Art is Business_Nr.26

Page 1

2023. ÁPRILIS | 26. LAPSZÁM

FÓKUSZBAN FRANCIAORSZÁG


Korábbi országspecifikus kiadványaink

Augusztusban: Izrael www.artisbusiness.hu


ELŐSZÓ KEDVES OLVASÓK! Franciaországhoz kötődik a „kulturális kivétel” (l’exception culturelle) fogalom, amely azt jelenti, hogy a kulturális javakat és szolgáltatásokat más kereskedelmi termékektől eltérően kell kezelni, azaz kivételnek kell tekinteni a nemzetközi szerződésekben és megállapodásokban. Célja az államok szuverenitása a kultúra korlátozását, a szabad kereskedelmet illetően, annak érdekében, hogy megvédjék és népszerűsítsék saját művészeiket és kultúrájuk egyéb elemeit. A törekvésnek négy évszázados múltja van Franciaországban, és fontos tényező a művészetek és a nyelv egyedülálló szerepének elismerésében, a nemzet hírnevének építésében. I. François létrehozta a köteles példány intézményét (a levéltár ősét), és 1539-ben a Villers-Cotterêts rendelettel előírta a francia nyelv használatát. Richelieu őt követve megalapította a Francia Akadémiát, XIV. Lajos pedig a Királyi Táncakadémiát – amelyből később a Párizsi Opera lett –, a Comédie-Française-t és a Gobelins Manufaktúrát. Beaumarchais a világon először alkotott szerzői jogi törvényt. A francia forradalom után a Francia Köztársaság létrehozta a Bölcsészettudományi, Tudományos és Képzőművészeti Minisztériumot. Az 1889-es világkiállítás idején Párizs büszke volt a háromszázharminc méter magas Eiffel-toronyra, amely e virágzó korszak találékonyságának, kreativitásának és technikai fejlődésének szimbólumává vált. Az idén világszerte megemlékeznek Gustave Eiffel halálának századik évfordulójáról. A magyarországi francia nagykövetség különféle rendezvényeket szervez e jeles személyiség emlékének tiszteletére; ősszel a budapesti Nyugati pályaudvar kerül a figyelem középpontjába. A XIX. és a XX. században szaporodtak a kulturális kezdeményezések: Niépce a fotóművészetet, Lumière a mozit, Gallimard az irodalmat tette mindenki számára hozzáférhetővé. André Malraux azt a célt tűzte ki maga elé, hogy Franciaország befolyásának eszközévé a kultúra váljon a világban. Az 1980-as években Jack Lang kulturális miniszter fordulópontot hozott azzal, hogy legitimálta a kultúra gazdasági dimenzióját, majd Jean-Jacques Aillagon szponzorálási törvénye hatott „étvágygerjesztőként” számos egyénre és cégre, amelyek közül talán a Louis Vuitton Alapítvány és a Pinault Alapítvány a legfigyelemreméltóbb.

A kereskedelem globalizációja és a közelmúlt technológiai változásai Franciaország kultúrpolitikáját a kreatív iparágak felé fordították. A Bpifrance 2022-es adatai szerint az ország GDP-jének öt százalékát és közel kétmillió munkahelyet adó kulturális és kreatív szektor virágzik: a francia gazdaság hajtóereje, különösen az exportban – több mint háromszázmillió euró többletkereskedelmi mérleggel. A francia kulturális és kreatív iparágak terjesztik tudásunkat, hagyományainkat és találékonyságunkat. Az irodalom, a mozi, a zene, a divat, a luxus és a gasztronómia országaként, a virtuális és kiterjesztettvalóság-technológiák úttörőjeként, valamint a videojátékok területén vezető szerepet töltünk be. Franciaország támaszkodhat kreatív és kulturális iparának vitalitására és sokszínűségére, valamint régóta fennálló, illetve feltörekvő vállalatai technológiai know-how-jára. Az Art is Business Franciaországnak szentelt kiadásában felfedezhetik a művészet, a kultúra és a gazdaság közötti kapcsolatok számos aspektusát – francia sajátosságaikkal együtt. Kellemes olvasást kívánok!

Claire Legras Franciaország magyarországi nagykövete

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2023. ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BARCZA RÉKA, HORVÁTH VIKTÓRIA, JANKÓ JUDIT, MÉSZÁROS FLÓRA, PELLEK-SZAKSZON RÉKA, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA, TÓTH ARTIN | KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | CÍMLAP, GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS, LUU LAN LILIÁNA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ áfa

1


„MEGENGEDHETJÜK MAGUNKNAK, HOGY MINŐSÉGI TURIZMUSRA TÖREKEDJÜNK” – BESZÉLGETÉS EMMANUEL MARCINKOWSKIVAL, AZ ATOUT FRANCE KELET-KÖZÉPEURÓPAI IRODÁJÁNAK VEZETŐJÉVEL

SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA | FOTÓ: ATOUT FRANCE, UNSPLASH.COM, TOM PODMORE, ISHM A kulturális turizmus kétségtelenül Franciaország vonzerejének és gazdasági fejlődésének egyik vektora. A francia hatszög kulturális és örökségi kínálata nem kevesebb mint nyolcezer múzeum, köztük ezerkétszáz állami fenntartású, ezerötszáz fesztivál, negyvennégyezer nyilvántartott történelmi műemlék, negyven kulturális helyszín az UNESCO Világörökség listáján, és akkor még nem beszéltünk a kivételes kertekről, parkokról, a nemzetközileg elismert knowhow-ról. A turizmus a kultúrához való hozzáférés legközvetlenebb módja, a látogatások több mint hatvan százaléka innen származik. A világ huszonhat országában huszonkilenc irodával képviselteti magát az Atout France Francia Idegenforgalmi Hivatal. A bécsi székhelyű, a magyarországi turisztikai piacot is lefedő hivatal vezetőjével a kultúra és a turizmus kölcsönhatásairól, kevésbé ismert desztinációk felfedezéséről, a 2023-as év attrakcióiról és egy grandiózus, elnöki szintű idegenforgalmi célkitűzésről is szót ejtettünk.

Egy olyan gazdag történelmi hagyományokkal, kulturális örökséggel bíró országban, mint amilyen Franciaország a kultúra és a turizmus men�nyire egymást kiegészítő, egymástól elválaszthatatlan területek? A Franciaországba irányuló turizmus promóciója szempontjából a kultúra mindenképpen prioritást érdemlő terület az Atout France számára, amely a francia turizmus nemzetközi fejlesztéséért felel. Feladataink közé tartozik a különböző desztinációk kulturális kínálatának népszerűsítése. A hatezer kilométeres tengerpart, a jelentős hegyi, fürdő- és termálturizmus mellett elsődleges céljaink között szerepel a kultúra, a történelmi, műemléki örökség megismertetése. 2

Párizs, az Île-de-France, a Côte d’Azur a kulturális turizmus legpreferáltabb célállomásai. Milyen egyéb régiókat, tájegységeket, városokat kívánnak fókuszba helyezni a külföldiek számára? Párizs, az Párizs, a népszerűségével lehetetlen vetélkedni, – többször is szerepelt a világ leglátogatottabb városainak a listáján –, a Côte d’Azur szintén nem szorul bemutatásra. Üzleti és marketingstratégiánk arra irányul, hogy a teljes Franciaországot, minden régióját, megyéjét lefedő turizmust növeljük, fejlesszük, a már jól ismert, bejáratott úti célokat sem mellőzve, melyek között az élvonalban szerepel Provence, francia Baszkföld, Normandia, Auvergne,

Bretagne. A közkedvelt desztinációkon túl szeretnénk kedvet csinálni az ország fantasztikus természeti, gasztronómiai, kulturális gazdagságának megismeréséhez. A célzott kulturális turizmus óriási előnye, hogy független az időjárástól, az évszakoktól. A turisztikai szempontból kevésbé kihasznált kora tavaszi és késő őszi időszakok kitöltésére törekszünk igényes kulturális és turistavonzó látványosságokkal. Konkrétan mit tesznek annak érdekében, hogy az év háromszázhatvanöt napján érdekeltté tegyék a turistákat egyes tájegységek, kulturális helyszínek, akár újdonságok felfedezésében?


Például fesztiválokat hozunk létre, a már meglévő fesztiválokat bővítjük, tematikus kiállításokat rendezünk. Nem véletlenül rendezik a legtöbb művészeti fesztivált tavasszal és ősszel, hogy növeljék az adott hely látogatottságát a vendégéjszakák, gasztronómia, vendéglátás tekintetében. Néhány közeli példával élve, áprilistól novemberig látogatható a Kertfesztivál Chaumontsur-Loire-ban. A Bordeaux-i Borfesztivál, a bortematikához illő kulturális programokkal júniusban zajlik, azért, hogy elkerüljék a nyári és a szüreti időszakra jellemző tömeget. A helybélieknek és a turistáknak egyaránt érdeke a környezet adottságaihoz integrált minőségi turizmus, a hosszabb sorban állások, a tumultus elkerülése. Szerencsére a francia gazdaság diverzifikált, nem kizárólag a turizmusból élünk. Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy minőségi turizmusra törekedjünk. Ha a turisztikai szakemberek kihasználják egy desztináció kulturális gazdagságát, hogy növeljék vonzerejét és gazdasági hasznot termeljenek, a turisták látogatottsága is hozzájárul a kulturális helyszínek fennmaradásához. Az általuk generált turisztikai látogatottság közvetlen hatással van a területek gazdasági fejlődésére. Így a kultúra a helyi turisztikai stratégiák katalizátorává válik. Milyen kulturális produktumokat, attrakciókat kínál Franciaország az idei és a jövő évre, különös tekintettel az évfordulókra, a 2024-es párizsi Nyári Olimpiai Játékokra? Az olimpiai készülődést megelőzi a Rugby Világverseny ősszel, tíz francia városban. Franciaország, a játékok földje reklámszlogennel hirdetjük ezt a két nagyon jeles sporteseményt. Mindkettő kitüntetetten fontos, és komoly erőfeszítéseket igényel részünkről a vendéglátást, a közlekedést, a szállodai helyeket illetően. A nemzetközi sportesemények amúgy is kiváló alkalmat jelentenek arra, hogy bővítsük a turisztikai szolgáltatásokat, illetve növeljük azok színvonalát. Az Hauts de France régió Villers-Colterets városában, egy csodálatos reneszánsz palotában rendezik meg a Francia nyelv nemzetközi városa egész éves sorozatot. 2025-re fejeződik be Cezanne Aix-en-Provence-i műteremházának teljes rekonstrukciója és megnyitása a látogatók előtt.

Milyen ütőkártyákat tudnak bevetni olyan desztinációk esetén, amelyek kívül esnek az utazók horizontján, viszont nagyon is érdemesek arra, hogy felkeressék őket? Ha Dél-Franciaországról van szó, sokaknak Nizza, Cannes, Marseille ugrik be elsőre. Idén egy olyan, szélesebb körben felfedezésre méltó természeti kincset promótálunk, mint a Marseille-től alig egy órányira található La Ciotat. A híres Calanques Nemzeti Park szívében van, színes házakkal, nyüzsgő kikötővel, tipikus déli élelmiszercsarnok-piaccal és gyönyörű strandokkal. Jó szívvel ajánljuk a Loire völgye alig ismert ékszerdobozát, a Fontevraud Királyi Apátságot is. Az egyik legnagyobb fennmaradt kolostorváros egy vendégházat, egy fine dining éttermet, a közelmúltban megnyílt új, modern művészeti múzeumot rejt magában. Történelmi falvak, kastélyok, múzeumok, erdők közelsége is vonzereje a Párizstól harminc kilométerre található Grand Roissynak, amely a kongresszusok, kiállítások, szabadidős tevékenységek ultramodern, új fellegvára. Mekkora költségvetésből végzik a promóciós tevékenységüket az Atout France-nál? A francia állam köztudottan sok pénzt fordít a turizmusra, a franciaországi úti célok promóciójára. Az európai piacon hozzávetőlegesen tízmillió eurót költünk reklámkampányokra, a fenntartható turizmus szempontjait szem előtt tartva. Macron elnök a pandémia után meghirdette a Desztináció Franciaország Tervet, amelynek az a lényege, hogy Franciaország legkésőbb 2030-ig világszerte

vezető úti céllá pozícionálja magát a fenntartható, zöld turizmusban. A turisztikai szektor a klímavédelemmel karöltve nagyon komoly stratégiát dolgozott ki a természet, a kulturális és épített környezet védelmére, fejlesztésére. Ebbe beletartozik a szállodák, paloták, múzeumok klímabarát tervezése, felújítása és annak tesztelése, hogy mennyire tesznek eleget a zöldbarát követelményeknek. Az Atout France a programok hatékonyabb promóciója érdekében nemcsak idegenforgalmi irodákkal működik együtt, hanem kulturális intézményekkel, múzeumokkal is. Az egykori kelet-európai országokat, köztük Magyarországot milyen szakmai partnernek ismeri? Négy országgal állunk képviseleti szinten kivételezett kapcsolatban a kelet-közép-európai régióból, Ausztriával, Csehországgal, Romániával és Magyarországgal. A magyarok a kiutazásokban az élen járnak. Az elsők között mozdultak meg a Covid után, Marseille, Párizs, Bordeaux ma is a legkedveltebb úti célok – repülővel. A csehek az üzleti turizmusban erősek, de ha arról van szó, hogy Európa mely városában tartsanak konferenciákat, szemináriumokat, Budapest neve párhuzamosan merül fel Párizséval. Valahogy minden ország, város konkurenciának is számít abból a szempontból, hogy mindig van mit eltanulni egymástól. Folyamatosan figyeljük a marketingújdonságokat. Borturizmus, borfejlesztés terén például a magyarok maximálisan megállják a helyüket a franciákkal való összehasonlításban.

CHAMONIX-MONT-BLANC, FRANCIAORSZÁG

3


PÁRIZS – A MŰVÉSZET SZERELMESEINEK SZERZŐ: SZ.R. | FOTÓ: 123RF.COM

Európa egyik leglátogatottabb városa, a világ legnépszerűbb úti célja. Éves átlagban harmincmillió turista keresi fel a fény, a szerelem, a történelmi nagyság, a művészet, a szépség városát.

Párizsról lehetetlen nem szuperlatívuszokban beszélni. A világ egyik vezető kulturális, gazdasági központja, jelentősége, a divatra, a művészetekre, a tudományra, a gasztronómiára, a szórakoztatóiparra, az oktatásra gyakorolt hatása megkerülhetetlen. A világ legjelentősebb vállalatai közül negyven Párizs valamelyik üzleti negyedében székel. Párizsban szinte minden utca, minden sarok újabb és újabb felfedezni valót, kulturális látnivalót rejt. A „grandeur” kéz a kézben jár a meghittséggel. A város jelképévé vált „Öreg Hölgy”, az Eiffel-torony (alkotója, Gustave Eiffel halálának századik 4

évfordulója miatt is említést érdemel) a világ leglátogatottabb fizetős látványossága, évi mintegy hat és fél millió látogatóval. A tűzvész sújtotta NotreDame, a nagy nemzeti ünnepek, koszorúzások színhelyévé „komorult” Diadalív, a méltóságteljes Panthéon, a grandiózus Louvre ellentéteként a kis részletek igazán megkapóak a francia fővárosban. Romantikát, melankóliát, időtlenséget árasztanak a középkori Latin negyed kanyargós labirintusa, a legendás Saint Germain-des-Prés kávézói, teraszai, a Montmartre festői, falusias hangulata, az autentikus Marais negyed kopottan

elegáns patinája, a Szajna-part lépcsői. Élményvadász turistaként esőkoppanásban, napsütésben, ködben egyaránt baktatunk a macskaköves utcákon, az ancien régime (régi rendszer) rizsporos szalonjaitól a napóleoni idők arany stukkóktól roskadozó palotáin, a belle époque (szép korszak) kocsmáin át a Beaubourg negyed avantgárd művészeti galériáiig. Párizs kozmopolita, zsibongó „szabadtéri múzeuma” a kortárs építészeti attrakciók viszonylatában is lépést tart a korral. A La Villette negyed parkjában található Cité de la musique (Zene városa) központ Párizs legkorszerűbb


és legjelentősebb hangversenypalotájával büszkélkedhet. A Philharmonie Jean Nouvel tervezte futurisztikus, dombszerű épület, amelynek tetején sétálni is lehet, egy alakítható koncerttermet, egy múzeumot, egy kiállítótermet, próbatermeket, stúdiókat rejt magában. Tavaly nyílt meg Párizs új kortárs művészeti múzeuma François Pinault francia milliárdos tízezer darabos műgyűjteményéből, az egykori árutőzsde (Bourse de Commerce) felújított, a világhírű japán építész, Ando Tadao tervei szerint átalakított XVIII. századi palotájában. A Bourse de Commerce vasból, betonból, kőből, üvegből készült épülete harmincezer négyzetméter alapterületen vonultatja fel David Hammons, Rudolf Stingel, Luc Tuymans, Martin Kippenberger, Charlie Levine, Marlene Dumas munkáit. Többségében a világ különböző pontjain élő fekete művészek, akik francia földön még sosem, Európában is csak nagyon ritkán állítanak ki. A szabadságot, a sokszínűség elfogadását, az igazságtalanság elleni fellépést zászlajukra tűző művészek alkotásaiból álló kollekció legjelentősebb darabjai már megjárták a lagúnák városát, ugyanis tíz évvel ezelőtt a breton származású François Pinault, a világ egyik legjelentősebb műgyűjtője a velencei Grassi-palotát, illetve a régi vámház épületét is felújíttatta a kortárs művészet iránti szenvedélyének adózva. A legújabb, Vihar előtt című kiállítássorozat az árnyéktól a fényig vezeti a látogatókat, tizenöt művész emblematikus installációin át. A klímaváltozásra reagálva a művészek egy instabil ökoszisztéma szélsőséges évszakait mutatják be a kiállításon. A festészet legnagyobbjai, nagyszerű remekműveik randevúznak idén Párizsban Picassótól Manet-n át Matisse-ig, Andy Warholtól Basquiat-n át Alphonse Mucháig. A Marais negyed szerény épülete ad otthont Picasso állandó párizsi múzeumának. A művész halálának ötvenedik évfordulóját a „Picasso ünnepe, színeket öltő gyűjtemény” reklámszlogennel hirdetik, Macron elnök fővédnökségével. A párizsi Picasso Múzeum a legendás brit divattervezőt, Sir Paul Smith-t kérte fel arra, hogy „színezze át, gondolja újra” a múzeum állandó gyűjteményének, Picasso munkássá-

gának emblematikus pillanatait, témáit. A ruha- és kiegészítő kollekcióiról híres Smith a hagyományos kézművesség felhasználására specializálódott, műalkotásokból ihletett modern darabokat készít. Picasso univerzumát megidéző játékos jelmezek, látványos ruhadarabok mellett kortárs művészek alkotásai is tarkítják ezt a rendhagyó, újragondolt kiállítást. Az ördögi zseninek, miként Jean Cocteau nevezte Picassót, csak Franciaországban tizenkét helyen nyílik kisebb-nagyobb tárlata az évforduló alkalmából, ősszel pedig felavatják Párizsban a Picasso Tanulmányi Központot. A digitális művészetek párizsi központja, az Atelier des Lumières monumentális vetítésekkel hív Chagall, a kozmopolita művész újrafelfedezésére. A Párizs, New York című, magával ragadó kiállításon zenedarabok és operák ihlette Paul Klee-művek, festmények, rajzok vetített, fényfestett változatai is helyet kapnak. A Louis Vuitton Alapítvány székháza már önmagában megér egy látogatást. Párizs Neuilly városrészében található a Frank Gehry kanadai építész által tervezett, összeboruló vitorlák kompozíciójának látszó épület. A hatalmas, üvegházhatású komplexum hófehér falain mester és tanítványa, Andy Warhol és Jean-Michel Basquiat művészetének szentelt különleges kiállítás tekinthető meg. A két művész négykezesben alkotott százötven festményéből mintegy százat állítanak ki. Az impresszionizmus párizsi fellegvára, a Musée d’Orsay új kiállítása az 1860-as és ’80-as évek új festészetét, azon belül is két impresszionista mester, Edouard Manet és Edgar Degas munkásságát állítja a középpontba. A tárlat a modern festészet heterogén, konflik-

tusos világát hangsúlyozza, némileg előtérbe helyezve a Degas-életművet. A Grand Palais Immersif és a Mucha Alapítvány átfogó, interaktív, digitális tárlatot kínál Alphonse Mucha életművéből, hogy a világ újra felfedezze ezt az avantgárd művészt, a cseh szecesszió mesterét, akinek a munkái kortalanul inspirálnak kortárs tervezőket. A cseh plakátművész, grafikus, festő pályafutásának fordulópontja éppen Párizsban következett be: az 1900-as Világkiállításon mutatták be monumentális, Szláv eposz-sorozatát, amely a szláv történelem vízióját pacifista világnézettel eleveníti meg. A Tuilériák kertjében sétálva érdemes betérni a L’Orangerie tavaszi kiállítására, amely Henri Matisse, a fauvizmus mestere munkásságának döntő fontosságú, ám kevésbé ismert korszakát eleveníti meg. Köztük az 1930-as évek ritkán látható alkotásait, nagy fekvő aktjait. A két világháború közötti időszakot felölelő tárlat a Matisse-gyűjtemény szobraival, személyes tárgyakkal, fényképekkel, archív dokumentumokkal kiegészülve kuriózum a művész szerelmeseinek. A Luxemburg Múzeum rendszerint művészettörténeti csemegékkel rukkol elő. Most sincs ez másként. Claude Monet testvére, Léon Monet műgyűjtő kiállításon eddig soha nem látott gyűjteménye van „terítéken”. Az eredetileg vegyész, iparos Léon Monet gyűjtőként, mentorként is fontos szerepet játszott az impresszionizmus atyja, Claude Monet pályafutásában. A mintegy száz festmény, rajz, könyv, köztük Monet, Sisley, Pissarro, Renoir alkotásai, dokumentumok, családi fényképek gazdag betekintést nyújtanak a két testvér közötti szoros kötelékbe, a színek iránti rajongásukba.

Ízelítő az örökké nyüzsgő Párizs 2023-as gazdag, színes kulturális felhozatalából: 2023. február 17. – 2024. január 7. L’Atelier des Lumières 2023. február 8. – szeptember 11. Bourse de Commerce, Vihar előtt 2023. március 1. – május 29. Matisse, Musée de l’Orangerie 2023. április 5. – augusztus 28. Warhol-Basquiat, Fondation Louis Vuitton 2023. március 22. – november 5. Az örök Mucha, Grand Palais 2023. március 7. – augusztus 27. Picasso/ Paul Smith 2023. március 15. – július 16. Léon Monet, Musée du Luxembourg 5


ÚJ STRATÉGIÁK:

A FONDATION LOUIS VUITTON PÁRIZSBAN SZERZŐ: MÉSZÁROS FLÓRA | FOTÓ: PIOTR IŁOWIECKI

A Louis Vuitton vállalat 1991-ben stratégiájaként hirdette meg, hogy a környezetvédelem, az egészség és a művészet, továbbá a marginális helyzetű közösségek érdekében lép fel. Ezen új kulturális gondolkodásmód mentén született meg – a csoport elnöke, a vállalat tőkéjének hatvanöt százalékát is birtokló – Bernard Arnault fejében a múzeumokhoz hasonló szerepet betöltő kulturális alapítvány, a Fondation Louis Vuitton és az annak helyet adó épület létrehozásának ötlete.

6

Az ötlet Arnault nyilatkozata szerint „a vállalat üzleti modelljének szívügye kell, hogy legyen a művészet és a kultúra támogatása, és nemcsak abban, de a leendő alapítványnál is ez kell, hogy stratégiai prioritássá váljon”. Elképzelése, hogy az épületnek a befogadót involváló és a helyi közösség életére reflektáló jelleget kell öltenie. A vállalat legfontosabb célja az 1990-es évektől létező művészeti kollekciójának intézményesülése és publikum felé való kinyitása volt. Arnault csakis a francia fővárosban tudta elképzelni az alapítvány helyszínét. Párizs városával és a francia kormányzattal együttműködve fejlesztette tovább koncepcióját. Ugyan a hivatalos alapításra és építészeti tervezésre tizenöt évet kellett várni, de végül 2006-ban megindult a Párizs számára

is fontos és értékes kulturális helyszín megépítése és környezetbe illesztése, amely 2014-ben fejeződött be. Épület, fenntartás és botrány Arnault utópisztikus építészeti ideáinak realizálásában partnerre talált a világhírű dekonstruktivista kanadai építész, Frank Gehry személyében, aki többek között a bilbaói Guggenheim Múzeum és a Los Angeles-i Walt Disney Hall után fogott neki ennek a munkának. A Gehry-víziókat példázó stílusjegyek, mint a dinamizmus; a teret, levegőt dekonstruáló megoldások; az organikus utalások (mint a hajóra emlékeztető alakzat), a környezet tisztelete és a statikus formákkal szembeni lázadás, mind megtalálhatók az alapítvány építészeti terveiben. A Fondation Louis Vuitton (FLV) közben a francia főváros nyugati részén húzódó


Bois de Boulogne-ban (azaz a Boulogne-i erdőben) kapott építési területet. A francia fővárost ismerők számára köztudott, hogy ez egy társadalmilag igen hierarchizált része Párizsnak: a városi térség egyik felében a hatalmas villákban lakó felső osztálynak, másik részében pedig a prostitúcióval és megélhetési problémákkal küszködő lakosságnak egyaránt szimbóluma. Ekképpen a beruházás rejtetten olyan ingatlanpiaci fejlesztés volt, amely a szociális háló javítására irányuló megoldás lehet. Ez a titkolt cél annál is valószínűbb, minthogy Arnault és a francia főváros között olyan megegyezés köttetett, mely szerint bár ezt a városi fenntartású, hatalmas szabad teret megkaphatja a privát intézmény, a divatcég, de az elkészüléséhez képest öt évtizeden belül megszűnik a privatizációs folyamat, és az alapítvány tulajdonjoga Párizs városára száll. Az állami és városi befolyást az alapítvány funkciójának tisztázása is segítette: az intézményt nem vállalati alapítványként jegyezték be, hanem FRUP, azaz közhasznú alapítvány címszó alatt – így a párizsi önkormányzat az intézmény adminisztrációs egységébe mindig delegálhat tagokat. A francia főváros a közel fél évszázados időtartam kijelölésével feltehetően nemcsak az intézmény művészeti kontextusba való beágyazódását, de a városi régió erejének növelését is remélhette, amire már alig egy évtizeden belül sor is került. A kapuit 2014-ben megnyitó épület majd’ tízéves évfordulójára már szimbolikusan összekapcsolódik a Bois de Boulogne területével, amely mára az ingatlanfejlesztés és az átalakuló lakónegyedek révén egy biztonságos, különleges párizsi városrészt jelent. Éppen ezért a gazdasági és adminisztratív fenntartás speciális esete, azaz a privát és állami intézmények kölcsönhatása, működőképes megegyezése, közös célalkotása révén egy új finanszírozású, privátból államivá váló intézményi sikerstratégia született meg. Gehry a párizsi Grand Palais üvegkupolájából és komplex szerkezetéből inspirálódva egy kétemeletes, tizenegy galériás monstrumot álmodott meg, amely egy úszó jégtömb érzetét kelti – ezt a kortárs dizájner, Olafur Eliasson üvegtáblái tovább fokozzák. A végeredmény éppolyan meglepetést okozott,

mint annak idején a Centre Georges Pompidou „kifordított” épülettömbje. Egy 2017-es újságcikk leleplezése szerint az FLV eredetileg százmillió euróra becsült építési költsége közel nyolcszorosára rúgott. A több száz milliárd forintnyi költség nyilvánosságra kerülése óriási botrányt váltott ki, a FRIIC, egy francia antikorrupciós szervezet adócsalással és pénzügyi visszaéléssel vádolta az alapítványt, többek között hangsúlyozva, hogy a nonprofit intézmény a konstrukció összegének több mint kétharmadát az államtól kapta. Az ügyet egy évvel később lezárták. Menedzsment: az egységesség elve Az alapítvány mögött álló vállalat, a Louis Vuitton Csoport érdekessége, hogy nem szimplán divatmárka, hanem – elsősorban Arnault elnöksége óta – számtalan rövidital-, bor-, parfüm- és óramárka is a tulajdonába került, köztük olyanok, mint az Hennessy konyak, a Givenchy parfüm és a Kenzo. A különböző cégek mindegyike egyéni marketinggel bír, ugyanakkor a Louis Vuitton Csoport alapbrandjét, az elsődlegesen az esélyegyenlőségre, a francia munkaerőre, a lokális igényekre, a kohézióira építkező elképzeléseket az alcégek is átveszik. Arnault a teljes vállalat sikeres bizniszének hármas alappillérét hangsúlyozza: a tudásközpontúságot, a kiválóságot és a kreativitást. Ezt a hármas erőt és a fent említett módszereket, ugyanakkor egyéni marketinget, vagyis a teljes csoport stratégiáját a kulturális alapítványra is kiterjesztik. A csoport alapértekei az FLV vezetésében is tükröződnek, egyenértékű szerepet kap a művészeti tartalom vezetője, Suzanne Pagé és a delegált igazgató, Sophie Durrleman (utóbbi például a kommunikációs, gazdasági részlegért is felelős), akik nem mellesleg nők, franciák, és missziójukban multikulturális, mégis a francia közönséget figyelembe vevő ideákat hirdetnek. Gazdasági szempontból az alapítvány a fenntartó vállalat művészeti és kulturális bizottságának is elszámolással tartozik. Ugyanakkor az éves beszámolókban az alapítványra vonatkozó gazdasági adatokat külön nem közlik, a fenntartás költsége nem nyilvános.

Dialógusok: a modern és kortárs művészet kettőse; a publikum és a mű találkozása Az FLV kiindulási alapja egy kortárs anyag, ugyanakkor maga az intézmény tárlataival, vásárlásaival tudatosan egyensúlyoz a modern és a kortárs művészet között. Az eredetileg a márka és az alapító, Arnault kollekciójára épülő vállalati gyűjteményben felleljük többek között JeanMichel Basquiat, Jeff Koons és Eliasson műveit. A kiállításpolitika a korábbi trendek irányába is nyitott, mint azt az avantgárd számtalan vonalának reprezentálása példázza. Így a márkára jellemző utalásként helyet kapott az 1920-as és 1930-as évek úttörő bútordizájnere, Charlotte Perriand tárlata, aki Le Corbusier-vel és a Louis Vuitton céggel kollaborálva a funkcionális széktípusok egyik megalkotójává vált. A közös modern és kortárs fókusz indokolja az elmúlt esztendőkben Basquiat és Egon Schiele, Claude Monet és Joan Mitchell párhuzamba állítását is. A posztmodern és a friss művészet határán mozgó kiállítások között találjuk a második világháború utáni nonfiguratív művészet egyik kulcsalakjának, a magyar származású Hantai Simonnak a bemutatóját is. A tárlatoknál a modernizmus hangsúlya megerősíti azt az alapkoncepciót, miszerint az FLV múzeumi jelleggel kíván működni. Az alapítvány a művészettörténet és a kurátori munka legújabb paradigmáját is teljesíti, azaz a multikulturális, a nyugati művészet kánonjából kilépve működik, és nemcsak diskurzust teremt, élő művészeket is menedzsel. Suzanne Pagé, az intézmény művészeti igazgatója szerint „a művészet ekvalizátor, azaz egy óriási projekt, éppúgy, mint a politika vagy a vallás. Ezért az alapmisszió az, hogy mindenkihez eljusson”. Marcel Duchamp képzőművész alapkoncepcióját átemelve a művészetnek dialógusteremtő gesztussal megértésre kell serkentenie, azaz csak akkor válik a mű műalkotássá, ha tartalmi üzenete elérte a befogadót. Az intézmény célja a műalkotás és a néző közötti dialógus kiterjesztése, elsősorban a tiszta tekintetű, befolyás nélküli fiatal generációra alapozva. 7


„PÁRIZS A SZABADSÁGOT TESTESÍTETTE MEG SZÁMOMRA” SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA | FOTÓ: BOBÁL KATALIN

Világpolgárnak vallja magát a kortárs tánc egyik megújítója, Frenák Pál, aki kétlaki életet él Franciaország és Magyarország között. Bár egyre inkább a belső nyugalom és a természet felé orientálódik, kreatív szellemisége, koncepciói a mai napig meghatározzák a jövőre negyed évszázados jubileumát ünneplő FrenÁk Társulat, illetve az új generációs Radikal Dance társulás koreográfiáit. A Színházi Olimpia keretében Budapesten is látható lesz a sepsiszentgyörgyi M Stúdió produkciójában Frenák Pál legutóbbi alkotása, a Rómeó és Júlia XXI. századi víziója (romeo@julia.com) a kommunikáció- és kötődésképtelenségről, az internetes párvadászatról, a testi érintés hiányáról. Már a balatonszabadi nevelőintézetben töltött gyerekkorába is beexponálódott a francia kultúra az egyik nevelőtanára révén. Sorsszerű előzménynek tekinti ezt a folytatáshoz, ahhoz, hogy Franciaországot választotta második hazájául? Volt ebben némi sorsszerűség. Az egyik nevelőnk, Váradi Józsi bácsi kilógott a tanárok sorából. Szerette volna kissé tágítani az elhagyott gyermekek látókörét, az intellektuális nyomort, amiben az intézet falai között éltünk. Francia nyelvet is oktatott nekünk, zongorázni tanított. Az érzékeny gyerekekre különösen odafigyelt, én is közéjük tartoztam. Látta siket és nagyothalló anyámat, a speciális kommunikációnkat jelbeszéddel. Kicsit más szemmel nézett rám, talán megérezte, hogy van bennem valami tehetség, másság. A Nyomorultakat olvastatta velünk, nagyon belém ivódott Hugo regénye. Megismertetett minket a francia újhullámmal éppúgy, 8

mint Edith Piaffal, Yves Montand-nal, Simone Signoret-val. A fantáziálásban odáig mentem, hogy anyám hangját Piaf hangján képzeltem el. Párizs a szabadság álmát testesítette meg számomra. Ennek a szabadságképnek a hatására hagyta el az országot fiatal táncosként? Eredetileg Londonba szólt a kiküldetésem, hogy Magyarországot képviseljem a diszkótánc-világversenyen, amelynek a hazai versenyét megnyertem. A gálán egy Imagination nevű banda zenéjére táncoltam, a mesterem, Jeszenszky Endre által koreografált kígyószámot: „Ahányszor megölöd a kígyót, leszámolsz valamivel az egódból, egyre jobban önmagaddá válhatsz” – így adta át nekem Jeszenszky ennek a számnak a jelentését. Londonban színházi producerek révén bekerülhettem volna a Macskákba, nagy sikermusicalekbe, de én váltig Párizsba vágytam. Elég

korán megfogalmazódott bennem, hogy nekem Párizsban kell élnem. Az Eiffel-torony a szabadságot, az ég felé törő energiát szimbolizálta számomra. Egy szál bőrönddel érkeztem meg a Charles de Gaulle repülőtérre. Korábban, még Pesten láttam egy equadori társulatot, lenyűgözött a klasszikus technikából merítő animális mozgásformarendszerük. Felajánlották, hogy ha Párizsban járok, csatlakozzak hozzájuk. Aztán German Silva társulatába kerültem, szólista lettem, viszont nem tudtak rögtön leszerződtetni. Megismertem Miss Dorist, a Moulin Rouge, a Lido Las Vegas-i show-műsorainak főnökasszonyát, aki bevett a csapatába. Másfél-két évig nyomtam a műsorokat az éjszakában. Az 1980-as évek Párizsa mennyire érte kulturális sokként? Minden szempontból óriási sokk volt. A legnagyobb hatást az építészmérnök feleségemmel, Catherine-nel való


találkozás jelentette, ő nyitotta meg előttem a kaput a kortárs művészet felé. A modern építészettel is általa ismerkedtem meg. Nagybátyja, Jean Olivier Hucleux a modern francia festészet egyik atyja volt. Szemléletbeli, esztétikai, filozófiai inspirációkban részesültem. A legnagyobb hatást kétségkívül Gilles Deleuze filozófus gyakorolta rám, forradalmasította az addigi látásmódomat. A Clichy környékén napi szinten találkoztam vele, idősen, kopottan, röviddel a halála előtt, fogalmam sem volt a kilétéről. Köszöntem neki, úgy éreztem, a tekintetével a lelkem mélyére lát. Aztán a feleségemtől nyelvtanulás céljából, hangkazettán megkaptam Deleuze ABC betűire készített asszociációs fogalomtárát. Onnan merítettem bátorságot a koreográfiai megfogalmazásokhoz, asszociációkhoz. A feleségem állandóan vitt magával múzeumokba, kiállításokra. Így találkoztam Francis Bacon munkásságával, ami eleinte negatív értelemben taglózott le, és elutasítottam. Majd amikor újra megnéztem a kiállítást, fantasztikusnak találtam a torzulásokat, a testek kicsavarását, a másfajta megfogalmazásban rejlő belső lelki kifejeződéseket. Mindehhez társultak az új, kortárs tánctechnikai hatások, amikor megismertem a Limón-módszert, Cunningham amerikai, Karin Weimer német koreográfusokat, az absztrakciós technikákat, a test organikus mozgását. Ezekből alakítottam ki a saját organikus mozgásrendszeremet. A kor fortyogó művészeti közegében a filozófia, a képzőművészet, a térhasználat, az építészet komplex hatással volt rám. Befogadó közeggel találkozott rögtön mint újító kortárs koreográfus, társulatalapító? Szerencsére elég gyorsan beilleszkedtem. Miután elvégeztem a párizsi táncfőiskolát, a vizsgaelőadásom láttán azonnal meghívást kaptam tanítani, koreografálni a lille-i Siket Színházba. Volt egy trióm, velük csináltam nagy sikerű előadásokat. Elismerték a tehetségemet. Három évig rezidens koreográfus voltam a Théâtre de Châtillonban, közben Strasbourgban, az ottani táncfesztiválon bemutattam a Gördeszkákat. Nem akartam hinni a szememnek: a Le Monde terjedelmes cikkben dicshimnuszokat zengett arról,

hogy milyen hiteles, belső meggyőződésből fakadó az új mozgásrendszer, amit létrehoztam. A Gördeszkáknak köszönhetően alakítottam meg – először négy francia táncossal – a Frenák Pál Társulatot. Nagyjából tíz évvel a kinti társulat megalakulása után váltott hazai felállásra. Kimerültek a francia lehetőségek? Pár évig párhuzamosan ment a francia és a magyar társulat, mígnem a franciák kitalálták, hogy ha magyar vagyok, akkor nem lehetek francia is. Franciaországban úgy működhettünk önállóan, hogy különböző megyékben befogadtak minket az ottani nemzeti színházak. Úgy, mint amikor egy független társulatot befogad egy kőszínház. Hozzáteszem, Jack Lang kultuszminiszter után nagyon megerősödött a kortárs tánc dinamikája, nem volt könnyű lábon maradni. A Trafó megalakulására tértem haza, Szabó György igazgató hívásának engedve. Újrakezdtem az életemet, újrafogalmaztam egy társulatot, ami rengeteg örömöt szerzett nekem. Elvehetetlen érdemünk – nem is annyira nekem, mint a FrenÁk Társulatnak –, hogy egy új, organikus, asszociatív stílusrendszert hoztunk be, szabad, átjárható tereket kreálva. Világviszonylatban is úttörője voltam a táncosok függesztésének. [A légtornászokéhoz hasonló attrakcióknak – a szerk.] A család, a hétköznapok kötik Párizshoz, míg az alkotás, az inspirálódás, a témaválasztás a magyar gyökerekből táplálkozik, itthon hozza létre a darabjait. Folyamatosan többféle kommunikációt viszek, két-három nyelven beszélek, kul-

turális és egyéb hatások is több szinten érnek. Pontosan ezért tudom emberi, humánus szintre emelni a munkáimat. Azt hiszem, a munkásságom elemelkedik a napi szintű aktualitásoktól, miközben természetesen befolyással vannak rá a külvilág történései. Ugyanakkor a darabjaim pontosan elmondják, hogy mit gondolok a világról. Ritkán, szinte soha nem vendégszerepel a FrenÁk Társulat Franciaországban. Kinek a részéről áll fenn szándékos eltávolodás? Francia kulturális vonalon tudatos generációváltás történt, ami azzal járt, hogy húzzanak el az idősebbek. Jönnek az új hullámok, az új generációk. Nem művészcentrikus a jelenlegi kultúra, hanem produktőrszemléletű. Zártabb társadalmi rendszernek érzékelem a mostani Franciaországot, mint azt az országot, ahová valaha megérkeztem. Párizst sokszor unalmasnak tartják kulturálisan, miközben kreatív szinten nagyon gazdag. A szabadság, egyenlőség, testvériség leheletét sem érzem manapság. Mindenesetre megadta nekem a szabadság, a kreativitásom megalkotásának, önmagam megvalósításának lehetőségét. Párizs befogad és kitaszít. Manapság milyen művészeti hatások érik? Mi foglalkoztatja? Már három éve amolyan mentorként támogatom az új generációs Radikal Dance társulást, melynek a FrenÁk Társulat ad konceptuális keretet. Olyan fiatal, tehetséges koreográfusok dolgoznak ebben, akik által a művészi filozófiám, dinamikám új keretek között újulhat meg. Ebben látom a jövőmet – szakmai tudásommal szeretném támogatni ezeket az újgenerációs alkotóerőket.

FRENÁK PÁL - LUTTE

9


Miért dönt úgy egy Pernod Ricard méretű, világszerte közel húszezer alkalmazottat foglalkoztató, szeszesitalokat gyártó francia vállalat, hogy művészeti alapítványt hoz létre? Ahhoz, hogy válaszolni tudjak a kérdésre, vissza kell mennünk egy kicsit az időben. Paul Ricard, a cég egyik alapítója fiatalkorában egy marseille-i művészeti iskolában tanult. Végül otthagyta az iskolát, hogy az édesapja cégében kezdhessen el dolgozni. Nem lett tehát hivatásos művész, de egész életében festett, és különböző módokon támogatta a fiatal művészeket. Egy Marseille mellett fekvő szigetre – ami azóta a család tulajdonában van – művészeket hívott meg, hogy ott alkossanak: többek közt Salvador Dalít és a kor más híres alkotóit, színészeit is vendégül látta. Emellett Franciaország különböző részein, ahol a cég régiós központokat működtetett, kulturális tereket hozott létre, hogy az alkalmazottak és a család tagjai bemutathassák művészi próbálkozásaikat. Az 1990-es években egy ponton úgy döntöttek, hogy a párizsi kulturális tér működését professzionalizálják – ebből nőtte ki magát az alapítvány, amelynek célja a feltörekvő kortárs művészek támogatása Franciaországban, és ezáltal Paul Ricard tevékenységének folytatása és örökségének életben tartása.

ÖRÖKSÉG, ÚTTÖRŐ SZEREP ÉS KÍSÉRLETEZÉS ALAPÍTVÁNYI KERETEK KÖZÖTT SZERZŐ: PELLEK-SZAKSZON RÉKA | FOTÓ: JEAN PICON

Franciaország egyik első művészeti alapítványa, amely először hozott létre kortárs művészeket támogató díjat. A kezdetektől eltelt huszonöt év alatt folyamatosan fejlődött és terjeszkedett, de a missziója nem változott, és a tervek szerint nem is fog. A Pernod Ricard Alapítvány nem mindennapi múltjáról, jelenéről és jövőjéről az igazgatóval, Antonia Scintillával beszélgettünk. 10

A Pernod Ricard Alapítvány 1998ban jött létre, vagyis idén tölti be fennállásának 25. évét. Mi volt az alapítvány missziója „újszülöttkorában”, és hogyan változott ez mostanra, amikor az érett felnőttkorba lépett? A misszió nem változott: a kezdetektől azért dolgozunk, hogy támogassuk és terjesszük a művészi alkotótevékenységet a francia kortárs művészeti életben, amelybe a művészeken túl a kurátorok és egyéb szakmabeliek egyaránt beletartoznak. 1998-ban a cégcsoport egyik márkája, a Ricard alapítványaként indult el a tevékenység, amely főként Franciaország területén ismert, ezért is maradtunk az ország határain belül. Húsz évvel később, 2019-ben, 2020-ban a vezetőség úgy döntött, hogy a művészeti örökség és elköteleződés továbbvitele központi kérdés, ezért az alapítvány átkerült a Pernod Ricard cégcsoporthoz. Mivel a válla-


lat a világ számos pontján aktív, ezért egyre fontosabbá vált, hogy a francia kortárs művészeti életet külföldön is minél szélesebb rétegekkel megismertessük. Nem sokkal az indulás után az alapítvány létrehozta a Ricard Díjat. Men�nyiben számított ez úttörő lépésnek az 1990-es évek végén? Ez volt a legelső díj Franciaországban, amellyel feltörekvő, fiatal, kortárs művészeket ismertek el. Ezt persze most nehéz elképzelni, hiszen azóta rengeteget változott a párizsi kortárs művészeti szcéna: mára sok művészeti alapítvány és díj működik, de a ’90-es évek végén a kortárs művészetet támogató kezdeményezés ritkaságnak és újdonságnak számított. A most már Pernod Ricard Alapítvány Díj néven futó elismerés győztesének egy alkotását az alapítvány megvásárolja, és az együttműködésünk keretében a Pompidou Központ gyűjteményébe kerül, ahol ki is állítják. 2014-ben a művészekkel történt egyeztetések alapján úgy döntöttünk, hogy az eddigieket kiegészítjük, és a nyertest támogatjuk egy projekt (egy kiállítás, egy performansz, egy film) külföldi megvalósításában. A következő változás 2020-ban történt: ekkor vezettük be a művész–kurátor párosok hosszú távú együttműködését, amelynek keretében hat hónapon keresztül lehetőséget kapnak a folyamatos egyeztetésekre, workshopokra és a kiállításra történő alapos felkészülésre. Ezzel azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy bár a díj elnyerése is presztízzsel jár, de hasonlóan értékes az idő, amit a művész a kurátorral és az alapítvány csapatával együtt tölthet a közös munka és párbeszéd részeként. Most, hogy már számos kortárs művészeti alapítvány, díj, galéria, kiállítótér, vásár van jelen a párizsi színtéren, mivel tudnak kitűnni a piacon? Sok kisebb galéria és nagyobb múzeum található Párizsban – mi ezek között képezünk hidat. Az alapítvány fontos szerepet tölt be a fiatal művészek életében: párbeszédeket folytathatnak, gondolatokat cserélhetnek, és nem utolsósorban sok esetben nálunk tarthatják meg az első kiállításukat, performanszukat. Hiszen hiába végeznek a művészeti iskolákban és az egyetemeken, onnan

még hosszú az út a nagy múzeumok kiállítótereiig: ahhoz, hogy el tudják indítani a karrierjüket, szükségük van támogatásra, fejlődésre és bemutatkozási lehetőségekre. Amikor három évvel ezelőtt az alapítvány beköltözött a Pernod Ricard párizsi központjába, akkor is fontos szempont volt, hogy a kiállítóterünk nagyjából ugyanakkora maradjon, amekkora korábban volt – szerettünk volna megmaradni az emberi léptéknél, hogy továbbra is közel lehessünk a művészekhez, olyan platformot biztosítva a kísérletezéseikhez, ahol új dolgokat próbálhatnak ki, és szabadon fejezhetik ki magukat. Hogyan kapcsolódik össze a vállalat és az alapítvány az általuk képviselt értékekben, valamint a hétköznapi gyakorlatban? Az alkoholtermékekről szóló reklámokat és általánosságban az erről a témáról történő kommunikációt erősen szabályozzák Franciaországban az 1991 óta hatályban lévő Ervin-törvénnyel. A törvény korlátozásai azonban nem szabtak gátat a kreativitásunknak. Az alapítvány megnyitásával megtettük a lépést, hogy leválasszuk a szponzorációt a termékekről, ami nagyobb hitelességet is kölcsönzött nekünk. Soha nem volt cél, hogy a tevékenységünk szorosabban összefüggjön a Pernod Ricard termékekkel: a két univerzumnak különbözőnek, összetéveszthetetlennek kell lennie. Az alapítvány mára példaértékűvé vált a közösségben, és önálló kulturális szereplőnek számít a színtéren. Természetesen az alapítvány a cég nevét viseli, az egyik alapító művészeti örökségét viszi tovább, és sok értékben, például a kreativitásban és a nyitottságban osztozunk. Emellett a vállalat és az alapítvány elnöke egy személyben Alexandre Ricard, aki egyébként Paul Ricard egyik unokája. És bár ő, amiben tud, segít nekünk, támogat minket, de a gyakorlati működésben, a programok összeállításában, a művészek kiválasztásában teljesen szabad kezet kapunk, és függetlenek vagyunk. Ebben a speciális szituációban milyen lehetőségek vannak arra, hogy a művészeti és az üzleti vonal mégis erősítse egymást? Volt már példa arra, hogy a Ricard márka képviselői felkértek egy

művészt, hogy tervezze meg az ital egyik különleges kiadásának címkéjét, de ebben az esetben közvetlenül a művész és a márka között jött létre együttműködés, az alapítványtól teljesen függetlenül. Újfajta kapcsolódási pontokra ad lehetőséget, hogy mióta beköltöztünk a cég új irodaépületének földszinti részébe, azóta kétezer Pernod Ricard-alkalmazott dolgozik a „fejünk felett”, és így dedikáltan nekik is szervezünk különböző programokat: zárt körű kiállításlátogatásokat tartunk reggeli- és ebédidőben, workshopokkal készülünk a dolgozók gyerekeinek. Minél többen tudnak rólunk a cégen belül, annál nagyobb eséllyel viszik a jó hírünket, és ezáltal ők lehetnek az alapítvány nagykövetei szélesebb társadalmi körben. Bár közvetlen kapcsolat nincs az üzleti, stratégiai és márkaépítési vonalon, indirekt módon a kreativitás és innováció terjesztésével az alapítvány mégis pozitív hatással lehet a céges kultúrára. A vállalat számára a művészet támogatása és a társadalmi érték, amit ezzel képviselnek, a növekedés forrása lehet. Korábban tíz évig dolgozott az alapítványnál, ezt követően a cégcsoport kommunikációs osztályán helyezkedett el, majd visszatért az alapítványhoz. Miért köteleződött el a Pernod Ricard mellett, és milyen változásokra készül most, hogy január óta ön az alapítvány igazgatója? 2010-ben, amikor elkezdtem itt dolgozni, szerettem volna megérteni, mit jelent a cég alapítójának művészeti öröksége, amelyet az alapítvány visz tovább. Ma már természetesnek tűnik, hogy egy profitorientált cég művészeti alapítványt működtet vagy egy díjat finanszíroz, de huszonöt évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. Emellett a kezdetektől motivált, hogy láthatóbbá tegyem az alapítvány tevékenységét a cégen belül és azon kívül, a nagyobb nyilvánosság körében is. Még csak pár hónapja vettem át az alapítvány igazgatói posztját az előző igazgatótól, aki az alapítók között volt – tehát most először van változás az alapítványban vezetői szinten. Ezzel egy új fejezet kezdődik, igyekszünk továbbra is a fejlődés útját járni, de a művészeti örökséget és a missziót ugyanúgy visszük tovább. 11


„BUDAPEST MÉG NEM PÁRIZS, DE A MŰVÉSZET ITT IS EGYRE NAGYOBB SZEREPET KAP” SZERZŐ: ART IS BUSINESS | FOTÓ: KÖRTVÉLYESI DOMINIKA, BÍRÓ DÁVID

Jean-Claude Decaux csaknem hatvan évvel ezelőtt a semmiből építette fel médiavállalatát, a JCDecaux-t, amely ma már több mint nyolcvan országban képviselteti magát. A cég számára nemcsak a szép városi környezet megteremtése fontos, hanem a fenntarthatóság és a művészetek népszerűsítése is. A JCDecaux Hungary vezérigazgatójának, Samu Tímeának szívügye, hogy a jövőben is minél több helyet biztosítsanak művészeti projekteknek.

12

A cipészcsaládba született JeanClaude Decaux mindössze tizennyolc évesen, egyetlen robogó és egy ragasztóvödör segítségével változtatta meg a reklámipart. Már tinédzserkorában azzal töltötte szabadidejét, hogy édesapja cégének plakátjait ragasztotta ki szülővárosában. 1964-ben megépítette az első utasvárót, amely egyszerre volt funkcionális utcabútor és hirdetési felület. A buszmegállókat önkormányzatoknak kínálta, fontos szempont volt számára, hogy az építmény a városlakók és a hirdetők érdekét egyszerre szolgálja. A vállalat 1964 óta nagy utat járt be: a 2016-ban elhunyt alapító cégét ma fiai igazgatják, akik édesapjuk szemléletét megőrizve a fenntarthatóbb, vonzóbb és korszerűbb városok elkötelezett hívei. A JCDecaux mára a világ vezető outdoor médiavállalata, amely a legmagasabb színvonalat biztosítja a hirdetőeszközök területén, legyen szó utcai bútorokról, közlekedési hirdetésekről vagy óriásplakátokról. Annak ellenére, hogy a JCDecaux világszerte több mint nyolcvan országban van jelen, tizenegyezer-kétszáz munkavállalót foglalkoztat és reklámfelületeivel nyolcszázötven-millió embert szólít meg, ma is őrzi a kis családi cégekre jellemző értékeket. Magyarországon a legtöbb embernek talán az Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázat kapcsán csenghet ismerősen a vállalat neve, de az ő ötletük volt az utcamúzeum is, és a JCDecaux biztosított hirdetési felületeket az Art Market Budapest nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállításnak és vásárnak is. „Az Álljon meg egy novellára! kezdeményezés 2018-ban indult, az elmúlt öt évben pedig több mint tizennyolcezer novella érkezett a felhívásokra. Ez óriási szám, visszaigazolja azt a lehetőséget, amit az első pillanattól láttunk ebben a projektben” – mondja a JCDecaux Hungary vezérigazgatója, Samu Tímea. A rengeteg pozitív visszajelzés egyértelműen mutatja, hogy sok emberhez eljutnak a zsűri által legjobbnak ítélt írásművek, amelyeket a megállókban és az interneten olvashatnak el az arra kíváncsiak. Az irodalom népszerűsítése azonban csak a kezdet volt. A pályázat első sikereit követően 2020ban kortárs művészek munkái lepték el a buszmegállókat: az úgynevezett


utcamúzeumot azért hozták létre, hogy lehetőséget adjanak a kortárs művészet népszerűsítésére és élményszerű megközelítésére. „Szerettük volna szélesebb körben elérhetővé, a városi közösségi kultúra részévé tenni a kortárs festészetet. Ráadásul, ahogy akkoriban a kiállítás egyik kurátora fogalmazott, ez a sajátos tárlat segített felülírni a kortárs művészettel kapcsolatos, gyakran elitista sztereotípiákat. A kezdeményezés nagy visszhangot kapott a közösségi médiában is: sokan örökítették meg mobiltelefonjaikkal az alkotásokat és néha saját magukat. Az emberek ugyanúgy fényképezkedtek a képek előtt, ahogyan Párizsban az Eiffel-torony előtt szokás” – mesél a tapasztalatokról Samu Tímea. Ugyanebben az évben ősszel a vállalat biztosított hirdetési felületeket az Art Market Budapest nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállításnak és vásárnak is, a főváros központi terein, forgalmas tömegközlekedési csomópontjaiban pedig kortárs műalkotásokról készült nagy méretű fotók jelentek meg. „Mindhárom kezdeményezés azt bizonyítja, hogy a művészet megkedveltetéséhez kimondottan jó eszköz, ha közelebb visszük az emberekhez. Outdoor felületeink ebben kiemelkedő szerepet játszanak. Úgy gondoljuk, az utazóközönséget nem elég információhoz juttatni, hanem szórakoztatni kell és élményt kell nyújtani számára” – fogalmaz Samu Tímea, s hozzáteszi: a művészet- és irodalompártolás mellett egyre fontosabb a fenntarthatóság. Ez a szempont például abban is megmutatkozik, hogy az egyedi megjelenésű, prémium közterületi hirdetőeszközeikbe módszeresen integrálják az ökodizájn innovációit. De honnan ez az elhivatottság a művészetek iránt, és egy outdoor médiavállalat miért tartja kiemelkedően fontosnak az irodalom és a kortárs művészek támogatását? „Az alkotásra való igény és a kreativitás valamilyen formában mindig jelen volt az életemben. Üzleti mentorként veszek részt a magyar kortárs művészetben, és az sem titok, hogy érdekelnek a hazai kortárs festmények. Vásárolni is szoktam, a friss Munkácsy-díjas Adorján Attila festőművész munkásságát például már jó ideje nyomon követem és támogatom is” – mondja a JCDecaux Hungary vezetője, akiről köztudott,

hogy a lakberendezés és divat iránt is érdeklődik. Sőt, ő maga is szívesen alkot száz százalékban újrahasznosított fonalakból kötött és horgolt táskákat, otthoni dekorációkat, valamint a megmaradó fonalakból egyedi faliképeket. Ez utóbbival még nem lépett a nyilvánosság elé, de ez csak idő kérdése. Samu Timeát saját bevallása szerint az alkotás kikapcsolja a mindennapokból, erősen inspirálja, és rengeteg pluszenergiát ad számára. Két éven át tagja volt az UNICEF Magyarország Felügyelő Bizottságának, több mint nyolc éve pedig a kuratórium elnökeként tevékenykedik és támogatja a szervezet fontos és hiánypótló munkáját. Emellett aktív tagja a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) Nőfórumának, ahol fiatal tehetségeket mentorál. Idén a Menedzserek Országos Szövetsége által támogatott Legyen Divat a Női Vezető programjában is részt vesz. „Mind az üzleti, mind az üzleten kívüli életemben meghatározó elem a közösségépítés” – mondja. Meglátása szerint a francia központ számára nem kis előnyt jelent, hogy Párizsban a művészet és a dizájnszemélelet szervesebb része a mindennapoknak, mint hazánkban. Párizs a világ dizájnfővárosa, ami a divatban ugyanúgy megjelenik, mint a hétköznapi tárgyak szintjén. „Franciaországban a dizájn nem a kevesek kiváltsága, hanem jelen van az emberek életében, a kreativitás tiszteletet és elismerést vált ki. A francia általános iskolában 2021-ben bevezették a plan mercredit (szerdai tervet), ami megoldásokat és finanszírozást

kínál arra, hogy a gyerekek iskola után, szabadidejükben legalább két órában művészeti tevékenységet végezhessenek. Ez is jól példázza, hogy mennyire fontos minél szélesebb körben megismertetni az embereket a különböző művészetekkel. Ez a francia hozzáállás a cégcsoport számára is remek kiindulópontot jelent” – magyarázza a magyar vezérigazgató. Noha nincs központi direktíva arra vonatkozóan, hogy a JCDecaux leánycégei milyen társadalmilag fontos ügyet karoljanak fel, látható, hogy a művészet erősen jelen van a globális cégcsoportban. Londonban például a British Journal of Photography-val működik együtt az ottani leányvállalat a brit kortárs portréfotók legnagyobb seregszemléjének megszervezésében. Ami a hazai leányvállalatot illeti, a novellapályázatot a jövőben is folytatni szeretnék, egészen addig, amíg azt érzik, hogy hatással van az emberekre. A tematikusan szervezett outdoor tárlatokban is látnak még perspektívát, valamint új lehetőségeket tárnak fel az ökodizájn területén. Ez utóbbinál a világcég a potenciális együttműködők körét igyekszik feltérképezni. „Budapest még nem Párizs, azonban főként a fiatal felnőttek korosztályában növekvő érzékenységet tapasztalunk a környezeti szempontok iránt – osztja meg tapasztalatait Samu Timea. – Ez a befogadó- és az alkotóközegre egyaránt érvényes, ami olyan kezdeményezéseket indíthat el, amelyekben a művészeti láb mellett a fenntarthatóság is kiemelt figyelmet kap.” 13


ODÉON - EURÓPA SZÍNHÁZ TEGNAP ÉS MA

SZERZŐ: SZ.R. | FOTÓ: BENJAMIN CHELLY

1990 óta működik Odéon – Európa Színház (Odéon – Théâtre de l’Europe) néven Párizs legrégebbi színháza, a bal part emblematikus intézménye, Franciaország hat nemzeti színházának egyike. A Mitterrand-kormány tűzijátékmesterének tartott Jack Lang kultuszminiszter és a milánói Piccolo Teatro alapító-igazgatója, Giorgio Strehler „a kultúrák, a színházak Európája” gondolat jegyében hívta életre az Európai Színházak Unióját. Ekkor vált Európa Színházzá az Odéon, amelynek falain sokszor átviharzott a történelem. Az eredeti Salle du Faubourg SaintGermain épületét a XVIII. század végén a Théâtre Français számára építették, neoklasszikus stílusban. Az új színházat Marie-Antoinette avatta fel 1782-ben. Két évvel később itt volt az ősbemutatója Beaumarchais Figaro házassága című klasszikusának. Odéon néven 1797-ben Jean-François Leclerc építész átalakította, majd két évvel később egy tűzvész elpusztította 14

az épületet. A harmadik és jelenlegi épületet 1819-ben nyitották meg. Történelme során több színházfoglalási akció is zajlott a falai között: az 1968as diáklázadások egyik szimbolikus helyszíne volt, a pandémia alatt kulturális dolgozók tiltakoztak a színház bezárása ellen, legutóbb pár hónapja energiaár-kompenzációs követelések miatt foglalták el. Az Odéon a híres színreviteleknek köszönhetően a XX. században a kulturális Európa hivatkozási helyévé vált. Giorgio Strehlertől Bob Wilsonig, Luca Ronconitól Roger Planchonig színháztörténeti újítók dolgoztak itt. Nem beszélve arról, hogy a budapesti Katona József Színház nemzetközi vendégszereplései is az Odéonból indultak, Ascher Tamás legendás Három nővér-rendezése több európai színészt, rendezőt vitt a színház felé. A korunk legégetőbb kérdéseit kortársak és klasszikusok nyelvén megközelítő színház egyre szélesebb és

sokszínűbb közönségréteget vonz. A művészi igényesség, a merész ízlés jól megfér a közszolgálati feladatokkal. A színészeket részmunkaidőben foglalkoztatják, egyiküknek sincs alkalmazotti státusa. Ügynökségeken keresztül szerződnek szerepekre. A 2008-as gazdasági válságot követően a többi nemzeti színházzal egyetemben az Odéonra is vonatkozott a költségvetési szigor. Amikor Luc Bondyt felkérték az intézmény vezetésére, azzal a feltétellel vállalta, hogy a 750 ezer eurós támogatást meghosszabbítják – amit meg is kapott. Havi 25 ezer eurós juttatásban részesült néhány sztárszínész, mint például a Harold Pinter Hazatérés című darabjának apafiguráját alakító Bruno Ganz. A pénzügyi túlköltekezés kapcsán Bondy megjegyezte: „A rám bízott küldetés az, hogy a legszélesebb közönségréteg számára készítsek európai ambíciójú, nagy külföldi színházak koprodukciójában


létrejövő alkotásokat, ehhez pedig kellenek az anyagi eszközök.” Bondy halálát követően a Strasbourgi Nemzeti Színház korábbi igazgatóját, sztárrendezőjét bízták meg az Odéon vezetésével. A rendezőként szellemi kísértések, megszállottságok iránt fogékony Stéphane Braunschweig (Tartuffe, Brand, Peer Gynt) 2016 óta tölti be az igazgatói tisztséget. Olyan emblematikus előadásokat állított színre, mint Molière Tartuffe-je 2008-ban, Racine Iphigeniája 2020-ban, Pirandello Ahogy te szeretsz című darabja 2021-ben. Az Odéon két nagyon eltérő hangulatú színháztermet foglal magában: az úgynevezett olasz terem nyolcszáz férőhelyes, a felvilágosodás építészeti mintáját követi, a négyszáz férőhelyes, a modernebb stílusú Atelier Berthier (Berthier műhely) pedig valaha díszletraktárként szolgált. Az állami támogatás a színház költségvetésének hatvanöt százalékát teszi ki, aminek jó részét lefedi a két terem tetemes üzemeltetési költsége. A több millió eurós önerő főként a jegyértékesítésből és a vendégjátékokból származik. Lehet bérelni is a színháztermeket, de évi háromszázhetven körüli előadással, több tucat irodalmi eseménnyel kevés alkalomra találni szabad helyet. Az évek során komoly adományozói, pártfogói, közösségi finanszírozási hálózatot teremtett a színház, részben olyan kulturális missziók teljesítésére, amelyek meghaladnák a költségvetési forrásaikat. Az adománygyűjtés terén példátlan közösségi finanszírozási akci-

ót szerveztek egy színházi felfedező és gyakorló tanfolyam megvalósítására. A Génération Odéon középiskolai diákoknak, többnyelvű oktatási intézményekben tanulóknak nyújt színházi képzést. A szponzori stratégia felállítására és fejlesztésére 2011 óta külön posztot hoztak létre, amit jelenleg Valentine Boullet tölt be. Cégek és magánszemélyek évek óta támogatják az Odéon művészeti projektjét, egy-egy előadás vagy egy teljes évad műsorának mecénásaként. Az Axa biztosító, a Louis Vuitton, a Moet, az Hennessy divatkonglomerátum, az LVMH és a Dailymotion videomegosztó weboldal tartozik a fő adományozók közé. Tíz évvel ezelőtt létrehozták a Cercle de l’Odéont, a cégek pártfogói körét, amely egyesíti a színház mellett mozgósított összes vállalati szponzort, partnert, alapítványt, támogatásuk irányától függetlenül. Magánszemélyek éppúgy csatlakoznak a körhöz. Az Odéon fő támogatói között szerepel a Crédit du Nord, az Eutelsat, az SFR. Arra törekszenek, hogy a cégekkel ne egyszeri tevékenységnél maradjanak, hanem lojalitáson, bizalmon alapuló, hosszabb távú kapcsolat épüljön ki. A mecenatúra egyharmadát művészeti oktatásra fordítják. „Az Odéon mecénásává vagy partnerévé válni azt jelenti, hogy a céget egy erős művészi identitással felruházott kulturális intézmény presztízséhez kötik, és elkötelezett projekteket hajtanak végre. Ifjúsági programokhoz, társadalmi hatású, közérdekű és művészi hatókörű projektekhez

lehet csatlakozni” – Valentine Boullet elmondása szerint. Azzal a céllal indították el a Génération Odéon programot, hogy az európai kultúrára nyitott fiatalokkal megszerettessék a színházat. Tavalyelőtt megnyitották a közösségi finanszírozás előtt, hogy magánszemélyek is csatlakozhassanak a projekthez. A szponzorálásra való nyitottság ma nagyobb, mint néhány éve, ugyanakkor a gazdasági helyzet feszültté vált – folytatja Boullet. – A vállalatok nehezebben tudnak elmozdulni a művészi alkotás irányába, és a szociális szempontokat részesítik előnyben. Ezért népszerűbb a kultúrát és a társadalmi kérdéseket ötvöző keresztszponzorálás. Emellett a jelentősebb adományozók révén fejlődik az egyéni szponzoráció, és a mikroadományok (átlagosan ötven euró) száma is nő. Stéphane Braunschweig igazgató állítása szerint „az Odéon olyan, mint egy találékony színész”. Európa Színház-beli tevékenységük nem korlátozódik a neoklasszikus falakon belülre: a művészeti neveléssel, a társadalmi akciókkal kiviszik a színházat az utcára, az iskolákba, olyan fiatalokhoz, akik számára a színház bennfentesek kis csoportjainak szabadidős tevékenysége. A mai Európában elengedhetetlen a kultúra integrációs szerepe. Európa Színháza segít megváltoztatni a dolgokat anélkül, hogy a művészetet lehetetlen kvótákba fagyasztaná; valódi lendületet ad a sokszínűség jobb színpadi megjelenítéséhez.

15


A MŰVÉSZET MOZGÁSBAN: A RENAULT VÁLLALATI GYŰJTEMÉNYE

SZERZŐ: MÉSZÁROS FLÓRA | FOTÓ: RENAULT

A vállalati gyűjtemények általános karakterén túl a Renault − amely szerint a kollekció alapja az adott alapintézmény státusának szimbolikus erősítése a művészeten keresztül, valamint a komfortos munkakörnyezet megteremtése − saját produktumára s annak kontextusára is építkezik. Így a művészeti gyűjtemény az autómárka alapjegyeit, a mozgás és a francia elegancia érzetét kívánja visszaadni, és a gépkultusz mentén alakította ki anyagát.

Művészet és ipar A Renault gyűjteménye büszkén hirdeti (saját honlapján, továbbá nyilatkozatokban és utazótárlatainak kurátori koncepcióiban egyaránt) az egymástól látszólag igen távol álló két terület, a kultúra és az indusztriális háttér közötti szoros kapcsolatot, s az avantgárd irányzatok elterjedése óta a képzőművészet és mechanika találkozására épülő tradíció tovább élését. A kollekció mottójában így fogalmaznak: „a művészet és az ipar öreg párosát követjük”, azaz missziójukban is bátran vázolják, hogy ennek mentén szerveződik műegyüttesük is. A vállalat olyan kulcsfigurákra fókuszál, akik a mozgás kérdését járják körbe, a gépekkel, dinamizmussal kapcsolatos trendek, irányzatok megteremtői (mint a kinetizmus, op art, gépművészet), 16

miközben francia származásuk vagy a francia művészethez való kötődésük sem elhanyagolandó. A teljesség igénye nélkül a legfontosabb alkotók közé sorolhatók: Pierre Alechensky, Arman, Jean Fautrier, Joan Miró, Robert Rauschenberg, Jean Tinguely és Victor Vasarely. Pierre Alechensky belga festő különböző foltszerű textúrák együttes alkalmazásával teremtett dimenzionista érzetet. A francia Jean Fautrier festő és szobrász a művészet hagyományos kereteiből kilépve bronzszobrain folyamatában örökítette meg a test öregedését, változásait. Joan Miró munkáinak beválasztását a katalán művész jelszerű absztrakciójának mozgásba hozó érzete támasztja alá. Victor Vasarely a geometrikus – a torzítások, forgatások révén alkotott

térszerű dimenziók érzetét keltő –, illuzionisztikus műveivel, azaz az optikai művészet úttörőjeként kapott helyet itt, ahogy ugyanennek a vonalnak az etalon képviselője, a venezuelai Soto is. A művészek skálája tehát az avantgárd késő vonalától (az 1940-es évektől), a mechanikus érzetű foltszerű festészetétől a mozgást hangsúlyozó absztrakt művészeten át a kívülálló brutalista vonalon, illetve a kinetikus vagy optikai művészeten keresztül az indusztriális dizájnig terjed. Művészettörténeti szempontból rendkívül izgalmas, hogy az alkotások vásárlása, a gyűjtemény gyarapítása egybeesik a mozgásra épülő művészetek (1940–1980) fénykorával. Azaz mindig az aktuális kortárs művészet színét-javát, eredeti és releváns megnyilvánulásait keresték, a kollekció kulcsdarabjait a művészet


és az ipar interakciója mentén választották ki. Az Európában egyedülálló Renault-gyűjtemény valós nemzetközi párhuzama a „mega” nagyságú, jóval későbbi Microsoft vállalati gyűjteménye lehetne, amely szintén az intézmény alapprofilját gondolja újra a kollekcióban, így tudatosan vásárolta meg a digitális kultúrára reflektáló műveket. Gépkultusz a négyzeten A vállalati gyűjtemények sikerének egyik kulcsa, hogy az egységes brand jellegre alapoznak, aminek nélkülözhetetlen része a világos (az intézmény alapmissziójával összeegyeztethető, esetleg azzal megegyező célkitűzések) misszió megfogalmazása, az ennek mentén történő tartalomépítés és a dizájn kidolgozása. A Renault-gyűjtemény nemcsak művészeti kontextusban teljesíti mindezt azzal, hogy a szelekció hűen tükrözi a művészet és az ipar eszményi duóját, de a két terület találkozása a gyakorlatban is testet ölt. Ennek eszközévé a kollaboráció vált. A vállalat alkotókat hívott meg, akiknek felkínálta a saját tudását; a Renault-val együtt dolgozó művészek szabadon mozoghattak a munkások és a mérnökök között, használhatták a cég technológiáját, beépíthették az autógyár anyagait műalkotásaikba. A gyűjteményben őrzött művek egy része ebből a hatásból született meg. Úgy vélem, a kollekció egyes darabjai nemcsak a festők, szobrászok kézjegyét viselik magukon, de bátran tekinthetők Renault-produktumoknak, hiszen technikailag saját eredmények, illetve átvitt értelemben kreatív ipari közegük termékévé váltak. Sőt a Renault vállalati központjába köztéri és épületdíszítő alkotások is készültek, azaz az intézmény permanensen a brandre utaló jelleggel működő elemei is kollaborációkból fakadtak. A művész szempontjából ezek az együttműködések nemcsak új kísérletezési terepet jelentettek, de hosszú távú műfaji vagy technikai megoldásokat is eredményeztek egy-egy életműben. Jó példa erre a fentebb említett Pierre Alechensky, aki az 1980-as évektől együttműködött a Renault-val, vásznain az ipari gépek működését fordította le a festészet nyelvére. Az Új Realista Csoport egyik vezéralakja, Arman például 1967-től dolgozott együtt a céggel, és már akkor az intézmény működéséből inspirálva az újrahaszno-

VICTOR VASARELY ALKOTÁSA

sítás, teremtés, destrukció elve mentén használta ki a technológiai lehetőségeket, s autóalkatrészeket applikált installációiba. A II. világháború utáni képzőművészet egyik kulcsfigurája, az art brut jelenségével is összefonódó Jean Dubuffet, aki a gyár mérnökeinek segítségével Delta 3D gép felhasználásával egy kisméretű makettet embernagyságban tudott előállítani, ami szobrainak végső formáját és méretét jelentette. A cég megbízására a kinetikus mozgalom argentin képviselője, Julio Le Parc negyvenhét képpel dekorálta az intézmény kávézójának épületét 1983-ban, amelyek az optikai játékok végtelen hatására épültek. Victor Vasarely előbb a cég festőlaboratóriumában autópályatáblákat készített, majd 1972-ben a Renault új logóját tervezte meg. Ideológia A kollekció kezelése a kezdetektől tudatos folyamatnak tűnik, ugyanakkor alapkoncepciója fokozatosan körvonalazódott. A megszületésének ötvenötödik évfordulóját 2022-ben ünneplő gyűjtemény gondolata a vállalat egyik igazgatósági tagja, Claude Renard fejéből pattant ki, akinek ötletét a legjobb barátja, a francia művészetkritikus, író és kulturális miniszter, André Malraux inspirálta. Malraux Charles de Gaulle elnöksége alatt az állam kortárs művészettel kapcsolatos tudatos értékmegőrző szerepét szorgalmazta, például korabeli absztrakt építőművészeti projektet, prevenciózus restaurálást kezdeményezett. Sőt a kormány és a cégek, vállalatok művészetre gyakorolt közös hatását is hirdette. Renard feltehetően az ő indíttatására vásárolta meg a mozgással kapcsolatos korabeli műveket. De 1967-től, az alapítvány létrejöttétől elsődlegesen az említett kollaborációkat indítványozta. Azaz ekkor a Renault még nem permanens kollekcióban gondolkodott, hanem az adott kor alkotóinak menedzselése, támogatása és egy kreatív technológiai

műhely megteremtése lett a vállalati gyűjtemény alappillére. A kurrens művészeti tartalomba való pénzügyi befektetés pedig érdekes módon kormányzati mintára valósult meg. Egy gyűjtemény mozgásban 1996 óta, azaz több mint két évtizede Ann Hindry belső kurátor vezeti a Renault Csoport Művészeti Alapítványát és Gyűjteményét. Munkája során egy fix és egységes anyagot vett át, célja a kollekció nemzetközi kiállításokon való megismertetése, múzeumi kölcsönadása lett. A Renault-anyag leginkább utazótárlatok révén vált ismertté, így például Japánban, Brazíliában, Mexikóban, Szaud-Arábiában, Kínában, Izraelben – elsősorban Európán kívül. A Renault-kiállítások az egyes országok többségében azonos koncepció mentén épülnek fel, ugyanakkor van rá példa, hogy az adott körülményekhez alkalmazkodnak. Mint például Kínában, Pekingben, ahol előbb Robert Doisneau tiszteletére, a legendás fotóművész Renault-képeiből rendeztek tárlatot, és ennek a sikere alapozta meg az autógyár kollekciójának bemutatását. Vuhanban a magas látogatószámot (száztizenötezer) az is motiválta, hogy fiatal ázsiai alkotók (például He An és Wen Fang) művei is bekerültek az anyagba. A kiállításokat a szakmai megalapozottság jegyében a gyűjtemény történetét és tartalmát összegző kiadvánnyal egészítették ki. Végül az elmúlt évek gyűjteménypolitikája kapcsán az intézmény szponzorációs tevékenységét is érdemes hangsúlyozni. Kiváló példa erre a Louvre-ban található egyik XV. századi muszlim emlék, a nagy mameluk mecset előcsarnokának több millió eurós restaurálása is. Ez azt is jelzi, hogy a Renault ma már nem csak a friss, kortárs, mozgáscentrikus művek megszületésében vállal szerepet, hanem meglévő műtárgyai utaztatása mellett jelentős művészeti projekteket is szponzorál. 17


ÁLOM ÉS MŰVÉSZET A FELLEGEKBEN SZERZŐ: B.R. | FOTÓ: AIR FRANCE

Egyedülálló, több mint harmincezer darabból álló gyűjteménnyel bír az Air France francia légitársaság, amelyet virtuális múzeumában tekinthetünk meg. A repülőgépmodellek, egyenruhák, fényképek és kínai porcelán étkészletek mellett több mint ezerötszáz plakátot őriznek. Ezek közül is a legikonikusabb darabot egy bizonyos Csiszár Győző néven született magyar művész készítette, aki később Victor Vasarely néven vált világhírűvé az op art alapítójaként.

Marlene Dietrich, Salvador Dalí és Charlie Chaplin ott hagyta kézjegyét abban az asztalban, amelybe Bernard Lamotte festőművész néhány vonallal belevéste barátja, Antoine de Saint-Exupéry kis hercegét. A legendás író 1942-ben látogatta meg a New Yorkban élő festőművészt, rá egy évre adták ki A kis herceg című könyvét. Lamotte értékes bútordarabját ma az Air France légitársaság művészeti gyűjteményében őrzik, amely több mint harmincezer tárgyból áll. A világhírű író A kis herceg életre keltéséhez saját életéből inspirálódott: gyerekkorából, valamint azokból az időkből, amikor az Aéropostale és az Air France pilótájaként dolgozott. A légitársaság A kis herceg eredeti kéziratának több oldalát is Párizsba repítette New Yorkból. Tavaly az Air France a Musée des Arts Décoratifs partnereként egy külön kiállítást szentelt Saint-Exupéry legismertebb könyvének, bemutatva többek között repülési naplóit, rajzait és fényképeit. Az 1933 óta működő Air France egy titkos helyen, a nyilvánosság elől elzárva őrzi kivételes gyűjteményét, amelyben az illusztrációk, repülőgépmodellek, egyenruhák, plakátok, fényképek és hangfelvételek mellett kínai porcelán étkészletek, játékok és naptárak is megtalálhatók. A világon egyetlen légitársaságnak sincs ilyen történelmi 18

hagyatéka. A kivételes gyűjteményt jelenleg az Air France virtuális múzeumában csodálhatjuk meg. 2001-ben megalapították az Air France Múzeumi Egyesületet, amely a légitársaság történelmi és kulturális örökségvédelmi osztályával együttműködve dolgozik a vállalat örökségének megőrzéséért, fejlesztéséért és gyarapításáért. Az egyesület mintegy háromszáz tagot számlál. 2018-ban, a légitársaság fennállásának 85. évfordulója alkalmából létrehozták az Air France Múzeumi Örökség Alapítványt is, azzal a céllal, hogy megőrizzék a cég legértékesebb tárgyait. A légitársaság ötven éve működik együtt művészekkel a világ minden tájáról. Az évek során olyan neves alkotókat bíztak meg repülőgépkabinjaik és -váróik díszítésével, mint Jesús Rafael Soto és a tavaly októberben elhunyt Pierre Soulages, akit a fekete szín mestereként tartanak számon. Az 1960-as években a Boeing B707-esek modern kárpitjait például Sonia Delaunay, Georges Mathieu és Pierre Soulages álmodta meg az Aubusson műhelyekben. Az 1970-es években az étlapokat olyan neves absztrakt festők díszítették, mint André Masson és Serge Poliakoff, a szekrényajtókat pedig Hans Hartung és Zao Wou-Ki alkotta meg egyedire. A 2010-es évek elején az A380-as repülőgépek fedélzetén há-

romképernyős vetítőgalériát mutattak be – olyan kortárs művészek videómunkáit tárták az utazóközönség elé, mint Laurent Grasso, Gary Hill és Mark Lewis. Az Air France repülőtéri lounge-ait (halljait) ismert tervezőcégek segítségével alakítják ki, becsempészve kortárs művészek munkáit is: Jeff Koons után például Keith Haring graffitiművész művei kerültek a párizsi Charles de Gaulle reptér La Première várójába. Illusztrátorként kereste a kenyerét az első tíz évben Vásárhelyi (születésekor Csiszár) Győző, miután 1930-ban Magyarországról Párizsba költözött. 1940-ben készített plakátja az egyik legikonikusabb alkotás az Air France gyűjteményében: egy leszállásra készülő DC-4-es repülőgépet ábrázol a Rio de Janeiró-i táj felett. Az illusztráció azért is különleges, mert Victor Vasarely az absztrakt festményei révén vált később világhírűvé, ez azonban figuratív munka, amely stílusjegyeiben jelentősen eltér a festő ismert műveitől. A plakátok mindig is fontos szerepet játszottak az Air France kommunikációjában: feltűnőek, kevés szót tartalmaznak, és az úti célokat álomszerűnek, a légi utazást pedig az álmok megvalósításaként ábrázolják. Az Air France-é a világ egyik legnagyobb plakátgyűjteménye, amelyben több mint ezerötszáz darabot őriznek.


MAGYAR ÉS BRAZIL MOTÍVUMOK FRANCIA FESTŐMŰVÉSZE SZERZŐ: HORVÁTH VIKTÓRIA | FOTÓ: LUDOVICTHIRIEZ.COM Ludovic Thiriez Budapesten élő francia festő és vizuális művész. Alkotásait eddig több mint harminc csoportos kiállításon és tíz egyéni tárlaton mutatta be szerte a világon. Munkái tizennégy ország magángyűjteményében lelhetők fel, Új-Zélandtól Törökországig. 2018-ban elnyerte a rangos Luxembourg Art Prize-t. Jelenleg Párizsban van egyéni kiállítása, a Deux6 Galériában.

A Lille-ben született művész kezdetben kizárólag festményeket készített, később a festményeihez installációkat és tárgyakat társított. Eleinte különböző magániskolákban tanult rajzolni és festeni, majd beiratkozott az ESSCA (École Supérieure des sciences commerciales d’Angers) egyetemre, azt követően pedig Budapesten végzett el egy festőkurzust. Thiriez egyedi festészete élmények, képek és ötletek halmaza. Alkotásai olyan asszociatív kollázsok, amelyek egy különös és fantasztikus világot fedeznek fel, történeteik a valóság, a mesék és a szürrealizmus világát ötvözik. A vásznon absztrakt ecsetvonások keverednek figurációval. Munkáiban vissza-visszatérő téma a gyermekkor, annak kontrasztjai, érzelmei, átmenetei és szenvedélyei. A művész szerint képei „elképzelt történetek töredékei, mesék darabjai, kicsit olyanok, mint a gyermektörténetek, amelyeket generációról generációra továbbadunk”. Festményeit ez idáig több mint harminc csoportos kiállításon láthatta a közönség szerte a világon: Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, Németországban, Luxemburgban, az Amerikai Egyesült Államokban, Törökországban, Brazíliában, Ausztriában és

Magyarországon, emellett több mint tíz egyéni tárlata volt (Franciaországban, Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Brazíliában). Rövidebb-hosszabb ideig többfelé élt a világ különböző pontjain, s másmás kulturális és vizuális élményeit megjeleníti a vásznon is. Így festészetében békésen megfér egymás mellett például a brazil őserdő trópusi növényés állatvilága és egy-egy magyar hímzési motívum vagy textilminta. Egyszer egy budapesti piacon egy hímzéseit áruló idős hölgy elmesélte Thiriez-nek a különböző hímzési formák és színek történetét és azt, hogy a magyar hímzők saját jelentéssel és sajátos kóddal ellátott kendőket készítettek a családjuk számára, attól függően, hogy melyik régióban éltek. Ez a találkozás olyan nagy hatást gyakorolt a francia festőre, hogy azóta rendszeresen alkalmazza ezeket a magyar motívumokat a képein. Franciaország, Brazília és Magyarország mellett – amely országokhoz talán szorosabb kötelék fűzi – az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, Németország, Ausztria, Spanyolország, Svédország, Portugália, Törökország, Új-Zéland, Luxemburg és

Ausztrália magángyűjteményeiben is megtalálhatók a képei. A magyarországi közönség megcsodálhatta alkotásait több ízben az Art Market Budapest rendezvényein, a Francia Intézetben, a Tűzraktérben, a Gödörben, a Latarka Galériában, továbbá a Hévízi Múzeumban. A Pratique des Arts francia magazin legfrissebb, 2023. április-májusi száma négyoldalas cikkben mutatja be a művészt. Az újságnak Thiriez mesélt munkamódszeréről is: „Képkeret felhasználása nélkül dolgozom, van egy kiindulópont, ahol elkezdem és ahonnan menet közben építkezem. Ez lehet egy karakter, egy állat vagy egy növény. Néha vázolok, de gyakran elég nekem a festmény alapjául szolgáló fénykép is. A vázlattal az a fő probléma, hogy hajlamosak vagyunk ragaszkodni hozzá. Elveszítjük a pillanatot és a spontaneitást, korlátokat állítunk fel, mert nagyon határozott elképzelésünk van arról, hogy mit kell feltennünk a vászonra.” Thiriez együttműködik az Artista Budapest divatcéggel, festményeinek részletei megjelennek nőknek szánt ruhakollekciók egyes darabjain, így jellegzetes motívumait viszontláthatjuk nadrágon, pólón, blúzon, rövid és hosszú elegáns ruhán, kabáton, illetve kisebb-nagyobb méretű táskán is. A művész minden munkája megtalálható a honlapján (www.ludovicthiriez. com), és külön menüpontba szedve (Available) szerepelnek azok, amelyek még megvásárolhatók. A fiatal festőt Olaszországban a Galleria Gare 82, Ausztriában, illetve Svájcban a Galerie Sechzig képviseli. Aktuális kiállítása a párizsi Deux6 Galériában látható, április 30-áig.

19


MŰVÉSZET ÉS A TÖRTÉNET, AMI MÖGÖTTE VAN BESZÉLGETÉS A HOTEL NEMZETI BUDAPEST – MGALLERY IGAZGATÓJÁVAL, ÜLKEI GÁBORRAL

SZERZŐ: BARCZA RÉKA | FOTÓ: HOTEL NEMZETI BUDAPEST – MGALLERY

Blaha Lujza, Jászai Mari és Gárdonyi Géza is törzsvendégnek számított az egykori Hotel Nemzetiben, amely ma az Accor Csoport MGallery butikhoteljeként működik. A hosszú ideig üresen álló, nagy történelmi múltú szálloda 2012-ben nyitott meg újra, Hotel Nemzeti Budapest – MGallery néven. A szálloda igazgatójával, Ülkei Gáborral beszélgettünk többek között arról, milyen módon támogatják a művészeteket, és milyen úton-módon szeretnének ismét központi kulturális találkozóhellyé válni.

Mocsaras, kietlen vidék húzódott a XVIII. században a mostani Blaha Lujza tér helyén. A Nagykörút beépítése ugyanis csak 1871-ben kezdődött, és 1896-ra fejeződött be. A neves vendéglősdinasztiából származó Rémi Róbert a fejlesztéseket látva úgy döntött, szállodát építtet. A Rémi szálló 1895 decemberében készült el Schannen Ernő építész tervei alapján. A legnagyobb hotelek egyike volt az országban, ráadásul központi fűtés, lift és még angol vécé is működött benne, ami igen különlegesnek számított akkoriban. A helyet az elmúlt több mint száz évben többször átnevezték. Csodával határos módon, a II. világháború alatt sem rongálódott meg számottevően, épek maradtak a márványszobrok és az udvart fedő színes üvegtető. 20

Közvetlen szomszédságában állt a Nemzeti Színház, egészen 1965ös lerombolásáig, így a szálló egy csapásra a legkedveltebb kulturális találkozóhelyek egyikévé vált. Számtalan híres művész fordult meg az akkor Hotel Nemzeti néven futó szállodában, többek között Blaha Lujza, Jászai Mari és Gárdonyi Géza is. Az Accor Csoport részeként működő MGallery 2012. december 11-én nyitotta meg az évekig üresen álló szállodát Hotel Nemzeti Budapest néven. Az úgynevezett butikhotel különlegessége abban rejlik, hogy nemcsak építészetében egyedi és klasszikus, hanem legendás történelmi múlttal is bír. „A világ öt kontinensén működő csaknem hatvan MGallery mindegyikében közös, hogy az adott épület nagy törté-

nelmi múltra tekint vissza, és kapcsolódik a művészetekhez. Európában elsőként Budapesten nyitott az Accor MGallery butikhotelt” – mondja a Hotel Nemzeti Budapest – MGallery szállodaigazgatója, Ülkei Gábor. Az amszterdami MGallery épülete például korábban egy nyomdának adott otthont: régen ott nyomtatták Hollandia nemzeti lapját, így amikor belép az ember a hotelbe, egy írógép fogadja, azzal a szöveggel, hogy „Te írhatod a saját történeted”, így utalva a hely történelmi jelentőségére és a művészethez való viszonyára. A prágai MGalleryt pedig úgy alakították ki, hogy csaknem az összes szobában megjelenik valamiképpen Franz Kafka, mert a világhírű író többször járt ott személyesen. Az MGallerynél tehát fő szempont, hogy az adott


szálloda történelmi múltjával kapcsolódjon a kultúrához és a művészetekhez, így emelkedve ki az átlagos hotelek közül. Ez a budapesti szálló esetében adott. A szálloda francia tulajdonosa elsőre beleszeretett az épületbe, és azóta is ez a kedvence a világ több pontján lévő hotelei közül. Amikor csak teheti, személyesen is ellátogat Magyarországra, és hozza a barátait is, akiknek bemutatja a fővárost, a magyar konyhát és a történelmet. A nyolcvanszobás, két lakosztállyal és három junior szobával rendelkező szálloda 2012-es nyitása óta elkötelezett pártolója a művészeteknek. Ennek jegyében három-négy havonta kiállításokat szerveznek, ahol kortárs művészek munkáit mutatják be. „A legtöbb szállodaigazgatónak nem kell kiállítászervezéssel foglalkoznia, én viszont élvezem, hogy személyesen is megismerhetem a művészeket, és átbeszélhetjük az együttműködés módját” – meséli Ülkei Gábor, hozzátéve, hogy a művészek kiválasztásánál szakértő segítségét is igénybe veszi a Szépművészeti Múzeum egyik kurátora, Horváth Lili személyében. Mint Ülkei mondja, először számukra is meglepő volt, hogy men�nyire jól kombinálható a szálloda konzervatív, klasszikus stílusa a modern művészeti elemekkel. Célkitűzéseik között szerepel, hogy mindig más stílusú festmények lógjanak a falakon, és ne egy állandó kiállítást lássanak a vendégek. Emellett fontosnak tartják kifejezetten a magyar művészek munkáit bemutatni, hiszen Budapesten működik a szálloda. „A legtöbb művész rendkívül nyitott az együttműködésre, sok esetben kifejezetten az épület által inspirált képeket készítenek. Legutóbb Batykó Róbert mutatta be festményeit. A visszajelzések szerint a vendégek nagyon kedvelték, így további együttműködést tervezünk a művésszel”. A kiállításokkal szeretnének minél több művészetkedvelő embert bevonzani, hiszen a szálloda ezen része mintegy galériaként üzemel, ahol egyszerre akár harminc művet is be tudnak mutatni. Ha pedig valaki megvásárolná az adott festményt, segítenek összekötni a gyűjtőt a művésszel. Jelenleg egy pop

art tárlat szervezésébe fogtak bele: a művész kifejezetten a szálloda felkérésére készít majd alkotásokat, „festmény-útleveleket”, megjelenítve a képen az adott ország legfontosabb történelmi jelképeit. „Alapvetően nincsenek szponzoraink. Az együttműködés keretein belül a művész hozza a képeket, mi pedig biztosítjuk a megnyitóra a cateringet, az italokat és a harapnivalókat, valamint zenei fellépőről is gondoskodunk” – magyarázza a szállodaigazgató. Amikor az új tulajdonosok kialakították az épületet, több szempontot is figyelembe vettek: fontos volt számukra, hogy a szobákban is visszaköszönjön a hotel klasszikus történelme és a hely magyar mivolta. A fürdőszobaajtókra például Kondor Vilmos Budapest romokban című könyve által inspirált részletek kerültek. Amikor még Rémi szállóként működött a hely, a tulajdonos a Zsolnay Porcelánmanufaktúrától rendelt majolikát, így a mostani új kialakításnál arra is figyeltek, hogy ugyanabban a stílusban restaurálják a kerámiákat, valamint a csészék és más konyhai eszközök egy része is a Zsolnay gyárból kerüljön ki. Idén visszahozzák a korábbi hagyományt és „Zsolnay teadélutánokat” rendeznek, azaz a teát stílszerűen Zsolnay porcelánban szolgálják fel a vendégeknek. A tulajdonos kultúrakedvelő ember lévén szereti az ízléses, klasszikus irányvonalat: számára a művészet összekapcsolódik a feminitással, a finom női vonalakkal, így szerette volna, ha ez a szobák színeiben, bútoraiban és a képeken is megjelenik. Ez a gondolat egyébként találkozik az Accor Csoport MGallery értékrendjével is. Legyen szó a helyiségek kialakításáról vagy akár a koktélokról, süteményekről, fontos szempont, hogy történet legyen mögöttük, és kapcsolódjanak a kultúrához. A szálloda „házi süteménye”, védjegye a Rigó Jancsi. Itt hegedült ugyanis egykoron – más zenészekkel együtt – a híres cigányprímás, Rigó Jancsi is. Történt egyszer, hogy Rigó Jancsi elszerette a belga Chimay herceg fiatal, amerikai milliomos feleségét, aki nászútra érkezett férjével a szállóba. A cigányprímás a Hotel Nemzeti cukrászát kérte meg, hogy készítsen egy olyan süteményt,

amivel Clara Ward hercegnét elvarázsolhatja. A desszert és Rigó Jancsi sármja megtette hatását: Clara elvált férjétől, és tíz évig a prímással élt, mígnem egy nap megszökött egy olasz pincérrel Nápolyban. A „storytelling”, azaz a történetmesélés koncepciója a VIP vendégeknek adott ajándékoknál is fontos szerepet tölt be: kifejezetten olyan képeslapot vagy csokoládét kapnak érkezéskor és távozáskor, amely elmesél egy-egy érdekes, a művészethez és kultúrához kapcsolódó magyar történetet. A VIP vendégek közül is elsősorban a hölgyeknek próbálnak kedvezni: arcápolási termékeket, legyezőket és nyakláncot készítenek be ajándékként a szobákba, sőt az MGallery Inspired by Her programja során jógamatracokkal kedveskedtek a hölgyvendégeknek. A szálloda a különleges városi sétákat szervező Korzózz Velünk! csapatával is együttműködik: körúti sétáik alkalmával mindig betérnek a résztvevőkkel a Hotel Nemzeti Budapest MGallerybe is, megkóstolják a szálloda védjegyévé vált Rigó Jancsit, és kis ízelítőt kapnak a hotel történetéből. Az egykori tulajdonos, Rémi Róbert szépunokája, Görbe Márk művészettörténész is gyakran tart előadást az érdeklődőknek a hely legendás múltjáról. „Az egyik fő célkitűzésünk, hogy folyamatosan új és érdekes művészeti megjelenést biztosítsunk vendégeink számára. Szeretnénk, ha nem csak az ott lakók látnák a képeket, hanem az utcáról is bejönnének az emberek, és a hely ismét a kulturális élet szerves részévé válna. A szálloda oldalára is kiteszünk majd egy emléklapot, hogy ha valaki elsétál előtte, kedvet kapjon benézni. Éttermi ajánlatunkat is megpróbáltuk úgy összeállítani, hogy szívesen betérjenek az arra járók” – mondja Ülkei Gábor.

21


„MINDEN TÖRTÉNET AZ ÉLET TÖRÉKENYSÉGÉRŐL MESÉL” SZERZŐ: TÓTH ARTIN | FOTÓ: VARIETY.COM Florian Zeller piszkosul jóképű és irigylésre méltóan tehetséges francia író, filmrendező. Nem kellett meghalnia az elismert művész státusáért, drámai közszereplésekkel sem kellett feltűnést keltenie, a közösségi médiában sem termékek reklámozásával tűnt fel: alanyi jogon, tehetségéből fakadóan, fiatalon lett sikeres. Szerte a világon lefordítják a műveit, komoly vadászat árán lehet csak hozzájutni egy-egy rongyosra olvasott példányhoz. Az irodalom szerelmesei ismerik és szeretik a könyveit, magától értetődően követik őt a moziba is, hogy láthassák filmjeit, rendezéseit. Zeller 1979-ben született Párizsban, de Bretagne-ban nőtt fel. Felsőfokú tanulmányait a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében végezte, ahol 2001ben diplomázott. A következő évben megjelent első regénye, a Műhó, amely elnyerte a Hachette Alapítvány díját. Diplomaszerzését követően irodalmat és filozófiát tanított. 2004-ben La Fascination du pire (A gonosz elbűvölése) című regényével elnyerte a rangos Prix Interallié díjat. Sikerek, amelyek révén mindössze huszonöt évesen a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb francia szerzőjévé vált. Először regényeivel tette ismertté magát, majd hamarosan drámaíróként is. „A regényírás magányos tevékenység, a színházi irodalom viszont olyan művészeti forma, amellyel eleve másokhoz szólunk, kicsit nevelni is akarunk vele. A színdarabban nem feledkezik bele saját magába az író, mert azt a 22

színészeknek és a közönségnek szánja”– mondta egy interjúban. Több mint tíz színdarabot írt, amelyeket több mint negyvenöt ország színházában állítottak színpadra. „Az irodalmat olyan sorvezetőnek tartom, amelyen keresztül sok mindent meg lehet érteni. Nem csak a politikát, hanem egyáltalán az életet is más megvilágításba helyezi, segít észrevenni az összefüggéseket. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban, elengedhetetlen, hogy olvassunk” – vallja. Sajnos magyarul csak a Les Amants du n’importe quoi (2003) – magyar nyelvű kiadásban: Lehetetlen szeretők (2007) – című könyvét lehet megtalálni a gyűjtőknél. Színpadi művei közül Magyarországon a Molière-díjjal kitüntetett Az apa, valamint A másik és Az igazság című darabot mutatták be. A 2014-ben megjelent Az apát 2015-ben műsorra tűzte az Orlai Produkciós Iroda, a budapesti premiert a szerző is megtisztelte jelenlétével, a Vígszínház repertoárjában pedig most szerepel a mű. Az apából – Zeller rendezésében – 2020-ban film is készült. Egy demenciában szenvedő nyolcvanéves ember elméjének labirintusába sodor bennünket. A filmet hat Oscar-díjra jelölték, Anthony Hopkins megrendítő alakítása kiérdemelte a legjobb színésznek járó Oscart, a legjobb adaptált forgatókönyvért pedig Florian Zeller kapta a szobrocskát. Hopkins és Zeller intenzív és mély érzelmi folyamaton ment keresztül Az

apa készítése során. „Minden történet az élet törékenységéről mesél. Anthony Hopkins nemegyszer megkönnyezte a forgatást és a vágást. Az utolsó jelenetnél, amikor végre elkaptuk a megfelelő pillanatot, mindannyian sírtunk a forgatáson... de ez nem szomorúság volt, hanem öröm” – mesélte a rendező. Két évvel később egy másik darabját, a The Son-t (A fiút) is mozira adaptálta, Hugh Jackman főszereplésével. A fiú egy újabb nehéz témával foglalkozik: egy tinédzser depressziójával. A történetet ezúttal egy apa szempontjából meséli el, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megértse fia depres�szióját, de hiába küzd, csak sodródik, és a már bekövetkezett eseményeket tudja érzékelni. Zeller ismét tekintélyes szereplőgárdát vezetett: Hugh Jackman mellett Laura Dern, Vanessa Kirby és Anthony Hopkins játszik a filmben. Az író-rendező 2022 őszén egyesítette erőit a Mediawan európai csoporttal, valamint a Creative Artists Agency (CAA) korábbi ügyvezetőjével, Federica Sainte-Rose-zal, és a közelmúltban Los Angelesbe költözött. Létrejött a Mediawan Blue Morning Pictures produkciós cég, amely prémium filmeket és televíziós sorozatokat finanszíroz és gyárt. „A Mediawan nagyszerű partner volt a franciaországi színpadi produkcióimban, és nagyon örülök, hogy támogatásukkal elindítom a Blue Morningot” – mondta Zeller. – Régi kollégámmal, Federicával közös elképzelésünk van a merész, karaktervezérelt történetek elmeséléséről, abban a reményben, hogy globális szinten megmozgatja és leköti a közönséget.” „Ez az új együttműködés teljes mértékben összhangban van a Mediawan stratégiájával: a legjobb kreatív tehetségek összehozásával a nemzetközi vonzerejű prémium tartalmak fejlesztése érdekében – nyilatkozta Pierre-Antoine Capton, a Mediawan alapító elnöke. – Floriánnak forgatókönyvíróként és rendezőként is nagyon egyedi érzéke van a történetmeséléshez, alig várom, hogy lássam, milyen történetet hoz a vászonra” – tette hozzá. Zellert a franciaországi CAA és az Adéquat, valamint a Goodman Genow Schenkman Smelkinson & Christopher cég képviseli, amely cég Hollywood legkiválóbb tehetségeinek, köztük Anthony Hopkinsnak nyújt ügyvédi szolgáltatást.


„AUKCIÓ A CSELEKVÉSÉRT, LICITÁLJ AZ ALKOTÁSÉRT!” SZERZŐ: ART IS BUSINESS | FOTÓ: THIBAUT CHAPOTOT

A Párizsi Opera XVII. századi alapítása óta először szervezett adománygyűjtő aukciót 2023 januárjában. Franciaország első számú opera- és balett-társulata mintegy 200 millió eurós (215,1 millió dolláros) éves költségvetésének kevesebb mint felét kapja a kormánytól, és küzd a Covid-járvány, a növekvő energiaárak és az infláció jegyeladásokra gyakorolt elhúzódó hatásaival.

Az Aukció a cselekvésért, licitálj az alkotásért! elnevezésű kampányhoz európai luxusházak, gyűjtők és művészek is csatlakoztak. Az Opera jótékonysági szervezete, a Friends of the Paris Opera (A Párizsi Opera Barátai) a Sotheby’s-szel együttműködve mintegy hetvenöt tételből álló digitális aukciót ütemezett január végére. A gálát az Opera XIX. századi színházépületében, a Palais Garnier pazar előcsarnokában tartották. Anselm Kiefer német művész, aki 2009-ben installációt készített az Opera Bastille-ban, az intézmény másik párizsi színházában, egy festményt adományozott, a Rolex egy 16–32 ezer dollár közötti összegre becsült Cosmograph Daytona karórát, a Chanel haute couture-élményt ígért. Az ékszerészek is csatlakoztak a törekvéshez: az olasz Buccellati ház egy pár sárga arany fülbevalót és egy hozzáillő nyakláncot kínált kollekciójából; a Bentley & Skinner régiségkereskedő Viktória királynőhöz és Irina Baronova balerinához köthető ezüsttiarát adományozott; a kínai Feng J tervezőcég egy pár fülbevalót és egy karperecet készített fehér zománcból, lila, szürke és fekete spinellekkel (ásványokkal).

A Chaumet egy Joséphine Aigrette Impériale nyakláncot ajánlott gyémántból és tenyésztett gyöngyből. „A Chaumet ékszermárka az általa támogatott projektek révén ugyanazt az elkötelezettséget, ugyanazokat a társadalmi felelősségvállalási értékeket vallja, mint a Párizsi Opera” – írta a francia társaság vezérigazgatója, Jean-Marc Mansvelt egy e-mailben. – Ezért lelkesen gyűltünk össze a francia nemzet és a világ kimagasló intézménye körül.” Az Operát 2020 óta igazgató Alexander Neef úgy fogalmazott: „Pozitív értelemben elképedtem. Az összegyűlt adományok felülmúlják a várakozásomat”. A pénzt oktatási, ismeretterjesztő programjaikra fordítják, beleértve a 28 év alattiak számára megfizethető jegyeket, valamint egy ifjúsági zenekar alapjait, amelyet a párizsi és környéki konzervatóriumokkal együttműködve kívánnak megalakítani. „Ez hosszú út, amin most kell elindulnunk, hogy biztosítsuk az opera jövőjét.” A dalszínházak működtetése a legköltségesebb a világon mindenütt, az operaházak számára nélkülözhetetlen a vállalati, illetve magántámogatás. A párizsi intézmény fő szponzorainak

egyike az EY France. „Az EY tizenkilenc éve kíséri a Párizsi Operát és projektjeit, amelyek középpontjában a mindenki számára elérhető kultúra, a művészi alkotás és az új tehetségek képzése áll. Büszkék vagyunk erre az elkötelezettségre, büszkék vagyunk arra, hogy az Opera kiváló törekvését megoszthatjuk munkatársainkkal és ügyfeleinkkel” – nyilatkozta Eric Fourer ügyvéd, az EY franciaországi vezető partnere. „Én a Párizsi Operában és csapatában a francia kiválóság szimbólumát látom. Ez a világ legpazarabb helye egy opera- vagy egy balettelőadás élvezetére! Szeretem megosztani ügyfeleimmel és munkatársaimmal az egyes előadásokból fakadó lelkesedést és energiát. Mély érzelmeket vált ki belőlem, hogy ajtót nyitok nekik erre a világra” – fogalmazott Jean-Luc Petithuguenin, a Paprec Group vezérigazgatója. „A Chanelt és a Párizsi Operát egyesítő partnerség azt az élő és örök köteléket ünnepli, amelyet a tánc testesít meg. Szponzoráljuk a balettszezon nyitógáláját, és az egyik gálabalett jelmezének elkészítésével hozzuk el szakértelmünket az intézménybe” – mondta a Chanel divatelnöke, Bruno Pavlocskij. Ugyancsak elkötelezett Jacques Ripoll, a Crédit Agricole CIB vezérigazgatója: „Nagyon büszkék vagyunk a Párizsi Opera szponzorálására. Ez az intézmény több mint háromszázötven éve virágzik, olyan közös értékeink vannak, mint a kiválóság, a kreativitás és a tudás átadása a fiatalabb generációknak. Partnerségünk célja a Párizsi Opera művészeti projektjeinek támogatása, különösen elkötelezettek vagyunk amellett, hogy a balett-társulat nemzetközi turnéit kísérjük, csapataink és ügyfeleink legnagyobb örömére Franciaországban és világszerte”. Az intézmény 2015-ben létrehozta a Párizsi Operaakadémiát, amelynek elsődleges célja: a fiatal művészek szakmai képzése és a közönség tudatos művészeti nevelése. Évente közel harminc művészt fogad a világ minden tájáról, hogy neves szakemberek mellett fejlődjön és tanuljon. Az Akadémia hamarosan új, nemek szerint kiegyensúlyozott karmesterképzési programot indít azzal a céllal, hogy erősítse a nők képviseletét a szakmában – arányuk jelenleg mindössze 4% Franciaországban. 23


A HARMADIK HELY DERDÁK ANDRÁS A FRANCIAORSZÁGI KASTÉLYPROJEKTJÉRŐL MESÉL

SZERZŐ: SZEMERE KATALIN | FOTÓ: FÖLDES ANITA

„Együtt lenni másokkal”, ez az, ami mindig is vonzotta Derdák Andrást, akit sokan a Banán Klub vezetőjeként, majd a Millenáris Park művészeti igazgatójaként, azután a Párizsi Magyar Intézet direktoraként ismertek meg. Legutóbb, több mint egy évtizedig ő volt feleségével és kollégáival a Sziget Fesztivál képviselője a francia nyelvterületeken (Franciaországban, Belgiumban, Svájcban és Luxemburgban). A Covid új gondolatokat és élethelyzetet hozott a Franciaországban élő Derdák Andrásnak, aki nemrég belevágott egy kastélyprojektbe.

A Facebook-oldalán, majd emailben gyűjtött társakat ahhoz, hogy kommunában élhessen, később, hogy közösen francia kastélyt vásároljanak. Viszonylag kevés ember fejében jár akár az egyik, akár a másik. Miért vágyott bármelyikre is? Alapvetően szeretek emberekkel lenni, és minden, amit az elmúlt harminc évben csináltam, valami hasonló volt. Előfordult, hogy a munkahelyemen laktam, mert a Párizsi Magyar Intézetben az igazgatói lakás az épületben volt. A kommuna gondolata pedig úgy alakult: láttam, a szüleink nem készültek fel rendesen arra, hogy idővel más lesz az igényük, mint fiatalon. A másik ok, hogy jóllehet, mindig bejelentett munkahelyeim voltak, szinte biztos, hogy a kortársaimmal együtt nem abból lesz nyugdíjunk, hanem, amit megteremtünk magunknak. Abban gondolkodtam, hogy vennénk egy nagyobb tanyát tíztizenkét házzal, mindenki külön lakna, de lennének közösségi terek. A feleségének, Anitának is ez a vágya? Nem, ő kifejezetten taszítást érez ebben az ügyben. Városi lánynak tartja magát, és egyelőre nem látja bele mindazt a jót, amit én. És akkor jött a Covid, amikor elfogytak a munkáink. Cégünkkel különböző fesztiváloknak dolgoztunk: a magyar Szigetnek, a Balaton Soundnak, a szerb EXIT-nek és több másiknak a keleteurópai régióban. Mindent menedzseltünk a francia nyelvterületeken az utazásoktól a reklámokig, a sajtótól a 24

jegyárusításig, a social médiától a helyi kemping és kocsma szervezéséig, előadókat javasoltunk és tehetségkutatókat szerveztünk. Amikor a járvány után már lehetett újra dolgozni, akkor nem vágtunk bele, nem volt kedvünk hozzá. Ez egybeesett azzal, hogy lejárt az aktuális hároméves szerződésünk, a Szigetnek is jól jött, mert a jelenlegi gazdasági helyzetben olcsóbb megoldást akart találni. Gyakorlatilag két éve a tartalékainkból élünk, és ez nem is lett volna elképzelhető a francia állam segítsége nélkül. A munkanélküli segély itt két évig tart például, nem három hónapig, mint Magyarországon. Két év után más munkát keresett? Már előbb. Bár továbbra is szeretek a Nagyszínpad szélén állni és nézni ötvenezer ember örömét, személyesebb dologra vágyom. Így nekem a kastélyprojekt lett a munkám. Hogy lett kastélyprojekt a közösségi házvásárlás helyett? Mi riasztotta el az első elképzelésétől? Engem semmi nem riasztott el, bár a feleségem tiltakozása kicsit csökkentette a lelkesedésemet, de nem ez volt a szűk keresztmetszet, hanem az, hogy kiderült, akinek pénze van, az nem Dél-Franciaországot választja, hanem valamelyik skandinávot. Akinek nincs pénze, az nem tud beszállni. Aki elhagyná Magyarországot, az nem Franciaországba jönne, mert inkább

angolul vagy németül beszél. A speciális szűrőn nem maradt fönt még három-négy család sem. És egyedül kommunát csinálni nem életszerű. A kommuna nem jött össze. A kastélyvásárlás ötletével kiket keresett meg? Franciaországban szóltam néhány ismerősnek, de nem vágtam bele a fundraisingbe, amely annyira népszerű itt: sokan úgy vásárolnak kastélyt, hogy öttíz eurónyi mikroadományokból összegyűjtik az árát. Úgy éreztem, mégis csak Magyarországon van „hitelem”, aki kicsit követte a magyar kulturális élet történéseit, találkozhatott a nevemmel. Szóval, egyszerűbbnek tűnt megkérdezni néhány sikeres magyar barátomat, van-e kedvük beszállni. Legnagyobb meglepetésemre nem volt senkinek. Ugyanaz volt az indok, mint a kommunánál? Értelmezhetetlenül picinek találták ezt a léptéket, a megtérülést, a pénzforgalmat. Az öt lakrészes épület a „francia kerttel” egy nagy budapesti lakás árába kerül. Tehát nem fogunk őrült pénzt elkölteni most az első kastély beindítására… Így menet közben módosítottam a célközönségen, és megtaláltam egy „érdeklődő réteget”. Ők azok, akiknek már van spórolt pénzük, de nem ez az egyetlen tartalékuk, továbbá úgy mérték föl a hazai viszonyokat, hogy helyesebb, ha euróban és nem magyarországi bankban tartják a megtakarításukat.


Ön csak az ötletgazda és kivitelező, vagy anyagilag is beszállt a projektbe? Mi is beszálltunk anyagilag, noha nem vagyunk könnyű helyzetben, mivel ugye két éve gyakorlatilag nincs munkánk, és a tartalékainkat éljük fel. Hogy kezdtek kastélyt keresni? Tulajdonképpen ez is véletlenül alakult így. A Covid második évében világossá vált, hogy fel kell számolnunk a cégünket, el kell bocsátani az alkalmazottakat, és egyszer csak a legnagyobb költségünk a saját lakásunk bérleti díja lett Montpellier-ben, ami addig szinte eltűnt a többi kiadás között. De ha nincs bevételed, akkor azért ez mégis jelentősebb összeg. Elkezdtem körbenézni, hogyan lehetne ezt csökkenteni. Abban biztos voltam, hogy maradnék Franciaországban, és hogy ötvenévesen már nem akarok kisebb lakásba költözni. Nem hatalmas a miénk se, de van egy komfortfokozat, amihez azért ragaszkodnék. Nem akarok a külvárosba költözni, mert az bár anyagilag jó kompromisszumnak tűnik, de az embert autóhoz köti, és nincs igazi közösség sem, mert mindenki csak aludni jár haza. A természet sincs annyira közel, mert az még a város része. Elkezdtem falvakat nézni a környéken, és megismerkedtem egy ingatlantípussal, ami hatszáz négyzetméternél kezdődik és néhány ezer négyzetméterig tart. Ezekben nyilván több generáció lakott együtt. Esetemben nemcsak a lakásproblémára adna választ, hanem a megélhetésre is, benne rejlik egy minőségi panzió lehetősége. Tehát akkor beköltöznének a kastélyba? Nem. Az a kompromisszum Anitával, hogy megtartjuk a montpellier-i lakást, és ez a munkahelyemmé válik, ami nyilván előbb-utóbb a lakásunk is lesz, mert nehéz másképpen csinálni. Sok eladó kastélyt vagy kúriát talált, ami megtetszett? Volt sokféle árkategóriában – félmillió eurótól hat-nyolc millióig. Nem akartam elsőre a legdrágábbat választani, hiszen ez nekem is ismeretlen terep. Ha kipróbálom, megismerem az összes részletét, lehet továbblépni. Amit most megveszünk, az egy reneszánsz kiskastély Val d’Aigoual-ban, és szerelem volt első látásra – nemcsak nekem, hanem Anitának is. Az első látogatás után hümmögve azt mondta: ezt én is el tudnám képzelni. A helynek lelke van és négyszáz éves

története, valamint a tereinek elég erős a hangulata. A robusztussága mellett elegáns, a legvékonyabb fal is minimum nyolcvan centi. Szóval, ez örök időkre készült. Tartozik hozzá egy ezerhétszáz négyzetméteres őspark kétszáz éves szelídgesztenyefával, citrussal, magnóliával. A telek hosszanti szélét patak szegélyezi, amely később folyóvá növi ki magát. Mindez ráadásul a falu közepén, úgy, hogy nem lehet belátni sehonnan. Teljesen zárt világ, de ha kilép az ember, a szomszéd másfél méterre a pék. Kicsit lejjebb a bolt, szemben pedig a parkoló. Ráadásul a legnagyobb francia természetvédelmi övezet, a Cévennes Nemzeti Park kellős közepén van. Megvenni amúgy nem volt könnyű, mert a tulajdonos sokáig töprengett, eladja-e. Van több háza, jól elvolt itt, és nincs igazán szüksége pénzre. Több mint egy évig győzködtük. Hány tulajdonosa lesz a kastélynak? Részvénytársaságot alapítottunk, és tizenketten leszünk ebben érintettek. A bankhitelszerzés egy kicsit nehezebben megy, mint amit vártam. A finanszírozás kétharmada megvan, és egyharmad rész hitelt akarunk fölvenni. Azonban 2023-ban, Európában, ha valaki külföldi, az sajnos fennakadást okoz a rendszerben. Eredetileg nem akart hitelt felvenni. Miért döntött mégis mellette? Miután kisbefektetők vásárolják meg a kastélyt, nem akartam teljesen szétforgácsolni a céget több tucat tulajdonos között. Kiderült az is, hogy a bankhitel itt még olcsóbb, mint egy új befektető. Abban reménykedem, hogy egy-két hónapon belül megállapodunk a bankkal. Addig egy építész segít a tervezésben és az engedélyek beszerzésében. Szerencsére jó állapotú az épület, de a négyszáz-valahány négyzetméterre összesen másfél fürdőszoba jut. Tehát lesz mit matatni, de nem vészes: a falakhoz nem nyúlunk. Remélem, jövő ilyenkor már nyithatunk! Az addig tartó időszak a szívemnek talán a legkedvesebb: idejöhetnek azok az ismerősök, barátok, akik szívesen segítenének vagy csak meg akarják nézni a helyet. Így lesz egy évig kommuna a kastélyból. Szimpla hotelben gondolkodik, vagy programokon is töri a fejét? Inkább kulturális programokat akarok szervezni, mint hotelt üzemeltetni. De azt megtanultam: a megélhetésemet nem

szolgáltathatom ki annak, hogy szeretek eseményeket csinálni. A hely megteremti majd azt a részt, amiből megélünk. Rengeteg barátom jelentkezett, színházasok, filmesek és a gasztroszakmából is, hogy szívesen jönnének és csinálnának itt valamit. Azok is, akiknek nincsen pénzük beszállni, de valamilyen workshopban, fesztiválban benne lennének. Amikor először ültünk le beszélgetni a falu polgármesterével, lelkes lett, mert valójában a kulturális programok hiányoznak innen. Ez azt jelenti, hogy a falu néhány éven belül sokkal vonzóbb turistacélpont lehetne. Ez amúgy mennyire kedvelt turistacélpont? Sokan jönnek Dél-Franciaországba. Ez a vidék gyakorlatilag olyan, mint Provence, csak kevésbé fölkapott. A falu négyszáz méterre van a tengerszint felett, innen indul egy túraútvonal, télen pedig a sípályákon nagy az élet tőlünk harminc kilométerre. Folyó fut a hegyek között, lent végtelen szőlőmezők és olívaültetvények. Ez egy ezerötszáz lelkes falu az UNESCO világörökség területén, amelyben mintegy háromszáz Airbnb lakás és két szálloda üzemel jelenleg is. Járt majdnem egyéves képzésre ezzel kapcsolatban. Ott mit lehetett megtanulni? Van egy fogalom franciául: tiers-lieux, (third place angolul), amely „harmadik hely”-et jelent. Nem terjedt még el annyira Magyarországon, mint Franciaországban. Ez olyan helyre utal, ami se nem az otthonod, se nem a munkahelyed, hanem egy harmadik, ami arra való, hogy ismeretségeket kössenek az emberek, barátkozzanak, együtt legyenek. Kicsit olyan, mint amilyen a Banán Klub* volt? Hát ez az, köszönöm, igen. Tulajdonképpen ezt csináltam a kezdetektől fogva. Szóval, a tanfolyamtól sok újat nem kaptam, de egy éven át tizennégy, hozzám hasonló terveket dédelgető figurával voltam együtt. Megnézhettük, mások hogyan csinálják a környéken, megtudhattuk, mik voltak a buktatók. Ráadásul nagyon szimpatikus módon, senki nem konkurenciaként fogadott bennünket, hanem megmutatott, elárult mindent, ami segíthet nekünk. * A BANÁN KLUB EGY FÜGGETLEN EGYESÜLET ÁLTAL MŰKÖDTETETT ALTERNATÍV KULTÚRHÁZ VOLT A KILENCVENES ÉVEKBEN.

25


„Franciaország kulturális vonzerejének életre keltése” SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA | FOTÓ: UZSÁK ZOLTÁN A francia nyelvű világ, a francia kultúra és nyelv szerelmesei számára megkerülhetetlen találkozóhely, vitaestek, filmvetítések, fesztiválok, kiállítások, könyvbemutatók helyszíne a budapesti Francia Intézet. Új korszakot nyitott a francia–magyar kulturális kapcsolatokban, amikor 1992-ben felavatták az Institut Français Bem rakparti csupa üveg, franciásan szellős épületét, amely kimondottan a francia kultúra házának épült. Jelentőségét, oktatásban betöltött szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a falai között található az ország egyik legmodernebb nyelvi központja, médiaés könyvtára, olvasóteremmel. A francia életstílust közvetíti az intézményben tavaly megnyílt Le Troquet Bistrot kávézó, étterem, borbár, valamint a Librairie Latitudes független könyvesbolt. A budapesti Francia Intézet igazgatója, Pierre Pedico egy éve tölti be a hivatalát. Latin-amerikai országokban, az Egyesült Államokban felépített karrierjét a Dunaparti palotára „cserélte”.

PIERRE PEDICO, A FRANCIA INTÉZET IGAZGATÓJA, A MAGYARORSZÁGI FRANCIA NAGYKÖVETSÉG KULTURÁLIS ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉSI TANÁCSOSA

Washingtoni diplomáciai szolgálat után került Magyarországra. Mi vonzotta ide, milyen kapcsolata van hazánkkal? Budapestet megelőzően Washingtonban dolgoztam karrierdiplomataként. Kiskorom óta behatóan érdekel a civilizációk, a népek történelme, a nemzetek felépítése. Magyarországról viszonylag keveset tudtam, azzal viszont tisztában voltam, hogy több mint ezer évre tekintenek vis�sza a magyar–francia kapcsolatok, a bencés szerzetesek Pannonhalmára érkezése óta. Szerettem volna többet megtudni Magyarország kultúrájáról 26

és történelméről. Örültem, hogy kulturális posztot tölthetek be egy nagy történelmi, civilizációs múltú országban. A második világháború után a kommunista kormányzat felszámolta a francia jelenlétet Magyarországon. 1956-ban a francia közvélemény a szabadságharcot vívó magyarok mellé állt, 1961-ben kezdődött a két ország közötti olvadás, közeledés. A demokratikus átalakulás után a francia–magyar kulturális kapcsolatok nagyon fontos dimenziót kaptak. Bevallom, engem lenyűgöz Budapest, az intézetünk gyönyörű épülete, mint ahogy az is, hogy a magyarok mennyire kötődnek

a költészethez. Azt tapasztalom, hogy fejből tudnak idézni verseket, ez nem mondható el a franciákról. Itt aztán lehet inspirálódni, érezni a költészet vibrálását a levegőben. Mennyire szabad a keze abban, hogy személyes érintettséget, saját elképzeléseket is belevigyen a francia kulturális intézmény vezetésébe? Szerencsére a személyes célkitűzésem egybeesik a francia külügyminisztérium, továbbá a nemrég kinevezett új nagykövet, Claire Legras célkitűzéseivel, hogy a tevékenységünket a francia nyelvű világ jövőbeli nagykö-


veteire, a mai fiatalokra összpontosítsuk. A tizenöt és huszonöt év közötti fiatalok megnyerése a cél, hogy a nyelviskolánkba járjanak, megtanuljanak franciául. A harmadik legtöbbet oktatott nyelv Magyarországon az angol és a spanyol után a francia. Évente huszonegyezer diák választja, több mint százezren beszélik ebben az országban. A pozíciónk megtartása, erősítése érdekében oktatási stratégiai tervünk részét képezi, hogy vonzóvá tegyük a fiatalok előtt a Francia Intézetet. A személyes vágyammal is egybeesik, hogy olyan kulturális, vizuális, intellektuális, egyetemi, tudományos programokat mutassunk be, amelyek megszólítják a fiatalokat. Milyen új programokról, stratégiáról lehet beszélni, ami felkeltheti a diákkorú és egyetemista közönség érdeklődését? Március közepén látványosan, futóversennyel ünnepeltük meg a D-500-at, a 2024-es párizsi olimpiai játékok megnyitója előtti ötszáz nap alkalmából rendezett világ körüli váltófutást, sok fiatal részvételével. Számos eseményt rendezünk Gustav Eiffel halálának centenáriuma alkalmából. Felavattuk a Francia Intézet épületében a Gustav Eiffel-termet, amely egy digitális múzeumot, egy gyártási laboratóriumot is magában foglal. A legnagyobb francia kulturális intézmények, múzeumok remekműveit teszi elérhetővé a digitális múzeum, interaktív módon fedezheti fel a műkincseket a tízen-, huszonéves korosztály. A FabLab gyártási laboratórium egy digitális eszközökkel felszerelt munkaterület, ahol a tanulók a három dimenziós tárgyak koncepciójával, modellezésével, nyomtatásával ismerkedhetnek, hozhatnak létre hasonlót, tanári közreműködéssel. A XXI. század kihívásainak igyekszünk megfelelni a digitális Gustav Eiffel-teremmel. Milyen prioritások érvényesülnek az oktatási és kulturális intézményekkel közös programok kialakításában? Korábban a pandémia korlátozta erőteljesen a költségvetésünket, manapság az energiaválság. Ennek következtében nagyon célirányos stratégiát kényszerülünk alkalmazni a programok kialakításában. Mindez

több alappillérre épül, úgymint a francia nyelvű világ támogatása, a francia nyelv tanulásának fejlesztése a magyarországi iskolákban és egyetemeken. A Francia Intézet Nyelvi Központjában csakúgy, mint a budapesti Gustav Eiffel Gimnáziumban hétszázan tanulnak, tíz kétnyelvű szekció működik az országban, elemi iskolai és óvodai szinten, továbbá öt magyarországi egyetemi francia tanszék. A jövőnek dolgozunk, a jövő francia nyelvű gazdasági, politikai, tudományos és művészeti szereplőinek képzésével. Hasonlóképp elsődleges célkitűzésünk Franciaország kulturális vonzerejének életre keltése magyar kulturális és kreatív iparágak értékének növelésével. Könyvbemutatók, művészeti csereprogramok, színházi előadások, zenei és vizuális programok területén az eddiginél átláthatóbb és koncentráltabb együttműködések kiépítésére törekszünk. Komoly hagyománya van az Intézet falai között tartott vitaesteknek, konferenciáknak. A közéleti, társadalmi szerepvállalás is szerves részét képezi a működésüknek? Egy olyan időszakban, amikor Magyarország és Európa többi része között politikai nézeteltérések, feszültségek vannak, a Francia Intézet folytatja erőfeszítéseit, hogy hálózatokat hozzon létre a francia és a magyar kulturális szakemberek, művészek és értelmiségiek között, és hogy az együttműködés stafétájaként, a közvetítés és a szabad véleménynyilvánítás helyeként pozícionálja magát. Az európai értékek nagyon fontosak számunkra: a szólás- és sajtószabadság, a kisebbségek, a nők, az LMBTQ-közösségek jogai. A RomEurope-pal (a romák felsőoktatáshoz való hozzáférésével és integrációjával foglalkozó egyesület) karöltve szimpóziumot szervezünk a roma kisebbségek témájában. Októberben konferenciát rendezünk a magyar nemzet felépítéséről Ady Endre híres kompország fogalma köré, neves magyar és francia történészek részvételével. Tudományos, kutatási projekteket is finanszírozunk. Évente több mint háromszázezer eurót szán a francia kormány egyetemi, kutatói ösztöndíjakra.

Budapest kulturális élete rendkívül sokszínű, gazdag. Hol helyezkedik el ezen a palettán a Francia Intézet partneri együttműködések, szponzoráció, egyéb támogatások terén? Nem titok, hogy a budapesti kulturális kínálat élvonalába szeretnénk állítani újra az intézményt partneri kapcsolataink szélesítésével. 2023-as kulturális programunk is arra a koncepcióra épül, hogy a Francia Intézet Budapest kortárs kulturális életének középpontjába kerüljön. Ahhoz, hogy láthatóbbá tegyük magunkat, szorosan együttműködünk fesztiválokkal, már bejáratott klasszikus és kortárs kulturális helyszínekkel. Ezek közé tartozik a Trafó, az A38, a Budapest Music Center, a Ludwig Múzeum, a Zeneakadémia, a Müpa, a Szépművészeti Múzeum, a MOME. Magyarországon olyan kiemelt fesztiválokat támogatunk, mint az Átlátszó Hang, az UF Fest, a BMC Jazzdoor Fesztivál, a Budapest Fotó Fesztivál, a Bondoro, a Művészetek Völgye, továbbá élő performansz- és street art fesztiválok. A partneri kapcsolatok közül mindenképpen kiemelném a Veszprém–Balaton régiót, az Európa Kulturális Fővárosa 2023 programot. A francia kezdeményezésű Teatroskop előadó-művészeti támogatási programnak immár Magyarország is tagja. Ez a szervezet jelentős láthatóságot biztosít a Veszprémben fellépő francia művészek, színészek számára a régióból meghívott szakemberek révén. Mit gondol a kultúra XXI. századi szerepéről? A kultúra megkerülhetetlen, döntő szerepet játszik a társadalomban, mivel egy közösség, embercsoport értékeit, hagyományait, normáit, életmódját tükrözi. Identitástudatot biztosíthat a társadalom tagjai számára. A cserekapcsolatok, az identitásteremtés központjává szeretnénk válni, mert meggyőződésünk, hogy a kultúra erősítheti a társadalmi kohéziót, a nemzetek, a népek közötti toleranciát, megértést, empátiát, a kisebbségek jogainak, az európai értékeknek, a sokszínűségnek a tiszteletét. A kultúra elősegítheti a kreativitást, a művészi kifejezésmódot és nem utolsósorban a tudás, a hagyományok átadását. 27


AMIÉRT CSAK RAJONGANI LEHET – 20. TÁNCBIENNÁLÉ, LYON, 2023. SZEPTEMBER 9 – 30.

SZERZŐ: TÓTH ARTIN | FOTÓ: LYONI BIENNÁLÉ Ha az embereket megkérdezik, mi a nagy álmuk, hova utaznának el legszívesebben egyszer életükben, a nagy többség válasza egy ábrándos sóhaj kíséretében: Párizsba. Ám a kulturális ínyencségek iránt érdeklődő zarándokok számára komoly versenytárs a francia térképen Lyon. Itt rendezik meg ugyanis évről évre a La Biennale de Lyon (Lyoni Biennálé) fesztivált, amely tizenkét helyszínt foglal magába Lyonban és annak metróövezetében, óriási sikert aratva a helybéliek, a turisták, valamint a világ minden tájáról érkező művészeti és médiaszakemberek körében. A Lyoni Biennálé olyan kulturális vállalkozás, amely – a Velencei Biennáléhoz hasonlóan – évenként felváltva rendez meg két nagy nemzetközi eseményt: a Táncbiennálét és a Kortárs Művészeti Biennálét, tehát aki a művészetek iránt érdeklődik, kedvére válogathat, nem fog csalódni. Idén 14. alkalommal, 2023. szeptember 10-én lesz Európa legnagyobb koreográfiai felvonulása, a Défilé de la Biennale de la danse, a Táncbiennálé parádéja. Ezzel a programmal startol a fesztivál, amely egy évvel az olimpiai játékok előtt ünnepli a művészet és a sport találkozását. A rendezvény sajtófelelősét, Laura Lambogliát kérdeztük az esemény apropóján.

Kinek az ötlete volt eredetileg a parádé? A Défilé Táncbiennálét Guy Darmet álmodta meg és indította útjára 1996-ban, és azóta városunk ikonikus eseményévé vált – hűen tükrözi az emberi kreativitást és a közösség alapvető igényét az érzelmek kifejezésére. A mai napig az a legfontosabb küldetése, hogy támogassa, előmozdítsa, fejlessze és terjessze ezt az értékes összekapcsolódást. A résztvevők és a nézők olyan rituálét élnek át a tánc segítségével, amely új köteléket teremt a művészek és a lakosság között. Mivel 28

a művészet nyilvános térben, mindenki számára elérhető módon jelenik meg, így megtestesíti elkötelezettségünket: kulturális lábnyomunk növelését. Jelenleg ki vezeti a fesztivált? A La Biennale de Lyon olyan nonprofit szervezet, amely két nagy fesztivált rendez, a Táncbiennálét és a Művészeti Biennálét, és ugyanaz a csapat, két társigazgató és egy ügyvezető igazgató irányítja a munkát. A két esemény együtt rendkívül pozitív hatást vált ki: az egyre szélesebb közönségréteg bevonása, az interdiszciplináris

párbeszédek megindulása, a motivált és kvalifikált személyzet magas színvonalú együttműködése, a konkrét események gyártási know-how-jának fejlesztése és a fokozott médiahatékonyság mind közös eredmény. Az idei év hívószava a défilé, a tömeges közös felvonulás – korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Miért ezt választották? A tizennegyedik alkalommal megrendezett fesztiválon a Lyoni Táncbiennálé művészeti igazgatója, Dominique Hervieu úgy döntött, hogy a Défilé cím-


mel is kiemeli az esemény egyesítő erejét – amit köszönünk neki. Hisszük, hogy most különösen fontos hangsúlyoznunk az „együtt” jelentőségét. A közösségi összefogásra, közös értékek alkotására most nagyobb szükségünk van, mint valaha. Akik azért dolgoznak, hogy a parádé minden évben megvalósulhasson, a közösségi összetartozást példázzák, ahogy a háromszázezer néző is, akik együtt nézik a táncok, kultúrák és korok lehető legszélesebb körét felvonultató ünnepi eseményt. Szervezési, irányítási szempontból hogyan működik a biennálé? Az egész éven át tartó folyamatos munka összehangolt, rendkívül jól működnek együtt az események szervezői és a helyi intézmények. A Lyoni Biennálé társigazgatóin keresztül – akik a megfelelő intézményeket is vezetik –, lehetővé válik, hogy élvonalbeli művészek legyenek a „húzónevek”. A folyamatos párbeszéd kétirányú, eredményes áramlást generál, nem pedig rivalizálást, ami mind az intézmények, mind a rendezvény fejlődését gátolná. Mivel a közös cél megkönnyíti a csapatok közötti együttműködést, „természetes módon” képesek fejleszteni a rendezvényeket, gazdagítani a közönséget. Mi a fesztivál fő célja? A megosztottsággal és a befelé fordulással fenyegetett időszakban elengedhetetlen a városunk identitását meghatározó testvériség szellemének megőrzése. A fesztivál segítségével megerősítjük azt a vágyunkat, hogy minden egyes ember energiáját és kreativitását értékelve, arra támaszkodva közösen építsük a jövőt. Ezért is olyan becses hagyomány a parádé: a tánc egyetemes nyelvét megidézve egyedülállóan képes hídépítésre, korlátok lebontására, új lehetőségek felvillantására. A Lyoni Metropolisz hatósága a gazdaság- és településpolitikát kulturális és társadalmi cselekvéssel párosítja, és ambíciója, hogy több szolidaritást és emberséget hívjunk életre. Égető szükségünk van a művészetre, az alkotásra, a táncra. A 2023-as biennálé felkéri a lyoni lakosokat, hogy minden eddiginél nagyobb számban vegyenek részt a kalandban, ne féljenek új utakat találni az élet és a világ átgondolására.

A program elsősorban a metró környékének lakóiról szól, akik más városrészekből és városokból származó amatőr táncosokkal társulva élhetik át a szívet melengető élményeket. A parádé, a több hónapon át előkészített felvonulás lényege az intenzív interakció, valamint az általunk különösen nagyra értékelt társadalmi és földrajzi keveredés lehetősége. Mivel a fesztiválon más országokat is befogadunk, a nemzetközi nyitottság a parádéra és a Táncbiennáléra egyaránt jellemző. Városunk életének csúcspontja lesz ez a sokszínű ünnep! Támogatja-e a fesztivál új alkotások létrehozását, megismertetését? A Lyoni Biennálé költségvetésének jelentős részét minden évben új koreográfiai és vizuális művészeti alkotások készítésére fordítja. Ezek terjesztésére is törekszik, különösen a tánc területén. Ezen kívül feladatának tartja a közönség művészeti nevelését is: a lehető legszélesebb közönségréteget szolgálja ki, az újoncoktól a legtudatosabb érdeklődőkig. Élénk a

helyi közösségek támogatása is: NagyLyon és az Auvergne-Rhône-Alpes régió számos városának bevonásával, mozgósításával kreatív, részvételi és kiegészítő eseményeken keresztül segítünk megerősíteni a társadalmi összetartozás érzését. Biennálénk – más kulturális szereplőkhöz hasonlóan – a világ megismerését az érzelmi intelligencia fejlesztésével szolgálja, a valóságot elsősorban az érzékeken keresztül tárja fel. Nagyon fontos számunkra Franciaország, ezen belül a lyoni régió népszerűsítése a nemzetközi színtéren. A biennálé sok külföldi szakembert vonz, komoly médiavisszhangot vált ki, így a kultúra hozzájárul a régió gazdasági vonzerejének növeléséhez is. Ön szerint melyek a felvonulás elengedhetetlen kellékei, ha életében először látogat el a fesztiválra valaki? Képesség a kulturális keveredésre, kapcsolati intelligencia, esztétikai tolerancia, és egy csipet szabad és örömteli emberi dimenziót sem árt a hátizsákba pakolni.

A Lyoni Tánc Háza igazgatója, a Lyoni Biennálé társigazgatója és a Lyoni Táncbiennálé művészeti igazgatója 2022 óta Tiago Guedes portugál táncművész, koreográfus. Dominique Hervieu-t váltotta, aki a Párizs 2024 programsorozat kulturális igazgatójaként folytatja pályáját. Guedes az „ON(L)Y TÁNC – a tánc közös jövője Lyonban” című projekttervével nyerte meg a pályázatot. „A Tánc Háza a párizsi Chaillot mellett az egyetlen olyan színház Franciaországban, amely csak táncot mutat be, és amely a világ egyik legnagyobb eseményéhez, a Táncbiennáléhoz kapcsolódik. A műsorok közel hetven százaléka újonnan, erre az alkalomra készült. A Tánc Házához csatlakozó Táncműhelyek (Ateliers de la Danse) is lehetővé teszik, hogy a mindenki számára elérhető táncról gondolkodjunk – az elődeim, Guy Darmet, majd Dominique Hervieu által létrehozott örökségbázisnak köszönhetően. A tánc, amely szorosan kapcsolódik a kortárs művészetekhez és más gyakorlatokhoz, nagyon hibrid terület, ezért az én szememben inkább »kontextus«, semmint tudomány. Ez lesz a programom kiindulópontja” – nyilatkozta kinevezésekor Guedes. A Kortárs Művészeti Biennálé regionális támogatását tavaly egyharmadával (253 ezer euróval) csökkentették, a Tánc Háza tervezett 2023-as támogatásának 47%-át megvonták, 180 ezer euróval kevesebbet kaptak. Ez azért is érintette rosszul a szervezőket, mert a 2021/2022-es szezont a Covid-19 okozta egészségügyi válság hatásai is befolyásolták: a jegyvásárlások száma 30%-kal, a látogatottság pedig 13%-kal (106 ezer nézővel) csökkent. „Ez a fesztivál számos kulturális és intézményi partnert, magánadományozót és társproducert hozott össze, akik nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Alkalmat adott arra, hogy csodálatos együttműködések szülessenek lyoni és nemzetközi múzeumok tudományos csoportjaival. Köszönet a művészeknek a csodás javaslatokért, az állami és magánintézményeknek, minden galériának, hitelezőnek, mecénásnak és adományozónak a nélkülözhetetlen támogatásért, és a közönségnek a kielégíthetetlen kíváncsiságáért!” – írta a 16. Kortárs Művészeti Biennálé szervezőcsapata. 29


Ruinart –

Fenntarthatóság és diverzifikáció a természetben és a művészetben is

SZERZŐ: JANKÓ JUDIT | FOTÓ: ROMAIN GUITTET

A Ruinart Champagne-ház sok szálon, és a márkához illő, nagyon tudatos és elegáns üzenetekkel építette fel művészettámogatási projektjeit. 1896-ban rendelt először műalkotást Alphonse Muchától, 2008 óta pedig minden évben egy-egy neves kortárs művészre bízza örökségének művészi újraértelmezését. Idén Eva Jospin francia művész kapta ezt a megtisztelő feladatot.

A Ruinart Champagne-ház nem gyűjteményt épít, azaz nem vásárlásokkal és egy művészeti kollekció gondozásával támogatja a művészetet, hanem kollaborációk mentén a művészek kreativitását, gondolkodásmódját használja, és behívja őket egyfajta közös gondolkodásba. Olyan win-win helyzetet alakít ki, ahol a művész rangot, publicitást és a márka fogyasztóinak figyelmét kapja, a Ruinart pedig pozícionálja magát, üzeneteket közvetít általuk, és presztízst növel. Szponzorként, önálló standdal jelennek meg a világ vezető művészeti vásárain, és pezsgőjük mellett művészeti projektjeiket is megosztják a nyilvánossággal, melyeknek alapgondolata, hogy a művészet összeköt és megvilágosít minket. A Carte Blanche névre keresztelt projekt keretében minden évben felkérnek egy kortárs művészt, hogy gondolja újra az évjárat egyik palackját. Mielőtt nekilátna az alkotómunkának, 30

körbeviszik a művészt a szőlőültetvényeken, és megmutatják neki a gyártás fázisait, a Maison működését. A 2023as meghívott, a francia Eva Jospin Promenád(ok), Művészi és érzékelési találkozás címen alkotott egy palackés egy díszdoboztervet, valamint egy teljes művészeti sorozatot. Művein keresztül (rajzok, szobrok és hímzések) egy titokzatos történetbe hív minket, amiben a táj és a belőle megszülető champagne mesél nekünk a történelem és az élővilág kapcsolatáról, az élet és a teremtés ciklusairól. Eva Jospin a Maison Ruinart borvidékét keresztmetszeti tájként fogta fel, a Montagne de Reims különböző, valós és képzeletbeli, geológiai és időbeli rétegeit vizsgálta. Jospin szenvedélyesen rajong Champagne régió földrajzi adottságaiért, történelmi múltjáért és a gazdasági erejéért, az ott megszületett pezsgőkészítési tudásért. A Crayère-nek nevezett pin-

cék földalatti világa, a szőlőtőkék és a felszín alatt összefonódott gyökereik, a francia királyok koronázóhelyeként szolgáló Reimsi székesegyház, a Ruinart család története (akik X. Károly alatt nemesi címet kaptak), az ősi krétabányák pincévé való átalakítása, a Ház elkötelezettsége a biológiai diverzitás mellett – mind-mind inspirálóan hatottak a művészre, és bedolgozódtak a munkájába. Eva Jospin festőként végzett a párizsi képzőművészeti egyetemen, és 2002-es diplomázása után a szobrászat felé fordult. Munkáihoz könnyen beszerezhető, egyszerű alapanyagot választott, kartonpapírból készített természet ihlette világokat. A kartonpapír-szobrászat mellett indiai tintával készített rajzokat, ám ahogy apránként elmozdult az érdeklődése a reneszánsz építészet és a kertek felé, úgy emelt be új anyagokat (bronz, rézhuzal) és technikákat – például hímzés


– művészetébe. Munkái gyakran történelmi hivatkozásokból táplálkoznak, és tevékenysége hozzájárul a tájkép megújulásához. A Maison Ruinart művészi újraértelmezésének részeként Jospin különleges gyűjtői díszdobozt készített egy Blanc de Blancs Jeroboam pezsgőhöz. A palackot tartalmazó fadobozt műalkotássá alakította: egyedi gyártású, bőrpántokkal rögzített, miniatűr, kartonrétegekből faragott reimsi jelenetet látunk, ha kinyitjuk a dobozt. A palack lenyomata is kirajzolódik a tájban, amely a pezsgőkészítés és annak fénytől védett erjesztésének metaforája. A Ruinart kiemelten figyel a környezettudatoságra. Az idei ARCOmadrid alatt mutatták be a természetre való odafigyelést közvetítő művészi együttműködésüket Ignasi Monreallal, azzal a fiatal, barcelonai születésű, multidiszciplináris művésszel, aki spanyol énekeseknek készít videókat és látványterveket, de együttműködött már többek között a Guccival is. Monreal készítette a vásárra Ruinart standjának installációját, olajképeit is kiállították, és a Champagne-ház által adott ünnepi vacsorán megvásárolható volt az a tizennyolc különleges palack (tíz Blanc de Blancs és nyolc Rosé), amelynek a belső bőrtokján Ignasi Monreál festményei szóltak a fenntarthatóság kérdéseiről. A megtévesztő és valósághű festményeiről ismert Monreal, akit sokan a tányérokra festett ételmaradványok sorozatával azonosítanak, kétféle tervet képzelt el a Ruinart palackokhoz, amelyeket az általuk képviselt biodiverzitási kezdeményezések kapcsán rendeltek meg tőle. A Blanc de Blancs esetében a palackra egy darázst festett, a Rosé pezsgő rózsaszín címkéjén pedig egy Monarch pillangó ül, készen arra, hogy megigya a palackban található nektárt. Ezek a különleges kiadású palackok azokat az erőfeszítéseket hivatottak megjeleníteni, amelyek a Champagne régióhoz tartozó Taissy városában az erdő újratelepítését és a biodiverzitás helyreállítását célozzák. A „Vitiforestry” néven futó kísérleti program magában foglalja a fák és a növényzet újratelepítését Taissy történelmi szőlőültetvényei között, a biológiai sokféleség pótlására. A Monreal palackjainak eladásából származó bevételt teljes egészében az ökológiai tudatosság fejlesztésére

és erdőfelújításra fordítják. Ezen kívül maga a második tok – second skin, amit 2020-ban vezettek be – minden eddiginél jobban kíméli a környezetet, és az európai fenntartható gazdálkodású erdőkből származó papírból készült új dizájn körülbelül hatvan százalékkal csökkenti a karbonlábnyomot. A Maison Ruinart leginkább nagyszabású művészeti projektje most a Visszaszámlálás 1729-2029, a legrégebbi pezsgőház ugyanis 2029 szeptemberében ünnepli fennállásának háromszázadik évfordulóját. A Ruinart gazdag története során mindig is erős kapcsolatot ápolt a kortárs művészetekkel – az Alphonse Muchától 1896-ban megrendelt első műalkotástól a mai fiatal, feltörekvő tehetségek támogatásáig. 2029-ig tíz műalkotást helyeznek el a Maison történelmi borvidékének szívében, Reimsben, amelyek a művészet, a természet és a technológia közötti párbeszéden keresztül gazdagítják a Ház szimbolikus örökségét. A Maison Ruinart a háromszázadik évfordulóig minden évben megrendel egy olyan új művészeti vagy építészeti projektet, amely a fenntarthatóságot integrálja innovációval és kreativitással. Eddig három projekt készült el, az első a Mouawad Laurier művészduó Vissza a forráshoz című projektje, ami egy hanginstallációval kiegészített vizuális élmény, a művészet, a fenntartható fejlődés és a mesterséges intelligencia kereszteződésében, harminc méterrel a föld alatt, az UNESCO világörökség részét képező barlangrendszerben, a Crayère-ek szívében. A fémből készült alkotás egy ősi crayère mészkőpincébe ültetett szőlőtőkegyökér formáját ölti. A gyökér egy érzékeny, komplex, mesterséges intelligenciát használó készüléken keresztül érzékeli, mi történik odafent, a természetes környezetében. Képes követni az évszakok alakulását, aggódni a klímaváltozás miatt, vagy érzékelni a szél erejét, majd ezeket az elemeket átírja vizuális és hangélménybe, amellyel arra emlékeztet bennünket, hogy az ember és a természet sorsa szorosan összefügg. A második projekt Tomás Saraceno Mozgás című installációja, amely a környezetvédelmi kérdések iránti közös aggodalomból született, a klímaváltozás sürgősségét hangsúlyozza. A műalkotás a nap és a szél erejét

használja fel arra, hogy egy fekete aerocén (felfújható, lebegő szobor) szabadon szálljon, művészi nyomot hagyva ezzel Reims egén. Az Aerocene mobilalkalmazásnak köszönhetően a Maison Ruinart látogatói Aeroglyph elnevezéssel követhetik a fekete, repülő, felhőszerű tárgy útvonalát. A 2022-ben elkészült harmadik Visszaszámlálás projektet a land art úttörője, Nils-Udo készítette, Lakóhelyek címmel, Taissy szőlőültetvényének szívében. Az 1937-ben Bajorországban született Nils-Udo grafikát tanult, de gyorsan elfordult a mesterségesnek tartott festészettől. Elkezdett „virágokkal rajzolni, felhőkkel festeni, és vízzel írni”. Az 1970es évek eleje óta foglalkozik a tájjal, efemer műalkotásokat hozva létre, amelyeket fényképezéssel örökít meg. A művész az új növényzetből, új domborzatból merít ihletet, és ezeket az anyagokat, például szirmokat, leveleket és ágakat használja munkái megalkotásához. Installációja, egy három fából és szőlőből készült szobor, a Maison elkötelezettségét hirdeti a biológiai diverzifikáció iránt. A Taissy-dűlő, a Ruinart szőlőültetvénynek történelmi parcellája jelenleg egy kísérleti szőlészeti projekt helyszíne, amelynek célja a helyi állat- és növényvilág újrahonosítása. Ennek érdekében a szőlőtőkéket és a hajtásokat bizonyos sávokban eltávolították, hogy helyet adjanak az ökológiai folyosóknak, és ezekben a sávokban újratelepítették a hagyományos sövényeket. 2021 óta több mint tizenkétezer fát és cserjét ültettek el, többnyire helyi fajokat, mint például gyertyán, galagonya, som, bükk, fűz, berkenye és tölgy. 31


EIFFEL, AKI TÖBB MINT ÖTSZÁZ ÉPÍTMÉNYT ADOTT A VILÁGNAK, ÖT KONTINENSEN, HARMINC ORSZÁGBAN SZERZŐ: HORVÁTH VIKTÓRIA | FOTÓ: RND.DE

Idén van Gustave Eiffel halálának századik évfordulója. A centenárium alkalmából nem csak Franciaország, de a világ is megemlékezik a kivételes tehetségű és a maga korában francia nemzeti hősnek számító építőmérnökről és gyáriparosról. A hosszú és páratlan életutat olyan építmények is fémjelzik, amelyek ma is a világ leglátogatottabb emlékművei közé tartoznak. Eiffelt ma leginkább a nevét viselő toronnyal összefüggésben emlegetjük, azonban a Párizs szimbólumává avanzsált építményen kívül több mint ötszáz alkotás őrzi a zseniális mester keze nyomát Európában, Ázsiában, Amerikában, Afrikában, illetve Óceániában. Bármerre utazik az ember Spanyolországtól Olaszországig, Portugáliától Svájcig, Oroszországtól Romániáig, Mexikótól Peruig, Algériától Izraelig, Szudántól Madagaszkárig, Vietnámtól Új-Kaledóniáig, mindenhol felbukkan egy híd, egy viadukt, egy templom, egy szobor, egy pályaudvar, egy világítótorony, egy operaépület vagy egy csillagvizsgáló, amely Eiffel tervei alapján készült. A háromszáz méter magas és tízezer-egyszáz tonna tömegű torony mellett Eiffel legismertebb alkotása a New York-i Szabadság-szobor. A kétszáznégy tonnás legendás mű belső szerkezetének mérnöki munkái fűződnek a nevé32

hez. Nekünk, magyaroknak is jutott az eiffeli örökségből: a budapesti Nyugati pályaudvar főépülete, a Margit híd és a szegedi Belvárosi híd szintén a – néhány nappal a kilencvenegyedik születésnapja után elhunyt – mester munkája. A korszakos zseni nem csupán vitathatatlan tehetségének köszönhette hírnevét, hanem annak is, hogy rengeteget utazott, jó üzletember hírében állt, tehetséges munkatársakkal vette körül magát, továbbá roppant innovatív személyiség volt: fogékony az újításokra, nagy lelkesedéssel fogott bele a legkülönfélébb kísérletekbe. Neve felbukkan légcsavarokkal, szárnyakkal és lövedékekkel végzett aerodinamikai, valamint szabadeséses kísérletekkel összefüggésben; az Eiffel-toronyban radioaktivitás-méréseket és Foucaultinga-kísérleteket is végeztek. Az 1889. évi párizsi világkiállításra épített torony nagyon megosztotta a

franciákat, vitatták a szükségességét, megkérdőjelezték a létjogosultságát. Fennállása során többször le akarták bontani, fel akarták robbantani, illetve két ízben el is adták mint ócskavasat. Eiffel híres tornyának megítélése még ma is kettős: vagy a szeretetteljes „Öreg Hölgy” becenévvel vagy épp ellenkezőleg, a „Csúfság” jelzővel illetik. Egy azonban vitathatatlan: az Eiffel-torony ma a világ egyik leghíresebb építménye, amely tervezője (eredetileg ragadvány-) nevét világszerte ismertté tette. A turisztikai látványosság a SETE (az Eiffel-tornyot üzemeltető vállalat) adatai szerint tavaly több mint hatmillió látogatót fogadott, és százmillió eurós forgalmat generált. Jean-François Martins, a SETE elnöke az emlékév kapcsán úgy fogalmazott, hogy Eiffel „halálának századik évfordulóján emlékének adózni annyit tesz, mint a tudományos hódítás szellemét, az emberi zsenialitást ünnepelni, amely lehetetlennek gondolt egyenleteket old meg”. Párizs, de különösen az Eiffel-torony különleges – UNESCO által támogatott – kiállítással tiszteleg a neves mérnök hagyatéka előtt. A 2023 májusa és novembere között, a torony előterében megrendezendő esemény célja, hogy a látogatók egy magával ragadó utazás során (újra) felfedezzék a páratlan alkotás építésének történetét, valamint a bravúr mögött álló férfit, Gustave Eiffelt. A kiállítás megidézi a mérnököt, aki maga meséli el a torony építésének történetét a látogatóknak. Az emlékmű különböző részein elhelyezett QR-kódok segítségével a látogatók betekinthetnek az épület történetének kulcsfontosságú pillanataiba, képeibe – mindezt magával ragadó 360°-os panorámaélményként. Az „Öreg Hölgy” ősszel színhelye lesz egy, az elektronikus zenét és a digitális művészetet ötvöző előadásnak. A centenárium alkalmából született egy „Eiffel”-film, amellyel kapcsolatban Myriam Larnaudie-Eiffel, Gustave Eiffel ük-ükunokája úgy fogalmazott, hogy gyönyörű előjáték ragyogó és termékeny ükapja halálának századik évfordulójára, továbbá – összesen háromszázötven-ezer példányban – kiadtak egy Eiffel képmását viselő bélyeget. Az évforduló apropóján Eiffel leszármazottai kérelmezték, hogy ősük földi maradványait a párizsi Panthéonban, a legdicsőbb franciák mauzóleumában helyezzék el.


Közös nyelvünk a művészet Nyereményjáték, kiállítás, programok április 1. – május 14.

allee.hu


ÚJ DS 3 A KIFINOMULTSÁG MŰVÉSZETE

Keresd a DS STORE BUDAPEST-ben DSautomobiles.hu

– Az új DS 3 vegyes fogyasztása 0-6 l/100 km, vegyes CO2-kibocsátása 0-135 g/km (WLTP ciklus szerinti adatok). A kép illusztráció. Spirit of Avant-Garde: Avantgárd szellemiség.


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.