Art is Business Nr. 21

2022. JÚNIUS | 21. SZÁM

MAURER DÓRA

FESTŐMŰVÉSZ

Ahol a ginfogyasztás egy életérzés

premiumgin.hu

HA KÖVETJÜK VERDIT ÉS FISCHERT, SZEBB HELY LESZ A VILÁG KEDVES OLVASÓK! 2006-ban a – sokak szerint – bayreuthiaknál is jobb Parsifal-előadásokkal kezdődött a Budapesti Wagner-napok sora, és azóta Wagner-kultuszhellyé vált a Műpa kiváló akusztikájú, különleges színpadi és szellemi dimenziójú Bartók Hangversenyterme. A Wagner-rajongók nemzetközi tábora számára nincs június Műpa és Fischer Ádám, a budapesti fesztivál megálmodója, művészeti vezetője nélkül.

Ki gondolná, hogy alighanem a világhírű karmester inspirálta a Bartók Hangversenyterem építészeti megoldásait is? „Zoboki Gábor, a Műpa építésze, az egyik legnagyobb wagneriánus évente eljött az előadásaimra Bayreuthba. 2004-ben megmutatta a Műpa készülő terveit, akkor kezdtünk arról beszélgetni, hogy Wagnert is kellene majd játszani az új épületben. Wagner a Parsifal első felvonása második jelenetében előírja a partitúrában, hogy a kórusoknak különböző szinteken, a legfelső, a közepes magasságokban és lent kell énekelniük.

Zoboki belelkesedett, és azt mondta, erre majd egyszer visszatérünk. Aztán amikor épült a Műpa, védősisakban kivitt az építési területre, és láttam, hogy a tervek szerint egymás fölött lesznek az erkélyek. Mondtam, hogy ez olyasmi, mint ahogyan Wagner kigondolta, és elmeséltem, szerintem pontosan milyennek kell lennie. Hogy bevette-e azokat az ötleteket a tervezésébe, vagy akkor már készen volt vele, nem tudom, de így kezdődött. És végre van egy hely, ahol úgy mutathatjuk be Wagnert, ahogyan elképzelte” – emlékezett Fischer Ádám egy 2016-os interjúban.

Azt is elmondta, hogy bár szeretünk magunkra zenei nagyhatalomként tekinteni, ez száz-százötven éve azt jelenti, hogy elmennek tőlünk Berlinbe, Milánóba, New Yorkba és más világvárosokba. Pedig nem ez a nagyhatalom ismérve, hanem az, amikor mi vonzunk külföldieket.

Mert itt olyasmi történik, ami máshol nem. Az énekesek azért is szeretnek a Bartók Hangversenyterembe jönni, mert az első nézősor a szokásosnál sokkal közelebb van a színpadhoz, és a világítástechnika révén láthatóbb a szereplők mimikája, tehát nem kell túlozniuk. Sokkal jobban tud az intim pillanatokra fókuszálni az előadás, illetve a néző. Ez más embert, más egyéniséget hoz ki a művészekből.

Fischer Ádám közéleti aktivitásáról, társadalmi szerepvállalásáról is híres. „Verditől tanultam, aki azt írta a végrendeletében: segíteni akar azoknak, akik semmivel sem tehetségtelenebbek nála, csak kevesebb szerencse jutott nekik. Ha mindenki magáévá tenné ezt az ideológiát, sokkal szebb hely lenne a világ – vallja. – Annál több szerencsét, mint ami nekem jutott, nehéz elképzelni.

Soha nem pénzért dolgoztam, hanem azt csináltam, amit szerettem, de mindig több pénzt kerestem, mint amen�nyire szükségem volt. Ezt az emberiség kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc század százaléka nem mondhatja el magáról. Tehát nekem feladatom, hogy segítsek a kevésbé szerencséseknek.”

2018-ban elnyerte a Wolf-díjat, amely az egyik legrangosabb nemzetközi művészeti és tudományos elismerés. A zsűri az ihletett zeneművészi életműve mellett emberi jogi tevékenységét is nagyra értékelte. Abban az évben két zenészt díjaztak – a másik Paul McCarthney, a legendás Beatles-tag volt –, és ötven-ötven ezer dolláros pénzjutalmat is kaptak. Fischer a díjjal járó pénzt felajánlotta a Magyar Helsinki Bizottságnak. „Giuseppe Verdi élete végén vagyona nagy részét arra fordította, hogy az idős művészek számára teremtsen egy öregek otthonát.

Ez volt a Casa Verdi. Amikor megkérdezték, mit tart élete fő művének, nem azt mondta, hogy a Traviatát vagy az Aidát, hanem azt, hogy a Casa Verdit. Verdit példaképnek tekintem, és szeretném, ha azt mondhatnám, hogy a Helsinki Bizottság-i tagságomra vagyok büszke.

Nem csak a Scalára és a Metropolitanre” – nyilatkozta a díjazott karmester.

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2022. JÚNIUS MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BARCZA RÉKA, CSABAI MÁTÉ, HJ, JANKÓ JUDIT, LENGYEL EMESE, SZELE TAMÁS, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA | KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | CÍMLAP: BIELIK ISTVÁN GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS, LUU LAN LILIÁNA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ áfa

1

MAURER DÓRA JÁTÉKOS ÉS KÍSÉRLETEZŐ VILÁGA SZERZŐ: JANKÓ JUDIT | FOTÓ: BIELIK ISTVÁN

2

Egyedülálló életutat tudhat magáénak Maurer Dóra Kossuth-díjas képzőművész. Sokáig lehetne sorolni eredményeit, hiszen hatvanegy éves pályafutása alatt végig aktívan alkotott. A hatvanas évek végén a fotóalapú művek, a hetvenes évtizedben a konceptualitás volt a legjellemzőbb a munkásságára, de a matematikai gondolkodás, a logikai felépítés, a geometrikus rendszerek és a szerialitás ugyanúgy érvényes megállapítások. Életművének egyik legérdekesebb vonása, hogy minden kapcsolatban áll mindennel, azaz mély belső összefüggések fedezhetők fel benne. Június közepén Győrben, a Torula Művésztérben, egy izgalmas új helyszínen nyílik a következő kiállítása. A hatvanas évek közepén épült ipari épületet élesztőgyártásra használták, majd a kilencvenes években bezárt, és most művészeti térként kel új életre.

Mit állítanak ki Győrben?

Egy 1982-es nagy méretű térfestéshez hasonló élményt fogunk előhívni, amely egy régi ausztriai kastély szobájában, pontosabban egy átjáróhelyiségben készült, egy közlekedési folyosón, ahol az úri népség és a szolganépség szembetalálkozott.

Ez egy kicsi, boltíves tér volt, én választottam, mert rögtön tudtam, hogy itt valami érdekeset lehet létrehozni. Akkoriban nagyrészt lepusztult és szinte teljesen üres volt a Buchberg-kastély a Kamp folyó mellett, ma már egy több mint harminc darabból álló, helyszínspecifikus installációt magába foglaló műgyűjtemény otthona.

A falfestésem a Quasi Képek sorozat idején készült, konkrét megvalósulásaként annak a törekvésemnek, hogy a nézőt belehelyezzem a műalkotásba. Nem életteret terveztem, ami praktikus célokat vagy az emberek jóllétét szolgálja, hanem inkább egy élményteret igyekeztem megteremteni, amely néha agresszív, néha gyengéd, de racionálisan mindenképp kifürkészhetetlen hatással van arra, aki belép a terébe. A színekbe csomagolt tér, a formák és a sokrétű, teljes egészében alig értékelhető vizuális és érzelmi hatások, érzékelések keltette feszültség mellett a barokk kastély évszázadok során kialakult környezete és a kortárs műalkotás közötti kontraszt is hozzátesz az élményhez, ami teljes egészében csak „in situ” élhető át.

A Buchberg am Kamp kastélyba egy ott élő művészettörténész és a felesége, Gertraud és Dieter Bogner hívott el, és ők kértek fel a munkára. A térfestményt 1983ban – a kastély ideiglenesen erre a célra kialakított helyiségeiben – egy kis kiállítás keretében mutatták be, készültek festmények és szitanyomatok, amelyek különböző

részleteket mutatnak, nézeteket, enteriőr t, ilyesmit. Most pedig hat gipszkarton falat építenek fel a Torulában, és ott felidézzük a negyven évvel ezelőtti projektet.

Bécsben, a Ringturm tornyát is egy Quasi Kép díszíti. Összefügg a buchbergi képekkel, vagy teljesen más?

A Ringturm beborítása, „becsomagolása” a Vienna Insurance Group biztosítócsoport kiemelt kulturális projektje. A buchbergi kastély festményének egy részét csináltattam meg digitálisan. Nem én vagyok az első magyar művész, akit erre felkértek, 2012-ben Fehér László egyik figurális festményét már felnagyították oda. Az én absztrakt munkám az „Együtt” címet kapta, két év pandémia után a reményről is szól, a párbeszéd és a közös cselekvés szimbóluma – mindanynyian ugyanabban a helyzetben vagyunk. Világos üzenet a szolidaritás, az összetartozás fontosságáról és egyben Közép-Európa sokszínűségéről is. Hat markáns színt használtam (piros, kék, zöld, türkiz, narancs, sárga), mivel hat közép-európai ország van, s mindegyik szín jelöl egyet-egyet közülük. Az egyik Magyarország, a másik Ausztria, és így tovább, s ez a sokszínűség együtt nagyon jól képes működni. Kifejezetten a Ringturm beborítására készült ez a munka, amelyen geometriai és kromatikus elemek összehangolt rendszere jelenik meg, az a rendszer, amit harminc-negyven éve fejlesztek, és amihez időről időre visszatérek. Ez a színes kompozíció nemcsak a Ringturm lineáris architektúráját hivatott dinamizálni, hanem az is célja, h o g y a z é p ü l et b ő l k i i n d u l va színeket sugározzon a környező területre, a nyári Duna-csatornánál.

1967 óta két világ, Nyugat- és Kelet-Európa, Bécs és Budapest között osztotta meg az életét, mégis nagyon egységes az életműve.

Nem látok ebben semmi különöset, hiszen én hoztam létre, én alkottam ezeket a munkákat, a dolgok közepén mindig én voltam, s ugyanaz maradtam. Itt is éltem, ott is éltem, egyik helyen sem érzem magam idegennek.

Sorozatokban gondolkodtam mindig is, geometriával, színelmélettel és különféle érzékelési elméletekkel foglalkoztam, ezek egyszerre voltak játékos kísérletek és tudományos megfigyelések.

Többeknél megfigyelhető, hogy erősen hat rájuk az országváltás.

Talán nem mindig egyszerű ugyanolyannak maradni.

Nem volt benne semmi nehézség. Egész Európa egyazon világ.

Európában jártam, jöttem-mentem, és a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ugyanaz izgatott, ami – tulajdonképpen mindenütt – a többi művészt is izgatta. Megnéztem az összes kiállítást, amit lehetett, és ami érdekelt, feldobott, azzal foglalkoztam. Mindennel, amit megnéztem és befogadtam a világból, kialakítottam valamiféle viszonyt. Nem másoltam a világot, hanem viszonyt alakítottam ki vele, és ez lelkesített.

Bécsben, a jó galériákban az akkori művészeti közeg legfontosabb figurái állítottak ki, nagy jövés-menés volt. Én is mentem Európa-szerte mindenfelé, végigjártam a helyszíneket, amikről a főiskolai művészettörténet-órákon tanultam, megnéztem a görög és római kori, valamint az olasz reneszánsz korszak fontos műveit, és ellenőriztem magamban, hogyan is működik ez. Összeálltak bennem a fontos művészettörténeti korszakok, magabiztosan kezdtem mozogni bennük, és belsővé lett az összefüggések rendszere.

3

Stage 3, 2016 acrylic on PVC, cca 200x600 cm, Vintage Galéria

Egyik alapítója az OSAS – Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesületnek, amelyet nemcsak azért hoztak létre, hogy életműveket gondozzon, hanem fiatal művészek támogatására is. Sokszor hallom tanítványaitól, hogy mennyire segítette őket. Mit szeret a tanításban?

Mindenekelőtt: a tevékenységem nem segítés, sokkal inkább „együtt csinálás”. Ha szeretné használni a segítés szót, akkor tegyük hozzá: ők is sokat segítettek nekem, mert amikor a tanítványaimnak felvezettem valamit, az én tudásom is mélyült, hiszen mindennek utána kellett néznem, hogy ne mondjak hülyeséget. Ezek baráti kapcsolatok, és mint ilyenek, egyenrangúak.

Már az iskolában tegeződtünk, és soha nem fordult elő, hogy valaki szemtelen volt, illetve csak egy esetben, és ő magától el is ment.

A fiatalok támogatása nagyon egyszerűen működik: 1990-ben a Képzőművészeti Egyetem tanára lettem, és kaptam egy osztályt.

Ez évről évre folytatódott, szóval, sok-sok fiatal emberrel kerültem kapcsolatba, beszélgettem és együtt dolgoztam velük. Sosem történt meg, hogy valakire ráerőltettem volna a világlátásomat, vagy megmondtam volna, mit is csináljon, hanem együtt kitaláltunk és csináltuk valamit, sőt amit ők kitaláltak, azt én is csináltam. A tanítványaim 4

többségével ma is élő a kapcsolatom, felkeresnek néha, kérdeznek, mutatják, mivel foglalkoznak. Nekem nem a tanítás volt a fontos, inkább az volt lényeges, hogy szerettem jól érezni magam velük. Kifejezetten mentorálás legfeljebb az volt, hogy amikor felkértek egy munkára, például könyvborító tervezésére, a megbízást inkább átadtam egy tanítványomnak, vagy diplomázás után beajánlottam őket egy kiadóhoz tervezőnek, hogy legyen bevételük.

Egyébként a tanítás nem is az egyetemen kezdődött, világéletemben jó pedagógus voltam. Úgy kezdtem, hogy a körzeti orvos kisfiával foglalkoztam, mert nem akart tanulni, ezért eljátszottuk a görög mitológiát. Türelmes voltam vele.

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület egy közhasznú magánszervezet, aminek kettős a célja.

Egyrészt a XX. század elejétől fogva progresszív hagyománynak tekintett geometrikus irányzat folyamatosságának fenntartása, az alkotók, elsősorban fiatalok biztatása, lehetőségek teremtése az új művek adekvát kontextusban történő bemutatására, valamint az évtizedes múltú nemzetközi kapcsolatok működtetése – később majd az életművek gondozása, gyűjtemények együtt tartása és kutathatóvá tétele.

Az egyesület kiállítások, események

rendezésével teremt helyet magának a hazai és nemzetközi művészeti színtéren.

Azt mondta, a világ, amiben mozgott a Bécs–Budapest tengely mentén: Európa és egységes.

De megfordult máshol is: a magyar művészek közül egyedüliként a Tate Modernben volt önálló kiállítása, és ősszel az Armory Show-n lesz szintén szóló kiállítása New Yorkban. Miben más az angolszász világ?

Sosem éltem ezeken a helyeken, úgyhogy nem tehetek biztos állításokat a művészeti közegeikről sem.

Angliába, a Tate-be és most NewYorkba a közép-európai sikereim miatt kerülök. New Yorkban a hetvenes évek koncept munkáiból mutatunk be egy válogatást.

Mit gondol a sikerről, mit jelent önnek?

Kellemes dolog, de amint benne van az ember, hirtelen elveszti a jelentőségét, ha már megvan, kiderül, hogy nem is igazán fontos. Egészségesnek lenni, ez számít valójában.

MAURER Dóra Buchberg Projection, 1982 Felt-tip pen on paer, 62.5x44 cm, Vintage Galéria

5

laikusként közelítek, így a pályázatok elbírálásakor kompetens szakembereket kérünk fel. Az SZTE-n azonban tizenkét kar működik, és 2006-tól bármelyik szak diákja részt vehet az általunk kiírt pályázaton. Ezek közül a Zeneművészeti Kar (amelynek 2020tól Bartók Béla Művészeti Kar a neve) és a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar művészhallgatóit kezdtük el támogatni. Az alapítványi támogatások öt százaléka művészeti, mégis nagyon látványos. Az elmúlt húsz évben körülbelül kétszázhatvan, kulturális területen kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákot segítettünk.

EGYETEMI TEHETSÉGGONDOZÁS MÁSKÉPP SZERZŐ: LENGYEL EMESE

„Mert a művészet önmagában, mecénások nélkül nem tud megmaradni” – mondja Sófi József, aki 2001. január 2-án létrehozott egy, a nevét viselő magánalapítványt, amelynek fő célja a Szegedi Tudományegyetem tehetséges hallgatóinak anyagi támogatása és pályafutásuk elősegítése. A huszonegy éve működő Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány több tíz millió forint ösztöndíjjal ismerte el a tehetséges hallgatók kiemelkedő teljesítményét, köztük a művészhallgatókét is.

Milyen indíttatásból hozta létre a Sófi Alapítványt?

Elkötelezett vagyok a művészet iránt, de elsősorban a tudomány iránt.

Ennek okán az alapítvány személyes indíttatásból jött létre. Biológushallgató voltam a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE), és még a rendszerváltás előtt meghívtak az Oxfordi Egyetemre, ám sajnos nem tudtam kiutazni, valamint megvalósítani a tudományos álmaimat. Akkor határoztam el, hogy ha anyagilag megtehetem, a tudományban kiemelkedő tehetségeket szeret6

ném támogatni. Hasonló diákokat, mint amilyen én voltam az egyetemi éveim alatt. 2001-ben hoztam létre az alapítványt, a kuratórium tagjai elismert szegedi professzorok.

Nemcsak a tudományt, de a művészetet, a kulturális élet aktív szereplőit is támogatja. Ez a tevékenység hogy került az alapítvány látóterébe?

Elsőként, az alapítás évében még csak a biológushallgatókat kezdtem el támogatni. Szívügyem a tudomány, a művészetekhez pedig abszolút

A saját vagyonából már körülbelül nyolcvanmillió forintot áldozott az alapítványra. Az ösztöndíjon túl azonban más lehetőségeket is biztosít a művészek számára.

Mik ezek?

A fiatal tehetségek karrierépítésében az egyik legfontosabb, hogy legyen egy olyan platform, ahol be tudnak mutatkozni a közönség előtt. A zeneművészeknél ez azt jelenti, hogy koncerteket kell szervezni, a képzőművészet területén jeleskedő hallgatók számára pedig kiállításokat kell szervezni.

Ez többféle módon történik. Egyrészt az alapítvány az évek során együttműködéseket alakított ki kulturális intézményekkel. Például 2009-től az első számú magyarországi koncerthelyszín, a Művészetek Palotája színpadán mutatkozhatnak be szegedi zenészek.

S azok számára, akikre felfigyelnek, további munkákat, fellépési lehetőségeket is ajánlhatnak. Van, hogy videóklipet vagy CD-felvételt támogatunk.

A kiállítások terén a külföldi bemutatkozások Szeged és Cambridge testvérvárosi kapcsolatából indultak ki, s végül három szegedi tehetség alkotásait állították ki a Cambridge-i Egyetemen. Sokan felfigyeltek a hallgatókra, az angliai egyetem egykori diákjai is, így a fiatalok tovább tudták építeni a szakmai együttműködéseket. Valójában létrejött egy művészi cserekapcsolat is, két-két kiállítást tudtunk szervezni a városokban.

Beszélgetek is a hallgatókkal, illetve karrierépítési tanácsokkal látom el őket. Több példát láttam arra, hogy valaki hamarabb próbált szerencsét külföldön, mint ahogy azt javasoltam. Ha megkérdezik a véleményemet, azt szoktam tanácsolni, hogy

ne menjenek rögtön külföldre, mert az elsőre túl nagy lépés. Ismeretlenül befutni pedig nagyon nehéz, itthon kell először felépíteniük magukat.

Az alapítvány próbálja menedzselni a tehetségeket, de mindenképpen kell egyfajta nyitottság, talpraesettség a művész részéről is.

Említene néhány kiemelkedő, a Sófi Alapítvány által támogatott művészt?

A teljesség igénye nélkül kiemelném például Szives Márton Gábor ütőhangszeres művészt, aki egyénileg és a Samodai-Szives Duóval is nyert el támogatást. Mucsi Gergő szintén ütőhangszeres művészként érvényesült. Kálnay Zsófia operaénekesnek 2015-ben segítettük a pályáját.

De említhetném akár Bobanj Rebeka szopránénekesnőt is, aki itthon bontogatta a szárnyait, de – talán idő előtt – külföldre ment. Két olyan hallgatónk is volt (Márkus Róbert és Csákány Lóránt), akinek az MTA-székházban tudtunk kiállítást rendezni a tudomány ünnepe alkalmából. Bubla Éva festőművészről is szólnék, aki úgy döntött, hogy kipróbálja magát külföldön. Indonéziában kapott egy ösztöndíjat, amihez a kijutást mi támogattuk, így három évig Jakartában tanult.

Mesélne a Közéleti Kávéházról?

Szegeden harminchét éve működő közéleti és kulturális programsorozat.

Minden hónapban szervezünk programokat, melyeknek egyik dimenziója a fiatal tehetségek bemutatkozása – koncertek, beszélgetések, illetve utazási élménybeszámolók.

A programoknak a város különböző kulturális intézményei adnak otthont.

A kezdeményezés másik célja pedig a közösségépítés, az ösztöndíjasok között és körülöttük is. A művészeti ösztöndíjasok Művészbagázsnak nevezik magukat, és még ha külföldre mennek is, akkor is tartják a kapcsolatot a közösséggel. Vagyis az ösztöndíjnak a lehetőségeken túl a közösségépítés a kulcseleme. Vannak olyan szakmai együttműködések, melyeknek az alapítvány teret biztosít. Például egy művésznek nagyon sokat tud segíteni egy informatikában jártas személy. Az alapítvány összehozza őket, és utána ők tovább tudják vinni a közös munkát.

A pénz megszerzése is fontos dolog.

Néhány koncertjükön már kapnak honoráriumot, azonban ebből van kevesebb. Ezért felállítottunk egy olyan modellt, hogy a Közéleti Kávéház egy fiatal művész koncertjére meghív egy már ismert szakmabeli művészt.

Például Vásáry Tamás többször járt így Szegeden. Lemondott saját gázsijáról, s abból, valamint a belépti díjakból adhattunk ösztöndíjat a fiatal tehetségeknek.

Tudós ember, mégis kapcsolódik a művészetekhez. Mit jelent önnek a művészet?

Laikus vagyok. Meghallgatok egy zeneművet, megnézek egy kiállítást, nekem ezek olyan esztétikai élményeket adnak, amelyek egyrészt szebbé teszik az életet, másrészt segítenek jobb emberré válnom.

Ha elmegyek Párizsba, a kedvenc múzeumomban, a Musée d’Orsay-ban általában családtagokkal négy órát szoktam eltölteni. Aztán lemegyek másnap, harmadnap is. Ön egyetemi mecénás. Érdekes dolog, de nem tartottam magamat soha mecénásnak. Én ösztöndíjakat adok, s értékesebbnek tartom, különösen művészeknél, ha más dolgokkal segítek: kiállítást, koncertet szervezek számukra, segítek abban, hogy el tudjanak adni képeket New York-i, londoni vagy milánói galériákban. Cambridge-ben tudok kiállítást szervezni, és többre tartom ezeket a segítségeket, mint a pénzt.

Inkább az emberi és a segítség oldala a domináns. Sokszor számít az is, hogy a diák biztatást kapjon, például, ha el van keseredve, akkor segítsünk rajta, mondjuk: legközelebb majd jobb lesz, sikerül! Tehát az is fontos, hogy a fiatalokat, különösen pályájuk elején így is támogassuk.

Mecénásokra nagy szükség lenne Magyarországon, akik pénzzel és más lehetőségekkel is támogatnak.

S olyan személyekre lenne szükség, akik a pénzbeli támogatás mellett a kapcsolati tőkéjükkel, a lehetőség megszerzésével is támogatnak. Mert a művészet önmagában, mecénások nélkül nem tud megmaradni. Szükséges az állami mecenatúra, de fontos lenne a magánszemélyek, magánalapítványok támogatása is. Ugyanis ők sokkal jobban magukénak érzik a felkarolt művészek ügyét.

Ebben látja a támogatás jövőjét?

A támogatás jövőjét abban látom, hogy az állam mellett magánszemélyek áldoznak a kulturális szférára, s ők hoznak létre olyan ösztöndíjakat, amelyek kétirányúak: egyrészt a művésznek adnak pénzt, másrészt annak a kulturális menedzsernek, aki majd a művészt menedzseli. A kulturális menedzser feladatai közé tartozna – ösztöndíj ellenében –, hogy megkeresse azokat a külföldi bemutatkozási lehetőségeket, testvérvárosi kapcsolatokat, ahol a művész megjelenhet.

A mecénás erre sokszor nem ér rá, nem ért hozzá. Ehhez elhivatott emberek, pénz, valamint kitartás kellenek.

Sófi József nagy álma volt, hogy kutató legyen. Különösen a rákos megbetegedések álltak érdeklődése középpontjában, gyógyítási eljárások kidolgozásával szeretett volna sok-sok embernek segíteni.

Diplomája megszerzése után el kellett hagynia a kutatói pályát, hogy rokkantnyugdíjas, beteg szüleit támogatni tudja. Ennek érdekében, kényszerből került az üzleti életbe, de tíz év kitartó munkájával elérte, hogy Magyarország legjobb élelmiszer- és vegyiáru-kereskedői között tartották számon. Később pénzügyi és ingatlanbefektetésekkel kezdett foglalkozni, és e területen is kiemelkedő eredményeket tudott felmutatni.

Személyes sorsából kiindulva hozta létre a Szegedi Tehetségekért közhasznú alapítványt, több céget is sikerült megnyernie, hogy pénzösszegekkel álljanak e nemes ügy mellé. Fontos társadalmi ügynek tekinti, hogy a tehetséges diákok ne kerüljenek olyan helyzetbe, amilyenbe ő került 1990-ben, vagyis anyagi okok miatt ne kényszerüljenek pályájuk, illetve Magyarország elhagyására: kutatói vagy oktatói pályán maradhassanak, és külföldi tanulmányútjaik után hazatérjenek, tehetségüket itthon kamatoztassák.

7

SZERZŐ: BARCZA RÉKA | FOTÓ: INSPIRÁCIÓK ÉLMÉNYSTÚDIÓ

„A KUDARC ELKERÜLHETETLEN RÉSZE A SIKERNEK” Szó szerint mesésen indult a cégvezető, youtuber, podcaster és enteriőrtervező Csorba Anita karrierje, akinek inspiráló videóit mára több mint ötven milliószor tekintették meg. Gyesen lévő kismamaként ugyanis blogolni kezdett: meséket írt, amelyeket saját maga illusztrált, majd 2010-ben elindította lakberendezési blogját, amely hamar népszerűvé vált.

– Noha az első pozitív visszajelzéseket fél éven belül kaptam, két év kemény munka előzte meg az első bevételemet, amely mindössze háromezer forint volt – kezd bele történetébe az építészmérnök diplomával is rendelkező Csorba Anita.

– Már gyerekkoromban is állandóan festettem, rajzoltam, és a fejembe vettem, hogy felnőttként mindenképpen pozitív hatással szeretnék lenni 8

a világra. Sosem voltam kiemelkedően tehetséges, sőt. Láttam, hogy mások sokkal jobbak nálam, én viszont mindig szorgalmas és kitartó voltam.

A kreatív tevékenységekben tudtam kiteljesedni. Festőművész, majd lakberendező végzettséget is szereztem, az alkotás utáni vágyam pedig azután kezdte megtalálni a helyét, miután anyává váltam és elindítottam a lakberendezésről szóló blogomat – teszi hozzá a ma már tízfős céget vezető kreatív szakember.

Szerinte lehetetlen és kifogások nem léteznek, ha valamit igazán akarunk, és keményen küzdünk érte, elérhetjük. Fontos azonban, hogy megfogalmazzuk a missziónkat, és személyes szívügyünk legyen, amiért dolgozunk, mert ha adódik egy hullámvölgy, mindig az eredeti célunk-

Csorba Anitát, az Inspirációk Élménystúdió alapítóját hallgatva eszembe jut az az igaz történet alapján készült netflixes sorozat, a Girlboss, amelyben egy fiatal lány, Sophia Amoruso gyakorlatilag a nulláról, a hálószobájából építi fel vintage ruhákat forgalmazó online üzletét, a Nasty Girlt. A cég nyereséges működésére – amely a valóságban három év alatt huszonhárommillió dolláros bevételt termelt – valljuk be, kevés volt az esély, ám ahogy Amoruso, úgy Csorba Anita is mindig hitt magában és vállalkozása sikerességében.

Nemcsak a sikeres vállalkozás titkairól és az önmenedzsment fontosságáról, hanem a kudarcélményeiről is kérdeztük az Inspibox és a ma már a Spektrum Home műsorán futó Álomszobagyár megalkotóját.

hoz fogunk visszatérni, és ezáltal átlendülni a nehézségeken. Az időmenedzsmenttel is tudatosan szükséges foglalkozni. – Mérnök édesapám segített felállítani az egyéves munkatervemet anno. Megvizsgáltuk, hogy mire mennyi időt szeretnék szánni, és ehhez képest valójában mennyit szánok. Miután mindezt felmértük, közösen dolgoztuk ki, hogyan lehet a kettőt összehozni. A megvalósítási tervet szisztematikusan, lépésről lépésre építettük fel. Hátradőlni nem lehet, időről időre elő kell venni a tervet és felülvizsgálni, hogyan halad a megvalósítás – mondja.

Ha visszatekint a pályájára, úgy látja, általában két-három évente válaszúthoz érkezik, amikor mérlegelni kell, hová és hogyan is szeretne továbblépni. Az évek során rájött, nemcsak

a szép környezet igényére, hanem kreatív gondolkodásra és alkotásra is szeretné inspirálni az embereket.

– A vizuális környezet mindig is érdekelt. Lakberendezőként dolgoztam évekig, ezért kezdtem ilyen témájú blogot írni. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy a tervem megvalósuljon, és egyszer abból éljek, amit imádok csinálni. Töretlenül hittem azonban magamban, a sok kudarc ellenére, mert bizony abból is akadt bőven.

Ahogy Csorba Anita vallja, a kudarc elkerülhetetlen része a sikernek: ha valaki vállalkozóként szeretné megkeresni a kenyerét, annak meg kell barátkoznia ezzel a gondolattal. Az önmagunkba vetett hiten kívül, hogy igenis meg fogunk tudni élni az adott tevékenységből, egy nagy adag türelem is szükséges ahhoz, hogy valaki sikerre vigye a cégét. Az első sikerek ugyanis gyakran csak évek múlva érnek be, azt pedig ki kell várni, muszáj kitartónak maradni. Az is fontos, hogy meg tudjuk határozni, mi az az ügy, amely mellett elköteleződünk, akár egy egész életen át, mert ha folyamatosan területet váltunk, akkor ugyanúgy a nulláról kell kezdenünk az építkezést. Viszont ha körülbelül meg tudjuk fogalmazni, hogy mi az, amit szeretnénk, az sokat segíthet.

– A kudarcaimból mindig tanulok, folyamatosan fejlesztem magam.

Nemcsak vezetés- és menedzsment témakörben, hanem mindig megpróbálom tágítani a komfortzónámat is – meséli az influenszer, aki videóival a magyar youtuberek top 100-as listájába is bekerült. – Amikor 2016-ban belevágtam a videózásba, nehézségekbe ütköztem, mert kamera elé sosem szerettem állni. Kényelmetlenül éreztem magam ilyen helyzetben, így beszédtechnika- és testbeszédórákat vettem, hogy természetesen viselkedjek a kamera előtt. A sok gyakorlásnak köszönhetően egyre jobban ment a dolog. Ma már, több ezer videóval a hátam mögött, azt mondom, megérte a befektetett munka. Fontos szem előtt tartani, hogy mindig adott a lehetőség arra, hogy a szorongást pozitív élménnyé transzformáljuk.

Ma már hatalmas népszerűségnek örvend az Inspirációk Csorba Anitától YouTube-csatorna, amely alkotni vágyó gyerekeknek és felnőtteknek szól. Ahogy ő mondja, mindig keres valami új dolgot, amivel töltődhet, így

a futáson és a festésen kívül most épp a szájharmonikázásban leli örömét.

Azért vágott bele ebbe a szokatlan kedvtelésbe, mert a kreativitásfejlesztő alkalmakon a hozzá érkezők gyakran azzal takaróznak, hogy „nem tudnak rajzolni” vagy „nincs érzékük az ilyesmihez”, azonban szerinte alkotni mindenki képes, csak a megfelelő technikát kell megismertetni az emberekkel.

– Az elején én is így voltam a szájharmonikázással, azt mondogattam, hogy „nincs hallásom, nincs ritmusérzékem”.

Ezért úgy döntöttem, jól jönne egy olyan tapasztalat, amikor én magam is végigmegyek azokon a fázisokon, mint azok, akik hozzám érkeznek.

Ezt a döntésemet sem bántam meg, nagyon élvezem a tanulást, és lépésről lépésre érzem a fejlődést. Pont úgy, ahogy mások is, akik eljönnek hozzám, és alkalomról alkalomra egyre magabiztosabban alkotnak.

Csorba Anita a YouTube-csatorna mellett egy online életmódlapot, az Inspirációk Magazint működteti, valamint a Nők az útON podcastsorozatot, amelyben kifejezetten nőknek ad tanácsot Szlafkai Éva műsorvezetőtársával együtt. Azért indították útjára a podcastot, mert tudatosan szeretnének segítséget nyújtani azoknak a nőknek, akik önmaguk fejlesztésén, menedzselésén dolgoznak, vállalkozást vezetnek, vagy éppen cégalapításon törik a fejüket. Az évek során számos szakértővel beszélgettek, olyan témákban, mint a konfliktuskezelés, a burnout szindróma és a társfüggőség.

A hiten és a türelmen kívül a személyes márka építése is kulcsfontosságú egy sikeres vállalkozáshoz, legyen szó művészeti vagy más területen végzett tevékenységről. Személyes brand és hiteles történet nélkül ugyanis ma már szinte lehetetlen, de legalább-

is nagyon nehéz felépíteni egy vállalkozást. A magazin, a videók és a podcastok mellett profi projektmenedzserekből, szövegírókból, vágókból és operatőrből álló csapatával olyan nagyvállalatoknak gyárt tartalmakat, mint az OTP, az Auchan, a Kika, a Sió és a Spektrum Home. Közkedvelt, az utóbbi televíziós csatornán futó Álomszobagyár című műsora, amelyben gyerekek álmait váltja valóra csapatával. Immáron a szobaátalakítós sorozat ötödik évadát forgatják, a korábbi részeket pedig tizenegymillió alkalommal tekintették meg.

– Szívügyem a gyerekekkel való foglalkozás, a kreativitásuk megtartása.

Nemcsak azért, mert a nyitottságukból fakadóan náluk sokkal könnyebb sikerélményt szerezni, hanem mert a sikerélmény hatása is tartósabb.

A kreativitás a legfontosabb tulajdonság ahhoz, hogy boldog és teljes életet éljünk. Épp ezért ennek fejlesztése elengedhetetlen. A világ folyamatosan és gyorsan változik körülöttünk, a Covid és a szomszédban zajló háború után megint jöhet valami, amiben a változás lesz az állandó. Jelenleg fogalmunk sincs, hogy a gyerekeink milyen szakmákban tudnak majd érvényesülni, de a következő években biztosan átalakul ez is. Ha megtanítjuk a gyerekeknek, hogyan reagáljanak könnyen a változásra, azzal rengeteget segíthetünk, ezt pedig a kreativitás fejlesztésével érhetjük el. Az oktatási rendszer manapság nem kedvez az utóbbinak, így kidolgoztunk egy olyan gyermekfejlesztő rendszert, amely segít a kreativitás kibontakoztatásában.

A célunk, minél többekhez eljuttatni a módszert, olyan háztartásokba is, ahol gondot jelent akár egy akrilfesték megvásárlása is – fogalmaz Anita.

9

„EZ NEM MUNKA, EZ SZENVEDÉLY!” SZERZŐ: HJ | FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ

Április 6-án jótékonysági aukciót szerveztek a hazai kreatív ügynökségek: az ukrajnai menekültek megsegítésére tizenötmillió forintot gyűjtöttek. Az esemény ötletgazdája Dobos Máté, az Optinvest Zrt. alapító részvényese volt, az aukció pedig a cég által tulajdonolt Irányi Palota báltermében zajlott.

Az ingatlanbefektetéssel foglalkozó cég műemlékvédett belvárosi palotákat vásárol és újít fel, övék többek között a már említett, tavaly Az Év Irodája versenyen Az Év Irodaháza kategória nyertese, az Irányi Palota, továbbá az Almásy, a Dréher, a Kincsem, a Wagner Palota és a Palazzo Hunyadi is.

Dobos Mátéval beszélgettünk a műgyűjtésről, a kortárs képzőművészet támogatásáról és arról, miként lehet igazán XXI. századi irodát kialakítani egy századfordulós épületben.

Vásárolt a jótékonysági aukción?

Három tételt, az egyik az esemény borítóján is szereplő festmény, Sebestyén Sára munkája, amelyet úgy éreztem, nekem kell hazavinnem. De nem csak vásároltam, a saját gyűjteményemből is felajánlottam két tételt, Mácsai István egyik csendéletét, illetve egy Bukta Imre-alkotást – mindkettő jó áron ment el, nagyon büszke vagyok rá.

Műgyűjtő?

Igen, de nem ez az elsődleges befektetési formám. Van otthon klasszikus és kortárs festmény, szobor is, antik könyv, bizonyos szint felett viszont a gyűjtés olyan elmélyülést, szakmai hozzáértést és utánajárást igényel, amit nem engedhetek meg magamnak.

Impulzusvásárló?

Abszolút! Régóta gyűjtöm az antik könyveket, ősnyomtatványokat, amelyekből igen kevés maradt fenn épen.

Tíz-húsz darab ilyen ősnyomtatványra tettem szert korábban, magyar, angol, francia árveréseken, ám az utóbbi években kissé elhanyagoltam 10

ezt a szenvedélyemet. Mígnem tavaly novemberben megláttam a Központi Antikváriumban egy 1488-as jogi kiadványt, hihetetlenül szép miniatúrákkal – nem csak az eszmei, de művészeti értéke is megfogott. Az árverésen végül annyit adtam érte, amennyit magam sem gondoltam volna.

Néhány hónappal ezelőtt Nagy Géza egyik szobrába szerettem bele egy galériában. Szeretem, ahogyan a rozsdás vassal, fémmel dolgozik, van benne egy bizonyos ipari jelleg, érződik a „munka szaga” az alkotáson.

Muszáj volt megvennem. Most az Irányi Palotába került. Ott egyébként több más műtárgyam is helyet kapott, festmények, szobrok, eredeti Belmondo-plakátok, amelyek otthon már nem fértek el… De félreértés ne essék, nem lerakóhelyként tekintek az épületre, minden alkotásról külön megkérdezem a bérlőket, akik örömmel fogadják ezeket, sőt ők maguk is gyűjtenek. Visszakanyarodva a kérdésre: igen, ekkora mértékben is tudok impulzusvásárló lenni.

Az ingatlanvásárlás azért már más lépték, főleg, ha az ember palotákban gondolkodik….

Azok az épületek, amiket megvásárolunk, általában nem eladóak. Pont a múlt héten sikerült megállapodnom egy ikonikus épület előző tulajdonosával, de nem akarom még elkiabálni, hogy melyikről is van szó. Nos, erre a két-három ezer négyzetméteres épületre is annyi volt mindössze kiírva, hogy „irodák kiadók”. Addig-addig telefonálgattam, e-maileztem, kerülgettük egymást a tulajdonossal, míg egymás tenyerébe csaptunk. Legtöbbször a lehetőséget látom meg az épületekben: milyen lehetne, ha megfelelő kezekbe kerülve újítanák fel.

A megfelelő kéz ez esetben nem csak az Optinvestet jelenti: régóta együtt dolgoznak a Pyxis Nautica építészirodával.

Mi a beruházók vagyunk, ők az építészek, de alapvetően közös gondolkodás eredménye, ami az épületekből születik. Nyitott szemmel járok a világban: Budapesten, Londonban, Párizsban,

Rómában, New Yorkban. Szeretek eltévedni és csak róni az utcákat, figyelni, hogyan változik a városkép évről évre.

Minden nagy budapesti szállodát és kis butikhotelt is kipróbálok, ott töltök egy éjszakát: megfigyelek, fotózok, anyaghasználatot, stílust… Hajnali kettőkor zsanérokat fotózni munka?

Nálam ez megszállottság. Ötleteket gyűjtök, inspirálódom, azon gondolkodom, hogyan lehetne még jobb, még tökéletesebb a következő projektünk. És képes vagyok felhívni az építészeket vasárnap délben, hogy ez és ez az ötletem támadt, beszéljünk róla. Szerencsére ők is legalább ennyire elhivatottak. Hat-nyolc éve kölcsönösen inspiráljuk egymást.

A közös munka nálunk nem úgy néz ki, hogy lerakunk eléjük egy épületet: tessék, itt a torzó, hozzatok ki belőle valamit! Közösen gondolkodunk és dolgozunk, szó szerint is: ma még nem voltam „rendesen” felöltözve, hiszen épp egy építkezésről jövök, ahol tornacipőben, rövidnadrágban intézkedek, döntést hozok, ha kell. Ott vagyok, ott vagyunk mindannyian a porondon.

Mintha csak a saját házát újítaná fel.

Valóban. Korábban egy nagyobb projektünket kiszerveztük fővállalkozónak, aki az első hat hónap után jelezte, hogy ez így nem megy, úgy nem lehet ekkora beruházást csinálni, hogy magaménak érzem a projektet és mindenbe beleszólok. Pedig de, ezt csak így lehet csinálni! Így valósult meg az Irányi Palota, amelyet idén tavasszal két kategóriában is díjaztak, Az Év Irodája versenyben: Az Év Irodaháza, Az Év Irodája kategóriában pedig ezüstérmes lett.

Ilyen lelkesedéssel nyilván az is véges, hogy az ember egyszerre mennyi projektet tud vinni.

Már bővült a csapat, a „keménymag” hat fő. Évente kétezer-háromezer négyzetméternyi kivitelezést vállalunk. Ezt lehetne növelni, de nem szeretnénk. Minden egyes projekttel nagyon személyes a kapcsolatunk: a kivitelezőkkel, az építészekkel, a belsőépítészekkel és a bérlőkkel is. Persze egyszerre több projekt is fut, de különböző stációkban. A kézműves jelleget, a műhelymunkát nem szeretnénk ipari szintre emelni.

A bérlők már azelőtt leszerződnek, mielőtt elkészül az épület? Így van. Megmutatjuk nekik a koncepciónkat: így és így nézne ki, ilyen arányban alakítunk ki egyedi munkaállomásokat, közösségi tereket, kertet, ennyi helyet foglal el a pince, a lépcsőház és így tovább. Ebbe a koncepcióba általában bele lehet szeretni. Onnantól kezdődik a finomítás, a közös gondolkodás, hogy pontosan mit szeretnének.

Előfordult, hogy az egyik megrendelőnk a költözéskor olyan bútorokat, képeket hozott magával, amik egyáltalán nem illettek az enteriőrbe. Akkor jött először az ötlet: mi lenne, ha kölcsönöznénk a számukra műtárgyakat, festményeket? Próbáljuk megkönnyíteni a bérlő dolgát annyival, hogy nem csak műtárgyakat kölcsönzünk, de akár bútorozásról is gondoskodunk. Építészeti és belsőépítészeti megoldásokat nyújtunk, olyan épületet adunk át, amely nem csak jól funkcionáló iroda, de művészeti értékkel is bír, emellett élményt is adunk, hiszen ezekben a terekben lehet kiállításmegnyitókat, aukciókat és számos egyéb társas összejövetelt is tartani. A lényeg, hogy ahogy az építészeink sem végeznek munkájukkal a tervek elkészültével, úgy mi sem engedjük el a bérlőink kezét beköltözés után.

Fontos a művészet támogatása?

Abszolút! Az Irányi Palotában például nemrég Ördög Noémi műveit mutattuk be, jó párat megvettem én is és a bérlő Publicis Groupe is, így támogatva a művészt. Ez a többi épületünkre is igaz, nem csak felületet biztosítunk a kortárs alkotóknak a megjelenésre, de akár jótékonysági árverést is szervezünk. A IX. kerületben található Gizella Malom épületét hét éve vásároltuk

meg, a lakásokat értékesítettük, a földszinten úgy kétezer négyzetméternyi loftirodát adunk ki négy-öt bérlőnek.

Az épület udvara mára igazi látványossággá vált: a társasház minden negyedévben felkér egy graffitiművészt, aki befesti az udvari, nyolcszor három méteres kazettákat, közülük évente egyet-kettőt mi finanszírozunk. Ezeket az alkotásokat hétvégente a Hosszúlépés! Járunk? sétáinak keretein belül meg is lehet nézni.

Miközben az épületeket is megmentik a romlástól. Hogyan lehet műemlék épületben úgy érvényesíteni a kortárs építészeti elemeket, hogy annak a patinája, hangulata ne sérüljön?

Nem csak mentésről, de új köntösbe csomagolásról, használhatóságról is szó van. Meg kell találni a megfelelő arányokat. A homlokzat, a tetősík, a nyílászárók, az utcai traktus – mindaz, ami megmaradt, ami látszik, azt meg kell védeni. De úgy gondolom, hogy ami elveszett, például a különböző stukkók, tapéták, falburkolatok, azokat nem kell újra kreálni ugyanúgy, ahogyan anno megépítették vagy megálmodták. Tótszabó Tamással, a Pyxis Nautica vezető építészével sokat beszélgetünk erről. Ahol a tér megsemmisült, ott nem kell műszázadfordulós, ódon hangulatú megoldásokat alkalmazni. Mi nem múzeumnak szánt kastélyokat újítunk fel, ahol fontos, hogy a látogató lássa, milyen volt az épület több száz éve. Vállaljuk be a XXI. századot a Gizella Palotában, az Almásy Palotában is! És ne feledjük, mi alapvetően irodafejlesztéssel foglalkozunk, használható tereket kell alkotnunk, ahol kényelmesen és hatékonyan lehet dolgozni.

11

SZABÓ ANDRÁS: „NEM LEHET VALAKI SIKERES VÁLLALKOZÓ KÖZÖSSÉGI KÜLDETÉSTUDAT NÉLKÜL” SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA FOTÓ: MÉSZÁROS PÉTER

Tudás-, igényesség- és értékalapú szemlélettel viszonyul az üzleti élethez éppúgy, mint a művészeti mecenatúrához Szabó András üzletember, mecénás. Pest egyik legszebb szecessziós házából, a Kőrössy Albert Kálmán építész tervei alapján 1900-ban épült, 1998-ban, ’99-ben, majd 2014-2015 között a Resonator Kft. jóvoltából rekonstruált villából turisták által is látogatható magánmúzeumot készül létrehozni.

A szerteágazó – gyártási, közlekedési, kereskedelmi, ingatlanfejlesztési és -üzemeltetési – tevékenységgel foglalkozó Resonator Csoport alapító tulajdonosa közel ezerdarabos Zsolnay-gyűjteményét, háromszáz darabos festménygyűjteményét is közkinccsé teszi. „Gépészmérnökként annak idején kézzel rajzoltuk az egyenes vonalakat. Bauhausban jó lennék, szecesszióban nagyon gyenge” – jegyzi meg viccesen arról, hogy miért nem próbálta ki maga is a művészi alkotómunkát. Legközelebbi nagy kihívása a Bauhausstílusú Napraforgó villatelep mintájára – a Páfrány utca másik végében – egy új villapark létrehozása, amelynek megtervezéséhez tizenhat építészt kér fel.

12

Annak idején a Városligeti fasor nagypolgári miliőjének fizikai-szellemi rehabilitációjához kívánt hozzájárulni a Kőrössy-villa és környezete, a Resonator Park teljes körű felújításával?

Volt már némi tapasztalatom, ugyanis a rendszerváltás környékén albérlőkkel együtt megvásároltam, majd felújíttattam egy Zichy gróf által építtetett villát Mátyásföldön, ahol egy ideig laktam. A Városligeti fasoron sétálgatva felkeltette az érdeklődésemet egy nagyon szép, ám rendkívül rossz állapotban lévő villa. Az Állami Vagyonügynökség tulajdonában volt az épület, illetve az egész ingatlanhalmaz. Akkortájt részt vettem a Nikex külkereskedelmi vállalat privatizációjában olyan formában, hogy ötvenegy százalékos tulajdonrészt megvásároltam belőle egy üzlettárssal.

Az ÁVÜ akkoriban kereste a Duna Televízió székhelyét, felajánlottuk erre a célra a Nikex épületét. Nekünk pedig egy értékesítési láncon keresztül, ingatlancsere révén sikerült megvásárolnunk a fasori ingatlant, aminek két fő lába Kőrössy Albert Kálmán saját célra épített villája és Klösz György fotós műteremháza.

A kezdetektől az volt a célja, hogy megteremtse a kellő atmoszférát, közeget az egyre bővülő műgyűjteménynek?

Az volt az elképzelésem, hogy felkutatom az épületek történetét, és annak alapján eldöntöm, milyen módon fogunk hozzányúlni. A Kőrössy-villában volt az egykori Offset Nyomda menedzsmentje, kereskedelmi irodája, míg a Klösz-villa nyomdaépületként szolgált. A Kőrössy-villa mögött lévő épületet tervezőirodának szánta Kőrössy Albert Kálmán, a kettő között lovaskocsigarázs volt, annak a helyére vasbeton szerkezetet építettek, ott tárolták a papírtekercseket. A két törzsépület eredeti állapotának visszaállítására kidolgoztam egy programot, az anyagi lehetőségeim függvényében. Átépítettük a tetőszerkezetet, feltártuk azokat a részleteket, amelyek eredetileg máshogy néztek ki. A második világháborúban kapott bombatalálatkor a Kőrössy-villa tetőszerkezete, oromzata, külső homlokzata is nagyon megsérült. A homlokzat egyik fő dísze a festészetet, a szobrászatot, az építészetet ábrázoló allegorikus kép.

A Műegyetem könyvtárában rábukkantunk arra az európai szecesszióról szóló osztrák kiadványra, amelyben ennek a villának a homlokzati képével illusztrálták a budapesti szecessziót.

A kinagyított fénykép nyomán sikerült rekonstruálni az eredetit. Értékmentő tevékenységünket Budapest Építészeti Nívódíjjal, illetve Podmaniczky-díjjal jutalmazták.

Hogyan alakult ki a villa privát szalon jellege, azaz, hogy meghívott közönség, partnerek számára zárt körű rendezvényeket, koncerteket, kiállításokat, irodalmi esteket tartanak?

Neveltetésemnél fogva van egyfajta küldetéstudatom. Az értéket meg kell becsülni, meg kell menteni. Hiszek abban, hogy akkor lesz polgárosodott, felvilágosultabb világ, ha az emberek minél képzettebbek, okosabbak, műveltebbek, jobban ismerik a saját sorsukat, történelmüket. Szerintem nem lehet valaki sikeres vállalkozó közösségi küldetéstudat nélkül. Ennek szellemében saját forrásból felújítottuk az épületeket, park jellegűvé tettük a környezetet, kitábláztuk a villa, az épületek történetét, a táblákon olvasható információkat a Városligeti fasorban közlekedők is

olvashatják. Igyekszem másoknak is hasznos programokat létrehozni, az előadók, köztük fiatal tehetségek is lehetőséget kapnak fellépésre, a vendégek pedig ismerkedési lehetőséghez jutnak, kapcsolati tőkét, networköt alakíthatnak ki. Akkor lesz szabad a világ, ha a tudás társadalmi szinten is megjelenik, nem csak csoportszinten. Ehhez a folyamathoz szeretnék hozzájárulni a saját kezdeményezéseimmel.

Említene olyan művészeket, kreatív embereket, akikkel a szalon rendezvényein keresztül másfajta, akár hosszú távú együttműködések is magvalósultak?

Számos ilyen példát tudnék mondani, de mind közül kiemelném Vásáry Tamást, akinek a Gyermekhíd Alapítványával közös projekten dolgozunk folyamatosan. Az alapítvány elesett, állami gyermekotthonokban élő gyerekeket, tehetségeket támogat.

A Kőrössy Szalon pedig lehetőséget ad arra, hogy Vásáry Tamás kiválóságokkal találkozzon nálunk, a barátaival beszélgessen, visszaemlékezzen, kötetlen formában zenéljen. Erre a programra meghívunk külsős vendégeket, az ő támogatásaikból befolyt összeget pedig felajánljuk az alapítványnak az állami gondozott gyerekek mentorálására. Élvezetes beszélgetések zajlottak többek között Bogányi Gergellyel, Zoránnal. Vásáry Tamás és Zorán párhuzamos sorsközösségére is fény derült: szüleik a rendszer üldözöttjei voltak. Visszatérő előadóink sorában Vigh Andrea hárfaművészt, Horgas Eszter fuvolaművészt, Oláh Kálmán zongoraművészt, Lakatos György fagottművészt és Sárik Péter jazz-trióját is köszönthettük. Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál és Hirtling István színművész is több alkalommal volt a szalon fellépő művésze. Ezekre az alkalmakra azokat hívom meg, akikkel magánéletem és üzleti tevékenységem során kapcsolatot, barátságot alakítottam ki, de azért igyekszem a fiam, Dávid kapcsolatrendszerét is bevonni. Azon dolgozunk, hogy céltudatosan bővítsük partneri körünket, bevonjunk fiatalabb korosztályokat is.

Komoly gyűjteménye van Egry József festményeiből éppúgy, mint Zsolnay-tárgyakból, a klasszikustól a mai vonalakig. Élő múzeumként is szolgál a Kőrössy-villa?

Minden gyűjtemény valamilyen szubjektív eseményhez fűződik.

Az Egry-gyűjtemény úgy alakult ki, hogy a párom, Költő Magdolna balatoni lány. Nagyon szerette Egry tájképeit, én inkább az expresszívebb festészetet kedveltem. Folyt is köztünk némi zrikálás ez ügyben.

Aztán az ötvenedik születésnapjára egy Egry-képet ajándékoztam neki.

Közben úgy alakult, hogy Tihanyban vettünk egy ingatlant. Végre én is átéltem nagyjából azokat a balatoni élményeket, amelyeket a Balaton piktorától lehet látni. Elhatároztam, hogy többet foglalkozom Egry József festészetével, míg aztán megszerettem. Ha jól gondolom, nekünk van magánkézben az egyik legnagyobb Egry-gyűjteményünk: közel hetven festmény.

A Zsolnay porcelánok iránti szenvedély onnan datálódik, hogy az első párom szüleinek polgári lakásában számos Zsolnay-porcelán díszítőtárgy volt. A szépségük láttán elhatároztam, hogy közelebbről megismerem a történetüket, és gyűjteni fogom őket. Zsolnay Vilmos élete, szorgalma, elhivatottsága, innovatív szellemisége, az általa megalkotott hungarikum engem is inspirált. Ha már saját magam nem tudok hasonlót létrehozni, legalább a művei gyűjtésén keresztül részesévé válok az örökségének, és közkinccsé teszem. Ehhez kapcsolódik egy új projektünk, a Gyűjtő Háza projekt, ami magában foglalja a villa, a gyűjtemény, a gyűjtő, vagyis saját magam bemutatását, valamint a korábban lakrészül, dolgozószobaként szolgáló termekét is. Előreláthatóan év vége felé nyílik meg a látogatók, a turisták előtt.

Ennek az új projektnek az összefogására hívták életre tavaly a Resoart Alapítványt?

A Resoart Alapítvány legfőbb feladata a Zsolnay- és a képzőművészeti gyűjtemény kezelése, szakszerű kiállítások, programok szervezése, klubok, szakmai körök generálása olyan előadásokkal, amelyeknek bevétele van, hogy az alapítvány működéséhez szükséges forrásokat elő lehessen teremteni. A Kőrössy-villa területén több külsős programot, szakmai előadásokat, fórumokat is tervezünk a jövőben.

13

„EGY MECÉNÁS ÖRÖKRE BEÍRJA A NEVÉT A MŰVÉSZETTÖRTÉNETBE” SZERZŐ: CSABAI MÁTÉ | FOTÓ: EMMER LÁSZLÓ

Nyáron ismét kamarazene szól a Zeneakadémián. A július 15-étől 24-éig tartó Fesztivál Akadémia két alapító művészeti vezetőjét, Kokas Katalint és Kelemen Barnabást vonósnégyesezésről, tehetséggondozásról és a mecenatúra fontosságáról kérdeztük, de az is kiderült, el kell-e választani a munkát a magánélettől.

Ahogy belenéztem az idei Fesztivál Akadémia programjába, feltűnt, hogy mennyi színész szerepel benne. Mi a közös a színházban és a komolyzenében?

Kokas Katalin: Mindkettő művészet, s ezáltal a lényege is egy. Az írott és az elbeszélt szó ugyanazt fejezi ki, amit szavak nélkül a zene.

Kelemen Barnabás: A növendékeimet arra tanítom, hogy a zenének történetet kell elbeszélnie, a legkisebbekkel érdemes lehet mesét is költeni egy-egy darabhoz. De a legmagasabb szinten muzsikáló szólistáknak sincsen más feladatuk, mint mesélni. Hiszen mindenből, ami időben és térben játszódik, történet lesz a fejünkben, így működünk. De közös a színházban és a klasszikus zenében a színpad is: nem elég zenélni, meg is kell mutatni magunkat. Vannak, akik extravagáns egyéniségek, és vannak, akik szívesebben helyezik előtérbe a műveket.

Mindegyikre van kereslet.

K.K.: Erős vonzalmat érzek a színház iránt. Nem csupán azóta, hogy Hanna lányunk a színészetet választotta hivatásul, hanem gyerekkoromtól kezdve, mert a szüleim a kaposvári Csiky Gergely Színház zenekarában játszottak.

14

Természetesen azokat a színészeket és azokat a zenészeket hívtuk meg a fesztiválunkra, akiket személyesen ismerünk és szeretünk. Nem árulunk zsákbamacskát a közönségnek, hiszen pontosan tudjuk, kit milyen szereppel bízhatunk meg.

olyan óra, hogy ne gondolnánk rá. Dóri [Kokas Dóra csellóművész – a Szerk.] férje, Maxim Rysanov családja Ukrajnában él, míg ő maga Moszkvában tanult.

Félelmetes, hogy ez a világméretű konfliktus hogyan tükröződik egyetlen ember életében is.

És mi lesz a színészek szerepe? Még közelebb hozni a zenét?

K.K.: Sztravinszkij nagyszerű darabját, A katona történetét színészekkel érdemes előadni, hiszen így készült: Molnár Piroska lesz a mesélő, ifj.

Vidnyánszky Attila a katona, az ördög szerepét Bezerédi Zoltán játssza, a rendező Ascher Tamás. Lukács Miklós Esterházy-fragmentumai mögött nem kell magyarázni az irodalmi inspirációt, Beethoven Kreutzer-szonátája mellett pedig élvezetes adalék, ha az azonos című Tolsztoj-regényből is elhangoznak részletek – Vecsei H Miklóstól.

Bele tudják önteni szorongásukat, szomorúságukat a zenébe?

K.K.: Ez a feladatunk. A zene bevilágít a lélekbe, és meg is tisztítja.

Ha már A katona története szóba került – a háborúra is reflektál a fesztivál műsora, hiszen két ukrán mű is elhangzik majd.

K.K.: A mi életünket is keretbe foglalja a háború, nincsen olyan nap, nincsen

Kikkel találkozunk a fesztiválon a muzsikusok közül?

K.B.: Kialakult egy olyan kör, akiket mindig hívunk, és nagy örömünkre szívesen jönnek.

K.K.: Ők a mi tág családunk. Az eddig említett magyar művészeken túl hadd említsem még Fenyő Lászlót, Baráti Kristófot, Balog Józsefet, Berecz Mihályt, Keller Andrást, Horti Lillát.

Jön Vilde Frang, Nicolas Altstaedt, José Gallardo és Jonathan Cohen is a régi barátok közül, és jönnek olyan világsztárok is, akik még nem léptek fel a Fesztivál Akadémián: Sergei Nakariakov és Anna Prohaska. Sokan leszünk a fesztivál tíz napja alatt.

A vonósnégyeseknek hirdetett mesterkurzusok oktatói között lesz Kurtág György is, aki kilencvenhat évesen szinte alig mond igent felkérésekre.

Ilyen jó kapcsolatban vannak?

K.K.: Már akkor is foglalkozott velünk, amikor tavaly a Bartók-vonósnégyesek előadására készültünk az újjáalakult Kelemen Kvartettel. Egy életre szóló tanítást és felelősséget jelentettek azok a hosszú órák, amíg fáradhatatlan energiával és intenzitással vetette bele magát a zenébe. Azért is, mert a vonósnégyes minden zeneszerző életművében, így Bartókéban is a legmagasabb szintet jelenti.

K.B.: Gyuri bácsinak olyan mély és különleges válaszai vannak a hangok közötti kapcsolatokra, a zenei formákra, a zenei jelentésre, amik csak a legnagyobbakról mondhatók el. Újra működik a Kelemen Kvartett. Milyen élmény felébreszteni a formációt?

K.B.: Csodálatos élmény, de egészen más. A vonósnégyes eredeti felállásában kódolva volt, hogy egyszer véget ér a közös történetünk. Kati húgával, aki a kezdetekkor tizenhét éves volt, illetve zeneakadémiai növendékünkkel alapítottuk a kvartettünket.

K.K.: Vashti Mimosa Hunter csellóművésszel és Jonian Ilias Kadesha hegedűművésszel hosszú távra tervezünk, azt szoktam mondani, hogy ötven évre. Ők Berlinben élnek, mi Budapesten, szóval, nagyon pontosan meg kell terveznünk minden próbát és fellépést.

De ahogy mi, úgy ők is fejlődni akarnak, és ez a legfontosabb. Nagyon ritka, hogy valakivel ilyen színvonalon tudjunk muzsikálni, mindig magasabb és magasabb „labdákat” adva egymásnak. Már vannak előttünk feladatok is: fel fogjuk venni Bartók összes vonósnégyesét az Alpha Records kiadónál, ahol Barnabással már több közös albumunk is megjelent.

Ha a kamarazenélés kenyér egy zenésznek, akkor a kvartettezés az életadó víz. Hiszem, hogy a muzsikálás olyan esszenciája van benne, ami minden más fölé helyezi. Nem véletlen, hogy a legnagyobb zeneszerzők Haydntól Beethovenen át Bartókig ebben a műfajban írták a legtisztább, megalkuvás nélkül magas szintű alkotásaikat.

K.B.: A kvartettezésben titkok tudói vagyunk, kinyílnak az antennák egymás érzelmeire, olyan közel kerülünk egy-

máshoz, amennyire csak lehetséges, és amit kívülálló el sem tud képzelni.

K.K.: Ez egy játék, ami az életet utánozza. Hol erősebb vagyok a másiknál, hol megadom magam neki, de mindig tisztelem. Szerintem erről szól a házasság is.

A legtöbb ember azon serénykedik, hogy elválassza a munkáját a magánéletétől, hogy az élet két területe ne zavarja egymást. Önök viszont együtt dolgoznak, együtt élnek.

K.K.: Lehet, hogy ezért megy tönkre a házasságok nagy része! (Nevet) Mi más példát láttunk mindkettőnk családjában. Egy házasságot csak erősebbé tesz, ha a két fél együtt tud dolgozni, és a mi kapcsolatunkhoz rengeteget hozzáad a közösen megélt katarzis.

A mai napig sokat tanulok Barnabástól, és sokat tanulok róla is azáltal, hogy együtt muzsikálunk. És, mit tagadjuk, megerősít a kudarc is, mert nem minden koncert sikerül ám jól.

Hogy vesznek részt ebben a munkában a gyerekek?

K.K.: Nagyon sok gyereknevelésről szóló könyvet vettem a kezembe, de a legtöbbet rögtön félre is dobtam. Úgy vélem, a példamutatás azt is jelenti, hogy nem zárjuk ki a gyereket abból az életből, amit élünk. Főként azért, mert hiszünk abban az életformában, amit választottunk.

A mi munkánk egyben szenvedély, ötéves korunk óta ezt csináljuk. Már Hanna és Gazsi is részt vesz a fesztiválszervezésben, de nagyszerűen boldogulnak a saját feladatukkal is. A fiam felvételt nyert a londoni Menuhin Schoolba, a világ egyik legnevesebb zenei intézményébe, Hanna pedig a Guildhall Universityre felvételizik.

Ez lesz a Fesztivál Akadémia hetedik éve. Mennyi időre terveznek?

K.K.: Amíg csak élünk, de talán tovább is.

K.B.: Úgy sejtem, pár év múlva észre sem vesszük majd, hogy a gyerekeink már átvették a stafétát.

A pandémia alatt létrejött egy klas�szikus zenei „supergroup”, a FAB Ensemble. Mire hivatott az együttes?

K.K.: A magyar zenészek legjobbjai, több mint hetven művész mondhatja magát a FAB Ensemble tagjának, ami azért is hatalmas eredmény, mert nem csupán koncertezésre alakultunk, hanem folyamatosan járjuk az országot és a magyarlakta területeket a határon

túl, hogy emeljük a zeneoktatás színvonalát. Úgy gondolom, a zeneoktatást tekintve az utolsó órában vagyunk, pedig Magyarország mindig rengeteg kiváló művészt mutatott fel ezen a zsebkendőnyi területen is.

K.B.: Van tapasztalatunk a tehetséggondozásban. Amikor – jóval a Kaposfest előtt, 2003 körül – működni kezdtünk Kaposváron, pár év alatt kinőtt a földből egy új generáció, akik hegedülni, zenélni akartak. Abban bízunk, hogy a mi példánk utat mutat a kicsiknek. Kodály Zoltán mondása szerint „fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója”. Ennek jegyében szeretnénk felfedezni és támogatni a tehetségeket, nem úgy, hogy kiragadjuk őket a helyükről, hanem a tanáraikkal együtt megadjuk nekik azt a segítséget, amire szükségük van. Ehhez azonban forrásokra és támogatásra van szükségünk, és ezt nagyon nehéz összeszedni.

Az Egyesült Államokban és NyugatEurópában, újabban pedig Ázsiában is egyre több tehetős üzletember érzi úgy, hogy támogatnia kell a művészetet. Milyen tapasztalatokat szereztek erről Magyarországon?

K.B.: Vannak apró jelek, amik okot adnak az optimizmusra, de úgy látom, nálunk még gyerekcipőben jár a mecenatúra. Pedig örülnék neki, ha növekedne azoknak a köre, akik a kultúrába fektetnek.

K.K.: A közelmúltban Marosvásárhelyen járt a FAB Ensemble koncertezni és kurzust tartani, és döbbenten láttuk, hogy egy helyi gyógyszergyár tulajdonosa volt a vendéglátónk.

Hotelszobát bérelt számunkra, meghívott minket vacsorázni, de ő bérelte a koncerttermet is.

K.B.: A marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyjából a Zeneakadémiával egy időben, az 1910-es években épült, teljes egészében magánemberek adományaiból. Úgy tudom, ugyanez mondható el az aradi Kultúrpalotáról is.

K.K.: A klasszikus zenében talán a régi, értékes hangszerek kérdésében mutatkozik meg legjobban a mecénások szerepe. Stradivarik, Guarnerik hatalmas kollekciói vannak magánkézben, amiket aztán tehetséges szólistáknak adnak át használatra. Egy mecénás örökre beírja a nevét a művészettörténetbe, ha jó ügy érdekében adományoz a vagyonából.

Nincs ennél jobb útja, hogy fennmaradjon a neve a jövő emlékezetében is.

15

„A KULTÚRA JÖVŐJE A VÁROS JÖVŐJE” C2B – CULTURE TO BUSINESS, AHOL A PIAC ÉS A KULTÚRA TALÁLKOZIK SZERZŐ: LENGYEL EMESE | FOTÓ: JAKKEL RUDOLF

A debreceni kulturális intézmények vezetői, a nagyvállalatok képviselői és a szolgáltató szektor szereplői osztották meg tapasztalataikat egymással a C2B – Culture to Business címet viselő konferencián, melyet a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. hívott életre.

A május 4-ei rendezvénynek a Kölcsey Központ adott otthont.

A nagyszabású szakmai konferencián közép- és nagyvállalati döntéshozók, a debreceni kulturális intézmények vezetői és a szolgáltató szektor szereplői vehettek részt. Debrecen vezetőinek előadásai a város ambícióiról és a fejlesztésekről szóltak. „Egy vállalkozás CSR-tevékenysége azért fontos, mert ezen aktivitásokon keresztül lehetséges a társadalmi és ökológiai kérdéseket a cég saját tevékenységébe integrálni, és ezek által megmutatkoznak a képviselni kívánt értékek, továbbá meghatározó szerepe lehet egy cég megítélésében, hiszen a jelenlegi dolgozók és a leendő munkavállalók számára a CSR-tevékenységek munkakörnyezetükre, szabadidős tevékenységeikre és értékrendszerükre gyakorolt hatása is releváns. Ezek megteremtésében és erősítésében tudnak tökéletes partnerként funkcionálni azon helyi kulturális intézmények, amelyek olyan értékeket hordoznak, mint a művészet, a család, az egészséges életmód és a fenntarthatóság” – kezdte köszöntőjét a fenti gondolatokkal Mészáros Réka, a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője.

16

Elsőként dr. Papp László polgármester szólalt fel, aki többek között ismertette a Debrecen 2030 Városfejlesztési Stratégiát. Ezt követően dr. Barcsa Lajos a város bevonzóképességéről, a befektetésekről, a beruházásokról, a fejlesztésekről, az innovációról, illetve a város eredményeiről, a már megvalósult és a kitűzött CSR-programokról osztotta meg gondolatait. A város és a fenntarthatóság viszonyáról a Future of Debrecen projekt keretében hallhattuk Balázs Ákos alpolgármestert, a kulturális ambíciókról pedig dr.

Puskás István alpolgármester beszélt.

A megyei jogú város pezsgő és eredményes sportkultúráját Becsky András, a Debreceni Sportcentrum ügyvezető igazgatója mutatta be.

A második blokk a városban található beruházásokra – például fenntartható város, Smart City koncepció – és a kulturális portfólió bemutatására koncentrált. Balogh Máté András, az Art is Business alapítója a művészeti támogatási rendszerről és a különböző vállalati együttműködésekről adott elő. Vállalati oldalról többek között Gazsi Zoltán, az Eisberg Hungary

Kft. ügyvezető igazgatója, Hosszú Róbert, az NI ügyvezetője, Tom McLean, az International School of Debrecen igazgatója kerekasztalbeszélgetés keretében osztották meg gondolataikat. De szóba kerültek az elmúlt években kitüntetett figyelmet kapott nemzetköziesítési törekvések, valamint a munkaerőpiaci helyzet is.

A konferencia célja elsősorban a kultúra helyi aktorainak és szolgáltatóinak összekapcsolása volt a vállalati vezetőkkel, képviselőkkel, továbbá olyan cégkultúra és gondolkodásmód megteremtése, amely elősegíti a már Debrecenben működő vagy újonnan oda települő vállalkozások társadalmi felelősségvállalási programjainak és közösségépítő kezdeményezéseinek kreatív fejlődését.

A programon bemutatkozhattak a helyi kulturális és sportközösségek, illetve a résztvevők a város vezetőinek előadásai által, továbbá szakértők és vállalati képviselők részvételével áttekintették és elemezték Debrecen és a régió hosszú távú fejlesztési terveit, az ehhez kapcsolódó CSRstratégiákat, a régió munkaerőpiaci helyzetét, a munkavállalók mobilitási

hajlandóságát, a város bevonzó és megtartó képességét, a kapcsolódó toborzási lehetőségeket, a személyre szabható juttatási csomagokat, a helyi rendezvényhelyszíneket és szolgáltatókat, a nemzetköziesítés lehetőségeit és irányait, valamint a fenntarthatósági kezdeményezéseket. A kiállítóstandoknál láthatóvá váltak az intézmények vezetői és képviselői, és számos debreceni kulturális intézmény érdekes produkciókkal készült a nap folyamán. „Fontos kérdés volt, hogy miként tudjuk Debrecen CSR-stratégiáját elindítani, továbbá az intézményeken belül hogyan tudjuk ezt a szemléletet meghonosítani. A C2B célja az, hogy a kulturális szféra lépést tudjon tartani Debrecen fejlődésével, és az ide érkező vállalatokkal szoros együttműködést alakítsunk ki: párbeszéd alakuljon ki a kulturális intézmények és a vállalatok között. Ezen együttműködés azt is szolgálhatja, hogy az intézmények jobban megérthetik a vállalatok és a dolgozóik igényeit, illetve rámutathatnak olyan hiányterületekre, amelyekre eddig nem gondoltunk, de szolgálhatunk megoldással” – foglalta össze Mészáros Réka a C2B vízióját az Art is Businessnek.

Majd a konferenciaszervezés motivációjáról elmondta: „Nem titkolt célunk volt, hogy elinduljon egyfajta kulturális támogatási rendszer a társadalmi felelősségvállalás jegyében, hiszen azt láttuk, hogy ez a szociális területen már igencsak jól működik Debrecenben. A városban ugyanis többen lelkiismeretesen foglalkoznak a helyi ügyekkel, sőt anyagi forrással is hozzájárulnak a kezdeményezések sikerességéhez.

FOTÓ: JAKKEL RUDOLF Ugyanakkor a kultúra területén ezt kevésbé láttuk egyértelműnek, s a kulturális közös értékek mentén elindulva szerettük volna megvalósítani a C2B – Culture to Business projekt nyitórendezvényét. E kezdeményezés felhívja a figyelmet arra, hogy akkor tudjuk növelni a város megtartó erejét, illetve akkor tudunk megfelelő minőségi kulturális életet biztosítani, ha a vállalati világ szereplői és a kulturális intézmények vezetői kooperálnak.”

A Culture to Business konferencia a közös gondolkodás, a kölcsönös kapcsolatépítés jegyében indult útjára Debrecenben: „A C2B konferencia jelen eseménye egy nagy és jól látható startgomb, amellyel elindul a diskurzus az intézmények és a vállalati, piaci szereplők között azért, hogy hosszú távú célkitűzések, közös gondolkozások és értékteremtő kultúraépítés kezdődjön. A kultúra jövője a város jövője” – hangsúlyozta a rendezvényen Mészáros Réka.

MÉSZÁROS RÉKA FOTÓ: JAKKEL RUDOLF

17

FILC, AHOL A NÉZŐKET VENDÉGÜL LÁTJÁK SZERZŐ: SZEMERE KATALIN | FOTÓ: STILLER ÁKOS Az egyik legkisebb budapesti színház Fischer Iván Lakásszínháza (FILC) az Andrássy úton, az Operaház szomszédságában. Azért hozta létre kilenc éve a nemzetközi hírű karmester, hogy teret adjon az egyre kevesebb befogadóhellyel rendelkező független társulatoknak. Törzsközönsége nagyrészt a Fesztiválzenekar nézőiből áll, a hely hangulata pedig olyan, mintha vendégségbe érkeznének a nézők – mondja Keszthelyi Kinga dramaturg, a FILC produkciós vezetője.

Fischer Iván Lakásszínházának sosem az volt küldetése, hogy nyereséges legyen, hanem az, hogy eltartsa magát – meséli Keszthelyi Kinga dramaturg. Nem is tud nyereséges lenni, mivel a színházterem összesen harminchat négyzetméteres. A pandémia előtt akár harminc széket is beraktak, a Covid óta – a kellő távolságtartás miatt – huszonöt a bejáratott.

A színházat a nézők tartják el, nem kap állami támogatást, egy magánalapítvány működteti. A 2013-as indulás óta tízezer forintba kerül egy jegy. Ez akkoriban elég magasnak tűnt, ma már nem annyira kirívó, a prózai színházak is megközelítik ezt: a Katona József Színház nagyszínpadának első soraiba hatezer-kilencszáz forint a belépő, a Centrálban tizenháromezer-ötszár forintért is megy darab, a Network, és akkor nem beszéltünk a zenés műfajokról – az Operaházban huszonötezerért kínálják a legjobb helyeket. A FILC jegyébe azonban nemcsak az előadás megtekintését foglalták, hanem az azt követő vendéglátást is. Ráadásul mindez abban a lakásban történik, ahol a Fischer testvérek felnőttek, ahonnan átjártak statisztálni az Operaházba.

A színházalapító, amikor csak teheti, 18

maga is eljön az előadásokra, tehát találkozni, beszélgetni lehet vele.

A nézők meg szívesen fizetnek az exkluzivitásért, és előszeretettel támogatják a független produkciókat.

Bár pályázik sokfelé a színház, elvétve kap támogatást, vagy ha kap, az is töredéke annak, amire szükség lenne. Valahogy a kurátorok azt gondolják: egy magánszínház oldja meg maga. Az úgynevezett tao-pótlék is jóval kevesebb, mint amennyi a tao, azaz a társaságiadó-jóváírással járó támogatás volt. Ilyen szempontból a tervezhetőség is eléggé nehézkes, mert a saját produkció létrehozása pályázatfüggő. Ettől függetlenül, eltartja magát a FILC. Kezdetben – Fischer Iván felhívására – sokan saját színházi székeket adományoztak, mindegyik kapott egy adományozói névtáblát. Nagy öröm

a támogatónak, amikor beül abba a székbe, amelyen rajta van a neve.

Nyilván nem könnyű most támogatást gyűjteni, ebben az egzisztenciális szorongással teli világban, amelyet hatalmas infláció és háborús helyzet nehezít. De a nézők nagy része pontosan érzi, hogy ezt a helyet anyagilag segíteni kell ahhoz, hogy fennmaradjon. Tudatosak ebben, és ezt nagyon jó látni – mondja a produkciós vezető.

Például, ha valaki megbetegszik vagy nem tud jönni, akkor kifejezetten kéri, hogy adják valakinek oda a jegyét, aki esetleg örülne a lehetőségnek.

Keszthelyi Kinga a legjobban a hely semmihez sem hasonlítható hangulatát, személyességét kedveli. Olyan, mintha a nézők vendégségbe jönnének. És más színházakkal ellentétben – mielőtt kezdéskor kikapcsolják a kapucsengőt, nehogy behallat-

Papa egyik története: Bár sok szerepet játszott, egy monológ az istennek se akart megmaradni Hegedűs Gyula fejében. Végül puskázott: egy papírra írta a szöveget, és beragasztotta kalapja bélésébe. Hatalmas siker lett, a közönség soha nem tudta meg, honnan támadt a zseniális ötlet, hogy Hegedűs minden bánatát beleadva kalapjával ossza meg legszomorúbb, legszemélyesebb érzéseit.

Fischer Iván

szódjon –, itt megvárják a nézőt, ha jelzi, hogy például parkolási nehézség miatt késik. Sőt az is előfordult, hogy az előadás utáni beszélgetés annyira elhúzódott, hogy már leállt a tömegközlekedés, így a törzsnézőt kocsival hazavitték. Mert itt a produkció után kérdezni is lehet az alkotókat, véleményt is lehet mondani. Kezdetben ezt nehezebben vették a vendégek, mára belejöttek.

A színészeknek szintén fontos ez a visszajelzés. Szóval, mindenki addig marad, amíg jólesik és kérdése van.

Ez olyan élményt nyújt, amiért sokan akár havonta eljönnek. Bíznak abban, hogy az előadásokra még akkor is érdemes jegyet váltani, ha történetesen nem ismerik a darabot, mert a minősége megfelel az elvárásaiknak, a színházi ízlésüknek.

A közönség alapját kezdetben a Fesztiválzenekar bérletesei alkották, aztán ez a kör egyre szélesedett. Keszthelyi Kinga nagyon örül, ha fiatal nézők jönnek, és több korosztály jelenik meg a nézőtéren.

A műsor összeállításánál lehetőleg figyelembe veszi, hogy előadásuk ne ütközzön Fischerék hangversenyével, mert az elvonhatja a színház nézőit.

A produkciók nagy része befogadott, helyszínre adaptált. Kinga járja az országot, és „vadászik”, figyeli a kifutó – kevés szereplős, a FILC-be való – előadásokat. De volt már a lakásszínháznak pár saját produkciója is. Először Babarczy László rendezte ide a Sanyi és Aranka Színházzal közös produkciót: Beckettől Az utolsó tekercset. Hámori Gabriella Gyarmati Fanniról szóló önálló estje szintén itt debütált. A színésznő jó érzékkel akkor választotta magának a témát, amikor megjelent Radnóti özvegyének könyve. Csupán azért kellett levenni a műsorról, hogy legyen új produkció a visszajáró nézőknek.

Túl sokszor ugyanis nem mehet itt egyetlen produkció sem, így újabb befogadó helyet keres magának – mint ahogy a Gyarmati Fanni-előadás rendezője, Seres Tamás remekül teszi ezt. Menedzselése nyomán most már százharmincnál is többször játszották az előadást.

Szintén saját produkció Prousttól Az eltűnt idő nyomában 1.0 – szemelvények főleg az első kötetből, Jancsó Júlia új fordításában. Hajduk Károly játssza, és már több mint tízszer

Fischer Iván születése után egy évvel, 1952-ben édesapja, Fischer Sándor megnézte az Andrássy úton bérbe vehető tanácsi lakást, és kiderült, hogy a család egyik ága korábban is lakott itt – meséli a FILC honlapján a karmester.

A Fischer testvérek, Ádám, Iván és Eszter itt nőttek fel, nézték az Operát az ablakból, tudták, melyik előadásnak mikor van vége.

Sőt amikor a fiúk a Borisz Godunov gyerekkórusában énekeltek, az első jelenet után jelmezben hazamehettek pár baráttal együtt vacsorázni, és kényelmesen visszaértek a második jelenetükre.

A zongora a középső szobában állt, ha Ádám ott gyakorolt, Iván a csellójával Eszter szobájába menekült, ahol már nem zavarták egymás játékát.

Itt rendezték az első avantgárd színházi előadásokat, happeningeket a hatvanas évek végén Iván barátaival, például Ascher Tamással. És innen költözött a karmester 1970-ben Bécsbe. Édesanyjuk, Boschán Éva énekesnő haláláig – 1990-ig – élt itt.

Karmester, librettófordító, zeneszerző édesapjuk, a Vígszínház korábbi zenei vezetője felesége halála után még öt évet élt az Andrássy úti lakásban, kilencvenöt évesen hunyt el.

ment. Ez nagyon nehéz szöveg, de aki látja, teljesen beleszeret. A színész elképesztően láttatóan és erősen mondja, tényleg színházivá válik minden mondat, holott nem színházi adaptációról, hanem a regény szerkesztett változatáról van szó – mondja Keszthelyi Kinga.

Amúgy nemcsak színházi kínálata van a FILC-nek, hanem gyakoriak a könyvbemutatók, illetve az irodalmi estek is. Kiállításokat is rendeznek az egyik üresen maradt szobában. Így lakják be azonnal a teret a korán érkezők.

Arról is beszélgettünk, hogy Fischer Ivánék gyermekkorában édesapjuk a Vígszínház zenei vezetője volt, és ebben a lakásban sokszor megfordultak a Vígben játszó nagyságok: Varsányi Irén, Hegedűs Gyula, Csortos Gyula. Másrészt a karmesternek olyan gyerekkori barátai vannak, akikből elismert színházi művészek lettek, mint például Ascher Tamásból. Fischer kereste a lakás funkcióját, és azt gondolta, a szülei örülnének, ha kis színház lenne belőle.

A FILC stábja olyan apró, mint a helyszín. Keszthelyi Kinga a kezdetek óta dolgozik itt. Fischer Iván épp keresett valakit a színház vezetésére, amikor a dramaturg eljött a Nemzeti Színházból, ahol korábban Alföldi Róbert igazgatása idején dolgozott.

Együtt terveztek meg mindent a FILC honlapjától a lakás berendezésén át az első évek műsoráig. Amikor már olajozottan működött a színház, szinte önjáró lett. Kinga mellett egy hölgy a lakás rendbetételével segít, egy másik pedig a gazdasági ügyeket intézi. Promóciós felületük a hírlevél és a Facebook-oldaluk. És persze nagyon örülnek, ha új emberek fedezik fel a lakásszínházat.

Jövőre tízéves a FILC, Fischer Iván Lakásszínháza, amelyre a szakma egy része az induláskor azt mondta: reménytelen lesz, ne is fogjanak bele. Tévedtek. A hely bebizonyította, hogy igenis működőképes lehet egy ilyen kezdeményezés, ugyanolyan fontos sokak életében, mint ott lenni a Fesztiválzenekar koncertjein.

19

„HA A GYŰJTŐK ÖSSZEFOGNAK, MŰVÉSZETI PROJEKTEK MEGVALÓSÍTÁSÁT SEGÍTHETIK” – Beszélgetés Spengler Katalin műgyűjtővel SZERZŐ: BARCZA RÉKA

Idén is Spengler Katalin műgyűjtőt, a Pompidou Központ akvizíciós bizottságának tagját, a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadóját választotta a legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában a Forbes magazin. Ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogyan tett szert ilyen befolyásra, hogyan válik valaki jó gyűjtővé, és mi alapján választották ki a műveket, amelyek bekerültek az MNB Kortárs Gyűjteményébe.

Harminc évvel ezelőtt vásárolták meg első műtárgyukat férjével, Somlói Zsolttal. Akkor még apósa, Somlói Antal által inspirálva nagybányai művek gyűjtésébe kezdtek.

Később, 1996-ban vágtak bele a kortárs művek gyűjtésébe. Hogyan váltak gyűjtővé, milyen tanulási folyamatot jártak végig?

Sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan is kell és érdemes gyűjteni a rendszerváltozás utáni Magyarországon, ahol új világ épül. Kezdetben a hazai műkereskedelem dinamikája és az apósom révén valóban a XX. század eleji művészetre fókuszáltunk, később azonban egyértelművé vált, hogy a kortárs művek gyűjtése a mi utunk. Már 1992-től sok műkereskedővel és galeristával ismerkedtünk meg.

Tanulmányoztuk, hogy az elmúlt száz évben ki és hogyan gyűjtött itthon, ’97-től pedig külföldre is rendszeresen ellátogattunk kiállításokra, művészeti vásárokra, valamint elkezdtünk kapcsolatokat építeni külföldi és hazai kurátorokkal, galériákkal, gyűjtőkkel.

20

Mi volt a legfőbb, amit leszűrtek a külföldi látogatásaik során és a kapcsolataik révén?

Talán az, hogy a magyar művészet nem önmagában, hanem a nemzetközi művészet kontextusában létezik, ezért a nemzetközi kitekintés, tájékozódás elengedhetetlen. Ez a kilencvenes évek második felére már világossá vált számunkra. Megértettük, hogy a közép-kelet európai régió is milyen fontos a magyar művészet számára. A vasfüggöny mögött számos kapcsolat szövődött a volt szocialista országok és azok képzőművészei között, emellett pedig vannak olyan kulturális, történelmi sajátosságok, amelyek közösek.

munkája, amely a hetvenes években készült. A fotó a művész akcióját dokumentálja, aki egy írógép előtt ülve, cimbalomverővel üti az eszközt, homlokán egy papírpénzzel.

A gyűjteményünkben van egy másik fotó, Mladen Stilinović PJEVAJ!, azaz Énekelj! című műve 1980-ból, a horvát művész a portréképen ugyancsak egy bankjeggyel a homlokán jelenik meg. A két művész a saját pozícióját hasonló módon határozta meg a kelet-európai szocialista társadalomban. Egy kelet-európainak kevésbé kell elmagyarázni a képen látható gesztusok jelentését, azonban egy nyugat-európai nézőnek már nagy valószínűséggel szükséges támpontokat adnunk.

Tudna erre példát mondani?

A Q Contemporary-ben látható Velünk élő történetek című kiállításon a csaknem hétszáz darabból álló gyűjteményünkből válogatott Zsikla Mónika kurátor. A tárlatra bekerült Szentjóby Tamás Magyar vers című

Ezek szerint nemcsak jól kiegészítik, hanem erősítik is egymást a volt szocialista országok művészei és alkotásaik? Úgy tapasztaltuk, hogy NyugatEurópából nézve Magyarországot könnyebb a régió részeként látni,

a több kis ország együttműködve jobban érvényesülhet. A 2000-es évek elejétől elkezdtük a térség országaiban élő művészek munkáit gyűjteni. A budapesti Ludwig Múzeum gyűjteményének építése is jó példa volt számunkra abban az időszakban, többször is volt szerencsém hosszabban beszélgetni erről Néray Katalinnal, a múzeum alapító igazgatójával. Az ő koncepciójában fontos szerepet kapott az a gondolat, hogy a hazai Ludwig Múzeum gyűjteményében a magyar művészetet a kelet-európai térség művészetének kontextusába kell helyezni, és egy erős regionális kollekciót kell létrehozni. Akkoriban még nem gyűjtötték a régió művészeinek munkáit a nyugati országokban lévő intézmények. Mára a helyzet szerencsére megváltozott, neves múzeumok, például a párizsi Pompidou Központ és a londoni Tate Modern is gyűjti a magyar kortárs művészek munkáit.

Férjével együtt tagjai lettek a Pompidou Központ akvizíciós bizottságának, férje pedig 2022-ig a Tate Modern Oroszországra és Kelet-Európára fókuszáló akvizíciós bizottságának is tagja volt. Van összefüggés aközött, hogy több művet vásárolnak a magyar kortársaktól a múzeumok és hogy tagok lettek a fenti bizottságokban?

Mindkét múzeum részéről megfogalmazódott a gyűjtési szándék a kelet-európai művészetet illetően a 2010-es évek elejétől, ehhez kerestek partnereket, elkötelezett műgyűjtőket a régióból, akik a vásárlásokat finanszírozzák. Az elsők között kaptunk meghívást, és csatlakoztunk mindkét intézményben a régiós akvizíciókat támogató bizottságokhoz. Mindkét múzeum gyűjteményében nagyon kevés magyar műtárgy volt fellelhető, ezen szerettünk volna változtatni. Célunknak tekintjük, hogy a kortárs magyar alkotók láthatóbbá váljanak a nemzetközi művészeti kánonban. Az akvizíciós bizottságokban végzett munka lehetőséget ad a szélesebb kitekintésre, ismeretszerzésre, egyúttal egy tanulási folyamat is, számos művészt, kurátort, műgyűjtőt ismerünk meg, és együtt dolgozunk ezen múzeumok kurátoraival is.

A Forbes magazin idei és tavalyi rangsora szerint is ön a legbefolyásosabb magyar nő a kultúrában Magyarországon. Az eddig elmeséltek alapján úgy tűnik, ez az elismerés egy folyamat részeként értelmezhető, amely mostanra teljesedett ki. Ön egyetért ezzel? Hogy látja, minek köszönhető, hogy ilyen befolyásra tett szert?

Ez valóban összetett. Mindig is érdekelt, hogyan lehet műgyűjtőként a művek megszerzésén, kollekcióba rendezésén túl többet tenni a művészeti színtéren. Egy gyűjtő általában elmegy kiállításokra, műtermekbe, meglát alkotásokat, megvásárolja, hazaviszi és otthon nézegeti őket. Ennél azonban mindig is többet akartam tenni. 1996tól kezdve hivatásomnak választottam a művészettel való foglalkozást. Két évtizeden át cikkeket írtam sok magazinnak, de leghosszabban a Műértőben publikáltam kiállításokról, aukciókról, valamint interjúkat készítettem a művészeti szcéna szereplőivel. Speciális volt a helyzetem, mert műgyűjtőként bejárásom volt a műkereskedelemnek egy zártabb világába, amire az újságírók általában nem látnak rá.

Ez a munka óriási tanulási folyamat is volt számomra, hiszen a napi feladataim része volt a kortárs művészeti élet szereplőivel beszélgetni. Meghatározó kapcsolatok születtek ezalatt az időszak alatt művészekkel, kurátorokkal, múzeumi szakemberekkel, galeristákkal, befolyásra ennek révén is szert tettem. Rengeteg gyűjtővel tartottam a kapcsolatot a kilencvenes évek második felétől.

Sokan nem is tudják, hogy a hazai műtárgypiac méreteihez képest milyen sok gyűjtő van Magyarországon.

A kortárs művészet gyűjtői, vásárlói közül az elmúlt két évtizedben jó néhányan fölismerték, hogy mennyi erő lehet abban, ha közös érdekek mentén együttműködnek. Gyakran közösen érdemes cselekedni, tanulni és támogatni a művészeket. Az elmúlt években több konkrét művészeti projekt esetében kezdeményeztem, hogy a megvalósulás érdekében fogjunk össze. Legutóbb Keresztes Zsófia idei, Velencei Képzőművészeti Biennálén való szerepléséhez járultak hozzá a gyűjtők.

A művész olyan nagyszabású koncepciót álmodott meg, amiről kiderült, nem megvalósítható abból az összegből, amelyet a magyar pavilon létrehozá-

sára szánt a magyar állam. Rendeztünk egy fundraising eseményt, ami sikerrel zárult. A befolyt összeggel már ki lehetett egészíteni az állami támogatást, így a csaknem húsz szoborból álló installáció végül megvalósulhatott.

A Magyar Nemzeti Bank 2019-ben kérte fel, hogy a Ludwig Múzeum igazgatójával, Fabényi Júliával és Keserű Katalin művészettörténésszel együtt legyen a tagja azon bizottságnak, amely az MNB Kortárs Gyűjteményét építi. A bank három és fél milliárd forintot költött a műtárgyvásárlási program keretein belül. Összesen negyvenhat művész munkája, nyolcszáznyolcvanegy műtárgy került be. Mennyi beleszólása volt abba, hogy kiknek a műveit válogatják be a gyűjteménybe? Minek alapján választották ki a művészeket és a munkáikat?

Számomra nagyon megtisztelő volt, hogy az MNB felkért erre a feladatra, és együtt dolgozhattam két múzeumi szakemberrel. 2019-ben külön-külön felkérést kaptunk, hogy készítsünk egyegy koncepciót a kortárs kollekció létrehozásának alapelveiről, az alkotók és a művek kiválasztásának kritériumairól.

2020. februártól részben ennek mentén, másrészt új szempontokat is figyelembe véve mindhárman [Fabényi Júliával és Keserű Katalinnal együtt – a Szerk.] egyenlő arányban havonta javaslatokat tettünk arra vonatkozóan, mely művészek munkáit ajánljuk. Nemcsak művészeket javasoltunk, hanem elérhető műtárgyakat is. A bank igazgatósága hozta meg a végleges döntéseket, hogy kiktől vásárolnak és mely műveket választják.

Elég sok javaslatunk nem ért célba, sajnos, mert az első hónapok után világossá vált, hogy a bank igazgatósága elsősorban az absztrakt és a geometrikus absztrakt művek mellett teszi le a voksát, és ez a későbbiekben sem változott. A vásárlások az adott művészeket képviselő galériákon keresztül történtek. [Ez tizenöt galériát jelent – a Szerk.] Mi, a szakértők nem vettünk részt az adásvétel folyamatában, a bank bonyolította le a vásárlásokat. Mivel a gyűjteményépítés folyamata 2021 őszén lezáródott, így az én munkám véget ért.

A gyűjtemény darabjai a bank irodáinak falaira kerülnek, valamint a műveket külföldi és itthoni kiállításokon is láthatja majd a nagyközönség.

21

MÉSZÁROS PIROSKA ÉS GERLITS RÉKA

HJ | FOTÓ: SATA NORBERT

Amikor több száz amatőr közösen muzsikál. Amikor valaki élete legbátrabb döntéseit munkatársaival is megosztja. Amikor a céges csapat közös improvizációjából izgalmas színházi esemény születik. Amikor a korábban soha együtt nem dolgozó felsővezetők komplett múzeumfejlesztési programot tesznek le az asztalra.

Az Ethnosound, a Bátorságok Könyve, a Momentán Társulat és az ArtWork négy különböző szervezet, amelyek különleges céges együttműködéseken keresztül bizonyítják: a művészet összehoz.

Néhány évvel ezelőtt – kis túlzással élve – még alig-alig ismert fogalom volt az employer branding. Ma már egy magára valamit is adó cég elképzelhetetlennek tartja, hogy ne fordítson pluszenergiákat a munkatársakat megtartó pluszjuttatásokra – és ezúttal nem az anyagiakra gondolunk. A csapatépítők ma már nem unalmas, kötelező programok: fontos, hogy a munkatársak valóban közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy ezeken az alkalmakon valóban fejlődjenek, tanuljanak valamit magukról. „Nincsen coaching kultúra nélkül. Jöjjön valaki telekommunikációs, gyógyszervagy autóipari vállalattól, kis vagy nagy cégtől, egészen másfajta élményt kap egy-egy ilyen eseményen, ha mással foglalkozhat, mint amit a hétköznapokban csinál. Az élményeit pedig a mindennapi munkájában is hasznosítani tudja” – magyarázza Kégli Balázs, a Szépművészeti Múzeum Nonprofit Kft. munkatársa. A szakember egyike a nyolc évvel ezelőtt egy telekmos együttműködés után született ArtWork program ötletadóinak. A program egyedülálló módon hozza össze a team coaching, a múzeum- és élménypedagógia és a művészetterápia eszköztárát. „A Telekommal való közel féléves együttműködésünkben az akkor épp felújítás miatt bezárt Szépművészeti Múzeum igazgatója, 22

Baán László kérte fel a cég teljes felsővezetői gárdáját, hogy dolgozzák ki, szerintük hogyan lehet még vonzóbbá tenni a múzeumot különböző korosztályok számára. A résztvevők lelkesedése határtalan volt, igazán remek ötletek születtek ebben a több hónapon át tartó közös munkában, amelyek közül nem keveset valóban alkalmaz ma is a Szépművészeti.”

A lelkesedést tapasztalja Fehér Károly, az Ethnosound tulajdonosa, ügyvezetője is. „A zene mindenkit összehoz. Tudom ezt gyerekkorom óta: a nagyapám citerán játszott, magának, a családnak, nekem – ez volt az első hangszerem is –, az ő jóvoltából a zene folyamatosan körülvett.” Károly zenészként tizenhét évvel ezelőtt indította kulturális kávézóját, hangszerboltját, ahol hamarosan egyre több zenés programot szerveztek – mára a hangszerbolt (ami azóta a Műpába költözött) webshoppal, céges csapatépítő és mindenféle egyéb interaktív zenei programokat kínáló szervezetté nőtte ki magát. „Teljesen mindegy, hogy egy hatalmas nemzetközi cég vagy egy kisebb hazai vállalat keres meg: a közös zene ugyanúgy összehoz több száz, akár ezer, másfél ezer embert is, mint egy maréknyi, tizenöt-húsz fős csapatot. Az örömzenéléshez

nem kell zeneiskolai múlt: zenélni mindenki tud!” Ahogyan Károly mondja: a zene boldoggá tesz, csökkenti a stresszt, közelebb hozza egymáshoz az embereket, növeli az önbizalmat – hát nem erre van szükség nem csak a hétköznapokban, de a vállalati kultúrában is?

Apropó, önbizalom! Két színésznő, Gerlits Réka és Mészáros Piroska néhány évvel ezelőtt indított kezdeményezése, a Bátorságok Könyve célja, hogy minél többen elgondolkodjanak, mit is jelent számukra a bátorság, mikor léptek ki utoljára a komfortzónájukból, és mindez hogyan járult hozzá a személyiségfejlődésükhöz. És hogy ezek által rádöbbenjenek, sokkal bátrabbak, mint korábban hitték. A kezdeményezés és a különböző történetek (amelyeket civilek és művészek, híres emberek is megosztanak magukról) az útkeresésben, önismeretben segítenek. „Régóta egyértelmű számunkra, hogy a művészeti és a vállalati szféra együttműködése nagyon is fontos: szükségünk van egymás támogatására. És támogatás az együttműködés, a közös munka is” – mondja Piroska. Néhány év alatt elindult online magazinjuk, ma már három csomagot ajánlanak a cégek számára: interjúsorozatot készítenek specifikusan a céges munkatársakkal és róluk, storytelling workshopot tartanak, illetve színházi előadást mutatnak be, amelyben elmesélik kettejük történetét, majd egy harmadik beszélgetőpartnerrel diskurálnak

KÉGLI BALÁZS FOTÓ: ISPÁN ZSÓFI

a bátorságról. „A storytelling workshopon kis csoportokban dolgozunk, ahol nem csak a bátorságról beszélgetünk, de egy kiválasztott résztvevőt felkészítünk rá, hogy történetét egy nagyobb céges eseményen is megossza” – magyarázza Réka.

A szereplés a Momentán Társulat improvizációs eseményeinek is központi eleme: a csaknem húszéves színházi együttes megalakulásuk első évétől ad elő különböző, kisebbnagyobb céges és civil eseményeken is. „Vidámságot, lazaságot viszünk a cégekhez, ahol a munkatársak és a cégvezetők egészen más oldalukról ismerhetik meg egymást. Rugalmas műfaj a miénk, tartunk előadásokat, de ugyanilyen fontos számunkra az oktatás is – kezdetektől fogva tartunk workshopokat –, imprós skilleket taníthatunk, amelyeket a céges, vállalati közegben is fel tudnak használni a munkatársak. És persze foglalkozunk egyéb kreatív tevékenységekkel is, ha kell, filmet forgatunk, színdarabot írunk a cégről” – mondja Harsányi Bence, a társulat alapító tagja. A Momentán fennállása óta több száz céggel dolgozott együtt. „Sok megrendelőnkkel kerülünk közeli, már-már baráti kapcsolatba, szívesen keresnek fel minket újra.”

Az ismeretségek pedig újabb és újabb együttműködéseket szülnek: „Megkönnyíti a kapcsolatteremtést, hogy nagyon sok helyen vagyunk jelen: nem csak fesztiválokon, de rengeteg eseményen is. Egy-egy ilyen alkalom pedig akár két-három újabb együttműködést is szülhet, hiszen ülhet a közönség soraiban olyan döntéshozó, akinek tetszik, amit csinálunk, így majd minket hív el a következő céges eseményre, csapatépítőre” – magyarázza Bence.

A szájhagyomány útján terjedő jó hírnév segíti az Ethnosound, a Bátorságok Könyve és az ArtWork munkáját is. „Az egész úgy kezdődött, hogy egy trénernek tetszett az egyik élménydobolós alkalmunk még a hangszerboltban, és több ismerősének ajánlott” – meséli Károly. „Azóta folyamatosan keresnek minket – igaz, a pandémia kicsit megtépázta ezeket a nagy eseményeket.” Hasonlót tapasztal Balázs is: az ArtWork programjai ugyan nem egy-egy naposak, egy tréning több hónapos folyamat, ezért évente csak négy céggel tudnak együtt dolgozni, de már hosszú a várólista. „A cégvezetők szíve-

sen mesélnek a jó tapasztalatokról, de régebbi partnerek is megkeresnek minket, érdeklődnek az ArtWork iránt.”

A közös munkában pedig a „közösön” van a hangsúly: ezeken az alkalmakon, együttműködéseken mindenki nyer. „Hamar rájöttünk, hogy támogató nem csak az, aki pénzzel járul hozzá a működésünkhöz, de az is, akivel együttműködünk. Dolgozunk civilekkel és a vállalati szféra szereplőivel, nonprofit szervezetekkel is. Olyan ügyek mellé állunk, amik számunkra is fontosak. Mivel még csak néhány éve indultunk, egyre keressük a lehetséges együttműködéseket, kapcsolatokat: ősszel például szeretnénk elindítani podcastsorozatunkat, illetve videós tartalmat is gyártanánk – ehhez keresünk most partnereket.”

Nem ritka, hogy a cégek és a kulturális szolgáltatók közös ügy érdekében fognak össze. „Népszerű programunk a cajon-puzzle-építés: a résztvevők perui ütőshangszert készítenek kartonpapírból vagy fából, amit aztán dekorálunk, felmatricázunk, majd közösen építünk belőle óriás puzzlefalat. Itt csapatépítő foglalkozás maga az alkotás, az építkezés, majd utána az élményzenélés (mindenki a saját cajon hangszerén) is. Ha partner benne a cég, a társadalmi felelősségvállalás jegyében szívesen bevonunk ebbe gyerekotthonokat, óvodákat is: így a csapatépítés jóval többet jelent, a hangszert pedig a nap végén azok a gyerekek kapják meg, akik egyébként nem jutnának ilyen eszközhöz.”

A Momentán is szeret fontos ügy

HARSÁNYI BENCE | FOTÓ: JUHÁSZ ÉVA

mellé állni, ilyen például a drog- és alkoholprevenció. „A Civil díj okán számos céggel kerültünk kapcsolatba, nagyon sokszor csak hosszú évek partneri kapcsolatából, közös társadalmi felelősségvállalás után lesz felkérés. Fontos számunkra, hogy közösen segítsünk.”

Bár különböző művészeti területeken dolgoznak, abban mindannyian egyetértenek: a kulturális szféra és a céges kultúra több ponton kapcsolódik, mint gondolnánk. A művészet összehoz, kikapcsol és tanít, olyan skilleket erősít, amelyeket a vállalati életben is hasznosíthatunk.

FEHÉR KÁROLY

23

Politológia és „színházban való létezés”

A menedzsernek ismernie kell a hazai és a nemzetközi színházi élet főbb irányzatait. Képesnek kell lennie arra, hogy XXI. századi eszközökkel pozicionáljon színházi vállalkozásokat, projekteket és eseményeket. El kell igazodnia a jog, a vállalkozások, a marketing és a kommunikáció világában, tisztában kell lennie a kultúrafinanszírozási rendszerekkel, de ha úgy hozza a helyzet, akár a nézőket is ő engedi be a színházterembe – ahogy Dobay Janka, az RS9 színház menedzsere is.

Mi mindennel foglalkozik napi munkája során?

Azt gondolom, a munkám legfontosabb része, hogy megismertessem a színházat a nagyközönséggel, és ehhez tartozik a folyamatos kapcsolattartás is a nézőkkel. Nálunk még rengeteg potenciál van ebben, hiszen mi mindig az előadásokra koncentrálunk elsősorban, arra, hogy igazán színvonalas és profi produkciók jöjjenek létre, ugyanakkor nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ez önmagában nem elég. A mai világban versenyt kell futni a legújabb trendekkel, és főleg most, a járvány után, meg kell küzdeni minden egyes telt házért.

A pandémia következtében erőteljesen csökkent a nézőszám, így a jegybevétel is. Nagyon hálásak vagyunk minden nézőnknek, aki támogat minket. Mivel kicsi színház vagyunk, kevesen csi24

nálunk sok mindent. Ebből kifolyólag a munkám része különböző titkári és pénzügyi feladatok ellátása is, vagy adott esetben a nézők beengedése a színházterembe.

Látható a színház honlapján, hogy részesülnek támogatásokban. Ezekért rendszeresen kell pályázni, vagy hosszabb távra szólnak?

Folyamatosan pályázni kell a támogatásokra, akár működési pályázatról, akár egy konkrét produkció megvalósításáról vagy továbbjátszásáról van szó.

Az RS9 befogadó színház is. Könnyű partnereket, produkciókat, projekteket találni az együttműködéshez?

Rengeteg megkeresést kapunk, amelyek közül igen nehéz választani.

Az egyik legfontosabb szempont, hogy a színház magas művészi színvonalát erősítsék. Nagyon sok kitűnő előadás talál otthonra az RS9-ben.

Hol ismerte meg a színház világát?

Az RS9 Színházat a szüleim, Lábán Katalin és Dobay Dezső alapították 1990-ben. Egész életemben meghatározó szerepe volt, rengeteg időt töltöttem itt már kisgyerekként, gyakorlatilag itt nőttem fel. Amit a színházról tudok, azt mind itt tanultam, a gyakorlatban, mint egy kis szivacs, szívtam magamba a tudást, ami sokszor abszolút tudattalanul történt.

SZERZŐ: SZELE TAMÁS

Kevesen gondolják át, mi hajtja, mi élteti a színházat, mármint a tehetségen, az előadóművészi kvalitáson kívül. Az odaadás, a lelkesedés, a szorgalom mind szükséges, sőt elengedhetetlen – de megfelelő menedzsment nélkül kevés lehet a minden esti varázslathoz. Alapember a színházi menedzser, a vállán viszi a teátrumot, nem áll a reflektorfényben a vastaps idején, de nélküle könnyen zátonyra futhat a legkiválóbb produkció is.

Nagyon fogékony és érdeklődő voltam, mindent látni és hallani szerettem volna, ami körülöttem történik.

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a gyakorlat és az engem körülvevő emberek segítségével sajátítottam el a „színházban való létezést”. Azt, hogy mit jelent színházat csinálni, mit jelent átélni a színpadon megszülető katarzist. Mindemellett a küzdeni tudás és a kitartás is meghatározó, ha valaki erre a pályára lép.

Nehéz volt elsajátítania a szakma fogásait? Kell ehhez előképzettség?

Diplomám szerint politológus vagyok, de dolgoztam idegenvezetőként is.

Ez utóbbi igazán közel áll az előadó-művészethez – és a szívemhez is. Rengeteg kreativitást lehet belevinni, és nem utolsósorban nem árt, ha az ember tud improvizálni. Nagyon szerettem csinálni, lehet, hogy még fogom is.

Nem véletlen, hogy Dobay Janka a politológia bonyolult, finom, kommunikációra és nüanszokra fogékony tudományában szerzett előképzettséget: ugyanazt az érzékenységet kamatoztatja mindennapi színházi munkája során. De ennél is többet adhat a sikerhez az a mély, szenvedélyes szeretet, ami ehhez a megfoghatatlan, varázslatos világhoz köti. Nem aggódunk tehát az RS9 Színház ügyviteléért – a lehető legjobb kezekben van.