díjhoz, amelynek a kollégáink is ugyanúgy részesei lehetnek, ahogyan bárki: részt vehetnek fesztiválokon, filmvetítéseken. Ezen túl igyekeztünk teljesen exkluzív lehetőségeket is adni a kollégáinknak, hogy érezzék a támogatással járó előnyöket: házi könyvtárat működtetünk a shortlist-re került könyvekből, nyereményjátékokat indítunk, könyvajánlókat szerkesztünk nyári szabadság idejére vagy karácsonyra, beszélgetéseket, dedikálásokat szervezünk, sőt, olyan is volt, hogy meghívhatták otthonukba a díjazott szerzőt egy baráti beszélgetésre.

A díj alapításakor célkitűzésük volt többek között az irodalom, az olvasás népszerűsítése. E téren célt értek?

Ambiciózus célt tűztünk ki magunk elé, amibe rengeteg energiát és erőforrást tettünk az elmúlt másfél évtizedben.

Nemcsak mi, hanem a velünk együttműködő partnereink is ugyanúgy részesei ennek a munkának. Tizenöt évvel ezelőtt szinte egyedül voltunk, akik irodalmi díjat adtak ki, ma már sokan követnek bennünket. Ezt mindenképpen sikerként könyveljük el. A kortárs irodalom népszerűsítése olyan cél, amit egy vállalat önmagában nem, csak együttesen, a szakma és a támogatók összefogása mellett érhet el.

A Díjon túl óravázlatokkal is népszerűsítik az adott írót és a kiemelt művet. Hogy látják, működik a fiatalok

bevonása, szívesen fogyasztanak kultúrát, kortárs irodalmat?

Szerintem a fiatalokat sok mindenbe be lehet vonni, „csak” meg kell találni a megfelelő mozgatórugót. Annyi inger éri őket, hogy ez persze nem egyszerű, de alapjáraton van bennük egy természetes kíváncsiság, érdeklődés a világ dolgai iránt, illetve keresik önmagukat is benne. Éppen ezért hisszük, hogy szükség van a kortárs irodalom tanítására, hiszen ez a világ sokkal közelebb van a diákokhoz, róluk szól, az ő kérdéseikre ad választ, jobban segíti őket eligazodni a világban. Saját környezetemben tapasztalom, hogy azokkal a kötelező olvasmányokkal, amiket nekünk vagy a szüleinknek tanítottak, nem lehet a XXI. század gyerekeit megszólítani.

Mi a saját eszközeinkkel próbálunk segíteni abban, hogy nyitott, a világ dolgait értelmezni tudó fiatal nemzedék nőjön fel. A Magyartanárok Egyesületével és a Magyar Irodalomtörténeti Társasággal együttműködve tancsomagokat készíttettünk középiskolai magyartanárok számára, így a legnagyobb kortárs szövegértelmezési feladatgyűjteménnyel rendelkezünk, amely ingyenesen letölthető a díj honlapjáról. Úgy láttuk, elsősorban a tanárokat kell segíteni abban, hogy biztosan nyúljanak a kortárs művekhez.

Az Irodalmi Díjon kívül jelen van az Aegon mindennapi életében a művészet, a kultúra?

Az Aegon irodáiban világszerte van valamilyen művészeti kollekció, a legnagyobb természetesen az anyacég hágai irodájában, ezek általában kortárs művészek munkái. Ebből a gyűjteményből két installációt kaptunk ajándékba, amelyeket a székházunk központi részeiben állítottunk ki.

A neves holland művészettörténész által kiválasztott alkotások nemcsak az Aegon-márkát szimbolizálják, hanem különböző aspektusok mentén inspiratívak, kiolvasható belőlük az egyensúly, a részek egységessége és a kapcsolódás a minket körülvevő világhoz.

Erre talán nem válaszolhat, de egy próbát megér: mit lehet tudni az idei díjazottról?

Szigorú titok övezi a díjazott kilétét, egészen a díjátadóig. Sokszor még nekem sem mondják meg a kollégák, hogy ki kapja, percekkel a sajtótájékoztató előtt tudom meg.

23

WE AS PEOPLE NEED TO ASK MORE OFTEN THE CLASSIC STORYTELLING QUESTION „AND THEN WHAT HAPPENS NEXT?” AUTHOR: ZSÓFIA NAGY TRANSLATION: BARBARA SZIJ

Founded at the end of the 1990s by Alexis Latham, the Scallabouche Theatre is a bilingual British studio theatre in Budapest. The speciality of the troupe is that, unlike traditional theatres, they give the audience an opportunity to shape the story. Their mission is to evoke the joys and dangers of real life on stage while blurring the boundaries between imagination and reality, creator and character, and actor and viewer.

For Alexis, improvisation is both freedom and danger. He thinks improv games are really good for preventing rational thinking, allowing the creator to be really present in the moment. “You don’t need to come up with the most amazing thing, you can help the other person do that, they can help you do it”, says Alexis.

ScallaTellers is a brand new idea with a history of about a year. Scallabouche’s shows have always been interactive, with creators noticing that the audience often steers the show in exciting, unexpected ways. They decided to embark on a very unusual experiment: ScallaTellers doesn’t involve any actors at all, the viewers create the production themselves. Individually or in groups, they bring in ideas that take shape and connect to each other with the help of Alexis.

There is only one rule: stop rational thinking. Of course, the tasks help in that. People need to feel that they can trust their first instincts without having to think for long. While “What animal would you be?”-type questions put tremendous pressure on the respondent, ones like “Think of an object in your room!” allow the free flow of imagination. With warm-up tasks like this, the audience becomes liberated and 24

creative enough to start their journey together.

A good story always engages people, so Alexis is working on getting participants explore the most exciting worlds through their imagination. He really loves stories that are closely connected to the personalities of the participants.“In terms of the ScallaTeller stories the last one is my favourite that we created at the Vasas Szakszervezet, because I think it became the most complete group storytelling story. The group were able to put many different ideas into the story and combine them into one narrative and draw many, many strands together into that one story and I think that’s a wonderful feeling and experience for the group”, Alexis recalls.

In the future, they want to bring their audiences to places where they can be introduced to actual real life events, and they can collectively, with the help of their own imagination, recall and replay the past. The company would like to make these presentations more realistic for participants through virtual reality and holograms, creating a closer connection between people and the historical site.

The company believes that the method of storytelling is not just a tool to

‘spice up’ ideal communication, but actually a form of communication.

Alexis runs many types of storytelling courses for businesses all over the world. “Storytelling can totally transform people’s communication. The key is in understanding that we are all storytellers and that if you don’t provide the story for the other party they will create it for themselves. When that happens you have lost control of the story.” In addition, storytelling helps us to better understand and connect with others, as we can comprehend their stories more easily as experienced storytellers.

“If you can’t retell the stories of your life then you live in a prison”, Alexis quotes Salman Rushdie. In their productions based on the concept of storytelling, they give audiences the opportunity to create stories that can be linked to their own lives to give meaning to particular events. However, these experiences may also explain the narratives coming through the media: if we look closely at the stories, we can easily see through them. “We as people need to ask more often the classic storytelling question »And then what happens next?« Then we might see how hollow some of the stories are that we are being fed”, says Alexis.

LIFE SUPPORT FOR BUSINESS ASTRONAUTS

Lรกszlรณ Moholy Nagy, A XXI, 1925

www.oppenheimlegal.com

MIBEN TUD A KULTURÁLIS SZEKTOR SEGÍTENI VÁLSÁGHELYZETBEN?

B4 ??

Lépjen velünk kapcsolatba, és választ adunk a kérdésre!

info@kortarspr.hu www.artisbusiness.hu