Art is Business Nr. 23

2022. OKTÓBER | 23. LAPSZÁM

TOMBOR ZOLTÁN FOTÓMŰVÉSZ

2022. december 14.

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem DÍJKATEGÓRIÁK: Vállalati | Vállalati és művészeti projekt | Forprofit mecénás | Fidelio - Művészeti mecénás | Kulturális turisztika AZ EST HÁZIGAZDÁI: Gábor Éva, a BMW Group senior HR marketing szakértője és Dankó István, a Katona József Színház színművésze Amennyiben szívesen részt venne az eseményen, írjon nekünk! info@artisbusiness.hu KIEMELT TÁMOGATÓNK:

SZAKMAI PARTNERÜNK:

PARTNEREINK:

www.artisbusiness.hu

„AZ IGAZAT MONDD, NE CSAK A VALÓDIT!” KEDVES OLVASÓK! A valóság megörökítése, rögzítése régóta foglalkoztatja az emberiséget, a camera obscura (sötétkamra, lyukkamera) működését már 997-ben leírta egy arab tudós. A reneszánsz korában – többek közt – Leonardo da Vinci érdeklődését is felkeltette a könnyen elkészíthető optikai eszköz, a XVII. században pedig széles körben kezdték használni a művészek.

Az ezüstsók fényérzékenységét a XVIII. század elején fedezte fel Heinrich Schulze német vegyész. A XIX. században a valósághű ábrázolásra való törekvés úgyszólván szükségszerűvé tette a fotográfia feltalálását, egymástól függetlenül több kutató is kidolgozta a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének módját.

A legrégebbi fennmaradt fénykép 1827-ből való, Joseph Nicéphore Niépce készítette több mint nyolcórás expozícióval. Niépce és Louis Daguerre közös találmányát 1839-ben jelentették be a Francia Akadémián. Miután a francia állam életjáradék fejében megvásárolta a találmányt, a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson fényképezéssel.

A XIX. század közepéig a fényképet elsősorban a valóság objektív lenyomatának tekintették, jóllehet a beállítások, a mozdulatok rögzítésének mikéntje és az utómunkálatok manipulációs lehetőséget rejtenek magukban. Művészetnek végképp nem minősült a fotográfia; úgy tartották, hogy mivel a képet nem ember, hanem gép készíti (a fotós csak egyszerű technikus), a képből hiányoznak a művészi alkotás legfőbb ismérvei: a kreativitás, az inspiráció, a személyesség. Alfred Stieglitz amerikai fotós volt az első, aki már az 1880-as években modern művészetként népszerűsítette a fotográfiát különböző folyóiratokban, úttörő módon tárlatot rendezett saját fényképeiből, majd a XX. század elején New York-i galériájában sorra állította ki nagyra tartott pályatársai munkáit. Ötvenéves pályafutása során jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a fényképezés világszerte elfogadott művészeti formává váljon.

A fényképezés hozzáférhetőbbé és megfizethetőbbé tette a művészetet, egyszóval: demokratizálta. Mivel például a fényképezett portrék sokkal olcsóbbak és könnyebben elkészíthetők, mint a festettek, a portrékészíttetés megszűnt a jómódúak privilégiumának lenni. Napjainkban pedig szinte mindenkinek a zsebében ott lapul az okostelefon, a technikai feltétel adott ahhoz, hogy bárki jó minőségben

megörökítse a számára fontos pillanatokat, és akár művészi fotókat is készítsen.

A magyar filmművészet egyik alapműve, Zolnay Pál Fotográfia című filmje (1972) a valóság és a fikció viszonyát, az önmagunkról alkotott kép és a kevésbé fotogén valóság kontrasztját boncolgatja. Egy fényképész és egy retusőr járja Magyarország falvait, protokolláris rendezvényeken, esküvőkön, lakodalmakon fotóznak, olykor hétköznapi, természetes pillanatokat kaptak lencsevégre. A fényképész a kendőzetlen, pőre valóságot szeretné megörökíteni és mutatni, a retusőrt viszont az üzleti szempont vezérli, a reménybeli kuncsaftok kívánságait akarja teljesíteni.

Minél hűségesebb képet készít a fotográfus, annál több munkát ad a retusőrnek. A retusálatlan felvételek ugyanis nem kelendőek, alanyaik nem akarnak a nyers valósággal szembesülni. Amikor meglátják saját barázdált arcukat, azt mondják: „Nem, ez nem én vagyok!” A simára retusált képekért azonban megőrülnek: „Na, ez jó! Tényleg ilyen vagyok!”

A fotográfia hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt száz évben, és ma már teljes jogú „állampolgár” a művészet világában. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évről évre óriási érdeklődés mutatkozik az Art Photo Budapest, Közép- és Kelet-Európa egyetlen nemzetközi fotóművészeti vására iránt. Az idén három kontinens alkotóinak munkái teljes egészében elfoglalták a Bálna Budapest épületének egyik kiállítási szintjét.

Az igazi művészet szembesít. A kérdés talán aktuálisabb, mint valaha: szembe merünk-e, akarunk-e nézni a valósággal, vagy félelemből, érdekből retusáljuk azt?

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2022. OKTÓBER MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BARCZA RÉKA, FAZEKAS ZSUZSA, HELYES GEORGINA, HJ, JANKÓ JUDIT, KATONA NORBERT, KOVÁCS MÁLNA, LABORCZI DÓRA, SZELE TAMÁS, SZENTGYÖRGYI RITA | KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | CÍMLAP: BIELIK ISTVÁN | GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS, LUU LAN LILIÁNA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ áfa

1

„EGY KÉPET EGY PILLANAT ALATT KÉSZÍTÜNK, DE SOKSZOR HÓNAPOKON ÁT TANULJUK” – INTERJÚ TOMBOR ZOLTÁN FOTÓMŰVÉSSZEL SZERZŐ: BARCZA RÉKA | FOTÓ: BIELIK ISTVÁN „Kicsi korom óta keresgélem a határaimat, és sosem nyomasztott a kudarc esélye. A legnagyobb harcot jellemzően saját magammal vívom azóta is” – mondja Tombor Zoltán világhírű fotóművész, akivel többek között arról beszélgettünk, mi kell a nemzetközi sikerhez, miért költözött New Yorkba, és miért hagyott fel a divatfotózással, majd fordult a képzőművészeti fotográfia irányába.

Emlékszik, mi volt az a meghatározó p i lla nat , ha vo lt i lye n, a m i ko r eldöntötte, hogy fotózással akar foglalkozni?

Nem tudok ilyen konkrét pillanatot kiragadni a múltból, azonban már egészen kis koromból vannak emlékeim arról, hogy képekben g o n d o l ko d o m é s é r ze l m i l e g i s f ő ké n t a v i z u a l i t á s n y e l v é n r a kt á r ozo m e l a t a p a s z t a l a t a i m a t . A n y o l c va n a s é v e k b e n g y ű j t öt t e m a V H S f i l m e ke t , é s s o k n a g y kedvencemet több százszor n é zt e m m e g , r o n g y o s r a j á t s z va a s z a l a g ot a ke d ve n c részeimnél.

A fényképezőgéppel aztán tizenévesen találkoztam először, nagyon izgatott a dolog, hogy a keresőn keresztül valahogy minden másnak tűnik, mint az életben. Az emberek elkezdenek másként viselkedni, mutatni akarják magukat valamilyennek, ám mégis én dönthetem el, hogy végül kit milyennek láttatok.

2

A fényképezőgéppel való találkozása olyan jól sikerült, hogy itthon az egyik legkeresettebb divatfotóssá vált, később pedig nemzetközi színtéren is befutott. Olyan magazinok is rendeltek öntől képeket, mint a Vogue, a Kinfolk és a Harper’s Bazaar. 2003-ban nyolcévnyi hazai sikerrel a zsebében indult el Milánóba, ahol a kezdeti nehézségek ellenére mégis beindult a nemzetközi karrierje. Hogyan talált ügynökséget, milyen úton-módon boldogult?

Harmincévesen költöztem Milánóba, úgy, hogy fogalmam sem volt arról, mi kell a jó nemzetközi eredményekhez. Ha tudtam volna, talán el sem indulok. A sikerhez jól fényképezni édeskevés, hiszen ezen a pályán is több ezren végzik a munkájukat mesteri szinten. Ebből a mezőnyből kitűnni csak hálózati ismeretekkel és kapcsolatrendszerünk hatékony használatával lehet. Volt néhány ismerősöm Milánóban, de talán a nemrég elhunyt Monti Shadow barátom, ismert PR-szakember volt az, aki kezdetben ténylegesen segített kliensekkel és kiadókkal találkozni.

Végül mennyi idő alatt valósult meg, hogy ott is megvesse a lábát?

Durván két év kellett ahhoz, hogy feltérképezzem az új piacot, megértsem az olasz mentalitást, és ezek tükrében alkalmazni tudjam azokat a részben tanult, részben velem született képességeimet, amelyek hazai terepen már jól működtek, és segítik az előrejutást. Talán minden művész fejében megfordul egyszer, hogy milyen lenne világhírűnek lenni, és én mindenkit bátorítok, hogy tegye magát próbára odaát.

Szerintem itthonról, hosszú távú külföldi jelenlét nélkül nem lehet nemzetközi karriert építeni.

Kicsi korom óta keresgélem a határaimat, és sosem nyomasztott a kudarc esélye. A legnagyobb harcot jellemzően saját magammal vívom azóta is, és ebben nincs szerepe annak, hogy éppen hol élek.

Milánóban is divat- és reklámfotózással foglalkozott, majd ebből a világból fokozatosan átnyergelt a dokumentarista, végül a képzőművészeti fotográfia területére. Miért sokalt be a divattól?

Nem a divatból lett elegem, csak idővel egyre egysíkúbbnak és unalmasabbnak láttam az egészet. Olyan tucatáru lett, mint a rágógumi. Mert a divatban ma már nem a maradandó létrehozása a cél, hanem a gyorsan és sokat produkálni elv mentén szerveződik. A kortárs divatfotó jelentősen inflálódik, a nagyvállalati érdekek szemben állnak azzal az értékteremtő szemlélettel, amelyet az olyan múlt századi sztárok képviseltek, mint Helmut Newton, Irving Penn, Richard Avedon vagy akár a még ma is alkotó Juergen Teller. Ezek az életművek számomra példaértékűek, és nagyban köszönhetem nekik, hogy végül én is fotográfus lettem.

2009-ben éles váltás következett: egy hajléktalanokról szóló sorozattal hazai sajtófotódíjat nyert. Mit tanult belőle, vagy hogyan lett több általa?

A Túlélők sorozatban több mint száz hajléktalant fényképeztem a budapesti metróban, bunkerekben, ideiglenes szállókon és melegedőkben. Nem tudom, hogy több lettem-e ettől a munkától, de mindenképpen másként tekintek rájuk. Kezdetben volt bennem egy nagy adag térítéskényszer, mindenáron meg akartam menteni őket. Aztán lassan kezdtem megérteni, hogy az otthontalanok zömének esze ágában sincsen megmenekülni, saját választása az, hogy az utcán van. Nagyrészük most közösségben él, amit előtte nem élvezhetett. Nem kell felelős életet élni és dolgozni, nincsenek számlák és rezsi, valamint nem kell másokról sem gondoskodni. Végül a munka befejeztével elkezdtem hezitálni, hogy illik-e adni a kéregetőnek.

Mivel segítek jobban, ha adok vagy, ha nem? És mire jutott?

Arra jöt tem rá, hogy egyikkel sem, mer t ha szponzorálom a következő berúgást, ha nem, ő ugyanúgy az utcán haldoklik tovább. Nem találtam konklúziót, ezér t inkább az élelmezésükben segítünk minden évben, szer vezetek segítségével.

Az nem zavarta, hogy a divat hamis képet közvetít az embereknek a külsejükről? Ez nem járult hozzá ahhoz, hogy abbahagyta a divatfotózást?

Nem hiszem, hogy a divatfotó nagyobbat hazudna, mint bármely reklám, legyen az a termék arckrém, fűnyíró vagy fájdalomcsillapító. Nekem az alkalmazott fotó szolgáltatás jellegéből lett elegem, a sok és felületes kapcsolatból, amelyeket kizárólag száraz üzleti érdekek tartanak fenn. Nem okoz lelkifurdalást az, hogy karriert építettem a divat világában, sőt örülök, hogy sok értékes tapasztalatot szereztem nagy tudású szakemberektől, és közben bejárhattam a világot.

Olyannyira, hogy 2011-ben meg sem állt New Yorkig, ahol kilenc évet töltött. Ahogy korábban fogalmazott, ott szembesült azzal az amerikai álommal, amelytől Márai és André Kertész is ugyanúgy szenvedett.

Miért volt New York fontos állomás az életpályáján? Úgy gondolom, hogy az életünk különböző időszakokból áll, melyeket más-más vágyak, célok és energiák jellemeznek, azaz változnak a szándékaink is. Az ember fiatalon könnyebben kockáztat, nyersebb, talán még bátrabb is. Mindez nagyon kell ahhoz, hogy aztán eljuthasson olyan fontos helyekre, ahol jól pofára eshet. Harmincnyolc évesen költöztem New Yorkba, az életem olyan szakaszában, amikor lassítani akartam, figyelni és jobban érteni saját magam, kiteljesedni a fényképezés aktusában, és nem csak szolgáltatni általa. Ehhez a változáshoz és merengéshez én választottam Amerikát helyszínül, nem pedig a város hozta ki belőlem. Az amerikai szleng úgy mondja: „Fake it until you make it!” Ez valami olyasmit jelent, hogy tégy úgy, mintha tudnád, amíg sikerre nem viszed. Azaz: imitálj hozzáértést, és tűnj kompetensnek!

– ami egy jól bevált trükk idegenben.

Sok a lehetőség New Yorkban, és a jó munkát megbecsülik, ugyanakkor az amerikai álom imidzs már csak azok fejében létezik, akik végül sosem vágtak neki. Szóval, nincs receptem a sikerhez, az én eredményeim mögött kitartó munka van, semmi más. Sok mindent érzek, ha visszagondolok New Yorkra, de valahogy a hála nincs köztük.

Mit érez, amikor visszagondol?

Azt, hogy jó túl lenni rajta.

Ahogy említette, aki nemzetközi karriert akar, annak el kell mennie. Ön viszont tizenhét év után hazaköltözött, pont az első Covid-hullám előtt.

A Fényterápia című sorozata a járványidőszak alatt készült.

A fotókat elnézve olyan érzésem támad, mintha ténylegesen terápia is lett volna egyben a fotózás. Emellett eszembe juttatják a Vanitas csendéleteket, amelyben a halál és az elmúlás jelenik meg, de úgy, hogy közben gyönyörködteti a szemlélőt. Mi inspirálta a sorozat elkészítésekor?

Azt nem mondanám, hogy konkrétan a Vanitas képek ihlettek volna meg, de igen, foglalkoztatott az elmúlás gondolata vagy inkább az „ember tervez, Isten végez” motívum. Valóban egyfajta terápiaként használtam a kamerámat. A fotográfia lényege a képekben való gondolkodás, az, hogy a vizualitás keretein belül elmélkedem egy problémáról. Úgy is mondhatnám, hogy ha fotó készül valamiről és már képként láthatom, akkor jobban értem az egészet.

Hogyan kezdett bele a munkába?

Listát írtam azokról az érzelmekről, amelyek meghatározták a mindennapokat. Ilyen volt az izoláció, a bénultság érzése, a háború előtti csend, az időhöz való megszokott viszonyunk megváltozása és egyáltalán, a művészetbe vetett hitem megkérdőjelezése is. A listán szereplő gondolatokat aztán egyesével igyekeztem képi metaforákká alakítani és pár hónap alatt lassan egy történetté rendezni. Az ebből készített könyv és a kiállítás kurátora, Sárvári Zita nagyon sokat segített az anyag értelmezésében és végleges formájának kivitelezésében. Egy képet egy pillanat alatt készítünk, de sokszor hónapokon át tanuljuk.

3

Mondhatjuk, hogy amióta itthon van, a képzőművészeti fotográfia területén tevékenykedik, már a Fényterápia is tökéletesen ezt mutatja. Idén is szerepelt a régió egyik legfontosabb művészeti vásárán, az Art Marketen, méghozzá az Einspach galéria képviseletében. Hogyan találtak egymásra Einspach Gáborral, és miért tartja fontosnak az Art Marketen való megjelenést?

Két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Gáborral egy gyerekkori barátom révén, korábban csak a művészetszakmai sikereiről hallottam. Hazaköltözéskor vált igazán fontossá, hogy legyen egy budapesti galéria, amely bemutat és képvisel a hazai képzőművészeti piacon. Gábor elismertsége és megkérdőjelezhetetlen szakmai múltja nyilván sokat nyomott a latba, de nekem hasonlóan fontos maga az ember is a siker mögött. Néhány találkozó után számomra egyértelmű volt, hogy ő az emberem, és talán Gábor is látott potenciált a munkámban. Másfél éve dolgozunk együtt, és valóban most mentünk másodszor az Art Marketre.

Szerepeltünk a Paris Photón, a Vienna Contemporaryn, jövő tavasszal pedig a milánói MIA Fairre, valamint a Photo Londonra is megyünk. A vásárokon való részvétel mára hasonlóan fontossá vált, mint a kiállítások szervezése, hiszen a kapcsolatrendszer építésében nélkülözhetetlen. Nemcsak azért hasznos buli ez, mert bizonyos vásárokra igen nehéz bejutni, és gyakran már a puszta részvétel rangsorol, hanem azért is, mert egy hétvége alatt több ezer ember ismerheti meg az új munkákat, valamint potens gyűjtők és intézmények is rendszeres látogatók.

Korábban azt mondta: az autonóm fotográfiában az a lényeg, hogy mi az, amit az ember el akar mondani magáról, vagy mi az a probléma, ami foglalkoztatja. Mi az, ami most foglalkoztatja?

Az elmúlt időszakban a Trouvaille címre keresztelt aktsorozaton dolgoztam, egy százhúsz képből álló óriástablón, amelyet szeptemberben mutattunk be a Vienna Contemporary vásáron, és látható volt az idei Art Marketen is. A hajlongó figurák messziről írásjeleknek tűnnek, szinte olvasni lehet a képek sorai közt, amit hívhatunk mozgástanulmánynak is, bár ez utóbbi nem volt konkrét célom. Ezeket a felvéte4

leket úgy csináltam, hogy a lencse élességét a modell és a kamerám közé állítottam félútra, megkeresve azt a pontot, ahol a múzsa és az alkotó aurája összeér. Valami olyat próbáltam lefényképezni, amit a médium határain belül nem lehet. Az életlen membránon keresztül történő fényképezés már régóta izgat, a katedrálüveget, a víztükröt vagy a ködöt most a pauszpapír rétegére emlékeztető látvány váltja fel, anyaga nem tapintható, hiszen csak optikailag válik valóra. Rieder Gábor azt írta róla: „Hiába szeretnénk hozzá közel kerülni, nem engedi. Hiába erőltetjük szemizmainkat, a kép titok marad”. És ez a talány örökérvényű, mert az a két lépés távolság, amit megtettem a kamerámmal, már beleexponálódott a valóságába.

Még mindig úgy érzi, hogy amit nem fényképez le, az meg sem történt?

Vannak az életben olyan tünemények, amelyek csak egy-egy pillanatig léteznek, és akkor és ott csak én érzékelem őket. Ezek néha csak szikrák a fejemben, sokszor pedig mások által is látható történések.

Ha ezeket nem jegyezném fel, és később nem mutatnám meg, úgy sosem lennének láthatók és hallhatók sem mások számára. Ezt a műveletet hívom én fényképezésnek, ami izgalmas elegye a szenvedélynek, az exhibicionizmusnak, az érzelmeknek és a felelősségvállalásnak.

5

MINDENT A SZEMNEK, SEMMIT A KÉZNEK? A KÉPZŐMŰVÉSZET MARKETINGJÉNEK AKTUÁLIS TRENDJEI SZERZŐ: KATONA NORBERT | FOTÓ: MIZO.HU

A 2016-ban alakult, a Magyar Marketing Szövetség exkluzív szakmai közösségeként működő Marketing Döntéshozók Klubja hatodik éve foglalja össze azt, hogy mi várható a marketing és kommunikáció területén az előttünk álló időszakban. E trendekre alapozva sorra vesszük, milyen aktuális trendek fejtik ki hatásukat a képzőművészeti piacon, különösképpen annak gyűjteményi szegmensében.

A meghatározó marketing- és kommunikációs szakemberek által összeállított trendekből (marketing.hu, 2022) ös�szesen hét olyan azonosítható, amely relevanciával és aktualitással bír a képzőművészet marketing és kommunikációs tevékenységei kapcsán is. A kilenc döntéshozóhoz köthető trendek és az azokra illesztett gyakorlati példák – a marketing klasszikus tervezési és elemzési logikáját követve – először a környezeti hatások felül közelítik a témát, majd menedzsmentvonatkozásokra, végül pedig eszközoldali aktualitásokra reflektálnak.

Trendek vagy tendenciák „A következő időszak marketingkommunikációja nem annyira trendek, sokkal inkább néhány tendencia mentén ragadható meg” – állítja Liptay Gabriella, a KPMG kommunikációs igazgatója. – Ilyen tendenciák például a vélemények, érzések, érzelmek, feltételezések versus tények, ismeretek, tudomány; globális platformok versus 6

hagyományos média; testre szabott, egyedi ajánlatok versus szélesebb közösségek elérése; titoktartás és privacy versus személyre szabottság; rugalmasság versus iránytartás, stratégia; személyes és élő versus digitális, hibrid; lineáris médiaformák versus interaktív platformok. Világunk gyökeresen megváltozott, társadalmunkban felborultak a normák, a szabályrendszerek, a szokások és a hagyományok is” – teszi hozzá Liptay Gabriella.

Ezek a kihívások ugyanakkor kedvező közeget is teremthetnek az alapvetően képzőművészeti alkotások értékének megőrzésére, illetve közvetítésére létrehozott intézmények, szervezetek számára. A museumnext.com (2022) szerint ma minden eddiginél időszerűbb lehet, hogy tanuljunk a múltból; gyűjtsük össze és mutassuk meg az értékeinket; mindezek bázisán a következő generáción túl akár magunkat is edukáljuk; ehhez digitalizációalapú, élményfókuszú innovációt csenjünk tevékenységünkbe, valamint hozzuk össze

közösségünket, újra formáló szerepet adva a helyi gyűjteményeinknek, múzeumainknak is. A kor tendenciáira építve kell tehát stabil válaszokat adnunk célközönségünk, illetve a széles körben értelmezett érintettjeink számára.

Felelősség vagy üzlet „A pandémia következménye, hogy a fogyasztók egyre tudatosabbak és a választásnál pedig előtérbe kerülnek a márkával közös értékek” – emeli ki Tengerdi Laura, a CXPA Hungary vezetője. „Nagyon szeretném, ha a szakma megpróbálna elindulni egy általam etikus marketingnek nevezett úton. Talán itt az ideje letenni a voksot amellett, hogy csak olyan igényeket generáljunk, amelyek kielégítése nem kockáztatja bolygónk jövőjét, még ha ez a pillanatnyi jövedelmezőséget csökkenti is – mondja Jákó Eszter, az MVM vállalati kommunikációs igazgatója.

Mindez a képzőművészeti marketing és kommunikáció kapcsán is aláhúzza az érzelmi alapú marketingstraté-

marketingjének világában is fontossá teszi az értékesítési csatornák szüntelen digitalizációját és a „Museum Customer Experience” (MCE) applikációkra és a klasszikus szolgáltatásmarketingalapú személyes interakciókra építő, real-time és folyamatos visszamérést feltételező megközelítésének jelentőségét (cm.com, 2022).

giák kiemelt szerepét: valódi értéket kínálva, stabil, biztos világképet, erős kapaszkodókat tudjunk közönségünk, sőt közösségünk számára nyújtani a jelen kiszámíthatatlannak tűnő realitásában. E szegmensben is össze kell tehát egyeztetnünk alaptevékenységünk – akár kemény – üzleti elvárásait és társadalmi és környezeti felelősségünk megkerülhetetlen felvállalását. Értékek vagy fogyasztói élmény „Ahogy a koronavírustól szabadulunk majd, egyre jobban vágynak az emberek megélhető élményekre, fizikális tapasztalatokra” – mondja Bene Nikoletta (Virtuózok televíziós produkció). „A márkák versenye tehát egyre inkább az élmények színterén zajlik” – erősít rá az előbbiekre Tengerdi Laura (CXPA Hungary).

Jól látható, hogy a márkák szintén erős és értékes kapcsolatokra vágynak a meghatározó képzőművészeti aktorokkal, így jöhetett létre például a Van Gogh Museum (Amszterdam) és a Vans, a MoCA (Museum of Contemporary Art, Los Angeles) és a Levi’s vagy például a Airbnb és a Louvre (Párizs) emlékezetes „A Night with Mona Lisa” („Egy felejthetetlen éjszaka Mona Lisával”) című kampánya, de a hazai gyakorlat is remek példákkal bizonyította az értékalapú kapcsolódások eredményét.

Gondoljunk csak a Mizo és a Szépművészeti Múzeum sikeres, a világjárvány kihívásaira illesztett együttműködésére! Értékekre épülő, fogyasztói élményt is katalizáló márkaegyüttműködések irányába kell tehát elmozdulnunk a képzőművészet marketingjében is.

A munkavállalók vagy a közönség élménye „A továbbra is bizonytalan környezet miatt az agilis működés 2022-ben is

létkérdés lesz, ami nagyon megterhelő a munkavállalók részéről, folyamatos feszültséget és túlterhelést jelenthet.

A belső kommunikáció erősítése és a munkáltatói márka tudatos és valós értékekkel feltöltött építése minden cég alapvető fókuszterülete kell, hogy legyen” – hangsúlyozza Németh Károly, a SPAR marketingvezetője. A jelenlegi igen munkaerőhiányos helyzetben az artisanpeople.com (2022) két meghatározó halmazt emel ki a múzeumi munkakörök kapcsán. Az egyik a szenvedély és a lelkesedés, amely tulajdonságok még a tapasztalatnál is fontosabbak lehetnek, a másik: folyamatosan alkalmat kell nyújtani arra, hogy az érdeklődők ki tudják magukat próbálni a különböző közgyűjteményi pozíciókban, akár időszakos állások keretén belül is. Ehhez nyílt napokat és roadshowkat kell tartanunk, önkéntes programokat kell indítanunk és koordinálnunk, erősítenünk kell a kapcsolatunkat más helyi közösségekkel is. Ugyanakkor semmiképpen sem fordulhatunk pusztán leendő munkavállalóink irányába, hiszen a meglévő célközönségünk lojalitásához mérhető munkatársaink elköteleződésének ereje is.

Technológia vagy személyesség „A mai online térben a márkák nem pusztán saját iparáguk szereplőivel versenyeznek az ügyfélélmény terén, a fogyasztók ugyanis jellemzően nem tesznek különbséget iparáganként; ha egy szolgáltatás igénybevétele kényelmes és számukra megfelelő volt, akkor ahhoz mérik a következő benyomást, hiába más a szolgáltatás és adott esetben maga az iparág is” – emeli ki a korszellem fogyasztói lenyomatát Turgonyi Szabolcs, az MKB főosztályvezetője. Mindez a képzőművészet

Lehetőségek a médiában „2022-ben hatalmas szakmai kihívást jelent az egyre szűkösebb hirdetési inventory hatékony beosztása, így ennek következtében felértékelődik a kezdeményezőkészség” – mutat rá Kovács András Péter, a Telekom szegmens kommunikációs vezetője. Mérő Ádám (a The Coca-Cola Company, európai Consumer & Shopper Connection igazgatója) szerint pedig folytatódik mindenfajta on-demand digitális szolgáltatás (e-commerce, streaming, VOD) használatának és gyakoriságának növekedése, emellett a streamingszolgáltatók vetélkedése és penetrációnövekedése is tovább éleződik a jövőben. Új formátumokra, új csatornákra, új megközelítésekre van tehát szükség a képzőművészeti marketing kapcsán is – erre jó példát szolgáltat az e téren is folyamatosan növekvő számú szakmai podcastok, a kültéri és betéri installációk kreatív, akár AR-rel kombinált használatának folyamatos terjedése, illetve a CRM-rendszerek tudatos használatára épített célzott kampányok alkalmazása is.

Törődés és példamutatás Az elmúlt másfél-két év gyökeresen alakította át a vállalatok működését, az emberek elvárásait és a digitalizációhoz fűződő viszonyukat, így ebben a környezetben még nagyobb figyelem fog irányulni a marketing értékteremtő szerepére. „Nekünk, marketingszakembereknek kell ugyanis közvetíteni, illetve megteremteni azokat az értékeket, amelyek szilárd alapot biztosítanak a vállalkozásoknak, működésünknek, vagyis még többet, még jobban kell dolgoznunk a fogyasztók bizalmáért” – teszi hozzá van der Wild Nikolett, a Szentkirályi Magyarország marketingvezetője. Nincs ez másként a képzőművészeti marketing területén sem, ahol egyszerre kell szemet gyönyörködtető és a kezeket is folyamatosan lekötő megoldásokkal operálnunk annak érdekében, hogy értékalapú üzeneteink eljussanak tevékenységünk szűkebb és tágabb közönségéhez egyaránt.

7

EINSPACH GÁBOR, A BÉCS ÉS BUDAPEST KÖZT INGÁZÓ GALÉRIÁS SZERZŐ: JANKÓ JUDIT | FOTÓ: CZAPOLAI BARBARA, BÍRÓ DÁVID

Einspach Gábor több mint harminc éve nemcsak egyszerűen részese, de formálója is a hazai műkereskedelemnek. A kilencvenes években a Belvárosi Aukciósházban árveréseket is vezetett, tanácsadóként több intézményi gyűjtemény felépítésében segédkezett, jelenleg műtárgybefektetési szakértőként is dolgozik a Raiffeisen Bank private banking üzletágában, igazságügyi szakértőként biztosítótársaságok, hatósági szereplők tartanak igényt a szakvéleményére. Elnöke a Magyar Műkereskedők és Galériák Országos Szövetségének, rendszeresen tart szakmai előadásokat, művészeti képzéseket. 2021 tavaszán nyitotta meg új helyszínen az Einspach Fine Art and Photographyt, ami úgy szintetizálja az eddig elért eredményeit, hogy szintet lép.

Az Einspach Fine Art and Photography nyitásakor, másfél évvel ezelőtt, azt mondta, hogy olyan galériát szeretne vinni, ami a világon bárhol érdekes lenne. Sokat jár külföldre, félig Bécsben él, most, hogy újra elindult a nemzetközi vásározás, kezdjük ezzel: milyen tapasztalatokkal zárta a Viennacontemporaryt?

Galériaként ez volt az első nemzetközi vásár, amin az újranyitás óta részt vettem. Minden átalakul körülöttünk, a bécsi vásár is beköltözött újra a belvárosba, idén a Stadtpark közepén, a Kursalonban rendezték, egy szép, historizáló épületben, frekventált helyszínen. Egy hatalmas, három méter széles, különleges Tombor Zoltánfotót állítottam ki. Nagy szakmai és üzleti sikert aratott. Egy ötös sorozat darabja, százhúsz elmosódott, mozgásban ábrázolt aktból áll össze egy montázs más és más sorrendben, tulajdonképpen egyedi művek, megunhatatlanul sok vizuális elemmel. Sok időt töltök Bécsben, kezdem megismerni 8

az ottani közéletet, és azt látom, hogy nagyobb társadalmi figyelem fordul Bécsben a kortárs művészet felé, mint Magyarországon. Eljöttek a vásárra az osztrák kulturális, gazdasági politikai élet szereplői, múzeumigazgatók, gyűjtők, politikusok, és nem protokollszerepben, hanem igazi érdeklődésből. A gazdasági és művészeti közegnek élő kapcsolata van egymással.

Régi szereplőként a kezdetektől követheti a hazai szcéna kiépülését, ráadásul a klasszikus és a kortárspiacon is jelen van. Itthon hogyan alakult a gazdaság és a művészet kapcsolatrendszere?

Már a rendszerváltáskor a műkereskedelemben dolgoztam, harmincöt éve kezdtem a szakmát. A szocializmus idején is voltak képek egyes intézmények falain, az állami tulajdonú vállalatok kölcsönözhettek a múzeumoktól, sőt sokszor az adott cég profiljába illeszkedő festményekkel díszítették az irodaházak falait, de ezeket nem

lehetett klasszikusan gyűjteménynek nevezni. A Magyarországra külföldről érkező bankok és vállalatok magukkal hozták az anyavállalatra jellemző kultúrát, és ha a gyűjtés vagy a kortárs művészet támogatása annak részét képezte, akkor elkezdtek kortárs művészetet támogatni, gyűjteményt építeni. Egyébként úgy látom, ez csak akkor tudott tovább élni és szerves része lenni a céges környezetnek is, ha a magyar menedzsment – jellemzően a tagok személyes elköteleződéséből fakadóan – támogatta azt. Persze a különböző válságoknak a gyűjtés esett először áldozatául, nagyon kevés abban az időszakban alapított vállalati gyűjteményt tudok mondani, mely ma is épül és megfelelően menedzselt.

Ez elég erős kijelentés.

Voltak azért nagyon jó példák, a Raiffeisen Bankot emelném ki elsőnek.

A gyűjteményt komoly szakemberek, Jerger Krisztina és Hajdú István építették. Intenzív élet zajlott a ma már

nem létező Raiffeisen Galériában, ahol jobbnál jobb kiállítások követték egymást. És ugyan ma már nem bővül az anyag, de a gyűjtemény hasznosult, mert az új székházban olyan élő szövetként pulzáló életteret teremtett a bank, amiben nagyon jó dolgozni.

A képek dialógust folytatnak egymással, illeszkednek a terekhez, a bútorokhoz, jelen pillanatban egy egészen elképesztő színvonalú munkahelyi környezetben dolgoznak az emberek.

Kevés példát tudok arra, amikor akár rövidebb időszakon keresztül, megfelelő szakemberek bevonásával, szisztematikus gyűjteményépítés történt, ilyen volt például a KBC Bank művészettámogató programja, az Unicredit Bank tehetségtámogatási rendszere. Ezek jellemzően nem hosszú időszakon keresztül tartottak, és nem élték túl a menedzsment kicserélődését. A vállalatok esetében a MATÁV gyűjteménye talán a legjobb példa a magyarországi vállalati gyűjtemények jellemző útjára, amelyet nem olyan régen értékesítettek egy aukción, és a bevételt jótékonysági célokra fordították.

Ez valószínűleg azért is van így, mert a gazdasági-jogi környezet nem feltétlenül segít. Mit lehetne tenni?

Az a fajta adókedvezmény, amit a beruházást végző cégek akkor kaptak, ha a beruházás költségeinek egy részét kortárs művészet vásárlására fordították, csökkentette az adóalapjukat, érezhetően segítette a kortárspiac működését. Jelentős visszafogó erő a kulturális területen is érvényes huszonhét százalékos áfa is, sajnos eddig a szakmai szervezetek sikertelenül lobbiztak a mérsékléséért.

Mit gondol, a Covid-járvány mit változtatott a gazdaság és a művészet kapcsolatrendszerén?

A lockdown felgyorsította a műtárgypiac digitalizációját, sokkal nagyobb része zajlik a kereskedelemnek ma online, mint a Covid előtti időszakban.

A műtárgyvásárlás fontos élménnyé vált a lezárások alatt, és kiderült, hogy nem kell hozzá feltétlenül személyes kapcsolat. Többszörösen bebizonyosodott az elmúlt évtizedekben, hogy a műtárgy az egyik legjobb formája a vagyon megőrzésének, teljesen egyenrangú befektetési forma a pénzpiaci eszközökkel, egyre nagyobb számú, egyre növekvő összegű, sokszor

befektetési szándékú vásárlás helyszínévé váltak az online piacterek. Most az infláció hatására sokan menekülnek a pénztől, a műtárgy nagyon jó, értékálló befektetés már sokak szemében, tehát a befektetői réteg erősebben vásárolt az elmúlt hónapokban. Ma pedig már nem a Covid, sokkal inkább a háború és az energiaválság határozza meg a gazdaság, azon belül a műkereskedelem működését.

Szemléletváltás történt az elmúlt tíz évben, az újraépülő gazdasági elit mára már nemcsak színházba, koncertre, hanem kiállításokra is jár, és elért arra az érdeklődési és kulturális szintre, hogy kortárs műveket vásároljon. Ez örvendetes dolog, de nem mecenatúra, a vásárlás csak egy szelete a gazdaság és a művészet kapcsolatának. A másik része a szponzoráció, mecenatúra, művészettámogatás, ami Magyarországon mindig is bizonytalan volt. A Covid ezen sokat változtatott: még sokkal kiszámíthatatlanabbá tette. Attól tartok, a közeljövő gazdasági környezete erősen vissza fogja vágni a kulturális támogatásokat.

Más módokon is támogathatja a gazdasági élet a művészetet.

Milyen kapcsolatok lehetnek még?

Milyen tapasztalatokat szerzett ez ügyben Bécsben?

Most vettem részt Bécsben a MUMOK hatvanadik születésnapjára rendezett vacsorán, ahol a jelen lévő kétszázötven vendég többsége támogatta a múltban és támogatja a jelenben valamilyen formában a múzeum működését.

A vacsora bevétele is jelentős mértékben hozzájárult a múzeum működési

költségeihez. Én is létrehoztam egy támogatói asztalt, ahogy a bécsi Kunsthistorisches Museum hasonló rendezvényén is minden évben megteszem.

Nálunk a legfontosabb műkereskedők közül sem gondolja mindenki, hogy egy hazai múzeumot támogatni kell – Bécsben alapfeltétele a szakmai komolyságnak, elkötelezettségnek, hogy egy ilyen rendezvény nem kihagyható: élő kapcsolatot kell ápolni a múzeumokkal, amibe ez is beletartozik, még akár regionális szinten is.

A következő vásár, amire megy, a Frieze Masters októberben. Milyen anyaggal készül?

A galériát tudatosan, a kezdetektől a nemzetközi sztenderdekhez igazodva viszem, nagy elismerésnek és lehetőségnek élem meg, hogy egy év működés után felvettek a londoni Frieze Mastersre, ami régi álmom volt, és ahová gyakorlatilag lehetetlen Kelet-Európából bekerülni. Régóta, tudatosan készülök a nemzetközi jelenlétre, több mint harminc évre visszatekintő, az Art+Text Budapestben kibontakozó és az új galériában kiteljesedő munka eredménye ez a lehetőség. A Spotlight szekcióban állítok ki, ahol idén a nőművészet van középpontban. Drozdik Orshi nyolcvanas években készült, hatalmas installációját prezentáljuk, és már kész van az a száznyolcvan oldalas kiadvány, ami a galériát mutatja be a londoni közegnek.

9

A MŰVÉSZET ÖSSZEKÖT SZERZŐ: HJ FOTÓ: CROWNE PLAZA BUDAPEST

Közel egy év „soft opening” működés után, idén májusban szinte teljesen megújulva nyitotta meg kapuit a Westend City Centerben, a budapesti Váci úton a Crowne Plaza Budapest.

A különlegesen szép és elegáns építészeti megoldásokon kívül számos kortárs magyar képzőművész alkotása teszi izgalmassá a szálloda belső tereit. Maurice Janssen igazgatóval beszélgettünk.

A nyitás előtt szinte teljesen újjáépült a szálloda. Milyen belsőépítészeti megoldásokat szerettek volna megvalósítani a Crowne Plázában?

Nagyon fontos volt számunkra, hogy a terek ne csak a funkciójukat betöltő helyiségek legyenek, de pozitív érzelmeket is kiváltsanak az itt tartózkodókból, hogy otthonosan érezzék magukat. Az elmúlt két évben a négy fal közé zárva realizáltuk, milyen fontos dolgokról kellett lemondanunk: utazásról, személyes találkozásokról.

Márpedig az utazás lehetőséget ad arra, hogy új kapcsolatokat teremtsünk, legyen szó munkáról vagy barátságról. A vendégeinken azt látjuk, hogy szeretnék minél hamarabb behozni a kiesett időt. Az emberekben erősebb a mehetnék, mint korábban bármikor.

Az pedig már a pandémia előtt is jellemző volt, azóta pedig még inkább elmondható, hogy az addig ismert életünk megváltozott: a hagyományos értelemben vett munkanap már nem létezik, a munka és a magánélet egyre inkább összefonódott, elmosódtak a határok – kifejezetten fontos hát, hogy megtaláljuk a kettő közötti harmonikus egyensúlyt. Olyan helyet szerettünk volna teremteni, amely elősegíti ezt, illetve a kapcsolatok építését az utazás alatt is – és mi lenne 10

erre alkalmasabb, mint a művészet?

A művészet összeköt: összeköti egymással a vendégeinket és összeköti őket velünk, a szálloda dolgozóival is.

Az IHG Hotels & Resorts úgy alkotta meg a Crowne Plaza Budapestet, hogy aki nálunk tartózkodik, megtalálja a megfelelő helyet a kisebb és nagyobb meetingekre, a gyors munkaügyi telefonokra, ugyanakkor maximálisan kikapcsolódhat: élvezheti a szállodában található csodás művészeti alkotásokat, pihenhet egy jó könyv és egy finom pohár bor vagy más kulináris élmény mellett a Club Lounge-ban vagy az Axis Café&Lounge-ban.

Milyennek álmodták meg a budapesti hotelt?

Vendégeink a Crowne Plazában jellemzően üzleti vagy szabadidős céllal szállnak meg, de egyre inkább a kettő kombinációját keresik. Mi mint márka jól ismerjük a munka és magánélet keveredését, és tudjuk, hogy az üzleti utazás nem csak az üzletről szól. A harmonikus élethez, a munka és a magánélet kiegyensúlyozásához szükséges a feltöltődés is. A művészet és a múzeumok például mindig is szerepeltek vendégeink programjában. Hiába érkeznek üzleti céllal a hotelbe, gyakran látjuk, hogy a

sűrű munkanap végén „rohannak” a helyi múzeumokba – szeretnék felfedezni a helyi művészvilágot is.

Kurátorainkkal fontosnak tartottuk, hogy a nálunk tartózkodók már a szállodában megismerhessék azt a gazdag művészeti világot, amely Budapestre jellemző.

Amikor új szállodát nyitunk, mindig fontos számunkra, hogy olyan tereket alakítsunk ki, amelyek illenek a Crowne Plaza családjába: budapesti szállodánk is kapcsolódik a nemzetközi brandhez, ugyanakkor egyedi, hiszen az ország, a város kultúrája is megjelenik benne.

Ezeket a kényelmes tereket úgy alakítottuk ki, hogy vendégeink itt tartózkodásuk idején könnyen tudjanak váltani munka és kikapcsolódás között. Vendégszobáinkat worklife szobáknak nevezzük, ahol a térben három funkció kapott külön helyet: a munka, a szabadidős tevékenység és a pihenés. A terek színeit, hangulatát is ehhez igazodva alkottuk meg. Hasonló elv mentén született meg a lobbyban a Plaza Workspace, ahol nem csak coworking zóna és tárgyalótermek, de kikapcsolódásra alkalmas terek is találhatók. Itt helyeztük el a művészeti alkotásokat, amelyek egyszerre inspirálnak munka közben és töltenek fel utána.

Mely belsőépítészeti irodával dolgoztak együtt, és miért pont őket választották?

Az épület tulajdonosa, a Gránit Pólus és az IHG Hotels & Resorts együtt választotta ki a varsói székhelyű, lengyel belsőépítész irodát, a Tremend Architects-et. Korábban már dolgoztunk velük Varsóban, ahol a Crowne Plaza Warsaw The HUB-ot tervezték nekünk. Nagyon tetszett, ahogy dolgoztak, zseniális terveket mutattak arról, hogy hogyan egészíthetjük ki a már meglévő építészeti elemeket új, odaillő megoldásokkal. A vizuális kultúra nagyon fontos számunkra, az építészet, a dizájn és a művészet összefonódása az identitásunk része, a Tremend Architects pedig tökéletesen érti ezt.

A budapesti épületet több mint húsz éve építették a neves magyar építész, Finta József tervei alapján. Bizonyos elemeket, például az előcsarnokból egészen a 6. emeletig magasodó homokkő oszlopokat megtartottuk. A Tremend által alkalmazott földszínek, a barna és a szürke különböző árnyalatai jól kiegészítik a meglévő építészeti elemeket, összekapcsolják a hotelt és az épületet, miközben kapcsolatot teremtenek ember és természet között is. A hatalmas nyílászáróknak és az üveghomlokzatnak köszönhetően – az előcsarnokban az ablakok padlótól plafonig emelkednek – rengeteg napfény jut be a szállodába. Ezek a hangulatos színek jól „működnek” a természetes fénnyel nappal, este pedig otthonos, meghitt hangulatot teremtenek.

A magyar építészet mennyiben inspirálta a Crowne Plaza dizájnterveit?

A szomszédos Nyugati pályaudvar természetesen hatással volt a tervezőkre: az állomás külső-belső tereiben használt anyagok, a színek sokfélesége – keveredve az állomásra jellem-

ző, állandó nyüzsgéssel, mozgással – emeli a tér szellemiségét. Belsőépítészeink további ihletet a magyar szőlőbirtokokon találtak: a természetes textúrák, a lágy minták és tónusok, a zöld különböző árnyalatai, a földszínek és a terrakotta segítségével hangulatos és elegáns teret hoztak létre a magasföldszinti éttermünkben. A szálloda tárgyaló- és rendezvénytermeit a Műpa, a budapesti kultúra Duna-menti „fellegvára” ihlette, amelyek így a kortárs művészeti galériák és kulturális intézmények szellemiségében fogadják a konferenciák résztvevőit és a szálloda vendégeit.

A hotelben számos kortárs magyar képzőművész – például Haász István, Horváth Lóczi Judit – alkotása is megjelenik. Mi alapján válogatták ki, mely művészekkel dolgoznak együtt?

A tulajdonos Gránit Pólust a néhai Demján Sándor alapította. Felesége, Demján Lídia segített nekünk a képzőművészeti alkotások kiválasztásakor, együttműködve Bérczi Lindával, az L Art Managementtől. A Demján család régóta elkötelezett a művészet iránt, e kollekció szállodánkban való elhelyezésével pedig mi is szeretnénk a város üzleti és kulturális szövetének részévé válni.

Miért fontos a szálloda számára, hogy helyi művészeket mutasson be a vendégeinek?

A szállodák hagyományosan azok a helyek, ahol az emberek átmenetileg, otthonuktól távol tartózkodnak: ezt a távolságérzetet szeretnénk kicsit kön�nyebbé tenni, olyan „otthont” teremteni, ahol vendégeink jól érzik magukat.

A képzőművészet jó hangulatot teremt,

érzelmeket, energiát közvetít, és szeretnénk, ha ezzel találkoznának a hozzánk érkezők.

Ha jól tudom, ön is gyűjtő. Mit jelent az ön számára a képzőművészet, és mely alkotók műveit gyűjti szívesen?

Szakmámból adódóan sokat költöztem, a művészet pedig visszarepít életem fontos pillanataiba, segít feleleveníteni az érzéseket, emlékeket azokról az országokról, ahol éltem, kultúrákról, amelyeknek részese lehettem. Művészeti vásárokon, galériákból vagy közvetlenül az alkotótól vásárolok.

A művészet sokarcúsága egyébként a gyűjteményemben is megjelenik, hiszen a része például két, XVII. századi Delfti kék csempe. Olyan kincsek ezek, amelyek a hazámra emlékeztetnek.

Nemrég egy tehetséges fiatal holland művésztől, Lot Madeleine-től vásároltam meg egy izgalmas darabot, a címe: Dream Before the Night Falls.

Az elmúlt két évben számos magyar művészt is megismerhetett, bővítette gyűjteményét az ő alkotásaikkal is?

Magyarország a művészet szempontjából igen gazdag ország, számos tehetséges alkotóval. Nagyon szeretem például Hantai Simon munkáit, de igen inspirálónak találom Moholy-Nagy László és Victor Vasarely művészetét is. Örülök, hogy Horváth Lóczi Judit alkotásai is helyet kaptak szállodánkban. Kifejezetten izgalmasnak találom munkásságának mélységét, folyamatosságát és játékosságát. Ám Magyarországon még nem vásároltam műveket, ami valójában jó jel: jellemzően akkor bővítem a gyűjteményemet helyi művészek alkotásaival, amikor készülök elhagyni az országot. Itt pedig még biztosan maradok egy jó ideig.

11

BARÁTOK KÖZT, NÉGY MÚZEUMBAN IS SZERZŐ: JANKÓ JUDIT | FOTÓ: SZÁNTÓ ANDRÁS

R. Schay Krisztina öt éve csatlakozott önkéntesként a Szépművészeti Múzeum Baráti Köréhez, és 2018 óta a vezetője. A gazdaság és a kultúra közötti kapcsolódásokról beszélgettünk, amely kapcsolat nemcsak a munkájában, de személyes élettörténetében is meghatározó.

12

Honnan, milyen háttérrel érkezett a jelenlegi pozíciójába?

Eredeti végzettségem közgazdászszociológus, főként banki területen dolgoztam, CRM rendszerek kialakításával, marketingautomatizációs folyamatokkal foglalkoztam. De mindig is érdekelt a művészet. Már egyetemistaként az ELTE Esztétika tanszék óráit is hallgattam, és kortárs irodalmi beszélgetéseket szerveztem.

bank műgyűjteményének darabjait kezdtük el használni a bankkártyákon, Szőnyi István, Vaszary János alkotásait, valamint promóciós ajándékként kiállításjegyeket adtunk a kártyatulajdonosainknak. 2008-ban rövid ideig a Ludwig Múzeum Baráti Körében tevékenykedtem kuratóriumi tagként, ekkoriban végeztem el a MOME kulturális menedzser szakát, majd pár évre külföldre költöztünk a családommal.

A művészet szeretete családi hagyomány volt önöknél?

Talán nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesanyám elvitt egy műterembe, ahová tíz évvel később visszamentem, és vásároltam egy képet.

Ez az élmény biztosan része a művészetszeretetemnek, kialakulásához hozzájárult a közeg, amiben cseperedtem, voltak képek a falon, közöm lett a művészethez. Amikor az MKB Bankban dolgoztam (2005-2011 között), nagyon örültem annak, hogy a

Mi motiválta, hogy elvégezze a kulturális menedzser szakot?

A Ludwig Baráti Körének kuratóriumi tagjaként azt láttam, hogy több közgazdasági és kommunikációs modell, amit használtunk az üzleti életben, akár a marketing, akár a CRM direktkommunikáció területén, nem ültethető át egy az egyben a kultúra területére. A kultúrában alapvetően szűkös erőforrások állnak rendelkezésre, ezért ezen a területen különösen fontos, miként lehet azokat még hatékonyabban használni.

A marketingkommunikáció és direktmarketing oldaláról jöttem, tanúja voltam a kilencvenes évek vége óta lezajlott paradigmaváltásnak a kommunikációs szakmában. Ma már nem televíziós hirdetésekkel, tömegmédiával és óriásplakátokkal érjük el a célközönséget, más csatornákon juttatunk célba differenciált és célzott üzeneteket. A Customer Relationship Management a differenciált ügyféligények feltérképezésén túl arról is szól, miként tudunk a különböző igényekre a megfelelő időben megfelelő választ adni.

2018-ban bizalmat kaptam arra, hogy a tizenöt éve alakult Baráti Kört újrastrukturáljuk. Immár négy múzeum (Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum, Vasarely Múzeum) törzsközönségét építjük. Háromszintű, egymásra épülő támogatási forma közül lehet választani: akik a Baráti Kör programjairól, eseményeiről szeretnének időben tájékozódni, elegendő, ha

a Baráti Kör hírlevelére iratkoznak fel.

Azok, akik gyakran, visszatérő vendégként látogatnák a múzeumot, esti zárás utáni tárlatvezetéshez és művészettörténeti előadásainkhoz szeretnének csatlakozni, Pártolókká válhatnak. Azok számára, akik nyitottak a kortárs művészet és műgyűjtés iránt, havonta rendszeresen szeretnének találkozni művészetbarátokkal, létrehoztuk a Mecénás kategóriát. Hiszem, hogy a gyűjtők mellett a filantrópokat, a művészetet támogatókat is sikerül megszólítanunk.

Mik a Baráti Kör jellegzetes programtípusai?

A művészeti élmény befogadása személyes, meghitt pillanat. Este, zárás után, amikor a múzeum elcsendesedik, a kiállítást megálmodó kurátor maximum húsz-huszonöt fős csoportban személyesen vezeti körbe a tagjainkat. Nagyon különleges pillanatok születnek ott, élményszerű találkozások a néző, a kurátor, a kép, illetve az egészet egyidejűleg megélő nézők között is. Abban hiszek, hogy a művészet közös élmény – egyfajta sajátos diskurzus.

A másik fontos programunk, hogy a tárlatvezetések mellett a kiállításokhoz kapcsolódva művészettörténeti előadásokat szervezünk, hogy a fogalomhasználatot, a művészettörténeti korszakot vagy előzményeket megértsük. Például háromrészes ókori egyiptomi sorozat előzte meg a II. Amenhotep kiállítást, de előadást szerveztünk Henri Matisse magyarországi hatásáról is. Októberben új sorozatot indítunk: a hatvanas évektől napjainkig próbáljuk megragadni egy-egy előadással a korszak művészeti törekvéseit, bemutatni alkotóit.

A harmadik programtípusunk egy élményalapú kreatív foglalkozás, ami az időszaki kiállításokhoz kapcsolódik, és szintén a művek befogadását-megértését segíti. A rövid tárlatlátogatást követően különböző grafikai és festészeti technikákat lehet kipróbálni művészetpedagógus és képzőművész kollégák közreműködésével.

Hogyan hatott a pandémia, az elmúlt időszak nehézsége a Baráti Kör működésére?

A múzeumok bezárásának idején is hűségesek maradtak a tagjaink, előre megváltották a tagságukat, amiért ezúton is köszönet illeti őket. Mialatt zárva tartottak a múzeumi terek, online tartalmakat tudtunk biztosítani számukra. Stabil létszám áll mögöttünk.

Az egyszemélyes kártyáink mellett ma már a páros partneri tagság dominál, és állandó támogató családjaink is vannak. Az elmúlt évben indítottuk új kategóriánkat, ami baráti társaságot (öt főt) fedhet le. A pártolói szint főként kényelmi funkciókkal jár – például soron kívüli bejutást biztosít az állandó, időszaki tárlatokra –, a mecénási szintnél már megélhető egyfajta klubélmény a Mecénás Klub havi rendszerességgel tartott eseményén vagy a műterem-, műhelylátogatásokon, zárt körű előadásokon. Fontos megemlíteni, hogy Baráti Kör kártyatulajdonosaink a múzeumshop kínálatából kedvezményesen vásárolhatnak.

A mecénások magánemberként lépnek be, vagy cégeket képviselnek, és hídszerepet töltenek be a vállalati szféra felé?

A Szépművészeti Múzeum Baráti Köre alapvetően magánszemélyekkel foglalkozik, de hisszük, hogy tagjaink

cégvezetőként is gondolnak a múzeum támogatására. A mecénási programmal szeretnénk közvetítő szerepet vállalni a művészetbarátok és a múzeum szakértői között. Szeretnénk, hogy a támogatóink (gyűjtők és filantrópok egyaránt) tudjanak a múzeumi eseményekről, megnyitókról, a készülő kiállításokról. Örülnénk, ha mecénás tagjaink köréből olyan magánszponzorok is kikerülnének, akik a gyűjteményezést anyagilag is támogatni tudják.

Milyen best practice példák lebegnek a Baráti Kör előtt?

Az egyik fontos minta a Tate baráti kör programja, mely azonban más gazdasági, intézményi közegben működik. Ha közelebbre tekintünk, a bécsi Kunsthistorisches Museumot említeném. Mindkét intézményben például már egy saját elkülönült tér (friend’s lounge) áll a tagok rendelkezésére, ahová be lehet ülni, művészeti folyóiratokat lehet olvasni, átlapozni a kiállítás katalógusát, és kötetlen beszélgetésekre is lehetőség nyílik. Személy szerint a Louvre Baráti Körét (Les Amis du Louvre) ismerem és követem, fontos, hogy a modern és klasszikus művészet követőit külön-külön tudják megszólítani. Példaértékű az is, ahogy a gyűjteményezéshez hozzájáruló magánadományozókat integrálják a támogatói programjukba, azaz a múzeumi akvizícióhoz hozzájáruló magánszemélyek egyben a baráti kör program tagjaivá is válnak.

Mire a legbüszkébb? Mit ad önnek személyesen ez a munka?

Az egy éve bevezetett Társasági Mecénás kategóriára (ami a kártyatulajdonos és négy vendége számára nyújt kedvezményeket), és arra, hogy akik ezt vállalták, megújítják a tagságukat, barátaikat, ismerőseiket egyre nagyobb számban hozzák el a rendezvényeinkre, tárlatvezetéseinkre. Elindult egy organikus fejlődés a Baráti Körön belül, ez igazi pozitív visszacsatolás számomra. Örömmel látom azt is, hogy tagjaink közül többen rendszeres, visszatérő látogatói az állandó kiállításoknak is, és így folyamatosan követhetik, hogyan újul meg például a Jelenkori Gyűjtemény vagy a Szépművészeti Múzeumban a Régi Képtár egy-egy terme. Ők, úgy vélem, valódi barátai, törzsközönsége a múzeumoknak.

13

„A JÓ MŰVÉSZETI MENEDZSER NEMCSAK HISZ A MUNKÁJÁBAN, HANEM ÉRTI IS AZT” SZERZŐ: ART IS BUSINESS | FOTÓ: MOME, METU

Már négy egyetemen is tanulhatnak művészetmenedzsmentet azok, akik galériákban, a fesztiválszervezésben vagy más kulturális intézményben helyezkednének el menedzserként. Cikkünkben a MOME-n és a METU-n zajló design- és művészetmenedzsment képzés hasonlóságait mutatjuk be, de szó esik arról is, mekkora igény mutatkozik manapság művészetmenedzserekre és mennyiben speciális a hazai képzés.

Noha itthon a kulturális területen még mindig erősebb az értelmiségi jellegű, küldetésalapú menedzseri tevékenykedés, a sikerorientált piaci menedzserszemlélet is kezd egyre elfogadottabbá válni. Emellett az elmúlt években erősödött a kortárs művészet iránti érdeklődés, és az üzleti világban is sokan felismerték a művészet jelentőségét. Így a design- és művészetmenedzsment területén megnőtt az igény a jó szakemberekre. A fővárosban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) és a Budapesti Metropolitan Egyetemen (METU) tanulhatnak művészetmenedzsmentet azok, akik erre a pályára szeretnének lépni. Sőt, vidéken a Szegedi Tudományegyetem és a Soproni Egyetem is kínál művészeti menedzserképzést.

Gyakorlatorientált oktatás a METU-n és a MOME-n is A METU Művészet és Designelméleti Intézetének mesteroktatója, Szőke Katalin elmondta, hogy a METU művészeti és designmenedzsment szakán arra törekszenek, hogy gyakorlatias, ugyanakkor a hazai és nemzetközi 14

művészeti és társadalmi eseményeket követő, elemző szakembereket képezzenek: olyanokat, akik nem félnek kérdezni és párbeszédet kezdeményezni, akár a munkahelyi közösségében, akár a szélesebb körú közönséggel, művészeti projekteken keresztül. Épp ezért a hallgatók projektmenedzsmentet tanulnak, és gazdasági szemszögből is megvizsgálják a kultúra világát. Mivel a legtöbb oktatójuk egyetemi munkájával párhuzamosan menedzserként részt vesz művészeti projektekben, valóban használható, gyakorlati tudást adnak át.

A hallgatók ezenkívül a METU partnerszervezeteinél is több, aktuálisan zajló projektbe – többek között az OFF Biennáléban, a Kassák Múzeumban, a Ludwig Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában – láthatnak bele.

Jelenleg a Veszprém–Balaton 2023, Európa Kulturális Fővárosa program eseményeit is több hallgató-oktató munkacsoportjuk segíti. Nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy a menedzserhallgatóknak minél több lehetőségük legyen együttműködni a művész- és tervezőhallgatókkal. Külön erre kifejlesztett gyakorlattípusuk is létezik, ezek közül az

egyik kurzus például civil szervezetekkel kooperál. A diákok megfigyelő, elemző képességeit művészetelmélet, társadalomfilozófia- és művészetpszichológiaoktatással is erősítik, a kiscsoportos órákon pedig gyakorlatokkal segítik az önálló, kreatív gondolkodást. A náluk tanulók művészettörténet-oktatásban is részt vesznek, a XX. századi és a kortárs művészet értő megismeréséhez pedig külön foglalkozásokat biztosítanak. „A művészetet és annak alapkérdéseit jól ismerő menedzsereket és kurátorokat képzünk, akik a gyakorlatban is helyt állnak, és gyorsan képesek alkalmazkodni munkahelyük vagy projektjük speciális elvárásaihoz” – mondja Szőke Katalin.

Nincs ez másképp a MOME-n sem, ott is gyakorlatias az oktatás: például minden félévben kötelező egy százórás szakmai gyakorlat, amelyhez sokféle intézményi kapcsolatot ad az egyetem, de a hallgatók választhatják ki, hogy hol szeretnének tapasztalatot szerezni.

Több tantárgyat is galériákban, építészstúdiókban, más kreatívipari vállalkozásoknál tartanak, így a diákokkal hetente közösen járnak a helyszínekre. Sőt az „elméletibb” jellegű órák sem klasszikus előadások, hanem a teóriát mindig alkalmazottan tálalják az oktatók. Mindezt segíti, hogy a művészetmenedzser hallgatók szoros kapcsolatot ápolnak a tervezőszakosokkal, így a designerek és a menedzserek már diákként az együttműködést tanulják. „Itt a hallgatókat mi, tanárok is partnernek tekintjük, hierarchiától mentes oktatásra törekszünk, és közös, ugyanakkor önálló gondolkodásra is ösztönözzük őket a tételek számonkérése helyett” – mondja a MOME design- és művészetmenedzsment MA képzés szakvezetője, Ébli Gábor.

Kulcsfontosságú az önálló, kreatív gondolkodásra ösztönzés a METU-n is. Az önálló gondolkodás és a döntéshozatal fejlesztésére fókuszálnak,

hiszen ezek a képességek később nagy szerepet játszanak abban, hogy a hallgatók a megfelelő munkahelyekre juthassanak be. Ahogy Szőke Katalin mondja, tapasztalataik szerint a munkaerőpiacon – ezen a területen – az ér a legnagyobb kincset, ha valakinek kreatív, önálló ötletei vannak. „Kiemelt szempont, hogy kreatívan gondolkodó menedzsereket, jó megfigyelőket és elemzőket képezzünk. Az a munkatárs lesz a gyakorlatban is jó, aki őszintén hisz a munkájában, és érti is, hogy miért ezzel foglalkozik. Az egyetemen éppen az útkereső életszakaszban találkozunk a hallgatókkal: ott vagyunk mellettük, és segítjük a megismerő folyamatot” – fogalmaz Szőke Katalin. – Jelenleg a METU művészeti képzése a legnagyobb az országban a hallgatószámot és a szakok számát tekintve is, így természetes, hogy a művészet- és designmenedzsment MA-ra is több irányból érkeznek a jelentkezők, többféle tudással. A látásmódok különbözősége gazdagítja a képzést, a nem művészeti vagy bölcsész alapdiplomával felvételizőket pedig az első évben külön kurzusokkal segítjük, hogy minél gyorsabban ráhangolódjanak a művészeti tanulmányokra.”

A MOME-n is sokféle alapdiplomával felvételiznek a művészetmenedzsment szakra, például művészettörténeti, gazdasági és kommunikációs BA diplomával, így a tanulók egymást is inspirálják a peer-to-peer learning jegyében. Külön érdekesség, hogy minden évben jelentkeznek és be is kerülnek táncművészeti diplomával rendelkezők, de akadnak festőművészek és zenészek is, akik szeretnék elsajátítani azokat a

METU-S LÁTOGATÁS LUCIEN ÉS RODOLF HERVÉ KIÁLLÍTÁSÁN A PÉCSI N21 GALÉRIÁBAN, 2022

skilleket, amelyek a sikeres önmenedzseléshez szükségesek. A MOME mesterképzései közül erre a szakra a legnagyobb a túljelentkezés.

A munkaerőpiac felől is azt látják, hogy magas a felvevőkészség. A szakon MA rendszerben idén végzett a 11. évfolyam, az évek során eddig összesen száznegyvenöt alumni, akikkel az egyetem rendszeres kapcsolatban áll, így elsőkézből tudják, hogy többségük a pályán helyezkedik el. Külön érdekesség, hogy a végzettjeik mintegy tizede ma már a MOME-n dolgozik oktatóként vagy projektmenedzserként.

Inkább partnerek, mint konkurensek „A METU-ra jelentkező művészeti és design BA diplomások között rendszeresen vannak MOME-n végzettek is, nyilvános művészeti programjaink pedig a MOME hallgatói számára is ugyanolyan relevánsak, várjuk őket is – de ez kölcsönösen elmondható” – tudtuk meg Szőke Katalintól. Az elhelyezkedésnél is lehet kapcsolat: a METU-n végzett hallgatók kulturális szervezetek kurátoraként, menedzsereként kezdenek el dolgozni, valamint művészeti szakértőként design- és művészeti stúdiókban, galériákban, fesztiváloknál vagy vállalkozásoknál. Az akadémiai karrier felé indulók számára azonban a MOME is potenciális célpont. Ébli Gábor szerint csak előny származik abból, ha bármilyen felsőoktatási, kulturális vagy más nonprofit tevékenységet nem csupán egyetlen szereplő kínál, így a két egyetem nem tekinti egymást konkurensnek, sőt sokkal inkább partnerek: figyelnek egymásra, olyannyira, hogy például a szak úgynevezett Kép-

zési Kimeneti Követelményeit (KKK) is közösen alkották meg a két intézmény kollégái. Óralátogatásokat is tesznek a METU-n, sőt számos végzett diákjuk ott talál később állást. „Ahogy mindig, a mostani első évfolyamon is vannak METU-s BA-val hozzánk felvételizők.”

Törekszenek továbbá arra, hogy az átadott menedzseri készségek ne csak a művészeti közegben, hanem másutt is alkalmazhatóak legyenek, így támogatva a pályák közötti átjárhatóságot. A MOME-n végzettek a nemzetközi színtéren is megállják a helyüket: száznegyvenöt alumniból Spanyolországtól Németországon át Belgiumig, szerte Európában élnek és dolgoznak egykori hallgatóik. A jövőben ezt tovább szeretnék fejleszteni, és arra kívánják ösztönözni a diákokat, hogy az MA ideje alatt mindegyikőjük töltsön el legalább egy félévet, de inkább egy teljes évet külföldi részképzésen vagy szakmai gyakorlaton.

A METU angol nyelvű művészeti menedzsment képzést is nyújt, amely eleve a nemzetközi színtérre induló hallgatókat készít fel. Ezen kívül kiemelt célja, hogy a külföldi előadók részvételével szervezett workshopjai és konferenciái hagyománnyá váljanak, és hozzájáruljanak az átadott tudás nemzetköziségéhez. A kultúra hazai helyzetének és specifikumainak tanulmányozása is a tananyag fontos része, így a frissen végzettek nemzetközi tájékozottsággal, de a hazai és régiós viszonyok alapos ismeretével kezdhetik meg munkájukat bármely olyan szervezetnél vagy vállalkozásnál, amely számára fontos a kultúra – akár produkciós, akár támogatói oldalon.

A METU DIVAT- ÉS TEXTILTERVEZŐ, VALAMINT DIVATMENEDZSMENT SZAKOS HALLGATÓINAK KÖZÖS WORKSHOPJA, 2022. TAVASZ

15

JEAN-MAX COLARD: „AZ EGYIK LEGISMERTEBB KÖZINTÉZMÉNY VAGYUNK”

SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA | FOTÓ: FACEBOOK.COM, CENTREPOMPIDOU.FR

„A holnap világának elképzeléséhez ma kell párbeszédet folytatni a kortárs alkotókkal, irányzatokkal” elvét vallotta Georges Pompidou, amikor megálmodta az 1977-ben high-tech stílusban megvalósult multidiszciplináris kulturális központot. A városnegyed után Beaubourgnak becézett Pompidou Központ színház- és próbatermeket, galériákat, hatalmas közkönyvtárat, koncert- és mozitermeket foglal magában.

Emellett Európa második leggazdagabb kortárs képzőművészeti kollekciója is itt található a Modern Művészetek Galériájában. A Pompidou Központ irodalmi vezetője Jean-Max Colard, eredeti hivatására nézve művészetkritikus, kurátor, irodalmár. A Patti Smith Poetry Day kezdeményezője, amelynek nyomán a Trafóban és további hat helyszínen egész napos rendezvénysorozat zajlott Patti Smith Nap címmel.

A Freeszfe hallgatói szervezték a progresszív amerikai költő, dalszerző, énekes, performer szellemisége és művészete által inspirált programokat. Jean-Max Colard-ral az élő irodalom köré épülő tevékenységéről, a Beaubourg kulturális életben betöltött kiemelt szerepéről, az intézményi működés hátteréről váltottunk szót.

Hogyan kerültek partneri kapcsolatba a Trafó Kortárs Művészetek Házával, ami egészen kicsiben hasonlít a Pompidou Központhoz, szintén a modern, kortárs művészi kezdeményezéseknek ad helyet?

A Trafó művészeti menedzsere, Karnics Alina és munkatársai tudomást szereztek arról, hogy a Pompidou Központ idén Patti Smith témában rendezi meg a maga költészeti napját. Nagyon érdekelte őket ez a három évre visszatekintő kezdeményezés, amihez a világ számos országához hasonlóan a Trafó is csatlakozott. A partnerség lényege, hogy minden résztvevő intézmény a saját képzelőerejére, tehetségére, kreatív fantáziájára 16

hagyatkozva idézze meg, képviselje Patti Smith szellemiségét. A Freeszfe-s hallgatók fiatal művészekkel karöltve gazdag programot állítottak össze. Számukra nem kétséges, hogy Patti Smith személye, mindenkori állásfoglalása a művészi szabadság és önkifejezés mellett egyfajta útjelző. Az ellenállás megkerülhetetlen figurája – és ezek a budapesti fiatalok elég érzékletesen kifejezték, hogy nem értenek egyet a jelenlegi hatalommal. Maga Patti Smith is izgalmasnak találta a budapesti programot, örül annak, hogy a hivatalos tisztelgés helyett a fiatalok megszólítása, a feléjük fordulás a cél.

Mi indította arra a Pompidou Központot, hogy az eddigi hagyományokkal szakítva idén egy élő művész munkásságát, generációkra gyakorolt hatását helyezze a középpontba? Egyáltalán hogyan született a Poetry Day? 2020-ban rendeztük meg az első költészeti napot, a saját kezdeményezésemre. Arra gondoltam, hogy izgalmas lehet évente más és más inspiráló személy köré építeni egy egész napos programot. Hasonlattal élve a Poetry Day olyan, mint egy rajongói klub, amelyik évről évre megváltoztatja rajongása tárgyát, idolját. Először a 2019-ben elhunyt amerikai költőről, John Giornoról emlékeztünk meg. A helyszínek és a programok kiszélesítését a Covid

hozta magával. A Giorno-nap esetében egyetlen helyszínre, egyetlen rendezvényre koncentráltunk, a járvány miatt nem lehetett sok embert összeterelni a Pompidou épületébe. Azt a megoldást találtam ki, hogy más francia és francia nyelvű intézményeknek is felajánlottam, csatlakozzanak hozzánk. És már elsőre komoly érdeklődés mutatkozott a genfi Vuitton Alapítványtól egy chartres-i könyvtáron és bretagne-i galérián át a brüsszeli Dalí Alapítványig. A művészek közül Anne Waldman például a konyhájából küldött nekünk videóüzenetet. Kialakult egy költészeti network, és ez meggyőzött minket arról, hogy ezt az eseményt mindenképpen nemzetközivé kell szélesíteni. A második évet Baudelairenek szenteltük. Patti Smith úgy került fókuszba, hogy egy audiokiállításon dolgoztunk éppen, amit a Soundwalk Collective hangperformereivel felvett tripla albuma inspirált. Minden album egy-egy francia költő, Antonin Artaud, René Daumal és Arthur Rimbaud köré épül. A kiállításhoz élő koncert is társul, a Pompidou mellett a legváltozatosabb helyszíneken, Párizsban, Rómában, Toulouse-ban, Chartres-ban.

Az életrajzából az derül ki, hogy a „multidiszciplinaritás” jegyében számos művészeti, kulturális területen megfordult. Ennek a sokoldalúságnak a kicsúcsosodása, hogy egy olyan összművészeti intézmény irodalmi részlegét vezeti, mint a Pompidou Központ?

Végzettségem szerint irodalomtanár és művészettörténész vagyok. Húsz évig tanítottam a lille-i egyetemen irodalmat, ezzel párhuzamosan kortárs kiállításokat szerveztem. Komolyabb A POMPIDOU KÖZPONT LÁTKÉPE A MONTMARTE-RÓL

vezetői tapasztalatot szereztem a Les Inrockuptibles online és print magazin főszerkesztőjeként. Az Inrockuptibles eredetileg rockmagazinnak indult, mára az egyik legirányadóbb művészeti, kulturális magazinná nőtte ki magát. Igazából a művészetiprogram-szervezés az erősségem az irodalom, a képzőművészet, a zene és a performansz területén.

Hat éve kerültem a Pompidou Központba. Elég speciális szegmensét fedem le az intézménynek, hozzám tartozik minden, amit a szavak világa rejt. Ily módon kollokviumok, vitaestek, szakmai konferenciák, felolvasóestek, irodalmi estek tartoznak a szakterületemhez.

A kiállításmegnyitókat is beszélgetés követi a témában jártas tudósokkal, történészekkel, művészekkel. Abból az alapötletből indultunk ki, hogy tekintsük az irodalmat kortárs művészetnek, ami nem evidens az irodalmárok körében.

Az irodalmi események közül az Extra!

Fesztivál áll hozzám a legközelebb. Arra a gondolatiságra épül ez a független fesztivál, hogy az irodalom nem csak a könyv lapjain létezik, hanem egy élő, pulzáló, a hétköznapjainkat behálózó kreatív kifejezési forma. Az élőn van a hangsúly, és ebbe beletartoznak street art művészek, a festők, akik szövegeket írnak a vászonra, a performerek, a slam poetry képviselői, fotóművészek és a filmesek is.

Büszke vagyok arra, hogy létrehoztam a Pompidou Irodalmi Díjat, amelyet két magyar költőnő is elnyert Ladik Katalin és Tóth Kinga személyében.

Az online térben is aktívak vagyunk.

Ingyenes irodalmi kurzusokat tartunk, legutóbb XX. századi nő alkotók munkásságából válogattunk. A kurzusaink amúgy elérhetőek a honlapunkon.

A kultúrára, azon belül a múzeumokra jutó támogatást illetően a Pompidou Központ prioritást élvez a francia közintézmények sorában?

Feledkezzünk meg a múzeum elnevezésről a Pompidou Központ esetében, annak ellenére, hogy a MoMa mellett a világ legjelentősebb kortárs gyűjteményét foglalja magában. Van egy ingyenes közkönyvtárunk napi négyezres látogatottsággal. A Pompidou Központ komoly kultúrmissziót tölt be, a legszélesebb közintézményi feladatokat látja el. Tematikus filmvetítéseknek, koncerteknek, élő előadásoknak, kiállításoknak ad helyet, nem beszélve az épület építészeti értékeiről. A maga nemében úttörő vállalkozás a Párizs szívében idestova negyvenöt éve található Beaubourg. Méret, látogatottság, programok tekintetében azóta sem épült hasonló kortárs kulturális és művészeti központ.

A finanszírozásról szólva, mennyi szubvenciót kapnak a francia államtól, illetve milyen szerepe van a vállalatok, a magánszemélyek támogatásának?

Az egyik legismertebb közintézmény vagyunk. A francia állam bőségesen támogat minket, a kulturális tárca biztos hátteret nyújt a működésünkhöz. A költségvetésünk hetvennyolc százalékát az állam biztosítja. A fennmaradó összeget mecénásoktól szerezzük meg, a nagyobb munkálatokat, projekteket is mecénás cégek fedezik, mint a Chanel, a Vuitton, a Rimowa és a svájci Michalkski irodalmi alapítvány. A Pompidou baráti, támogatói köre a tengerentúlon is aktívan hozzájárul adományokkal a jelentősebb kollekciók kiállításához, megvásárlásához. Ezen kívül van a Pompidou Alapítvány Accélération, ami a kortárs művészet és az üzleti világ közötti példátlan kezdeményezés. Hét francia nagyvállalat úgy döntött, hogy innovatív párbeszédet folytat a Pompidou Központ művészeivel, alkotó csapatával, közönségével. Ennek eredményeként több hónapos művészeti rezidenciaprogramokat támogatnak, a rezidens művészek alkotásait pedig kiállítjuk a Pompidouban.

17

KACSUK PÉTER ÉS NAGY ZSÓFIA KURÁTOR TÁRLATVEZETÉST TART

„MÁR RÉG NEM A BEFEKTETÉSI ASPEKTUS ÉRDEKEL, A GYŰJTÉS IGAZI SZENVEDÉLLYÉ ÉS ÉLETFORMÁVÁ VÁLT” SZERZŐ: FAZEKAS ZSUZSA | FOTÓ: JANKÓ JUDIT

Idén áprilisban a Bodó Galériában rendezett Öntözés tavasszal című tárlaton nyolc műgyűjtő kollekciójából válogatva mutatkozott be a Műgyűjtők Klubja. A kiállítás a szentendrei Vajda Lajos Stúdió (VLS) ötvenéves fennállásának alkalmából a VLS művészeire fókuszált. A klub egyik alapítóját az informatikus kutató Dr. Kacsuk Pétert a társaság terveiről, céljairól, és saját gyűjtői útjáról, koncepciójáról és a gyűjtői lét rejtelmeiről kérdeztük.

Hogyan született meg a gyűjtői klub alapításának ötlete, és milyen okok indították önöket a létrehozására?

2019 nyarán találkoztam Juhász Lászlóval, aki siófoki gyűjtő, és ott, a Balaton mellett kezdtünk el erről beszélgetni, aztán ebbe a folyamatba bekapcsolódott Kovács Nimród is. A közös fellépés mindig eredményesebb, ha a hasonló érdeklődésű emberek együtt gondolkodnak és együtt képviselik az érdekeiket. A mi közös érdeklődésünk középpontjában a képzőművészetek és a műkereskedelem állnak. Mindannyian szeretjük képezni magunkat, amiben szintén tudjuk segíteni egymást, és az is hasznos, ha meg tudjuk vitatni akár a megvett műveket, akár bizonyos elképzeléseinket. Ez a forma találkozásokat, eseményeket, programokat jelent, amelyekre szívesebben jönnek el a szcéna neves tagjai, művészek, művészettörténészek, ha egy gyűjtői szervezet hívja őket, és nem egy magányos gyűjtő.

Közben egyáltalán nem volt triviális, hogy hogyan jöhet létre egy ilyen társaság, hiszen formailag elég merev szabályokkal van körülbástyázva. A megalakulást megelőző mintegy egy éves procedúra alatt különböző szervezeti formákat vizsgáltunk meg, végül az egyesületi forma mellett döntöttünk. Erről a koncepcióról mintegy harminc gyűjtőt kérdeztünk meg, 18

és az eredmény érdekesen alakult: egyharmad részük elzárkózott, egyharmad kivárásos, semleges álláspontot foglalt el, és harmadrészük üdvözölte a kezdeményezést. Az egyesület merev szabályai sokakat elriasztottak, így a kötetlenebb klubformában állapodtunk meg. Végül nyolc gyűjtemény tulajdonosai (a már fent említett két gyűjtő mellett Hradszki László, Kozák Gábor/Stomp Sára, Simon Nóra/ Dr. Szabó András, Völgyi Miklós/Skonda Mária és Vértes Gábor/Sziklai Gyöngyi) csatlakoztak, és 2020 őszén alakultunk meg. Sajnos a találkozók akkor már a Covid miatt online formában folytak.

Az első közös nyilvános rendezvényük idén áprilisban a Bodó Galériában volt.

Bodó János, a galéria vezetője kezdettől támogatóan állt a kiállításhoz. A szervezést nagyon profin, fennakadások és kétségek nélkül bonyolították le, pozitív, korrekt együttműködés alakult ki a galéria és a gyűjtői klub között, maximálisan odafigyelve egymásra, így a legjobb tapasztalatok mellett rendkívül sikeres volt a bemutatkozó tárlatunk.

Milyen további tervek, célok, elképzelések vannak a láthatáron?

Hosszú távú együttműködésekben gondolkozunk. A nyolc gyűjtő persze nyolc

különböző szempontrendszer és nyolc külön világ. Vannak hasonlóságok is, de éppen az az érdekes, hogy sokféle irányzat kapott helyet ebben a klubban, és elég széles területet fedünk le, amiből sokféle érdekes kiállítást lehet rendezni. Az egyik közös célunk többek között, hogy ezeket a gyűjteményeket kutathatóvá tegyük.

Azt gondoljuk, hogy úgy fair, ha a gyűjteményeinket megnyitjuk, de nem csak a publikum, hanem a múzeumok, a szakemberek számára is. A Bodó Galériával szeretnénk hosszú távú együttműködést kötni, és ennek mintájára bármely múzeummal szívesen kötünk hasonló együttműködést, ami a múzeumok számára is hasznos lehet, hiszen limitált a vásárlási keretük. Ebben a nyolc gyűjteményben nagyjából ötezer, nagyrészt kortárs mű található, nagyon kvalitásos alkotások.

A klubunk nyitott, szeretnénk párbeszédet folytatni a művészeti világ legkülönbözőbb résztvevőivel, ezért gyakran hívunk meg művészeket, művészettörténészeket, látogatunk meg más gyűjtőket. Aktívan figyeljük a fiatal művészek tevékenységét is, járunk a kiállításaikra, „young art fair” eseményekre, a klub logóját például a képzőművészeti egyetem hallgatói számára kiírt pályázaton terveztettük, és ilyen célzott pályázatokat a jövőben is tervezünk. És persze vásárolunk,

igyekszünk ily módon is támogatni a fiatal művészeket.

Hogyan fér meg az akadémiai karrierje egy ilyen intenzív területtel, mint a műgyűjtés és a műkereskedelem?

Azt szoktam mondani, hogy két életem van, a professzionális szakmai és a gyűjtői életem, ami inkább hobbihoz hasonlítható, de ugyancsak energia- és időigényes.

Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nagyon sok időt töltünk a művészetekkel: olvasunk, kiállításokra járunk, képezzük magunkat, rendezvényeken veszünk részt, akár meghívott előadókként. Tagjai vagyunk a művészeti világnak.

Miképpen válik egy akadémiai kutatóból aktív gyűjtő, aki most már ráadásul szervezeti kérdésekkel is foglalkozik?

Egy időben sokat utaztam, mint informatikus kutató, és az utazásaim alkalmával minden városban felkerestem az ottani képtárat vagy múzeumot, megnéztem a kiállításokat, de egy percig nem gondoltam, hogy valaha gyűjtő leszek. Egy véletlennek köszönhető, hogy egyszer a privát bankárom asztalán megláttam egy Virág Judit katalógust. Fogalmam sem volt az egészről, de nagyon megtetszett. „Jé, ebből még befektetést is lehet csinálni? És amíg az egyéb befektetéseknél a számok alakulását nézhetem, itt egy gyönyörű festményt, ami lehet, hogy többet is ér, ha egyszer eladom.” Felkerestem tehát Virág Juditot, elbeszélgettünk, bátorított, hogy vágjak bele, ez még 2009-ben történt. Onnantól egy-két évig aukciós kiállításokra jártam, az első két évben nem vettem semmit, csak tájékozódtam, hogy értsem, mi is zajlik. 2011-ben vásároltam az első képemet.

Nagybányaiakkal, Nyolcakkal és modern klasszikusokkal alapozta meg a gyűjteményét, de gyorsan a kortárs felé, azon belül is a groteszk és társadalomkritikus alkotások felé fordult. Miért?

Egyrészt elég gyorsan ráébredtem, hogy egy fő mű kikiáltási ára ebben a kategóriában 30-80 millió forint, nekem pedig mint kutatónak itt nincs terem, a kortárs főművek elérhetőbbek, és most már vannak kortárs aukciók is, de a kortársban külön érdekes, hogy az ember felkeresi a művészeket, és közvetlenül a műteremből vásárol. Közben az is kiderült, hogy az én világom leginkább az abszurd, a groteszk, és hogy az ironikus, társadalomkritikus alkotások érdekelnek.

Egy bizonyos pont után az is világos lett,

hogy már rég nem a befektetési aspektus érdekel, a gyűjtés igazi szenvedéllyé és életformává vált.

Belekóstolt a kurátorságba is DrMáriás révén, aki egyszer felkérte, hogy nyissa meg egy kiállítását az ön gyűjteményében található képeiből.

Az első ilyen közös kiállításom Nagy Krisztával volt, a Magyar nemzeti genderművész vagyok címmel, 2019-ben. Nagyon örültem ennek a címválasztásnak, mert a polarizáció helyett a híd szerepet hangsúlyozta. Az említett Máriás-kiállítás Szekszárdon volt, és nagyrészben a gyűjteményemben található képeiből. Béla felkért, hogy legyek a kiállítás kurátora és mondjam el a megnyitó beszédet is, amivel voltak kisebb gondjaim, például, hogy még sohasem csináltam ilyet. Azonban ő nagyon segítőkésznek bizonyult, és az amúgy is szoros barátságunk még szorosabbá vált. Nagy tisztelője vagyok Bélának, és nagyra értékelem az alkotásait. A magyar művészvilág érdekessége különben, hogy a hazai sztárművészeket – mert tetszik-nem tetszik, ő az – a szakma valamiért nem nagyon akarja elismerni. Nyugaton nemhogy elismerik, ha valaki sztárművész, kiaknázzák, hogy ebben mennyi pénz van.

A gyűjteménye gyarapodásának irányait követve az volt a benyomásom, hogy szinte tobzódik az újdonságok és a felfedezés sokféleségében.

Ez tényleg így van, imádom például, hogy szinte minden műtárgynak van egy saját, egyedi, nagyon érdekes története. Eleve szeretek olyan műveket venni, amelyek kordokumentum jellegűek.

De a gyűjtőszenvedélye a hagyományos képeken, fotókon, objekteken túl jelenségcsoportokra, hatásokra, például akciókra, ötletekre, üzenetekre, pro-

jektekre is kiterjed, sőt ön birtokolja az első magyar NFT műtárgyat is. Így van, az egyik legérdekesebb műtárgy a gyűjteményemben éppen egy projekt, Brückner János, a magyar képzőművészet egyik fenegyereke készítette.

Brückner nem akárki. Ő csinálta azt az interaktív Orbán képet, ami a Ludwigban volt kitéve, és botrányos körülmények között szedték le, de voltak más érdekes akciói is. 2010-ben a választások idején írt minden pártnak, hogy szeretne plein-air képet készíteni a választási gyűlésükről, amire csak a Jobbik és az LMP engedte be. Elment a két helyszínre, lefestette a gyűlést, és minden ezzel kapcsolatos levelet dokumentált, az összes emailt, üzenetváltást, le van fotózva, ahogy ott fest, és megvan a két festmény is természetesen. Ezt a Nemzeti plein-air című projektet, ezt a kordokumentumot vettem meg tőle. Weiler Pétertől 2021. március 9-én vettem meg a Bitcoin bánya az Alföldön című NFT munkáját. Péter a hírlevelében reklámozta ezt a művét igen zseniálisan: aki ezt a művet megveszi, az beírja magát a magyar műtárgykereskedelem történetébe.

Mi befolyásolja a döntéseiben és a választásaiban?

Fokozatosan kialakul egy érzék, hogy mit érdemes megvenni, mi az érték.

Az ember szelektál, de az elsődleges szempont ma már a „wow” effektus megléte és hogy illeszkedjen a műtárgy a gyűjtemény koncepciójába. Ha az ember elájul, hogy ilyen fantasztikus művet hogy lehetett létrehozni, ott nem kell annyira spórolni. De ha ez nincs, akkor nagyon észnél kell lenni. Mindenesetre számomra nagyon fontos, hogy a kiválasztott műtárgy minél különlegesebb és egyedibb legyen, ha lehet, rendelkezzen érdekes háttértörténettel és jól reprezentálja a kort, amiben született.

Prof. dr. Kacsuk Péter a SZTAKI tudományos tanácsadója és a Párhuzamos és Elosztott Rendszerek Kutatólaboratórium vezetője. MSc fokozatát és egyetemi doktori címét a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte meg 1976-ban, illetve 1984-ben. Az MTA-tól a Műszaki Tudományok kandidátusa címet 1989-ben nyerte el. A Bécsi Egyetemen habilitált 1997-ben. A professzori címet 1999-ben kapta meg, az Akadémia Doktora (DSc) címet pedig 2001-ben. Mellékállású professzor volt a Miskolci Egyetemen, az ELTE-n és a Westminsteri Egyetemen. Vendégkutatóként, illetve vendégprofesszorként dolgozott Ausztriában, Angliában, Németországban, Spanyolországban, Ausztráliában és Japánban.

Két könyvet, két egyetemi jegyzetet és több mint háromszáz tudományos cikket írt szuperszámítógépekről, párhuzamos programozási technológiáról, Grid és Cloud rendszerekről. A Springer által kiadott Journal of Grid Computing folyóirat társfőszerkesztője.

19

„VÁLLALKOZÓ CSALÁDBÓL JÖVÖK, TALÁN EZÉRT MEREK NAGYOKAT ÁLMODNI” Beszélgetés Bérczi Lindával, a The Space Contemporary Art Gallery and Management vezetőjével SZERZŐ: BARCZA RÉKA | FOTÓ: EGRESSY ORSOLYA

„Az üzlettársak kiválasztásakor számomra az is fontos szempont, hogy olyanokkal működhessek együtt, akik ugyanúgy hisznek a művészet fontosságában, mint én” – mondja Bérczi Linda, akivel a The Space kapcsán arról is beszélgettünk, hogy miért tartja küldetésének közelebb hozni a kortárs képzőművészetet az emberekhez, hogy egy galeristának hogyan szükséges támogatnia egy művészt, és miért pont most döntött a saját galéria nyitása mellett.

Bérczi Linda életében mindig is fontos szerepet töltött be a művészet: gyerekként keramikusnak készült, aztán fotózást tanult, végül pedig művelődésszervező diplomát szerzett, és ezzel is foglalkozik jó ideje.

A művészet szeretetét otthonról hozta. Négygenerációs értelmiségi családban született, ahol természetesnek számított, hogy kiállításokra, színházba és komolyzenei koncertekre járnak. „Emlékszem egy Dalí-kiállításra a Szépművészeti Múzeumban, amelyet még gyerekként láttam. Teljesen rabul ejtett, napokig csak az járt a 20

fejemben. Felnőtt fejjel azt kell, hogy mondjam, nem különösebben szeretem a művészetét. Mostanra közelebb áll már hozzám a geometrikus, absztrakt, a letisztultabb művészet” – mondja Linda, aki idén június 1-jén nyitotta meg saját galériáját, The Space néven, amely nemcsak kiállítótérként, hanem művészetmenedzsment-irodaként és oktatási helyszínként is működik.

Ugyan régóta vágyott már egy ilyen többfunkciós térre, amely az általa végzett sokféle tevékenységnek ad otthont, de nem tervezgette évekig

a megvalósítást, egyszerűen az élet így hozta. A 2008-tól 2011-ig működő Király utcai G13 Galéria felépítésében már a kezdetekkor részt vett, később pedig ő lett a galéria vezetője. Ez alatt a pár év alatt azonban menthetetlenül beleszeretett ebbe a világba: olyan sok tapasztalatot és kapcsolatot szerzett a művészeti közegben, hogy úgy érezte, ezt nem szabad veszni hagynia. „Azóta sok mindennel foglalkoztam a képzőművészeti területen belül, de elsősorban inkább edukációval és oktatással. Ezekhez a tevékenységekhez mindig irodát béreltem, és idén

jött el az idő, hogy egy olyan helyet nyissak, amely többfunkciós térként működik. A legnagyobb boldogság számomra az, amikor látom, hogy egy-egy rendezvényünkön mennyire feltöltődtek a résztvevők, és többek lettek azáltal, hogy meghallgattak egy jó beszélgetést, megnéztek egy kiállítást vagy éppen megvásároltak egy alkotást”.

Volt honnan tapasztalatot gyűjtenie a szervezéshez, hiszen 2012-ben ő hívta életre a Nyitott Műtermek Délutánja programsorozatot, 2015-ben megalapította az L Art Open Studios (LAOS) Műteremházat, 2016-ban pedig egy hiánypótló, hatnapos képzőművészeti rendezvénysorozatot indított Budapest Art Week néven.

2017-ben aztán egy oktatási programmal bővítette addigi portfólióját: a Budapest Art Mentor – képzőművészeti mentorprogramot azzal a céllal hozta létre, hogy lehetőséget teremtsen fiatal képzőművészeknek a magyar és a nemzetközi művészeti szcéna megismerésére és az abba való bekapcsolódásra. Szerinte az Art Mentor azért is fontos program, mert azzal, hogy az egyéves képzés során a mentoráltak elsajátítják a szükséges kommunikációs készségeket, pénzügyi és jogi alapismereteket is szereznek, könnyebben kiigazodnak a hazai és a nemzetközi színtér viszonyrendszerében, így hatékonyabban tudják képviselni magukat.

Ráadásul, ha megtanulják, hogyan prezentálják művészetüket a célközönségüknek a mindennapi életben, valamint az online világban, vagy hogyan írjanak pályázatot, még egy lépéssel közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy tudatos munkával építsék fel karrierjüket.

Hasonló küldetéssel alapította meg az Együtt a Művészetért Egyesületet is 2017-ben, amellyel a magyar kortárs művészetet és művészeket népszerűsíti. Az Egyesület gondozásában több könyv is megjelent: a Művészlét – Kortárs Képzőművészeti Kézikönyv, a BarabásiLabbal közösen az Élek mentén – Kortárs magyar képzőművészet az adatok tükrében, valamint kutatás is készült Kortárs helyzet – milyen ma képzőművésznek lenni? címmel. „Mindig akkor keresek csak társakat a megvalósításhoz, amikor egy-egy ötlet megszületik.

Az üzleti partnerek kiválasztásakor számomra az is fontos szempont,

hogy olyanokkal működhessek együtt, akik ugyanúgy hisznek a művészet fontosságában, mint én. Vállalkozó családból jövök, talán ezért is merek nagyokat álmodni” – fogalmaz Bérczi Linda. „Ha hiszek valamiben – ezen programok esetében például abban, hogy a kortárs képzőművészetet közelebb kell hozni az emberekhez –, akkor azért teszek és küzdök. Sokat is kell tenni azért, hogy új »fogyasztókat« vonjunk be, mert elég régóta nagy hiányosságokat tapasztalunk a hazai vizuális oktatásban. Mindegyik projektet sikeresnek érzem azonban, mert rengeteg emberhez hoztuk és hozzuk ma is közelebb a kortárs képzőművészetet” – teszi hozzá.

Bérczi úgy látja, hogy a művészetfogyasztás sok országban jóval megszokottabb dolog, mint itthon, ez pedig már az oktatásból és a szocializálódásból fakad. Az elmúlt években viszont számos olyan rendezvény valósult meg, amely segített leküzdeni az úgynevezett „küszöb-félelmet”, vagyis azt, hogy az emberek nem mernek bemenni egy kiállítótérbe. Egy galérialátogatás alkalmával például – amelyet a Budapest Art Week programsorozat is kínál – sokkal könnyebb egy vezetővel és egy csoporttal besétálni.

Ha pedig valaki egyszer már átlépte a küszöböt, akkor onnantól kezdve már egyedül is könnyebben megy be.

Noha az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy Bérczi Linda hosszú évek óta gyűjti is a műveket, az első vásárlása csak 2018-ban történt. „Korábban is volt néhány műtárgyam, azonban kifejezetten gyűjteni csak viszonylag későn kezdtem el. Ádám Zsófia Vetületek IV-V. című munkája sokáig az irodánkban lógott a falon, kölcsönben. Aztán egy nap Zsófi szólt, hogy elvinné, mert akadt rá egy érdeklődő, és akkor azt éreztem, hogy nem szeretném ezt a képet elengedni, így megvettem tőle. Azóta is nagyon szeretem ezt az alkotást. Mostanra megközelítőleg hatvan műből áll a gyűjteményem, de a legnagyobb bánatomra ezek nagy része a raktárba szorul, mert nincs elég fal, ahová kiférnének” – mondja.

Amikor arról kérdezem, hogy galeristaként hogyan szükséges támogatnia egy művészt, kiemeli, hogy egy jó művész–galerista kapcsolatban elengedhetetlen a rendszeres kommunikáció, így ő is sokat beszélget

a művészeivel, külön-külön és csoportban is. Igyekszik felmérni, hogy kinek miben tudja megkönnyíteni az életét, és szerinte az is fontos, hogy érezzék, akármikor felhívhatják, ha felmerül bennük egy kérdés. Így az empátián túl a kölcsönös tisztelet is nélkülözhetetlen, valamint az, hogy csapatként is jól tudjanak együttműködni.

Hogy miért pont most, a jelenlegi, meglehetősen nehéz piaci helyzetben döntött a saját galéria nyitása mellett, arra egyszerűen csak annyit mond, hogy ehhez nincs tökéletes időpont, mivel mindenképpen kell idő, mire a köztudatba beivódik a hely. Még úgy is, hogy a kapcsolatrendszere az egyéb művészeti tevékenységeiből fakadóan kiterjedt. Azt azonban hozzáteszi, hogy amikor a döntés megszületett, még messze nem látszott, hogy ilyen lesz a helyzet, de ennek ellenére bizakodónak érzi magát, hiszen szerinte ez a pillanat sem jobb vagy rosszabb a többinél.

A The Space nemcsak galériaként működik, hanem programoknak, workshopoknak is otthont ad: a Budapest Art Mentor képzésnek, az aktuális kiállításhoz – amely jelenleg Kiss Botond András: Meditációs vortex című tárlata – kapcsolódó programoknak és a Művészettörténeti Szabadegyetemnek. Utóbbi A táj arcai – A tájkép alakváltozásai a képzőművészetben címet viseli. A Révész Emesével közösen életre hívott előadás-sorozat alkalmával a reneszánsz kezdetektől a tájkép barokk, romantikus és plein air alakváltozásáig tekinti át a témát, érintve a különféle tájtípusokat is.

Eddig rengeteg pozitív visszajelzést kapott a galériával kapcsolatban, kezdve attól, hogy már maga a ház is elvarázsolja az oda belépőket, akik egy udvarra érkeznek: „Azért is választottam ki ezt a Hattyú utcai épületet, mert szerintem nagyon fontos az összbenyomás. Jó érzés látni, hogy az emberek szeretik a galéria terét, az apró részleteket, amelyeket a belsőépítésszel együtt megálmodtunk, sőt: a művészkör kiválasztását is dicsérik.

Jelenleg hét művésszel dolgozom együtt, akik között festőművész, fotóművész és kárpitművész is akad, általuk pedig a figurális és az absztrakt vonal is képviselteti magát. Elmondhatom, hogy pontosan azt a hatást váltottam ki, ami a cél volt”.

21

A MŰVÉSZET A CÉGEK BELSŐ KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN IS SEGÍTHET SZERZŐ: LABORCZI DÓRA FOTÓ: KEREKES ZOLTÁN, VÉGEL DÁNIEL

Schneider Erika közgazdászból lett művészetpártoló – először a HYPO-BANK gyűjteményéért felelt, 2007 óta az osztrák Esterházy Alapítvány tanácsadója és a 2009-ben létrehozott Esterházy-díj egyik alapítója. A díjjal a magyarországi kortárs képzőművészek nemzetközi karrierjét szeretnék elősegíteni. Bank és művészetek viszonyáról beszélgettünk – arról, miért éri meg vállalatoknak, nagyobb cégeknek kortárs művészetbe invesztálni. Kiderült: nem csupán a pénzügyi befektetés miatt.

Közgazdász végzettsége ellenére hogyan és miért kezdett el műgyűjteményekkel foglalkozni?

1993-ban kezdtem el a müncheni székhelyű, német HYPO-BANK-nál dolgozni, ahol kezdetektől kiemelt szerepet szántak a bank kortárs művészeti gyűjteményének. Amikor a cég magyarországi fiókját megalapították, már eleve rendelkeztek alapgyűjteménnyel. Ennek az volt a különlegessége, hogy bár magyar képzőművészek képeiből állt, azokat nem Magyarországon vásárolták meg, hanem külföldi galériáktól.

De már gyermekkoromtól kezdve kapcsolódtam a művészetekhez. Szüleimmel sokat jártunk múzeumokba, ennek köszönhetően fejlődött a vizualitásom. ’91-’92-ben Stuttgartban végeztem a szakmai gyakorlatomat, ott kezdtem el a kortárs képzőművészet iránt érdeklődni. Miután két bankban is foglalkoztam műgyűjteményekkel – a HYPO-BANK-ban és az Inter-Európa Bankban –, 2007-ben önállósítottam magam, és azóta dolgozom az Esterházy Alapítványnak, ahol 2009-ben megalapítottuk az Esterházy-díjat, hivatalos neve: Esterházy Art Award.

Az Esterházy Alapítványnál elsősorban mivel foglalkoznak?

Ausztriai alapítvány, az ausztriai Esterházy-vagyont kezeli, azokat a vagyontárgyakat, amelyek az Esterházy család 22

tulajdonában maradtak a második világháború után. Azt is érdemes tudni, hogy az alapítvány különböző üzletágakból termel profitot, és azt forgatja vissza a kulturális örökség megőrzésére, illetve más kulturális tevékenységek finanszírozására. Az egyik legfontosabb ilyen üzletág az erdőgazdálkodás, illetve a mezőgazdaság, valamint az ingatlanfejlesztés. Ausztriában a két legfontosabb történelmi hagyatékunk a Kismartoni Esterházy-kastély, illetve Fraknó vára.

Ott rendszeresen szerveznek kiállításokat, hiszen az Esterházy család több mint négyszáz éve gyűjt műtárgyakat. Ebből indult el az ötlet, hogy 2009-ben kizárólag Magyarországra fókuszálva alapítsunk egy kortárs képzőművészeti díjat.

Miért döntöttek úgy, hogy nyitnak a magyarországi alkotók felé?

Egyrészt a család magyarországi kötődése miatt, másrészt ez is az osztrák Esterházy Alapítvány visszaforgató projektje. Harmadrészt 2009-ben nem igazán volt képzőművészeti díj – a Strabag díján kívül – Magyarországon, és egyértelműen az volt az elsődleges cél, hogy fölkaroljuk a magyar képzőművészeket. Eredetileg harmincöt éves korig lehetett nevezni, most már negyvenöt évnél tartunk, mivel rájöttünk, hogy mindig van egy korosztály, amely elhanyagoltnak érzi magát, és szerettük volna bővíteni a pályázók körét. Festészeti

díjként indultunk, de mára mindenfajta alkotás megjelenik a pályázatok között.

Kifejezett célunk a díj alapítása óta, hogy platformot teremtsünk a magyar művészeknek arra, hogy a nemzetközi térbe is ki tudjanak lépni. Vannak olyan nemzetközi zsűritagjaink, akik kiállítási lehetőséget biztosítottak már több éven keresztül, több művésznek.

Hogyan látja, a magyar alkotóknak nehezebb kikerülni a nemzetközi piacra, mint az osztrákoknak?

Igen, szerintem a magyaroknak nehezebb.

Mi lehet ennek az oka?

Szerintem – leegyszerűsítve – Magyarország mint gazdasági tényező nem érdekes ilyen szempontból. Korábban hátrány volt az is, hogy sokan nem tudtak elég jól kommunikálni idegen nyelveken. Azok közül, akik megkapták az Esterházy-díjat, elég sokan elindultak egy nemzetközi karrierpályán, de ez csak akkor sikerül, ha egy külföldi galéria felfigyel rájuk. Egyébként Magyarországon is megjelent egy új gazdasági réteg, akik vásárolnak. Legalábbis ezt hallom a művészektől. Ők nem feltétlenül kerülnek ezekkel az új gyűjtőkkel kapcsolatba, ezért örülnek annak, hogy a vásárlás egy galérián keresztül működik. Sokan felismerik, hogy jót tesz a környezetnek, ha lóg egy kortárs mű a falon.

Milyen jó gyakorlatokat ismer a vállalati szcéna és a művészetek kapcsolódása terén?

Említettem, hogy a HYPO-BANK-nál már volt egy alapgyűjtemény, amikor én odakerültem, de aztán az is nagyon jól működött, hogy elkezdtünk a Képzőművészeti Főiskolán – akkor még így hívták, ma már Képzőművészeti Egyetem – tanuló művészektől vásárolni. Volt egy előzetes kiválasztás, az intézmény több tanára kvázi előzsűrizte a műveket, a kiválasztott képek pedig bekerültek a bankba. Ezeket kiállítottuk olyan terekben, amiket nem használtunk. Az ott dolgozók körbejártak, és szavazhattak arra, hogy milyen képekkel szeretnének egy térben dolgozni. Nagyon érdekes reakciók érkeztek a kollégák részéről az elején. Lényeges mozzanat volt, hogy a kiválasztásra a művészek is eljöttek, és lehetett kérdezni őket az alkotásaikról, hogy egy kicsit a kollégák is megértsék, miről szól a kortárs képzőművészet, mivel a legáltalánosabb kijelentésük az volt, hogy „ja, hát ilyet én is tudok csinálni”.

Egyszer egyébként kipróbáltuk ezt is.

Tudnak-e kortárs művészeti alkotást létrehozni a banki alkalmazottak?

Egyszer, az egyik vezérigazgatónk születésnapja előtt vettem egy vásznat, betettem egy tárgyalóba, és meghirdettem a kollégák között, hogy fessünk neki együtt egy képet. Jónéhány napnak el kellett telnie, mire az első vonás megjelent a fehér vásznon. Végül valóban született egy kép, nyilván nem lett műalkotásnak tekinthető valami, de az emberek mégis el tudtak azon gondolkodni: talán mégsem olyan egyszerű ez az egész. Azt is tudom, hogy sokan mindezek hatására elkezdtek vásárolni, ha megtehették.

Nem gyűjteményt kezdtek építeni, de az az igényük megszületett, hogy ha már valamit elhelyeznek a saját tereikben, akkor az ne az IKEA-ban vásárolt, nyomtatott poszter legyen, hanem inkább egy kortárs képzőművészt támogassanak.

Vizsgálta Németországban és Angliában is, hogyan lehetséges a cégeknek és a különböző művészeti ágaknak együttműködni. Onnan milyen jó példákat ismert meg?

Londonban az Unilevernél például egyszer észrevették, hogy óriási különbségek vannak a kommunikációban a részlegek között: az egyik osztályon kifejezetten ellenségessé vált a belső kommunikáció. Ezt szerették volna cé-

ges szinten megoldani, és ebből a célból különböző művészeti projekteket vezettek be. Kiürítettek egy irodát, ahol létrehoztak egy olyan tárgyalót, amit különböző dizájn- és képzőművészeti alkotásokkal rendeztek be. Egyrészt ezt a tárgyalót hamar megszerették az ott dolgozók: állandóan tele volt, alig lehetett időpontot foglalni, másrészt a humánpolitikai osztály elkezdte elemezni, hogyan viselkednek az emberek, amikor bemennek ebbe a tárgyalóba. Abból, ki hogyan reagál, amikor bemegy, hova és hogyan ül le, sok mindent le tudtak szűrni azzal kapcsolatban, hogy jól érzik-e magukat abban a pozícióban, amiben vannak. Kreatív workshopokat is tartottak, azokból pedig az derült ki, hogy sokan már az úgynevezett belső felmondás fázisában voltak a cégnél.

Bennük már megszületett egy döntés, de egzisztenciális okból vagy valami más miatt nem merték még felvállalni.

Ezek a workshopok sokaknak segítettek meghozni ezt a döntést.

Akkor ez azt mutatja, hogy egyfajta kockázatot is jelenthet bármilyen vállalati kultúrába művészetet bevinni?

Inkább nyereséget, mert ezek az emberek igazából már nem nyújtanak olyan teljesítményt, mint amire szükség lenne.

Sőt sokszor akadályozzák az előrejutást. Ők azok, akik már inkább azt keresik, hogy valamit miért ne csináljanak meg.

Igazából ez a workshop mindenkinek inkább ajándék volt, mert a korábbi alkalmazottak dönteni tudtak, miután megtalálták magukban a választ, hogy valójában mit szeretnének csinálni, a cég pedig föl tudott szabadítani pozíciókat. Így is lehet használni a művészeteket, és természetesen nem csak a kortárs képzőművészetet, hanem a zenét vagy akár az irodalmat is.

Elmondható, hogy ha művészet vagy kreatív energiák veszik körül az embereket munkahelyi környezetben, akkor igazabb, jobb döntéseket hoznak?

Inkább azt mondható el szerintem, hogy kreatívabbak, jobban érzik magukat, és ezért hatékonyabbak.

Visszatérve a bankokra: ha bemegyünk ügyfélként, nem feltétlenül arra számítunk, hogy inspiráló művészeti közeg vesz majd körül bennünket.

Ez sincs feltétlenül így. A HYPO-BANKnál például a terek, amikben dolgoztunk,

nagyon inspirálóak voltak. Volt egy cafeteriánk, ahol Fehér László képe lógott, és az az egész helyiség hangulatát meghatározta. Magyarországon elég nagy újdonságnak számított akkoriban, hogy egy bankban vagy egy cégnél kortárs művekkel lehessen találkozni. Amikor megkérdezték tőlünk, miért foglalkozunk ezzel, mindig azt mondtuk, hogy azért, mert máris elindult egy beszélgetés köztünk. Ha az ember belép egy térbe, ahol valamilyen képzőművészeti alkotás található, akkor teljesen mindegy, hogy tetszik-e neki vagy sem, megmozgatja a fantáziáját. És egyből elindul egy beszélgetés. Másrészt, ha valaki egész nap a számítógép előtt ül és számokkal dolgozik, könnyen elfárad. A gondolkodást serkenti, ha néha van hova kinézni. Hogyha van egy kép előttem vagy velem szemben, ami megnyugtat vagy serkenti a fantáziámat, akkor az egy picit elvonja a figyelmemet arról, amivel foglalkozom, és új inspirációt ad.

Miért éri meg a bankoknak vagy más cégeknek műtárgyakba fektetni?

Nyilván fontos mozzanat, hogy sokan pozicionálásnak, befektetésnek is használják a képzőművészetet. Vannak, akik rendezvényeket, akár kiállításokat szerveznek a saját banképületükben. Mert ez is egy találkozási lehetőség potenciális ügyfelekkel. Nyugat-Európában a kortárs művészet sokkal inkább összefügg a pénzzel és a befektetéssel. Banki oldalról egyáltalán nem elhanyagolható ez a tényező. Az értékteremtés is legalább ennyire fontos. Az, hogy példát lehessen mutatni: ha valakinek van pénze, profitja, akkor azt hogyan lehet értelmesen visszaforgatni, és visszaadni a társadalomnak akár úgy, hogy valamilyen díjjal támogat valakit, vagy kortárs művésztől vásárol, miközben a saját tereit is díszíti, és be is fektet.

23

Boros Lilla: ,,Arra törekszünk, hogy a felépített terek megteljenek élettel, kultúrával és érdekességekkel” SZERZŐ: LABORCZI DÓRA | FOTÓ: ART MARKET, MARCUS BELLAMY

Az Art Market Budapest idején, a Bálna Budapest legfelső szintjén kialakított konferenciaközpontban tartott Inside Art négynapos nemzetközi művészeti és műtárgypiaci konferencia célja idén is – a globális művészeti életet és piacot meghatározó tendenciák bemutatása mellett – a trendteremtés volt. Kiemelkedett az idei programból a Building on Art című szakmai nap, amelynek fókuszában az ingatlanszakmai és művészeti közeg kapcsolata, valamint a művészet értéknövelő hatásának bemutatása állt, célja pedig a nemzetközi példákkal alátámasztott kultúrateremtés volt. Ennek apropóján a művészet és az ingatlanszakma kapcsolódásának lehetőségeiről, pozitív példákról Boros Lillával, a Building on Art programigazgatójával beszélgettünk.

(A program szakmai partnerei a MOME, az Edge Communications, a Market, a JLL, az Optima befektetési Zrt., a GTC és a Wing.)

A Building on Art/A művészetre lehet építeni című szakmai eseményen elsősorban hazai építőipari vállalatok vettek részt, de a művészeté a főszerep. Hogyan, miért indult el ez a projekt, és mik a kiemelt céljai?

A Building on Art Hungary programiroda szervezésében jött létre ez az esemény, amely az első ilyen jellegű szakmai program. A Building on Art program témája az ingatlanszakmai és művészeti közeg kapcsolata volt, a művészet értéknövelő hatása, deklarált célja pedig a nemzetközi példákkal alátámasztott kultúrateremtés, annak a törekvésnek a hatékony bemutatása és kiterjesztése, hogy az ingatlanberuházásokhoz művészeti tartalmak kapcsolódjanak.

Az eseményt az ingatlanszakmai szereplők mellett egyebek között olyan előadók közreműködése tette különösen vonzóvá, mint például a párizsi közlekedési infrastruktúrában látványosan megjelenő művészeti beavatkozá24

sokat megelevenítő Pierre-Emmanuel Becherand, a Société du Grand Paris Építészeti és Design Divíziójának vezetője és Josef Kristofoletti, az Egyesült Államokban élő képzőművész, akinek nagy méretű festményei többek között Genfben a CERN (Európai Nukleáris Kutatási Szervezet), Las Vegasban a Grand Hotel és a texasi Moody Center sportaréna homlokzatán láthatóak.

A beszélgetésen a külföldi vendégek mellett Probstner Petra, az Építési és Beruházási Minisztérium osztályvezetője is részt vett.

A nemzetközi példákat felsorakoztató vitaindító prezentációkra és az azt követő panelbeszélgetésre épülő szakmai napot követően az Art Market Budapest kötetlen találkozón látta vendégül az előadókat és a hallgatóságot annak érdekében, hogy a kultúrateremtési folyamat a döntéshozók, véleményvezérek és érintettek közötti közvetlen kapcsolatteremtés révén válhasson hatékonnyá.

Hogyan fejleszthető az ingatlanszakma és a művészeti közeg kapcsolata?

Az ingatlanszakmai és a művészeti közeg összekapcsolása révén a program megteremti az alapjait annak, hogy Magyarországon az ingatlanberuházásokhoz művészeti tartalmak kapcsolódjanak a kivitelezés vagy átalakítás által érintett építményeknek és helyszíneknek megfelelő kültéri vagy beltéri művészeti alkotások formájában. Kiemelt célunk, hogy a magyarországi beruházások esetében elterjedt gyakorlat legyen a művészet felhasználása és befogadása valamilyen formában. Tehát, hogy általánosabb legyen az a szándék, hogy a különféle funkciójú ingatlanok, területek kialakításakor vagy átalakításakor műalkotások létrehozása, bevonása is szerepet kapjon.

Tudna esetleg néhány pozitív példát említeni? Miért jó az ingatlanszakmának a művészet integrálása?

A művészet integrálása több szempontból is érdekes lehet az ingatlanszakmának. Egyrészt olyan tereket lehet kialakítani művészeti együttműködések révén, amelyek izgalmasak, formabontóak, érdekesek, a felhasználók szempontjából pedig kreatívabb, inspirálóbb vagy egyszerűen csak szebb és szerethetőbb lesz a közeg. A mai élményközpontú társadalmunkban is a saját, mindennapi közegünkben mozgunk a legtöbbet – például a munkahelyünkön, lakóhelyünkön. Ha a művészetet integráljuk ezekbe a hétköznapi terekbe, akkor egy bevásárlás is lehet olyan pozitív élmény, ami kiszakít a monotonitásból. Ma már nem elég pusztán praktikus tereket létrehozni, szerethető és inspiráló közeg kell az embereknek. Ezen felül nem utolsó cél a művészet támogatása, nem csak a CSR- (Corporate Social Responsibility, vagyis vállalati társadalmi felelősségvállalás) szempontból, hanem tudatos, a kultúrát építő és támogató szempontból.

Mondok egy egyszerű példát. A városligeti parkolóban jártam a minap.

Ugyanolyan, mint az összes nagyvárosi parkoló: szürke, felfestett fehér csíkok jelzik, hova rakhatjuk le az autónkat, van lift és sok-sok mesterséges fény. A zónákat azonban nem egyszerűen színek jelzik, hanem magyar művészek festményei! Minden festménynek van egy tipikus árnyalata, ami megadja az adott zóna színét, valamint formája, ami a zónán belül megjelenik a parkolóhelyek felett. Egy-egy zóna ismerteti a festőt és az alkotását. Egyrészt tanulhatunk belőle, láthatunk valami újat, ismerkedhetünk a képzőművészettel, másrészt praktikus és könnyen megjegyezhetővé válik,

Falfestmény Salt Lake Cityben Fotó: Marcus Bellamy

hogy hol hagytuk az autónkat. Ezen felül engem mint felhasználót mosolyra derít, új és izgalmas élményt ad egy olyan helyen, ahol biztosan nem számítottam rá.

Milyen módon és mennyire növeli a művészet egy-egy beruházás értékét?

Anyagilag, egy-egy beruházás giga méreteihez képest elenyésző a művészet beemelése, természetesen vannak szintek, de a skála hatalmas, lehet válogatni mértékben, mennyiségben attól függően, hogy mire van finanszírozás. Értékben viszont felbecsülhetetlen, a már fent említett indokok miatt is.

A művészet szellemi értékét igen nehéz felbecsülni, viszont a hatását meg lehet figyelni. Ha az emberek szeretik a környezetüket, büszkék rá, élvezik, használják, és példaként hírét viszik.

Az építészet önmagában nem tekinthető művészetnek, vagy nem integrál művészeti elemeket?

Nem az építészek munkáját szeretnénk befolyásolni. Az építészet abszolút művészeti értékű, mi magunk is nagy rajongói vagyunk, nem véletlenül indultunk el ezen az útvonalon. Mi inkább arra törekszünk, hogy a felépített terek megteljenek élettel, kultúrával és érdekességekkel. Egy elkészült épületet, teret meg kell tölteni, ami sokkal több annál, mint hogy megnyitjuk a közönség előtt. Ha jó művészeti tartalommal sikerül megtölteni, akkor az kiemeli és támogatja az építész munkáját.

Milyen nemzetközi példákat ismer és tart követendőnek?

Manhattanben nemrég adtak át egy lakóépületet, amely már építészetileg is elképesztő látvány nyújt, és egy Anish Kapoor-szoborral tették még lehengerlőbbé az élményt. A szobor fantaszti-

kusan illeszkedik az épülethez, és ad neki egy olyan pluszt, ami nem csak látványban, de kulturálisan is emeli az értékét. Ezen felül biztos vagyok benne, hogy a műkedvelők vagy az instaturisták számára populáris helyszínként is fog szolgálni.

Szintén amerikai példa: New Yorkban 2018-ban Claudia Chaseling Radiationscape című munkáját mutatták be egy irodaépület lobbijában. A műtárgy az épülethez tervezett, a teret és az építészeti munkát tiszteletben tartó és ahhoz illeszkedő alkotás. Egyrészt esztétikai élmény, másrészt fontos üzenetet közvetít a nukleáris fegyverek és atomenergia felhasználásáról.

Számomra mégis mindig az a legizgalmasabb példa, ami önmagától alakul ki, alulról fejlődik, mint a street art.

A street art művészek izgalmas tereket hoznak létre, és alkotásaik sokszor megmosolyogtatnak, elgondolkodtatnak, vagy csak gyönyörködtetnek az utcán járva. Miért ne lehetne tudatosan élni ezekkel az eszközökkel, amikor egy teret tervezünk vagy akarunk továbbfejleszteni? Egy alkotással gazdagított fal, egy mozaik vagy szobor a falon bármelyik épületnek lehet része, legyen szó akár lakóházról, akár irodáról. Több kutatás kimutatta, hogy az épületeken fellelhető street art alkotások sokszor emelik az ingatlanok árát, vonzzák az embereket, és szerethetővé teszik a teret a használói számára.

A kultúrateremtés is kitűzött célja volt az eseménynek. Hogyan teremthet művészet és ingatlanszakma közösen kultúrát?

A kultúrát, művészetet beemelni olyan közegbe, ahol itthon még nem szoktunk hozzá, már alapvetően egy új trend, a kultúra megszületésének segítése.

Ezen túlmenően pedig ahogy a felhasználók felfedezik, hogy a számukra épített terek a praktikumoknál sokkal többet is tudnak adni, az igény részévé válik nemcsak a mindennapjaiknak, de az elvárásaiknak is a jövőben. Manapság a mindennapokban, hacsak nem keressük, nem feltétlenül jön szembe velünk a művészet. A művészetet nem szabadna a múzeumok zárt falai közé szorítani. A műtárgyak azért készülnek, hogy üzenetet küldjenek, láthatóvá váljanak, adjanak valami mást vagy újat számunkra. Ez olyan élmény és érzés, amit nem csak múzeumi környezetben, az alkotás eredeti közegéből kiszakítva kellene átélnünk.

25

„A LEHETŐSÉGEK KORLÁTLANOK”

Beszélgetés dr. Eike Schmidttel, a firenzei Uffizi képtár igazgatójával SZERZŐ: KOVÁCS MÁLNA | FOTÓ: LUDWIG MÚZEUM

A német művészettörténész a firenzei Uffizi képtár első nem olasz igazgatójaként alapjaiban változtatta meg a világhírű intézmény működését. Innovatív kezdeményezéseire, mint például Michelangelo- és Botticelli-művek NFT- (non-fungible token, vagyis nem helyettesíthető token) másolatának eladására már 2020-ban fölkapta a fejét a szakma és a világ. Dr. Eike Schmidt az NFT-kereskedelemmel mára trendet teremtett. A Ludwig Múzeum, a BC4LS központ és a PADME Alapítvány Fenntarthatóság a művészet és gazdaság keresztmetszetében című sorozatának első részét követően beszélgettünk vele.

Előadásában ön is megemlítette, hogy a bécsi Belvedere kastélymúzeum 2022 februárjában Valentinnap alkalmából NFT-k formájában kínálta eladásra a romantikus szerelem egyik ikonjaként híressé vált festményt, Gustav Klimt A csók című művét. A Belvedere központi elemeként is ismerhető mű nagy felbontású digitális másolatát százszor százas rácsra osztották, így hozva létre tízezer nem helyettesíthető darabot (NFT-t), amelyekből egy egységnyit lehetett megvenni és akár egy digitá26

lis szerelemes levél kíséretében továbbajándékozni. Mit gondol, a státuskeresés pszichológiája vagy egyszerűen a műkedvelés vezethetett a projekt sikeréhez?

Az, hogy ez a megoldás kereskedelmi siker lett, a benne rejlő gamifikációnak, játékosításnak köszönhető.

A Valentin-napi ajándékozás egy létező hagyomány a társadalom egy bizonyos részében, nem az egészében persze, hiszen inkább a tizenévesek, a fiatalok tartják.

A szóban forgó belvedere-i NFTvásárlók között valószínűleg többen

lehettek olyan már dolgozó, pénzkereső szakemberek, akik megengedhetik maguknak, hogy több mint ezer eurót fizessenek egy-egy ilyen darabért. Szerintem ez a játékosított kezdeményezés egy nem-digitális mű intelligens digitalizálása volt, hiszen a mű tulajdonjogának szétosztása valójában teljesen összhangban van azzal a tendenciával, hogy egy műtárgynak több tulajdonosa is lehet, legyen szó egy gyűjtemény részéről vagy egy önmagában is nagy értéket képviselő műtárgyról. És a blokklánc – ez az új fejlesztés és új mozgalom

– így reagált erre a nagyon kortárs és nagyon technológiai kérdésre és tendenciára. Valójában azonban reagált a műalkotásra és a műalkotás esztétikájára is. Klimt ugyanis tanulmányozta a bizánci mozaikokat, és tulajdonképpen a mozaikelemeket dolgozta át egy új, egy másik médiumba, másik technológiába, amikor A csókot festette. Most ez adott inspirációt ahhoz a digitális megoldáshoz, ami egyúttal utalás a digitális fájlokra oly jellemző képpontozásra/ pixelezésre is. És ha már képpontok, akkor érdemes megnézni, hogy a piacon elérhető, de művészileg teljesen értéktelen gyűjtemények nagy része is gyakran visszanyúlik az 1980-as évek retró esztétikájához, a korai pixelezés technikájához.

Ez pedig egy olyan, bizonyos értelemben többrétegű referencia, ami azt mondatja velem, hogy a vásárlóknak egyáltalán nem volt butaság ezekbe az ajándékokba fektetni.

Az emberek már ennél kisebb értéket képviselő jelenségekre is reagáltak, és nem feledkezhetünk meg a Belvedere Múzeum presztízséről, vagy ha úgy tetszik, a márkáról, amit ennek az intézménynek a neve jelent, illetve a műnek, Klimt A csókjának ikonikus státusáról sem.

Ha arra kérném, fogalmazza meg, hogy mi a különbség a bittérképes grafikagyűjtemények/pixelgrafika-gyűjtemények és a valódi művészi minőséget képviselő tárgyak között, akkor mit emelne ki?

Olyan nagyon sok bittérképes tartalom/pixelgrafika van, hogy a digitális platformok böngészése közben az ember könnyen elfárad, főleg abban, hogy csak véletlenül bukkan igazán vonzóra, igazán jóra köztük. Az eladási rekordok alapján egy, maximum két művészi értékkel bíró darabot tudnék kiemelni. Említhetném például Pak Clock (Óra) című művét, ami ma már a koncepció-, illetve a minimálművészet részének tekinthető, és valójában a modernitás, illetve a digitális birodalmon kívüli kortárs művészet hagyományaira reagál.(A Pak néven fellelhető digitális alkotó Murat Pak kriptobefektetőt, programozót takarja, aki a Clock című NFT-jéből befolyt ös�szeggel a WikiLeaks-alapító, Julian Assange jogi képviseletéhez járult hozzá.

Egy olyan NFT-ről van szó, ami Assan-

ge börtönben töltött napjait számlálja. Majdnem ötvenhárom millió dollárért kelt el; ezt a tranzakciót jelenleg a világ második legnagyobb NFT-eladásaként tartják számon – K.M.) Számos galéria már adott el eredetileg a digitális tér médiumaiban tevékenykedő, de más területen is jelen lévő művészek digitális, blokkláncosítással biztosított műveiből.

Kétség sem fér hozzá, hogy ezeket nem tekinthetjük teljes mértékben műalkotásoknak, hiszen olyan feltörekvő művészektől származnak, akik még csak most ugranak bele ebbe a mélyvízbe, csak most kezdenek el dolgozni egy új médiummal, amit még nem volt módjuk teljes egészében kitapasztalni. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor egy festő a számára valamelyest ismeretlen agyaggal kezd el dolgozni. Egy olyan új médiumról beszélünk, amiben olykor születhetnek rendkívüli, értékes és érdekes műalkotások, néha azonban azt látjuk, hogy egy másik médium jobb terepnek bizonyult volna az alkotó számára.

A videós tartalmakkal operáló művészet több mint hatvan éve, már az 1960-as évek óta létezik. A korai művek mind valamilyen fizikai médiumhoz kötődtek, és így váltak kereskedelmivé és kereskedhetővé. De nagyjából negyven éve vannak olyan digitális műveink, amelyek csak a digitális szférában vannak jelen. Van ebben az egészben egy kis ellentmondás, én mégis azt mondom, remélem, hogy amikor mondjuk húsz év múlva visszatekintünk a digitális művészet kialakulására, azt fogjuk látni, hogy a blokkláncosítás, a blokklánc-technológia segít integrálni a video- és a digitális művészetet a galériák által meghatározott hagyományos művészeti, illetve kortárs művészeti rendszerbe.

Az NFT-ket olyan digitalizált művekből is létre lehet hozni, amelyekből egy-egy másolat az interneten ingyen is hozzáférhető. Fölvetődik a kérdés, hogy a másolatok száma és a műalkotás tényleges értéke hogyan aránylik egymáshoz.

Nincs lehetséges képlet, és nemcsak a műalkotások esetében, hanem még akkor sem, ha a Wall Streeten forgalmazott részvényeket nézzük. Vannak olyan cégek, amelyek hárommillió

részvényt forgalmaznak, és mégis minden egyes részvény sokkal többet ér, mint egy másik cég, amelyik 10 millió részvényt forgalmaz. A szám maga egyedi tényező a műtárgy-előállításban is, és akkor van szerepe, ha egy műalkotásnak több eredetije vagy kiegészítése is van, gondoljunk például a viaszöntésekre. A műalkotások számozása is akkor kezdődött, amikor már nem volt technikai korlátja annak, hogy valamiből egynél több példány készüljön. A bronzszobrászatban a 18. századig (még mielőtt a művészi bronzoknál homoköntést használtak volna) viaszos eljárást alkalmaztak.

A viasszal, az úgynevezett mestermodellel csak egy bizonyos mennyiséget lehetett megcsinálni, utána újra kellett formázni az egészet. Ekkor még volt technikai korlátja a példányszámnak, ami a késő 19. században szűnt csak meg. Ekkorra – bár a homoköntés technológiájának tökéletesedése lehetővé tette volna, hogy több száz másolatot készítsenek ugyanarról a modellről –, a másolatok számának minimalizálását már nem a művész, hanem a piac kívánta meg: csak egy bizonyos számú tárgyról lehetett elmondani, hogy eredetinek számítanak.

A sokszorosítás, ugyanannak a többszörös létrehozása természetesen sokkal könnyebben megvalósítható a digitális világban; a lehetőségek száma – definíció szerint – korlátlan, ezért szükségszerű, hogy a piac korlátozza azokat. A limit lehet akár egy, de lehet például kilenc darab is. A való (és nem a digitális) világban akár kilenc, akár egy eredeti példányunk van, az mindig azt üzeni, hogy más és más technikai folyamatok szükségeltettek annak a példányszámnak az eléréséhez.

Persze a művész dönthet úgy is, hogy csak egyetlenegy műtárgyat önt ki, nem többet, amit persze szintén megtehet, de ez inkább önkorlátozás. Ilyenkor utólag meg kell teremteni azokat a körülményeket, amik alátámasztják, hogy csak egy példány létezik belőle. Ez lehet egy könyv is, amiben mondjuk le van írva, hogy valami egyetlenegyszer készült, és utána az eredeti modellt meg is semmisítették, és lehet egy dokumentum vagy egy igazolás. Számos elképzelés létezik tehát, és a digitális világban most már mindenre van lehetőség.

27

A MŰKINCSPIAC FORRADALMA SZERZŐ: SZELE TAMÁS | FOTÓ: ARTTACTIC.COM

Ugyan, miféle forradalom változtathatná meg a műkincspiacot? Az adatkezelésé, adatelemzésé. Enyhíthet a képzőművészek ezer (főként anyagi) gondján, de eligazíthatja a műgyűjtőket és a mecénásokat is a meglehetősen kaotikus viszonyok között – érdemes elemezni egy kicsit a legújabb módszereket, főleg a műértők számára, mert világosan látszik: ez a jövő.

Kezdetben egyszerű volt a műkincspiac: az amszterdami lövészegylet megrendelte a csoportképüket, Rembrandt mester megfestette, és kapott érte 1600 akkori holland forintot, ami szép összegnek számított. Azóta viszont felbecsülhetetlenre nőtt az értéke. Később elutaztak a műkereskedők Egyiptomba, Görögországba, Kínába, összevásároltak mindenfélét potom áron, aztán busás haszonnal adtak túl az egzotikus régiségeken – akit nem régiségek érdekeltek, hanem újdonságok, az Párizsban vásárolt festményeket, és ha volt egy kis szerencséje, kifogta olcsón a fiatal Picasso pár remekét, ami éveken belül a befektetett összeg sokszorosát érte. Üzlet ez is, mint a többi: olcsón kell venni, drágán eladni, ennyi az egész. Vagyis dehogy ennyi, mert mondjuk 1901-ben kevesen mondták volna meg az első kiállítása alapján 28

Picasso képeiről, hogy egyszer majd sokat fognak érni, elég sok fiatal festő nyüzsgött akkoriban a francia galériák táján. Tehát szerencse kell a műkereskedelemhez, jó ízlés és kifinomult üzleti érzék. Valamint az aktuális művészeti trendek beható ismerete. Nem tudhatjuk, holnap melyik stílus, melyik irányzat válik divatossá, keresetté, minek megy fel az ára. Itt van szükség a piacelemzésre és az információs technológiára.

Vegyük például az ArtTactic piacelemző céget, amelynek dokumentációjából merítünk. 2001 óta működnek, saját bevallásuk szerint dinamikus és testre szabott piaci információkat kínálnak megrendelőiknek a gyorsan és folyamatosan változó globális művészeti piacról.

Fontos a testre szabottság, hiszen ha valaki például Ming-kori vázákat és tusrajzokat gyűjt, illetve abba akar

befektetni, nyilván nem fogják érdekelni a kortárs festők vagy szobrászok remekei. Ezerféle befektetői, gyűjtői irányultság létezik, ide bizony már szükséges a fejlett információs technológia alkalmazása.

A globális művészeti piacok és iparágak széles körét lefedő kutatások elsősorban bonyolultan megtervezett jelentéseiken keresztül érhetők el. Ezeket a jelentéseket aztán világszerte használják az ágazat szakemberei, a diákok és a rajongók egyaránt – az értékelés, a kockázatelemzés, az ügyfél- és üzleti intelligencia fejlesztése, a stratégiai döntéshozatal és az oktatás céljaira. Az a módszerben a forradalmi, hogy a művészeti piacra vonatkozó minőségi és mennyiségi adatok gyűjtésének fő eszközeként a crowdsourcingot használják. [A crowdsourcing az emberek nagy csoportjától származó információk,

vélemények vagy munkák összegyűjtése, általában az interneten keresztül.

– Sz.T.] Világméretű műtárgypiaci információs hálózatot építettek ki, hatalmas és állandóan frissülő adatbázissal.

Az 1990-es évek előtt az adatok használata a műtárgypiacon ritka volt, de az aukciók tranzakciós adatainak az Artnet és az Artprice által az 1990-es években történő digitalizálásával egyértelmű és határozott váltás következett be. Az „adatforradalomnak” nevezett időszakban, a 2000-es évek elején számos vállalat és platform kezdte el teljesen megváltoztatni a piacot, ennek a folyamatnak az egyik legjelentősebb szereplője az ArtTactic.

Miért fontos ez? Vegyünk egy példát: Ligeti Lajos a kiváló magyar mongolista 1928-1930 között járt Kínában, és mielőtt elindulhatott volna Belső-Mongóliába, hosszasan kellett időznie Pekingben. Ott azt tapasztalta, hogy a Tiltott Várost ugyan fegyveresek őrizték, de ha ezeknek a fegyvereseknek adott az ember egy nyugati szempontból jelentéktelen összeget, bármit elvihetett a palotákból, ami megtetszett neki, ha kicsivel többet adott, még el is vitték a szállására a műtárgyakat. Ha akkoriban létezett volna világháló, és lettek volna rajta műtárgyadatbázisok, először még meg lehetett volna venni aprópénzért a kincseket, de abban a pillanatban, ahogy eladták őket Nyugaton, már a kínaiak is tudták volna, igazából mennyit érnek, és annyit is kértek volna értük. Igen, ez a módszer szűkíti a profitot, de kiegyensúlyozza a piacot: a tisztes haszon elérése lehetséges, de már nem lehet meggazdagodni nyomorgó művészek vagy tudatlan közvetítők kárára.

A piac globalizációja tehát pozitív hatású – de ebben a mai, válság tépte világban egyáltalán költ valaki műtárgyakra? Költ bizony, az adatok ezt mutatják, bár jelenleg csak a júliusi statisztikák állnak rendelkezésünkre. Nyáron ugyan felmerült annak a veszélye, hogy számos fejlett országban két számjegyűvé válik az infláció, megtorpan a világjárvány után elindult gazdasági fellendülés, a nagyvállalatok és a kriptovaluták nagyon sokat vesztettek az értékükből (a Bitcoin például 67 százalékot zuhant), de ez a trend a műkincspiacra nem hatott. Sőt a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips első

negyedéves nyilvános aukciós adatai szerint 32%-kal meghaladták a 2021-es mértéket, és a második negyedévnek is a tavalyi év szintje felett kellett alakulnia (az eladási adatok 28,3%-kal nőttek, nem számítva a londoni Marquee aukciós hetet).

Miért? Mert a műtárgyak jelenleg értékálló befektetésnek tűnnek. Az orosz aranykészletek egy részének kínai piacon keresztül történő értékesítése nem tett jót a nemesfémek árfolyamának – a kínai gazdaság mindent mélyen áron alul vásárol meg az orosz féltől, ugyanis most monopolhelyzetben vannak – de műtárgyakat ipari mennyiségben sem kitermelni, sem termelni nem lehet, így azok most is őrzik értéküket.

Ráadásul megjelent egy új fogalom, a műtárgyak „frakcionált”, vagyis részleges tulajdonjoga. Ezt egyébként nem kis részben az árinflációnak köszönhetjük, ugyanis a befektetési minőségű műtárgyak a legtöbb egyéni gyűjtő és befektető számára elérhetetlenné váltak.

Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben tisztán pénzügyi célú befektetésekről van szó, hiszen, ha egy csoport vásárol meg egy műtárgyat, az nem lehet kizárólagosan egyiküké sem, tehát a birtoklás öröme esetünkben nem számít tényezőnek, azonban gazdasági (és művészeti) szempontból így is nagyon hasznos a jelenség. A ma látható részleges tulajdonosi modell inkább a művészeti piachoz való hozzáférés demokratizálására irányuló vágy kiterjesztése, és a művészeti piac számára jelent lehetőséget, hogy egy új típusú ügyfélkörhöz jusson.

A részleges tulajdonlás megjelenése a művészetben közvetlenül a 2008-as pénzügyi válság után kezdődött. 2009 és 2012 között a gyorsan növekvő kínai művészeti piac – amelyet a kulturális iparágat a kínai gazdasági növekedés egyik fő hajtóerejének tekintő kormányzati politika táplált – ideális feltételeket teremtett egy új pénzügyi termék számára, amely a forrongó kínai művészeti piac köré épült.

Ezek a korai töredéktulajdonosi modellek művészeti és kulturális tőzsdék néven voltak ismertek, és lehetővé tették a befektetők számára, hogy műtárgyrészvényeket vásároljanak, amelyekkel aztán a tőzsdéken kereskedni lehetett.

A műtárgyak részleges tulajdonlásának piacát azonban szabályozni kellett, ez 2018-ra sikerült, amikor a Masterworks elindította az első SEC (Amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet) által sza-

bályozott részleges tulajdonosi termékét Andy Warhol 1979-es „1 Colored Marilyn (Reversal Series)” című művével. És azóta is egyre terjed ez a befektetési módszer, legyen szó bármilyen műtárgyról, sőt akár NFT-kről is. A jövőre nézve annyit tudunk, hogy a Deloitte & ArtTactic Art & Finance Report 2021 számára készített friss felmérés szerint a gyűjtők 21%-a mondta azt, hogy érdekli a részleges tulajdonosi modellen keresztül történő műkincsbefektetés, a 35 év alatti gyűjtők körében pedig jóval többen, 43%-uk nyilatkozott így.

Igen, ez a jövő – legalábbis a műtárgy-kereskedelem és a művészetfinanszírozás jövője. Mostantól a képzőművészeti alkotásokat nem csak azért szeretjük, mert szépek. Hanem azért is, mert megbízhatóan beléjük lehet fektetni a megtakarításainkat.

Az ArtTactic szolgáltatásait egyébként bárki igénybe veheti, ha nem is ingyenesen. Ezek között szerepelnek a globális művészeti piac legjelentősebb egyéni művészeiről készült, személyre szabott jelentések különböző művészeti ágazatokról (például fotográfia, XX. századi dizájn, régi mesterrajzok), földrajzi piacokról (például India, Afrika, Skandinávia). Tudunk személyre szabott jelentéseket, átfogó piackutatásokat kérni, amelyek eredeti fogyasztói adatokra és elemzésekre terjednek ki a teljes művészeti iparágtól kezdve az egyes növekedési és feltörekvő piacokon, a technológián és a művészeten át a művészeti és pénzügyi szolgáltatásokig, de akár üzleti ötletekről készülő megvalósíthatósági tanulmányok is lehetnek.

Reméljük, új értelmet nyer a „műtárgy” szó, és a kulturális javak komoly anyagi értéket jelentenek majd a jövőben!

29

MINIMÁL SZECESSZIÓ ÉS TECHNO BAUHAUS A SZIVÁRVÁNY ÁRNYÉKÁBAN SZERZŐ: SZELE TAMÁS | FOTÓ: VÁCZI LILLA, HIDVÉGI ASZTER

Ábel Tamás üvegművésznek egy szivárványtükör és egy performance-videó hozta meg az első amerikai sikert 2019-ben, amikor bekerült a Corning Museum of Glass (NY, USA) nemzetközi utazó kiállításába és a múzeum gyűjteményébe. Ezen műveit már kiállították a Renwick Galleryben, Washington, D.C.ben, és jelenleg Japánban, Toyamaban láthatók. Olyan „szupersztár” művészekkel szerepel együtt a kiállításon, mint Monica Bonvicini és Erwin Wurm. Ábel művei túlmutatnak az üvegen, amelyet csupán médiumként használ, akárcsak egy festő a vásznat.

Ez év szeptemberében – az Art is Business szervezésében – megvalósult a DS Automobiles és a művész kollaborációja: közös kiállításuk nyílt a DS STORE BUDAPEST-ben. Az együttműködés jól reprezentálja a felelősen és nyitottan gondolkodó vállalati szereplő és a kiváló alkotó egymásra találását. A DS Franciaországban a Louvre múzeum partnereként is ismert; most Magyarországon is láthattuk a tudatos márkaépítés egyik izgalmas példáját.

Szeptemberben New Dimensions címmel volt kiállítása a DS Automobiles budapesti képviseleténél az Art is Business szervezésében, zárt körű megnyitóval.

Mivel járt egy ilyen együttműködés, és mit jelentett önnek?

Végtelen szabadságot és egy újabb francia márkához köthető referenciapontot a karrieremben. Kanalas Gergely és Borbély Lőrinc révén a DS Automobiles budapesti képviseletének első képzőművészszel való együttműködésében vehettem részt. Autómániám révén gyermekkori álmom volt, hogy egyszer egy ilyen létrejöjjön. Külön öröm volt számomra, hogy teljes bizalmat kaptam a projektben végig, így számukra is meglepetés volt az eredmény, mert teljesen új művekkel szerettem volna visszatérni a hazai közönséghez. Így tudtam bemutatni 30

a teljesen fekete szalonban egy új, laza geometriájú és elektronikus zenei kötődésű, minimal szeces�szióba hajló plasztikasorozatot, valamint egy techno Bauhaus jellegű festészeti sorozat totemét a lebegésről és az egyensúlyról.

Ez a lebegésérzés a márkától sem ismeretlen, hiszen egy különleges futómű miatt is lett híres már a DS őse, amit egy szobrászművész tervezett, és a lebegés a mai autóikban is érezhető. Azért is örülök különösen az egymásra találásunknak, mert az együttműködés részét képezte egy performance-videó létrehozása, amelyben Hidvégi Aszter és Váczi Lilla közreműködésével megjelent a rám jellemző szivárvány is és korunk egyik esztétikailag legkülönlegesebb autója – a DS 4 –, amely tényleg egy guruló szobornak tekinthető.

Kevesen mondhatják el itthon, hogy már több, világszinten is ismert francia márkával működtek együtt képzőművészként. Mi volt az első ilyen projektje, és hogyan találták meg?

Tavaly nyáron épp a Balatonban egy gumimatracon lebegve ért a meglepetés, amikor jött egy e-mail, hogy látták a honlapomat, és engem szeretnének felkérni a Moët Hennessy európai viszonteladói díjtárgyának megalkotására. A díj tervezésekor szempont volt, hogy az újrahasznosítás jegyében az eredeti Moët & Chandon Imperial Brut palackokból készült. Egy nagyobb történet részeként a kreatív csapattal (Casbaah Production) egy film szereplőjévé is válhattam – önmagamat alakítva, amint kiveszem a palackokat a Dunából, és megtalálom bennük az üzenetet... Az ilyen pillanatokért szeretem ezt a világot; hogy megtalálnak és csodák történnek.

Ha már díjprojekt, akkor Art is Business Díj, amelyet 2019 óta készít.

Mesélne arról, hogy mitől különleges ez az alkotás?

Ebben a díjban alkalmaztam először képzőművészeten kívül azt a különleges kézi festési módszert, amelynek köszönhetően szikráznak a színek az üvegben. Ehhez persze kellett a tökéletes együttállás, mint a szuperszínesség szeretete és gondolati, tartalmi relevanciája, ahogyan az Art is Business tekintetében is jelen van, a kultúra és vállalati szféra sokszínűsége okán.

Miért olyan fontosak az ön számára az együttműködések a forprofit vállalatokkal is? Az ön által űzött művészeti ág komoly műszaki hátteret, technológiát igényel – ennek az anyagi feltételeit hogyan lehet megteremteni? Léteznek alapítványi támogatások vagy mecenatúra?

Ezeknek a rövid vagy hosszabb távú együttműködéseknek köszönhetően szabadabb tudok maradni a műtárgypiac viszontagságai mellett is. Ez rengeteg lehetőséget ad a képzőművészeti-alkotói függetlenségemhez.

Például a DS Automobiles-szel tudtam új szintre emelni a videó minőségét a performance-ötletnek köszönhetően, ami nekem új távlatokat nyitott.

A művészet létrehozása rendkívül költséges is tud lenni, ha magas szintű kvalitást és nagyobb léptéket, mennyiséget céloz meg az alkotó.

Ennek anyagi fedezetét elő kell tudni teremteni attól függetlenül, hogy ki milyen médiumban, műfajban alkot.

A szabadságnak köszönhetően el tudok utazni konferenciákra, tanulmányutakra, külföldi kiállításokon tudok részt venni, és közben haladni saját alkotásaimmal is, de ez nagyon sok lemondással is jár, amit nem művész ismerőseim fel sem tudnak fogni. Ma már olyan, hogy mecenatúra, talán nem is létezik. Alapítványi támogatások akadnak, de ezekből nagyon kevés van.

Hogyan látja a képzőművészet és az üzleti élet kapcsolatát ma és a jövőben, Magyarországon és világszerte?

Az biztos, hogy egyre kifinomultabb az emberek ízlése, és egyre különlegesebb élményekre vágynak, így folytatódhat az a trend, hogy márkák-brandek kapcsolódnak össze, és ebben kulcsszerepe lehet a képzőművészetnek. A világban már nagyon jó példákat láttam az üzleti és művészeti szféra összekapcsolódására, de legalább ugyanannyi rosszat is. Például beszélhetnénk egyes médiavállalatokról vagy nemzetközi kommunikációs cégekről, amelyek belépnek egy ország piacára, és úgy gondolják, elég, ha egy alapítványon keresztül segítik a rászorulókat vagy start-up projekteket, de a kulturális kapcsolódásuk teljes mértékben kimarad. Talán ezt – a helyi kulturális mecenatúrát – is kötelezővé kéne tenni minden EU-s országban.

Nem rossz ötlet, valóban. És nem is lenne nehéz elfogadtatni...

Törékeny világ Ábel Tamásé, mely elfordul a rikító színektől, finom nüanszok adják a hangulatát: de számol a kemény realitásokkal is. Érdemes megcsodálni a kiállítást a Molnár Ani Galériában (Bródy Sándor utca 36.), melyen láthatóak az ő remekei is. November huszonhatodikáig tekinthető meg.

Ábel Tamás 1991-ben született. Üvegszobrokat tizenöt éves korában kezdett készíteni.

Műterme Budapesten található. Munkái az egyenlőséggel, a toleranciával, a megfoghatatlannal foglalkoznak a geometria és a színek tükrében. Műveit Európában, az USAban, Kínában, Japánban állították ki.

2021-ben felkerült a Forbes magazin harminc legsikeresebb harminc év alatti magyart bemutató listájára, aminek alapján elmondható róla, hogy generációjának és műfajának legsikeresebb hazai művésze. Talán művészi hitvallásának is tekinthető, amit három éve a Papageno munkatársának mondott egyik meghatározó művéről: „A 4000 g tolerance az elfogadásról szól, arról, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis tudnunk kellene együtt élni. A kapszulaformába bezárt színek is ezt a harmóniát és egyenlőséget hivatottak közvetíteni. Azt reméltem, hogy ez a kapszulaforma afféle felnagyított gyógyszerként szolgál majd, nemcsak a környezetemnek, hanem az egész magyar társadalomnak, hogy nyitottabbá váljunk.”

FOTÓ: BOTOS PÉTER

31

Ahol mindenki művészetbe merítkezhet SZERZŐ: HELYES GEORGINA | FOTÓ: VEDRES ÁGNES

Molnár S. Szonja, a LAVOR Collective társalapítója, önmagát multidiszciplináris gondolkodónak tartja, futurisztikus gondolkodásmóddal és humanista szemlélettel. A kísérleti galéria, melyet 2017-ben, huszonöt évesen alapított Tóth Gábor Zoltánnal, és az édesanyjával közösen vezet, egyesíti a magaskultúra eszméjét és az underground életstílusát.

32

A LAVOR Collective nem tipikus galéria. Miben tér el a hagyományos galériáktól?

Az induláskor nem egy kereskedelmi galériát tűztünk ki célnak, és nem is nonprofit kiállítótérként szerettünk volna jelen lenni a színen. Egy szalont képzeltünk el, amely megreformálja a művészet befogadását, ami betekintést enged a művészvilág színfalai mögé, ahol a vendégek kibontakozhatnak, inspirálódhatnak és otthon érezhetik magukat. Az elején még kiállításokat sem szerettünk volna rendezni, mert mindent másképpen akartunk csinálni, mint ahogy az szokás. Persze mindent nem lehet másképpen, ezért lassan visszaépítettük azokat a hagyományos elemeket, amelyektől még felismerhetően művészeti galériaként definiálhatjuk magunkat. Arra a kérdésre, hogy ki vagy mi vagyunk, még öt év után is keressük a választ. Egy biztos: sosem szeretnénk „bedobozolódni”.

részletre odafigyelünk. Legyen az az ital, amivel a vendégeket megkínáljuk, a zene, ami a szalonban szól vagy a koncert a finisszázson. Ezért is van az, hogy gyakran zárjuk hajnalban a szalon ajtaját.

A működésükben ez hogyan nyilvánul meg?

Mi az élményre fókuszálunk, és ez pont elég ahhoz, hogy egyedien különböztessük meg mgunkat, a látogatók pedig másképp tekintsenek a nálunk töltött időre. Általában a galériában az emberek végignézik a kiállítást, majd egy idő után távoznak. Nálunk pont fordítva van, először megalapozzuk az élményt, majd elmerülünk a képekben.

Vannak publikus és privát programjaink is. Mindent az adott kiállítás koncepciójához igazítunk, és minden apró

Miért LAVOR lett a galéria neve?

Diploma után egy este a barátokkal elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit is szeretnénk csinálni valójában. Az „összművészeti lavor” egy elszólás volt, ami aztán nagyon megtetszett nekünk, mert egyszerre sok jelentést hordoz magában. Egyrészt tudunk úgy önazonosak lenni magyarul, hogy nemzetközileg is értelmezhető a nevünk.

Franciául a lavoire közösségi mosodát jelent, olaszul a lavoro pedig munkát.

Ahol élünk, a Kárpát-medence, ha úgy vesszük, szintén egy nagy lavór. A sza-

Improvizációs főzéseket is tart a LAVOR. Ez hogyan illeszkedik a galéria ars poeticájához?

Az improvizációs főzésekre mindenki hoz valamilyen alapanyagot és azokból készítünk különféle ételeket.

Azt keressük, hogy melyik alapanyag milyen szinergiában van a másikkal, és együtt kísérletezünk. Ennek a folyamatnak az alapgondolata hasonlít a képzőművészethez, hiszen ott is a kísérletezésekből születnek a művészi alkotások. Így mindenki az alkotási folyamat részese lehet, miközben mégiscsak egy galéria falai között élvezzük azt az életstílust, amit egyszerűen „artlifestyle”-nak nevezünk.

lonra is úgy tekintünk, mint egy óriási lavórra, ahol mindenki „művészetbe merítkezhet”.

Milyen üzleti koncepció mentén működnek?

Az elején volt olyan indíttatásunk, hogy vonjunk be kockázati tőkét. Végül ezt elengedtük.

Miért?

Mert egy start-up célja a gyors felívelés és az exit. A művészet nem exitorientált dolog. Mi pedig egyáltalán nem szeretnénk exitelni. Se most, se később. A start-upok kezdetét jellemző három F-ben, a Friends-Family-Fools kategóriában szeretnénk maradni, hogy mindörökre megőrizhessük a közvetlen és baráti hangulatot. Bár a vállalkozást a Széchenyi Program keretében valósítottuk meg, azonban az öt év alatt, bár rengeteget pályáztunk, sajnos semmilyen anyagi támogatást nem kaptunk. A galéria ma már fenntartja magát, ugyanakkor szükséges lenne külső forrás, hogy a tevékenységeinkhez mérten fejlődni tudjunk.

Sajnos a kulturális támogatás hiánycikk.

A Covid-járványt sikeresen túlélte a galéria. Milyen terveik vannak?

Függetlenek vagyunk, és hosszú távra tervezünk, ezért megengedhetjük magunknak, hogy saját tempónkban, „lassú víz partot mos” alapon haladjunk. A következő húsz évre meg vannak a terveink, így a vízió tükrében könnyebb előre haladni. Nem jellemző, hogy valaki huszonöt évesen alapít galériát, így mi vagyunk a legfiatalabbak a szektorban. Ehhez mérten, szükségünk van még érési időre.

A következő tíz-húsz évben az a célunk, hogy felnőjünk a feladathoz.