Art Is Business | 7. SZÁM

2020. FEBRUÁR | 7. SZÁM

BALSAI MÓNI SZÍNÉSZNŐ

borból lett mÛvészet Hét kortárs magyar írót és költôt kértünk fel arra, hogy merítsenek ihletet a Vylyan Pincészet prémium boraiból. Az így született versek és novellák esszenciájából mûvészi rajzokat varázsolt az alkotó kéz. A végeredményt a Vylyan prémium borok palackjain tárjuk a világ elé, hogy mindenkit, aki meglátja és megkóstolja ôket, megajándékozzunk egy gondolattal és ünneplôbe öltöztessük a szívét.

MINDEN PALACK EGY KÜLÖN TÖRTÉNET.

A HÉT TÖRTÉNET:

www.borbollett-muveszet.hu

NEM A MADZAG TESZI KEDVES OLVASÓK! Örkény István egy helyütt azt írta: „Legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, a szolidaritás”. A szerző nevét viselő teátrum társulata ennek szellemében akciót hirdetett – a független színházi alkotókat kívánta támogatni, főként a pályakezdőket, akiknek a legkisebb esélyük van munkájukhoz pénzforrást találni. Anyagi helyzetük – kivételes időszakoktól eltekintve – mindig bizonytalan volt, manapság különösen az. „Az Örkény Színház kiemelten fontosnak tartja a független színházak meglétét, munkáját. Működésük évtizedek óta inspirálóan hat egész színházi életünkre” – hangsúlyozták közleményükben. A kezdeményezésben együttműködő partnerük a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) volt.

2019 decemberében Csak a madzag tenné? címmel fotósorozatot adtak ki, amelyet a magyar színházi fotográfia legendás alakja, az évtizedes szünet után újra aktív Keleti Éva készített a társulatról. A sorozatot Örkény István Az élet értelme című egypercese ihlette. A novella (többek között) arról szól, hogy a dolgokat életre kell hívni, meg kell csinálni.

A száz, sorszámozott példányban megjelentetett kiadványban huszonöt fénykép látható a társulat tagjairól, valamint egy Keleti Éva-portré, amelyet Znamenák István színész-rendező készített. Minden egyes példány fotóit dedikálták a színház művészei, illetve Keleti Éva. A széria első számú darabját húszezer forintos kikiáltási áron online árverésre bocsátották, – bruttó hatvanhétezer forintért kelt el –, a további kilencvenkilencet a Madách téri Örkény Pontban, a jegypénztárban és a közönségszervezői irodában, valamint a Szent István Bazilika előtti téren, az adventi vásárban vehették meg az érdeklődők, húszezer forintért. Az akció sikeres volt, a színháztörténeti ritkaság mind a száz példánya gazdára talált.

2020. január 22-én, A magyar kultúra napján Nézzünk bizakodva a jövőbe! címmel telt házas felolvasást tartottak Örkény egyperceseiből, szintén a független színházi szféra javára. Az estre, amelynek szereplői ingyen léptek fel, öt-, nyolc-, tíz- és tizenötezer forintos támogatói jegyeket lehetett vásárolni. A fotósorozat eladásából és a felolvasóestből

együttesen több mint nettó négy és fél millió (pontosan: négymillió-ötszázhuszonkétezer-nyolcszázharmincöt) forint bevétel származott, amit Mácsai Pál színi igazgató jelképesen átnyújtott az előadás végén Rihay-Kovács Zitának és Imely Zoltánnak, a FESZ ügyvezető titkárának és társelnökének.

Köszönet az Örkény Színház nézőinek, akik lehetővé tették, hogy a fiatal független alkotók ilyen jelentős összeghez jussanak. „Bízunk benne, hogy példánk követőkre talál, a szakma és a nézők összefogásával tovább segíthetjük ezt a fontos területet. Nézzünk hát bizakodva a jövőbe!” – fogalmazott a színház csapata. És hogy tudjuk, miért Az élet értelme című Örkény-egyperces ihlette a fotósorozatot, íme maga a mű: „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad¬rangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2020. FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: FÁBIÁN BARBARA, HARDI JUDIT, JANKOVICS MÁRTON, JANKÓ JUDIT, L. HORVÁTH KATALIN, NAGY ZSÓFIA, SZAKSZON RÉKA, SZÁSZ EMESE, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA, SZIJ BARBARA, TÓTH ENDRE | FORDÍTÓ: SZIJ BARBARA KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | PROJEKTFELELŐS: SINKOVICZ ANITA GRAFIKUS, TÖRDELŐ: GERE ZSUZSANNA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS KFT. www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127

1

2

LIZA A LEGOKOSABB A CSALÁDBAN SZERZŐ: SZEMERE KATALIN FOTÓ: GREGUS MÁTÉ

Nem ismerjük az alapvető emberi jogainkat, ahogy a munka törvénykönyvét sem. Nem tudunk a „fehérneműszabályról” és arról sem, pontosan mit jelent a zaklatás. Balsai Móni ezért összegyűjtötte, és hamarosan posztolja is a Facebook-oldalán, mivel kéne tisztában lennünk. A színésznővel ismertségről, jótékonysági projektekről, menhelyi kutyákról és egy vágyott erős színészszakszervezetről beszélgettünk. Azt is megtudtuk, hogyan lett a Bőrőrök képviselője.

Mit szeretne, mit jelentsen a Balsai Móni-brand?

Hú, ez nehéz... Emberség, tisztaság, őszinteség, repülés.

A repülést hogy érti? Érezzük jól magunkat, kezeljük lazán, a helyükön a dolgokat!

Mit hozott önnek az ismertség?

Csak a színpadon szeretem magamra vonni a figyelmet, az utcán nem viselem ezt a fajta ismertséget. Ha megismernek, a mai napig meglep.

Legutóbb a hentesnél álltam a kis kinyúlt sapkámban, mert oda azért nem öltözöm ki, mélyen gondolkodtam: akarok-e májkrémet venni vagy sem… na, ebbe a bonyolult gondolatmenetbe lépett be valaki, és teljesen összezavart.

De nagyon jól tud esni, hogy kedvesek az emberek. Borzasztó aranyosan és félve jönnek oda. Olyan jó, hogy mindenki más munkámat emeli ki!

A Liza, a rókatündér filmért kapta a legtöbb gratulációt?

Lehet, bár nem tudom pontosan…de közben a tévésorozatokra is sokan re-

agálnak, a Társas játékra, a Válótársakra, a Terápiára és az Alvilágra. Amikor újravetítik a Lizát a tévében, akkor újra az válik hangsúlyossá. Nehéz ügy ez a kapcsolattartás a közönséggel. Ha fotót kérnek, nem tudok küldeni, mert nincs. Levelekre, üzenetekre is csak ritkán van időm válaszolni, de akkor kimondottan szeretek is. Amikor napi tizenhét órát dolgozom, napközben forgatok, este játszom, akkor anyukámnak sem tudom felvenni a telefont.

Van menedzsere, aki besegít? Aki bemegy ön helyett tárgyalni egy igazgatóhoz, szerepeket keres.

Magyarországon nem feltétlenül létezik menedzser. Szűcs Nóra segít kezelni az interjúkat, de a tárgyalásokat én intézem.

Nem is vágyik arra, hogy ezeket megoldja valaki ön helyett?

Arra vágyom, hogy egy erős szakszervezet álljon a színészek mögött. Egyre több feladatban kellene segíteni: például a televíziós munkáknál. Nagyon nehéz egy ilyet szervezni, ha nem ez

a munkád. Erről beszélgettünk nemrég a kollégámmal, Rajkai Zoltánnal, aki létrehozta a szinkronszakszervezetet.

Elvben van színészszakszervezet.

Igen. De nincs olyan, amely a jogaimban képviselne. A szakmánkon belül rengeteg íratlan szabály van, és az elmúlt évszázadban ez leírás nélkül is működött. Ma már egyre kevésbé.

Rögzíteni kellene a határokat. A színházban nagyjából működik ez, bár ott is akad olyan rendező, aki túllépi a kibírható munkaidőt. A probléma inkább a forgatások feltételrendszerében van. Hiányoznak a szerződéseinkből az alapvető munka- és emberi jogainkat érintő bekezdések.

Sok megalázó helyzetbe került?

Nem megalázásról szól, sokkal inkább a forgatási körülményekről. Nehéz erre konkrét példát mondani, mert egy csomó mindent tilt a szerződésünk. Az is nagyon nehéz, mi az, amit az ember bevállal, miként áll ki magáért. Van olyan bátor kollégám, aki nemet mondott egy filmsorozat-szerepre 3

a feltételek hiánya miatt – és ezzel egzisztenciálisan veszélybe sodorta magát. Sokszor kikívánkozik belőlem az erős vélemény, de persze ezek sosem feketék vagy fehérek. Azért megpróbálom kifejezni, mit gondolok a világról… Például nem tudjuk, mik az alapvető emberi jogaink, és nem ismerjük a munka törvénykönyvét sem.

Ezért összeállítottam egy anyagot, amelyet megosztok majd a hivatalos Facebook-oldalamon. Ez nem csak színészeknek szól. Nem tudjuk, ha megállít egy rendőr, mihez van joga neki és nekünk. Ezt soha senki nem tanította meg, és valahogy nem is cél, hogy ezt tudjuk. Ugyanilyen kemény téma a zaklatás, ami valamilyen formában minden második nőt érintett már. Nyilván férfiakat is, de főleg nőket. Amikor kamaszként érvényesülni kezdett a nőiességem, nőtt a mellem, és rájöttem, hogy lány vagyok, elkezdtem szoknyát hordani. Egészen addig viseltem, amíg az úton dolgozó munkásférfiak – brutál trágár szavakkal – nem kiabáltak utánam. Nekem ettől nem önbizalmam lett, hanem rettentően éreztem magam, visszahúztam a nadrágot. Persze van az a típusú nő, aki ilyenkor kihúzza magát, és lazán, váll fölött visszaszól.

Majd továbbmegy és viseli büszkén a nőiességét. Érdekes módon később ezeknek a nőknek kevésbé szólnak be.

Gyűlölöm, ha valaki azt mondja, a nőt az öltözködése vagy a viselkedése miatt zaklatják. Általában pont nem azokat bántják – ők magabiztosak, és jól kezelik az ilyen helyzetet. Önt zaklatták már?

Igen, sőt több embert a családunkból, pedig ők nem színészek. Részleteket nem akarok mondani. Úgy látom, azokból mindig bűnbak lesz, akikről kiderül, hogy zaklatták. Minek ment oda? – kérdezik. Utánanéztem annak is, a jog szerint pontosan mit is jelent ez. Nemcsak azt, ha megfogja valaki a melled vagy belenyúl a bugyidba.

Verbális zaklatás is létezik. Ezekről mindenképpen tudjunk, és legyen rá eszközünk, hogyan lépjünk tovább! Hazudnék, ha azt mondanám, én mindig slágfertig módon reagálok erre, de ma már nem ijedek meg. Gyorsan összeszedem magam, és jól kezelem.

Gyerekként, sportolóként volt, ami zaklatásnak minősült?

Szertornáztam és úsztam, mindkettőt szerettem csinálni, mindeközben borzasztóan béna voltam. Nem va4

STYLIST: PAKSI ÉVA STYLIST ASSZISZTENS: FÜLÖP FANNI RUHA: VAN GRAAF

gyok sportoló típus, nem tudtam orrvérzésig küzdeni. A szertornát azért kellett abbahagynom, mert az edzőcserénél nem a megfelelő embert kaptuk. Kellemetlen élmény volt, de zaklatásról szó sem volt. Elképesztően fontos a kommunikáció. Beszélni kell róla, csak nem vagdalkozni, hanem megoldásokat keresni. Nem ártana ezt iskolában, alsó tagozatban elkezdeni. Már a kicsiknek elmesélni például az úgynevezett fehérneműszabályt.

Minden gyereknek joga van ugyanis megtagadnia, hogy hozzáérjenek.

Az orvosnál a szülők vetkőztetik le úgy, hogy becsukják a rendelő ajtaját, kintről ne lássanak be. Ha a gyerek nem szereti, hogy a szomszéd néni folyamatosan puszilgatja, ezt megmondhatja, és mindenkinek tiszteletben kell tartania.

Szóval, tudatni kell a kisgyerekkel, hogy csak akkor nyúlhat valaki a testéhez, ha erre engedélyt ad! Ezt a szabályt is szeretném megosztani az oldalamon.

Fontos terep, de nagyon okosan kell mindent kommunikálni, mert Magyarországon sokan szeretnek vagdalkozni, ítélkezni, és belekötni mindenbe, főleg kommentelve, gyakran arctalanul. Szilveszterkor például az állatok meg a petárda témakörben osztották egymást az emberek. Elképesztő volt.

Egy nagyon kedves kutyasulim oktatója rendszeresen megosztja az írásait. Elolvastam, amit a petárda kapcsán írt, majd végigfutottam a hozzászólásokat is. Hogy lehet vérre menően összeveszni azon: a kutya fél a petárdától és a tűzijátéktól?

Sokan felvetették: tanítható a kutya, hogy ne féljen.

Nagyon örülök annak, ha valakinek ez sikerült. De ez nem csak a gazdin múlik, van olyan ismerősöm, aki ezt megtanította a kutyájának, majd bedobtak a kerítésen egy petárdát, és azóta retteg az eb.

Sok terve van a közösségi oldalakkal, ugyanakkor viszonylag későn indította el a saját profilját. Miért? Én sosem csináltam volna, de a munkáim miatt fontos promóciólehetőség volt benne. Nem köteleztek rá, de éreztem, ez ajánlatos.

Nehezére esik még mindig csinálni?

Máig keresem a helyét az életemben.

Buggyannak ki belőlem a mondanivalók, nehéz ezt a fedőt a lábasomon tartani.

Nem vitákat szeretnék, hanem megoldási javaslatokat látni-hallani ezeken a felüle-

teken. A legfontosabb az oktatás. Nagy különbség van egyébként a mostani fiatalok és a mi korosztályunk között. Többet látnak a világból, mi zártabban éltünk iskolásként. Ők bátrabbak, és jobban kiállnak magukért. Fontos, hogy matematikából mindenki kitűnőre érettségizzen, és tudja a többismeretlenes egyenleteket, de elengedhetetlen, hogy tudja az alapvető jogi ismereteket, és azt is, hogyan kell egy csekket kifizetni, számlát kitölteni.

Vállalná, hogy a gyerekekkel beszélgessen ilyenekről?

Igen. Egy csodálatos kezdeményezés, a Bőrőrök mellé már odaálltam.

Nem látszanak, nem hallani róluk a híradóban. A Mária utcai bőrklinikán különböző orvosok majdnem minden hónapban tartanak egy-egy foglalkozást középiskolásoknak. Röhögsz, sírsz, félsz, rettegsz. Minden van benne.

Nagyon jó. Én is beültem a padba, és ugyanúgy hallgattam az előadásokat, mint a diákok.

Mi volt ebben a szerepe?

Arra kértek, képviseljem őket az egyik előadáson. Amikor felkértek, nem is tudták, hogy kozmetikus végzettségem is van. Akkor tanultam ezt, amikor nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára.

Hitt abban, hogy kozmetikus lesz?

Sosem. Megcsináltam, hogy a szüleim megnyugodjanak, van egy szakmám.

Egyébként évek óta hálás vagyok, hogy van ilyen tudásom. Jó érzés, hogy lehet egy B tervem. Nem feltétlenül kozmetikai szalonban képzelem el magam, de szívesen dolgoznék krémekkel és egyéb hatóanyagokkal, ápolási, gondozási termékekkel. A kozmetika tisztasága érdekel, a gyógyítás. A színházra is így tekintek. Nagyon jó dolog, ha elgondolkoztat, az is, ha szórakoztat. Így fogalmazódik meg bennem a világra való reflektálás is. Ha nem jött volna össze a színészet – bár arra terelt az élet –, bőrgyógyász szívesen lettem volna.

Tehát olyan csapathoz csatlakoztam, a Bőrőrökhöz, akik átadják azt a tudást, amiről kevesen beszélnek, például: milyen baj lehet egy tetoválással, mit jelent a faktorszám a naptejen, vagy hogyan akadályozhatják meg, hogy elkapjanak valamilyen nemi betegséget?

Vannak kutyás projektjei is. Menhelyeket mutat be a közösségi oldalain, és támogatja is őket. Az ön kutyája szintén menhelyi. Biztos volt abban, hogy kutyát csak onnan fog választani?

Sokat gondolkodtunk azon, akarunk-e fajtatiszta kutyát. A menhelyiről mindig szó volt, de teljesen beleszerelmesedtünk a labrador fajtába. Elmentünk egy tenyésztőhöz, de ott azzal szembesültünk, hogy az egy szaporító, ahol rettenetes körülmények között, betegen élnek a kutyák. Nagyon kiborultam, amikor megláttam a túlterhelt anyakutyákat. Nem volt kérdés, hogy nem onnan, hanem menhelyről fogadunk örökbe egy állatot. Ma már tudom, nincs is jobb egy menhelyi ebnél.

Liza a legokosabb a családban. Nem könnyű vele, de annál izgalmasabb és hálásabb. Három és fél hónapos volt, amikor elhoztuk, ez több mint négy és fél éve történt.

Gondolom, a férjével, Ujj Mészáros Károly rendezővel közös filmjük alapján lett Liza.

Igen, mert a premier másnapján tudtuk elhozni. Nem a premier miatt izgultunk Károllyal, hanem a kutya miatt.

Van olyan jótékonysági projekt, ami szívügye?

Legutóbb a kutyákkal kapcsolatban volt ilyen. Mérhetetlenül becsülöm azokat, akik Budaörs szélén, egy sártenger mellett önkéntesen foglalkoznak a kutyákkal. Amikor először jártam ott, borzasztóan sírtam. Rémes volt látni ennyi elhagyott állatot. Ezért adománygyűjtést indítottam a Budaörsi Állatmenhely javára. Felajánlottam, hogy a támogatók között kisorsolom az X – a rendszerből törölve című filmben használt sálamat. Lebonyolítani kisebb trauma volt. Jogi nehézségek akadtak: magánemberként ugyanis nem gyűjthetek, mert nem tudom bizonyítani, hogy tényleg nekik utalom a pénzt. A megoldás végül az lett, hogy a menhely számlaszámát írtuk ki, de a sorsoláshoz elkértük tőlük a neveket.

Gyakran érzem, sok mindenben segítenék, de nem tudom, hogyan lehet szabályszerűen csinálni.

Sok Krisna-tudatú barátunk van, a karácsonyi ételosztásra mi is feliratkoztunk, és borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtunk végül elmenni, mert Liza megette az egyik karácsonyi ajándékát, egy gumilabdát, és végighányta az éjszakát. Nem mertük otthagyni.

Nagyon figyeltem, láttam, mit csinál, de korábban mindig kiköpte, ha valamit szétcsócsált. Saját hibámból tanulok.

2020-ban már biztosan megyünk, Liza pedig csak ehető ajándékot kap.

5

KAPCSOLÓDÁSOK ÉS KAPCSOLATOK – Interjú Jane és Lance Hattatt-tel SZERZŐ: SZIJ BARBARA

Jane és Lance Hattatt immáron húsz éve emblematikus figurái a budapesti kortársművészeti szcénának. Habár erőteljesen tiltakoznak az ellen, hogy gyűjtőknek nevezzék őket, régimódi mecénásként nagyon sokat tettek a magyar kortárs művészet támogatásáért. Egy ködös januári délutánon, egy pár hermafrodita farkas társaságában kellemesen elbeszélgettünk művészettámogató tevékenységükről, a magyar művészeti életről, és arról, hogy olyasmit érdemes gyűjteni, ami az embernek örömet okoz.

Hogyan kerültek először kapcsolatba a kortárs művészettel? Mindig is érdeklődtek iránta?

Lance: Mindig is érdekeltek minket a művészetek; én egy darabig egy londoni művészeti könyvkiadónál is dolgoztam. A magyar művészetet azonban nagyon sokáig egyáltalán nem ismertük, és ez piszkálta a fantáziánkat. Miután 6

megvettük a budapesti lakásunkat, jelentkeztünk a Ludwig Múzeum önkéntes tárlatvezetői képzésére – ahol később mi is oktatókká váltunk –, és ez adott egy kezdeti löketet, egy jó bevezetést a helyi szcénába.

Jane: A programban vendégelőadók is részt vettek, így ismerkedtünk meg Birkás Ákossal, aki jól meglepett minket

az akkor bemutatott munkáival, mivel azok figurális mivoltuk miatt teljesen eltértek attól a műtől – a Fej-sorozata egyik darabjától –, ami a ludwigos vezetésünk része volt, ugyanis az egy gesztusmű. Ez a történet szépen példázza, hogy a művészettel való kapcsolatunknak mindig is központi eleme volt, hogy embereket kapcsoljunk az egyes mű-

vekhez. Fontos a személyes kontaktus; szeretjük megismerni az alkotókat.

Lance: Ezután persze sorban fedeztük fel a különböző galériákat, megnyitókra jártunk, és végül valamelyik évben eljutottunk az Art Marketre is, ami még inkább kitágította a látókörünket.

Jane: Ott találkoztunk a Várfok Galériával is: azonnal megragadott minket egy Hollós Ádám-festmény a standjukon, amiről Kovács Krisztina galériavezető mindent elmesélt nekünk. Úgyhogy hazajöttünk, magunkhoz vettük a pénzt, és visszamentünk a vásárra, hogy elhozzuk a képet. Fontos megjegyezni, hogy Hollós képei általában nagy méretűek, és nehéz fatáblára készülnek. Mind a mai napig emlegetjük, hogy mennyire lenyűgözött minket, ahogy Krisztina – ez a légiesen karcsú lány – felkapta a súlyos képet, és keresztülmasírozott vele a Millenárison a taxiig. Azt gondoltuk, hogy ezzel a lánnyal bizony számolni kell!

Azóta is nagyon jó barátunk.

Említették, hogy fontos önöknek a művészekkel való személyes kapcsolódás.

Lance: Őszintén valljuk, hogy ezek a kapcsolatok segítik az alkotások mélyebb megértését, különösen, ha absztrakt művekről van szó. Ennek ellenére egyébként sosem kerestünk fel célzottan művészeket; spontán jöttek a találkozások. Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy mi nem vagyunk gyűjtők (még ha a galériák előszeretettel hívnak is minket annak) abban az értelemben, hogy soha nem befektetési céllal vásárolunk. Soha nem adtunk el semmit – és nem is szándékozunk.

Jane: Mi együtt akarunk élni a műalkotásokkal. Nézegetni akarjuk őket, hogy gazdagítsák a mindennapjainkat, hogy gondolatokat ébresszenek bennünk. Néha már nem is emlékszünk, mi ragadott meg egy-egy műben minket, de talán nem is érdekes. Nem másokat akarunk lenyűgözni a gyűjteményükkel. Kívülállók számára teljesen kaotikusnak tűnhet ez az egyveleg, de nekünk mindegyik darab jelent valamit, és minden mű mögött ott rejtőzik az alkotója is.

Van valamilyen kedvenc, emlékezetes történetük, ami a gyűjtemény valamelyik darabjához kapcsolódik?

Jane: Talán ezeknek a megrendelése.

(Az ajtónyílások fölötti falfestményekre mutat.)

Lance: Egyébként nem szoktunk megrendelni műveket; ezeket a képeket Orr

Máté festette, aki közeli barátunk. Olyasmit szerettünk volna, ami egy kicsit sokkolja az embereket. Mindkét képen egyegy hermafrodita, farkasfejű emberalak fekszik klasszikus, Piranesi-féle táj előtt.

Jane: Mindig is ódzkodtunk a megrendelésektől, mert úgy gondoljuk, hogy a művésznek szabad teret kell hagyni az alkotásra, nem pedig „igazgatni”, hogy mit hogyan csináljon. Ezek a festmények is inkább egy baráti eszmecsere termékei.

Lance: Úgyhogy azt a képet (egy kettejüket ábrázoló portréra mutat a falon) sem mi rendeltük, hanem ugyancsak Máté ajánlotta fel, hogy szívesen lefestene minket. Ahogy Jane is mondta, a megrendelés megfosztja a művészt a szabadságától, úgyhogy mi erősen ellene vagyunk.

Jane: Egy portrémegrendelés lenne mindennek a teteje!

Nagyon is tradicionális lenne, ha mecénásként – cserébe – megörökíttetnék magukat egy patronált művésszel.

Lance: Ó igen, mint a Gainsboroughés Reynolds-képek… na de mégis csak a XXI. században élünk, változnak az idők.

Miért gondolják, hogy fontos és érdemes kortárs alkotásokat gyűjteni, és kortárs művészeket, különösen magyarokat támogatni?

Jane: Ha az ember úgy dönt, hogy valamivel díszíteni szeretné az otthonát, persze megteheti, hogy egy ikeás printet rak a falra, de ha belegondolunk, hatalmas minőségbeli különbséget képvisel egy műalkotás. Egyrészt utóbbi megvásárlásával valakinek a megélhetését támogatjuk, másrészt biztosan többet ad hozzá az életünkhöz nemcsak maga a mű, de az a kapcsolat is, ami szinte biztosan kialakul a művésszel. Ráadásul nemcsak nekünk, de másoknak is többletjelentéssel bír majd, hiszen a mű a személyiségünk egy (talán eddig rejtett) részét mutatja meg. A döntés rajtunk áll, és miért ne támogatnánk inkább ismerős embereket, mint egy világméretű vállalatot?

Lance: Úgy érzem, napról napra egyre anyagiasabbá váló világban élünk. Természetesen van abban is igazság, hogy valahol a műgyűjtés is materializmus, viszont a műalkotások komoly belső értékeket hordoznak.

Jane: Egyértelműen van bennük valamilyen emberi érték, szemben azokkal a dolgokkal, amikben semmiféle humánumot nem találunk. Azok csak tárgyak.

Lance: Ami a fiatal művészek támogatását illeti, mindig is fontosnak tartottuk a pályakezdők segítését. A Várfok Galéria First Generation programját, amely immár a negyedik évében jár, Kovács Krisztinával közösen alapítottuk. Hatalmas sikere van, rengeteg olyan embert ismertettünk meg a képzőművészet világával, akik korábban el sem tudták képzelni, hogy betegyék a lábukat egy galériába.

Jane: A galériák ijesztően idegen helyeknek tűnhetnek, épp ezért van szükség olyan programokra, ahol az eseményeken vezetéseket tartunk, szól a zene, lehet valamit inni-enni, ezáltal befogadóbbá válnak ezek a terek, és egyben elkezdik feloldani a művészeti szcéna elitizmusát, amire különösen nagy szükség van.

Lance: Úgy gondolom, értéket teremtünk azáltal, hogy ilyen apró tevékenységekkel igyekszünk elismerést szerezni ennek az országnak és a művészeinek.

Szerintem Magyarország egyetlen igazi baja az önbizalomhiány – szemben a mi nemzetünkkel, amely egy kicsit talán túl magabiztos. Mi, kívülállóként nagyon is látjuk az itt rejlő hatalmas potenciált, amiben a magyaroknak is hinniük kellene.

Jane: A magyaroknak áldozniuk kellene a hazai tehetségekre. Csak egyszerűen el kell hinni, hogy ők is vannak olyan jók, mint a külföldiek – nem minden jó dolog Nyugatról jön. A hazai tehetséget – sőt, minden tehetséget – ápolni kell; senki sem tud sivatagban virágzani.

Szóval egyfajta példamutatási felelősséget is éreznek – jobb szó híján – kortárs gyűjtőként?

Jane: Nem annyira nevezném felelősségnek, mert mi nem akarunk senkit befolyásolni, és nem gondoljuk, hogy amit mi teszünk vagy vélünk, az az egyetlen helyes út. Az igazán fontos kérdés a gyűjtésben az, hogy tetszik-e egy mű vagy sem. Tetszik? Együtt akarsz vele élni? Ha igen a válasz, az bőven elég.

Lance: Kicsiben is lehet kezdeni, litográfiákkal, limitált kiadásokkal, metszetekkel. Nekünk is van egy fametszetünk, amit néhány száz forintért vettünk egy esztergomi ószeresnél. Ahogy Jane is mondta, az a fontos, hogy az adott mű nekünk tetsszen; mindenki más véleménye egyáltalán nem lényeges. Mert az számít igazán, hogy olyan érdekes dolgokkal vegyük körbe magunkat, amik nekünk jelentenek valamit – amikhez kapcsolódni tudunk.

7

BEETHOVEN 250 – A BIZTOS BEFEKTETÉS! SZERZŐ: TÓTH ENDRE FOTÓ: NÉMET TURISZTIKAI HIVATAL

„Jó bornak nem kell cégér” – tartja a mondás. Vajon Beethovennek szüksége van arra, hogy rá figyeljenek egy teljes emlékév formájában?

Németországnak miért éri meg, hogy gondolkodásának középpontjába állítson egy negyed évezrede született zeneszerzőt? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Czeiszing Miklóssal, a Német Turisztikai Hivatal hazai képviseletének vezetőjével.

Manapság az alkotóknak, az előadóművészeknek fontos megtanulniuk az önmenedzselést, saját brandjük építését annak érdekében, hogy művészetük, azaz – csúnya szóval élve – „termékük” eladhatóvá váljon. A hitelesség kulcsa az egyediség, ez azonban nem feltétlenül jön magától, vagy nem biztos, hogy bárki számára egyértelmű, mi is számít ma a művészvilágban egyedinek.

Nem beszélhetünk egyetlen kulturális paradigmáról, amelyben mindenki otthonosan mozog, a művészek megértéséhez pedig fontos, hogy maguk is el 8

tudják mondani, mi az, amiben különlegesek. Ha ilyen szemszögből nézzük a kétszázötven éve született zeneszerző-óriást, megállapíthatjuk, hogy meg nem alkuvásával, saját magát soha meg nem hazudtoló (azaz hiteles) újszerű gondolataival vált központi figurává, és azzal mutatott példát, hogy a kor fontos kérdéseit, a francia forradalom legfőbb eszméjét, a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalmát, a természet szeretetét képes volt zenében őszintén és pontosan megfogalmazni. Olyan zenében, amely egyformán tud hatni

az észre és a szívre. Bátran állíthatjuk, hogy Beethovennek nincs szüksége cégérre; ő maga a cégér. Vagyis nekünk van szükségünk Beethovenre.

Czeiszing Miklóstól, a Német Turisztikai Hivatal magyarországi képviseletének vezetőjétől megtudom: a kulturális turizmust tekintve Németország az első számú célpontok egyike a világon. Az európai kultúra egyik bölcsője, amely szellemi értékei révén vonzza az arra fogékony turistákat. „Természetesen Beethoven csak egy része a német kultúrának, nem mehetünk el

szó nélkül amellett, hogy a világ ös�szes operaelőadásának több mint egyharmada Németországhoz köthető; a »színházak népsűrűsége« ott a legnagyobb a világon (ötszáz teátruma van); hatezer-hétszáz múzeummal, negyvennégy UNESCO-világörökségi emlékhellyel (ezzel Európában a harmadik helyen állnak) büszkélkedhetnek; éves szinten több mint egymillió kulturális rendezvényt bonyolítanak le.

A témaévek változatosak, három évvel ezelőtt a fél évezredes reformáció került középpontba, tavaly a Bauhaus századik évfordulója, idén pedig Beethoven születésének kétszázötvenedik jubileumát ünnepelhetjük.”

Czeiszing Miklós szerint ez „nagyon hálás téma”, különösen a fejlett zenekultúrájú országokban – és ide tartozik Magyarország is –, ahol az emberek fogékonyak a klasszikus zenére. Beethoven neve nagyszerű hívószó, amely még több turistát tud Németországba „csábítani”. Ne felejtsük el megemlíteni azt sem, hogy Beethoven az Európai Unió himnuszává vált Örömóda komponistája, amely a „testvér lészen minden ember” humanista gondolatával fontos társadalmi üzenetet is közvetít, és ez még a zenében kevésbé jártas emberek számára is jelentéssel bírhat.

A Német Turisztikai Hivatal alapvetően gazdasági szereplő. 2020-ban az a kiemelt feladata, hogy Beethoven és a klasszikus zene segítségével még több turistát „csalogasson” Németországba. De vajon milyen rétegeket lehet megfogni a klasszikus zenével, az úgynevezett magaskultúra ezen szűkebb szeletével? „Volt gasztronómiai évünk, amely nyilván mindenkinek szólt, de más-más réteget szólít meg a Luther-év, illetve a Bauhaus, és ugyancsak mást Beethoven. Egy kultúrára szomjas, Beethovenre nyitott turistának nagyobb élményt jelenthet Bonnban megnézni a múzeumként üzemelő szülőházát, továbbá koncertélményekkel feltölteni magát, mint Balin napozni a pálmafák között”– mondja a képviselet vezetője. Hozzáteszi: „Beethoven – egyben a minőségi klasszikus zene – iránt alapvetően negyven éven felüli, felsőfokú végzettségű, de legalább érettségizett, nagyvárosban élő emberek érdeklődnek, a kulturális turizmus esetében pedig fontos tényező az anyagi helyzet.

Kiemelten kezelik az idősebb korosztályt is, hiszen ők alkotják a klasszikus zene törzsközönségét.”

Mennyire lényegi kérdés a célközönség bővítése, és ehhez milyen platformokra van szükség? „A programok a családokra, a gyerekekre fókuszálnak, hiszen ők a jövő közönsége (egyben a jövő turistái, bankigazgatói, tehetős polgárai), és ezeket a magokat már gyerekkorban el kell hinteni. Kultúrát fogyasztani trendi Németországban, és ez itthon is egyre pozitívabb irányba halad. Az új platformokról szólva meg kell említenem az influenszerek, bloggerek bevonását is, akik útinapló jelleggel írnak blogot vagy készítenek videókat. A Bauhaus-évben például kivittük Magyarországról Németországba Zubreczki Dávidot, az Index újságíróját, aki az Urbanista blogot vezeti, illetve Osvárt Juditot, a Design Hét Budapest projektvezetőjét. Fontos, hogy ahhoz a korosztályhoz, amelyet meg akarunk nyerni, lehetőség szerint a saját kortársai szóljanak” – árulja el Czeiszing Miklós.

A különböző programokat offline és online felületeken egyaránt népszerűsítik, de nagy fontossággal bír az utazási irodai szegmens megszólítása is, hiszen sokan továbbra is így szervezik útjaikat, valamilyen hozzáadott érték – például szakképzett idegenvezetés – reményében. A Német Turisztikai Hivatal a magyarországi Beethoven-emlékévhez is kapcsolódik, együttműködő partnerként, szervezőtársként. Számos koncerttel emlékezik meg a magyar kulturális élet is a német zeneszerzőről, továbbá megújul a martonvásári Beethoven-múzeum a Brunszvik-kastélyban. Mindez előmozdítja, hogy a hazai zenekedvelő, aki örömmel vált jegyet egy-egy zeneakadémiai vagy Müpa-beli koncertre, elkezdjen érdeklődni a németországi hangversenyek, operaelőadások, valamint a kultikus Beethoven-helyek iránt.

A kulturális élet finanszírozása iránti érdeklődésemre azt a választ kapom, hogy egy ilyen, „egész Németországot érintő projekt esetében egyrészt van egy szövetségi költségvetési forrás, másrészt az egyes tartományi kormányok, illetve városok is támogatják a Beethoven-év projektjeit, továbbá a szintén részben állami pénzből működő Német Turisztikai Hivatal is finanszírozza a programok létrejöttét”. Ilyenkor olyan infrastrukturális fejlesztéseket, beruházásokat dotál a német állam, amelyekből hosszú távon profitál azután is, ha már elmúlt a témaév. Az ország-

ba Beethoven miatt látogató turisták a későbbiekben más apropóval is felkeresik majd az európai kultúra németországi fellegvárait.

Németországban hagyománya van a civil szerepvállalásnak, tehát ha valaki tehetős, és kellő intellektussal bír, minden bizonnyal bőkezűen fog adakozni, és támogatni fogja a kulturális életet is. Egy-egy ilyen szituációban mindkét fél nyer, hiszen a mecénás megjelenik az általa támogatott rendezvényen, és róla is pozitív kép alakul ki a társadalomban – újabb rétegei fogják megismerni a nevét. A támogatások különböző típusaival találkozhatunk: vannak olyanok, amelyek reklámértékkel bírnak, és olyanok is, amelyek egyszerűen csak „jólesnek az adakozó lelkének”, hiszen Németországban a kultúra támogatása is trendi. Az üzletembereknek olykor az jelent örömöt, ha rendezhetnek a saját házukban egy születésnapi klasszikus zenei koncertet, meghívhatnak fiatal tehetséges muzsikusokat, akiket rendesen meg is fizetnek – akár több ezer eurós honoráriumra gondoljunk! – egy-egy ilyen fellépés alkalmával. „Ez igazából nem is Németország-specifikus, hiszen ez a fajta gondolkodás a fejlett európai, illetve észak-amerikai civilizációkban már évtizedek óta jelen van” – állapítja meg Czeiszing Miklós.

De milyen Beethovenhez kötődő programokat találunk Németországban? A jubileumi témaévről szóló BTHVN 2020 magazin (honlapjuk angol nyelven is elérhető) közel százötven oldalon sorolja a rendezvényeket, de a koncerteken túl reklámoz olvasnivalókat, kiállításokat, színházi előadásokat, beszélgetéseket, tudományos szimpóziumot, mobilapplikációt, szoftvert VR szemüveghez, melynek segítségével körbenézhetünk Beethoven nappalijában, de ajánl olyan éttermeket is, ahol elkészítik nekünk a bonni mester kedvenc ételeit. Lesznek továbbá hajóutak Beethoven zenéjével, zenés piknikek, Beethoven-túrák szakképzett idegenvezetőkkel, zenetörténészekkel.

Sőt: a lelkes természetjáró Beethovennel, aki megírta a Pastorale-szimfóniát, még a klímaváltozásra is felhívják a figyelmünket. Egy ilyen magazinban természetesen hirdetnek a németországi gazdasági élet szereplői is, mivel ők is el akarják érni azt a réteget, amely számára Beethoven neve, zenéje, habitusa értéket közvetít.

9

„NEM TUDNÉK MOST ROMANTIKUS MESEBALETTEKET KÉSZÍTENI”– Interjú Duda Éva koreográfussal SZERZŐ: SZÁSZ EMESE FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL

Hogy fér össze a progresszivitás a nézőbarát szemlélettel?

Kevesen tudnak erre olyan érvényes válasszal szolgálni, mint Duda Éva, aki társulatával tíz éve meghatározó szereplője a hazai táncéletnek.

Hosszú ideje a Budapesti Operettszínház vendégkoreográfusa is. Manapság kompromisszumokat nem ismerve keresi azt a nyelvet, amivel a tánc a közéleti kérdések hiteles szócsöve is lehet.

10

Szinte a kezdetektől fogva az underground és a populárisabb mainstream között helyezkednek el a hazai táncpalettán, ami minden bizonnyal a biztos közönségbázisuk egyik kulcsa is.

Mennyire volt tudatos ez az irányválasztás?

Tíz évvel ezelőtt hatalmas lendülettel vágtam bele a társulatalapításba, szinte minden pillanatban újabb műveken dolgoztam, de az alkotás hevében még nem sok figyelmet fordítottam brandépítésre.

Csak később kezdtük átgondoltabban csinálni, felismerni, hogy milyen fogalmak társulnak az együtteshez, mitől lehet vonzó a nézők számára. Rövidesen konkrét szándék lett, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amik viszonylag könnyen befogadhatóak, de mégis gondolatokat generálnak. Közben missziónkká vált, hogy hidakat építsünk a progresszív, kortárs műfajok és a kommerszebb irány-

zatok között, aminek eklatáns példája a VIRTUS és a FRIDA című előadásunk.

Felismertük, hogy egy saját erőből induló, független csapatnak magának kell megtalálnia a közönségét, amin dolgozni kell, főleg, ha nincs nagy büdzsé és külön szakember mindenre. A tíz év alatt közel ötvenezer emberhez jutottunk el a programjainkkal, és az előadásokon túl arra is energiát fordítottunk, hogy egy hasonló értékek mentén gondolkodó közösség alakuljon ki a társulat körül.

Milyen platformokat használnak a közösségépítésre?

Egyrészt viszonylag régóta élünk a social média adta lehetőségekkel, másrészt a kezdetektől fogva szervezünk kísérőprogramokat, diákrendezvényeket, vagy épp a Flying Bodies fesztivált, amelyen bárki részt vehet. A mindenkire nyitott kurzusok után előadások vannak, azután pedig „szakmai mulató”, vagyis buli,

ahol kötetlenül lehet eszmét cserélni, beszélgetni a művészekkel. Legutóbbi, WONDERLAND című darabom klímatudatosságra is inti az embereket, ezért a február 13-ai előadás előtt a Trafóban lesz egy beszélgetés a Fridays For Future és a Greenpeace képviselőivel, amit Bombera Krisztina fog moderálni. Igyekszünk olyan közösségi programokat szervezni, amelyekkel kimozdítjuk az embereket a normál nézői passzivitásból, és társadalmi kérdések mentén aktivizálhatjuk őket.

Nem minden művész ért egyet abban, hogy a művészetnek társadalmi, politikai szerepet kell vállalnia, de önök ebbe nagyon határozottan beleálltak. Miért?

Szerintem igenis foglalkoznunk kell közügyekkel. Foglalkoznunk kell a társadalommal, a világgal, amiben élünk – nem tudnék most romantikus mesebaletteket készíteni. Olyan korban élünk, amelyben naponta merülnek fel mérvadó kérdések, amiket ha most nem vitatunk meg, talán már soha nem is lesz rá alkalom. Ezek egészen odáig terjednek, hogy hogyan fog kinézni a Föld húsz év múlva. Engem

most nagyon erősen foglalkoztat, hogy egyáltalán jó rendszerben élünk-e, megdőlhet-e ez a piacgazdasági szemlélet, ami azt generálja, hogy mindenből nagyobbat, szebbet és minél többet akarjunk. Kimutatták, hogy a pénz egy ideig valóban boldoggá tesz, de egy ponton túl kifejezetten az ellenkező irányba hat, az oda vezető út pedig oltári nagy stres�szel jár. Egy mértéktartóbb rendszerben viszont a kevesebb fogyasztás mellett több értékes időt, azaz több „életet” nyersz. Szerintem valahol itt a lényeg.

Már előző, Utópia című előadásában is érintette a klímaválság problémáját.

A tavaly bemutatott, február 13-án újra látható Wonderland hogyan folytatja az Utópia kérdésfelvetéseit?

A WONDERLAND alapgondolata az, hogy milyen fantasztikus ez a világ, mennyi minden megtörténhet: jó is, rossz is. Igazából semmivel sincs baj addig, amíg nem válik szélsőségessé.

Mégis baromi könnyen eltorzulnak dolgok. Fontos a tradíció, egy-egy nemzet identitása, de káros, ha erre alapozva kirekesztő, rasszista megnyilvánulásokat használva akarnánk bármit is építeni.

A hit nevében lehet odaadó cselekedetekre ösztökélni a hívőket, de fanatizálni is, akár végzetes merényletekig, ami szintén elfogadhatatlan. Ez a fajta fanatizmus, ez a torzulás a társadalom oly sok szegmensében megfigyelhető.

A WONDERLAND erről mesél több fejezeten át humorral, cinizmussal, színesen, artisztikusan. Öt részben taglaljuk ezt a mozgás nyelvén, vizuális eszközökkel.

Frusztráló lehet a pénzorientáltság, de a független előadó-művészeti szféra, ahol ilyen kritikus szemléletű előadások születhetnek, mostanában inkább pénzhiánnyal küzd. A taomegvonásnak mik a már belátható következményei?

Bizonytalanságba sodródtak társulatok és remek fesztiválok. Korábban az egész kulturális élet felpezsdült a tao által, minden szereplőnek jó volt, új lehetőségeket szült. Akik ezzel számoltak, kénytelenek voltak leállni, a mostani központi elosztás pedig elsősorban nem szakmai alapokra épül. Véleményem szerint elegendő lett volna szigorúbb, korrektebb feltételekhez kötni a taót, hogy jól működjön. De most már más a döntő, főként ideológiai és politikai érdekek az irányadó elvek, többnyire az egész művészi szféra központi függés és ellenőrzés alá került.

A magánmecenatúra viszont itthon még gyerekcipőben jár. Előfordult már, hogy kapcsolatba kerültek az üzleti

szférával, és esetleg annak egy szereplője támogatta a működésüket?

Szerintem itt nagyot lehet előre lépni.

Nekünk is volt már két komolyabb támogatónk, és esetükben nagyon fontos volt a személyes viszony. Egy cégvezető a lányán keresztül került kapcsolatba az előadásainkkal, rajongóvá vált, és úgy érezte, szeretné támogatni a társulatot. Később volt egy másik magáncég is, amely hasonló módon talált ránk. Az egy százalékon keresztül is be tudtunk hozni bizonyos támogatókat. Adománygyűjtést még nem csináltunk, mert eddig voltak olyan pályázatok, ahonnan be tudtunk vonni forrást, de itt az idő, hogy más megoldásokat is találjunk, és komolyabban foglalkozzunk szponzorációval. Szerencsére megjelentek olyan kultúrafinanszírozási magánalapok is, mint a Summa Artium, amely tavaly közel négyszázmilliót osztott szét a független szférában magáncégek adományaiból. Ez hatalmas lehetőség volt, mert egyértelműen látszik, hogy elsősorban a függetlenek szorulnak ki az állami finanszírozásból. Sok művész ezt komoly krízisként éli meg, de én azt látom, hogy megcsillannak újabb lehetőségek, és mindig nyílnak új kapuk. Ennek az interjúnak is például kifejezetten ezért örülök! Új bemutatóval is készülnek. Miről fog szólni a Mirror?

Hosszú idő után újra együtt dolgozunk a Nemzeti Táncszínházzal, Ertl Péter igazgató felkérésére a Budapest Táncfesztiválra készítünk egy új produkciót a társulat tízéves évfordulója kapcsán.

A cím arra utal, hogy most tükörbe nézve megvizsgáljuk, mit is csináltunk az elmúlt tíz évben. Korábbi előadásaink mentén készül az új, retrospektív mű, új szereplőkkel. Átdolgozzuk a korábbi darabok anyagát formailag és tartalmilag is, mintha új festéket kevernénk ki a régi színekből. Így azokat is megszólíthatjuk, akik előzőleg lemaradtak, és a „bejáratott” nézőinknek is érdekes lehet.

Tehát a „zero waste”-mozgalom jegyében, szimbolikusan újrahasznosítják a régi előadásokat?

Nem csak szimbolikusan! Így például sokkal kevesebb jelmezt és díszletet kell legyártanunk. Hoztam néhány lényeges döntést, hogy minél kevesebb tárgyat vásároljunk új anyagokból, ne plakátozzunk és szórólapozzunk, minél inkább szokjunk le a papírról. Ugyanígy irtom a műanyagot is, ivásra például csak kulacsot használunk. Ahol tudjuk, minimalizáljuk a fogyasztásunkat. Ez a szemléletváltás az új műveknél is megmutatkozik!

11

EGY HIÁNYPÓTLÓ TEHETSÉGPONT:

MANNA SZERZŐ: L. HORVÁTH KATALIN FOTÓ: KÁLLAI-TÓTH ANETT

Van egy alkotóműhely, a Manna, amely – nomen est omen – „táplálja” a független előadó-művészetet. Bemutatkozási lehetőséget nyújt egyéni alkotóknak és alkalmi társulatoknak, forrást teremt az előadásaikhoz, és menedzseli azokat. A produkciós iroda vezetője, motorja, Gáspár Anna több mint tíz éve meghatározó szereplője a szcénának.

Kezdődhetne úgy a színházszakmai életrajza, hogy „már kora gyerekkorában is …”?

Már óvodáskoromban sokat szerepeltem, és attól fogva a színház felé vitt az utam. Habár közgazdasági-külkereskedelmi szakközépiskolába jártam, de ott is megtaláltam az irodalmi színpadot.

Többször felvételiztem a Színművészetire, sikertelenül. Aztán az Új Színház színészképző stúdiójában kötöttem ki, ahol sok mindent tanultam a színházról, miközben angol–magyar szakon tanultam a Károli Gáspár Egyetemen. Vörös Róbert dramaturg ajánlott be 2003-ban Alföldi Róberthez, akinek éppen asszisztensre volt szüksége. Korábban nem 12

dolgoztam rendezőasszisztensként, de bíztam abban, hogy ismerem az előadások születésének folyamatát, és sejtem, hogy mire van szükségük a színészeknek. Jól sikerült a közös munka, és később is többször dolgoztunk együtt, például Törőcsik Marival és Garas Dezsővel a Szentendrei Teátrumban. Ezek az évek szinte felértek egy főiskolával. Az Új Színházban a stúdió elvégzése után is sokáig játszottam kisebb szerepeket, majd több független előadásban kaptam lehetőséget, de az asszisztensi munkák is többször megtaláltak, sok rendezővel és társulattal dolgoztam együtt.

Mi késztette arra, hogy belevágjon a művészeti menedzselésbe, és ho-

gyan jutott el a Manna megalapításáig?

Az asszisztensi munkában már egy teljes folyamatot fog össze az ember, amikor utazik egy előadás, az ő feladata megfogni a színpad négy sarkát, és letenni egy másik földrajzi ponton. A színészet mellett nagyon szerettem ezeket a színházi háttérmunkákat is. Egyre több művész keresett meg, hogy tudnék-e nekik is segíteni utaztatni az előadásukat, és ebből született meg a saját produkciós műhely ötlete. 2008-ban tíz színházi szakemberrel együtt megalapítottuk a Manna Egyesületet. Az első másfél év csak erről az építkezésről szólt, a kapcsolatteremtésről, és akkor még új te-

rületként a pályázatírásról. Kellett idő ebbe beletanulni, bölcsészként. Az angol-magyar szak után, nagyjából egy időben a Manna indulásával kezdtem a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (ma: Budapesti Metropolitan Egyetem) az Arts & Business menedzsment szakot.

A kapcsolati tőkén kívül nyilván anyagi tőke is kellett az induláshoz. Honnan teremtették elő?

Az egyesület tagjai adták össze az indulótőkét, ami nagyon csekély volt, később pályázatok útján jutottunk forrásokhoz.

2009-ben pályáztunk először kulturális projekttel, és rögtön sikerrel jártunk. Iskolákba vittünk egy olyan cigány népmesékből összeállított, élőzenés előadást, ami közelebb hozta a gyerekeket ehhez a kultúrához. Az igazi színész osztálytermekben, linóleumszagú tornatermekben is képes illúziót kelteni, kön�nyen és örömmel mennek vele a gyerekek. Azóta is meghatározó élmény mindenki számára, amikor nem színházakban, hanem iskolákban játszunk.

A pályázatokon folyamatosan nyertünk, erősebb lett a kapcsolati hálónk, növekedtünk, kiépült egy komplett infrastrukturális háttér – díszlet- és jelmezraktárral, irodával, állandó munkatársakkal. Elértük az évi háromszázas előadásszámot, bérleteket játszottunk nagy színházban, független színházi fesztivált alapítottunk Zalaegerszegen, drámatáborokat tartottunk nyáron általános iskolákban, tehetséggondozó programot indítottunk. 2016-ban már szétfeszítette az egyesületi működési struktúrát a munka mennyisége, így a projekteket a Manna Produkció Nonprofit Kft. vitte tovább.

Jellemzően kik fordulnak a Mannához?

Egyrészt lelkes fiatalok, akik el akarják mondani a véleményüket a mai világról, a helyzetükről, és minden lehetőséget megragadnak, hogy színpadra vihessék az ötleteiket. Másrészt olyan művészek, akik régóta művelik a szakmát, és ég bennük a vágy, hogy valami mást adjanak a közönségnek, mint amit az anyaszínházuk diktál. Ha van egy téma a fejükben, mentort, professzionális hátteret keresnek hozzá, és sajnos ma nincs sok ilyen. A Manna olyan alkotóműhely, tehetségpont a független előadó-művészeti területen, ami hiánypótló – és nem csak a pályakezdők számára. Jó példa arra, hogy nem csupán a frissdiplomások vannak tele tervekkel, hogy Tordai Teri és Béres Ilona is hozzánk fordult, ami-

kor Örkény özvegye felkérte őket, hogy ezt a két hangra írt művet olvassák fel a szerző születésének századik évfordulójára rendezett eseménysorozaton.

A művésznők annyira beleszerettek Berényi Gábor Macskajáték-átiratába, hogy tovább akarták vinni. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam, hogy a Mannát keresték meg ezzel az elképzeléssel, de közben arra is gondoltam: ezt nem független produkcióként, hanem a Nemzeti Színházban kellene játszaniuk. Elvállaltam, és megszületett A Szkalla lányok, amelyet majdnem százszor játszottunk, végigutaztuk vele az országot.

A bemutató után pár évvel meghívták az előadást a Nemzetibe, hogy a Bajor Gizi szalonban legyen rendszeresen repertoáron. Nagyon-nagyon jó érzés volt, hiszen független előadásként született, de mégis elért oda, ahova álmodtuk.

A taotámogatás, majd a megszüntetése hogyan érintette a törekvéseit?

Fontos bázisa volt évekig a működésünknek, mert kiszámítható volt. Mivel a tao alapja a jegybevétel volt, az évek során próbáltuk növelni a jegyértékesítésünket. Persze az évi majd’ négyszáz előadásunk nem eredményezett a számával arányos, tetemesebb összegű bevételt, mert megmaradt a szerelem, továbbra is sokat játszottunk iskolákban, ahol nem árultunk jegyeket.

A tao megszűnése ezen a területen, ahol nincsenek delegált állami támogatások, csak pályázatiak – amiket vagy megnyerünk, vagy nem – különösen nagy veszteség. Ráadásul ez determinált egy kapcsolatot a cégek és a színházak között, olyanok is támogatták a kultúrát, akiknek korábban eszükbe sem jutott, és voltak vállalatok, amelyekkel hosszú távú együttműködéseket is lehetett kötni. A tao megszűnésével eltűnt az egyetlen forrás, amivel valóban tervezni lehetett, a pótlására a színházaknak kiírt tematikus pályázatokban pedig az a csapda, hogy az esetek nagy többségében nem arról szólnak, amire a Mannát felkérik az alkotók. Ha a szándékok nem találkoznak, vagyis ha a pályáztatók nem találják el, mi fontos az alkotóknak, vagy az alkotók nem formálják át az ötleteiket arra, amire éppen pénzt kaphatnak, rés keletkezik. Az elmúlt időszakban ezt a taóval át lehetett hidalni. Most nem tudjuk. Vagy ki fog kiírni pályázatot egy független bábszínház megalapítására? Vannak olyan komplex projektjeink, amelyeket – a nem pontos célmegjelöléssel kapott – taotámoga-

tásból lehetett finanszírozni annak idején. Most támogatókat kell találni, mert ezekre a számunkra fontos ügyekre kiírt pályázatok nincsenek.

Ha előrenéz a 2020-as évre, mit lát?

Ködöt. Annyi tudható, hogy a költségvetés harminchét-milliárdot szán erre az előadó-művészeti területre, de egyelőre egyáltalán nem tudjuk a szétosztás szempontjait, sem az irányát.

A magánmecenatúra ébredezik?

Sajnos kevéssé, de mi igyekszünk ébresztgetni őket. A Manna esetében ez azért nehéz, mert inkább szakmai brand, és a nézők, külső személők számára nehezen vagyunk azonosíthatók. Nincs saját játszóhelyünk, nincsenek összegyűjtve egy helyre az előadásaink. Nem is célunk egy színházban hangsúlyozni, hogy az a mi produkciónk. Olyanok vagyunk, mint a kakukk, aki mindig egy másik madár fészkébe rakja a tojásait – megpróbálunk beleolvadni annak az adott színháznak a kínálatába, és azt a közönségréteget kiszolgálni, amelyik oda jár. A Manna szakértelme éppen az, hogy melyik előadást melyik színházba helyezzük el, ahol a legjobban illeszkedik a repertoárba. A brand építése-épülése inkább a szakmai körök felé egyértelmű, így nehéz a szponzorokkal való kapcsolódás is. Olykor egy-egy művész vállalkozó barátaitól érkeznek adományok, de ez elenyésző.

Mit tekint a Manna küldetésének?

Ernyőszervezetként sok-sok egyéni alkotót képviselünk, professzionális színházi háttérrel bábáskodunk a produkciók megszületésénél, és segítjük a továbbélésüket. Missziónknak tekintjük, hogy oda vigyünk előadásokat, ahonnan nem jutnak el az emberek színházba, illetve olyan szerzőket, művészeket mutassunk be, akiknek a létezéséről addig nem is tudtak, de páratlan élményt nyújtanak a közönségnek. Kevés szervezet fektet időt, energiát és pénzt a produkciók utógondozásába. Nagyon következetes vagyok abban, hogy ha létrehozunk valamit, akkor azt folyamatosan menedzseljük, karbantartjuk, odafigyelünk rá. Így van olyan program, ami már a kétszázadik előadásához közelít, és több, ami elérte a bűvös százat. Így aztán előbb-utóbb mindenki a Mannánál köt ki.

Ezt nem tudom cáfolni. (Nevet.)

Mi az ars poeticája?

Weöres Sándor Tíz lépcső című versének első sora: „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad!”

13

EGYSÉG

A SOKSZÍNŰSÉGBEN

SZERZŐ: JANKOVICS MÁRTON

Amerikában úgy fogják fel, hogy a kultúra az emberektől jön, csak szabaddá kell tenni számára az utat. Így a művészekkel kapcsolatban a kormány legfőbb feladata az, hogy biztosítsa a szólásszabadságot.

A csereprogramok ösztönzése mindkét ország hasznára válik. Többek között erről beszélgettünk Lauren A. Perlazával, az Egyesült Államok kulturális attaséjával, akire komoly benyomást tettek a magyar–amerikai kulturális kötelékek.

Mennyire erősek manapság a magyar–amerikai kulturális kapcsolatok?

Nagyon erősek. Augusztusban érkeztem Budapestre, és komoly benyomást tettek rám a kiterjedt kulturális kötelékek, amelyek az Egyesült Államok és Magyarország között húzódnak. Folyamatos a párbeszéd, amerikai fotósok, képzőművészek, zenészek, színészek utaznak ide, és fordítva. Ez az eleven kapcsolat kiterjed a sport világára is.

Februárban például az amerikai futballbajnokságból, az NFL-ből érkeznek játékosok, hogy sporttábort tartsanak a magyarok számára.

14

Ez a párbeszéd egyenletes, vagy látszik elmozdulás akár pozitív, akár negatív irányba?

Egy évtizedre visszatekintve jelentős bővülést láthatunk a két ország kulturális kapcsolataiban. Tavaly az Egyesült Államok nagykövetsége például több programmal is megemlékezett az 1989-es események harmincadik évfordulójáról, beleértve a magyar rendszerváltást, a berlini fal leomlását, Európa egyesítését. Mindez hatalmas fejlődést hozott Kelet és Nyugat viszonyában. De már a kommunista időkben is a kultúra volt az, amelynek közvetítésével fenntartható volt egy-

fajta emberi kapcsolat a két világrész között, az egymásnak feszülő politikai és gazdasági ideológiák ellenére is. Ezt még az sem tudta megállítani, hogy a nyugati kultúrához való hozzáférést erősen korlátozták a vasfüggöny mögött. Nagyrészt erről szól a Free to rock című dokumentumfilm, aminek épp mostanában finanszíroztuk a budapesti vetítését. Azt mutatja be, hogy a kultúra, azon belül a rock and roll, miként segített véget vetni a hidegháborúnak. Így a mostani virágzó kulturális kapcsolatok az 1989-ben bekövetkezett rendszerszintű változások direkt következményeinek tekinthetők, akkor

tették le a szabadság és a demokrácia alapjait. És a kultúra nemzetközi terjesztésében mekkora szerepet vállal az amerikai kormány? Az Egyesült Államok mintha kivételes helyzetben lenne ebből a szempontból. Míg egy kisebb országnak, mint amilyen Magyarország, aktívan kell támogatnia a nemzetközi színtéren a művészeit, Hollywood és az amerikai zene kormányzati programok nélkül is dominálja a globális piacot.

Sok más országtól eltérően az Egyesült Államoknak nincs kulturális minisztériuma, a legtöbb kulturális kezdeményezést tehát donorok, magántámogatók, alapítványok finanszírozzák, vagy egyszerűen jegyeladásokból tartják fenn, ha tisztán piaci alapú vállalkozás.

A kormány tehát alapvetően a szólásszabadság biztosításával és számukra kedvező törvényi környezettel támogatja a művészeket. Van néhány kormányzati intézmény, például a National Endowment for the Arts, vagyis nemzeti művészeti alap, amely rendkívüli művészeti teljesítményeket jutalmaz elismeréssel. De alapvetően kevésbé nemzeti alapon gondolkodunk a művészetről, inkább úgy fogjuk fel, hogy a kultúra az emberektől jön, és csak szabaddá kell tenni az útját.

Arra van azért valamilyen stratégia, hogy milyen értékeket akarnak hangsúlyozni a világ számára? Például a budapesti nagykövetség milyen arcát akarja megmutatni az amerikai kultúrának?

A kultúrára olyan eszközként tekintünk, ami egymás kölcsönös megértésén keresztül képes egyesíteni az embereket.

Segít átlátni és elfogadni a másik hagyományainak, viselkedésének, étkezési, kikapcsolódási szokásainak mögöttes tartalmát. „E pluribus unum” – szól az Egyesült Államok nemzeti mottója, ami annyit tesz: „Sokból egy”. Eredetileg a tizenhárom gyarmat egységére vonatkozott, és szerepel országunk nagy pecsétjén is. Mára viszont vezérelvvé vált, alapjaiban határozza meg a társadalmunkat: az amerikaiakat nem a közös származás, hanem a közös értékek teszik egy néppé. Ezeket az értékeket a világgal is meg akarjuk osztani.

A szabadságot, az egyenlőséget, és annak fontosságát, hogy egységet találjunk a sokszínűségben. Ahogy maga a társadalom, úgy az amerikai kulturális élet is hihetetlenül sokszínű, ezt a válto-

zatosságot is megpróbáljuk képviselni a kulturális programjainkon.

Volt már ideje ismerkedni a magyar kultúrával?

Elkezdtem az ismerkedést, és hamar lenyűgözött a magyar kulturális élet különlegessége és fejlettsége. Engem különösen érdekel a tánc, így nagy örömömet lelem a magyar néptáncban.

Tudott róla azelőtt is, hogy ide jött?

Az érkezésem előtt tanulmányoztam Magyarországot, de nem mondhatnám, hogy ezt megelőzően komoly ismereteim lettek volna a magyar kultúráról. Most mindenesetre azon vagyok, hogy elmélyítsem ezt a tudást.

Nyilván nehéz megmondani, de ön szerint vannak olyan magyar kulturális teljesítmények, amelyek átlépik az amerikai társadalom ingerküszöbét? Ha igen, milyen kép alakulhat ki Magyarországról ennek alapján?

Természetesen nem beszélhetek az összes amerikai nevében, de a magyar–amerikai kötelékek mes�szire nyúlnak vissza az időben, eleve sok amerikai tartja számon magyar gyökereit. Hollywoodhoz például nagymértékben hozzájárultak a magyarok, például a Casablancát rendező Michael Curtis vagy Leslie Howard, Peter Lorre, és még sorolhatnám hosszasan a neveket. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország mostanában népszerű helyszín az amerikai filmesek körében.

Ezenkívül több magyar focista is játszik az amerikai bajnokságban, és lógnak magyar műalkotások a Guggenheim Múzeum falán. 2013-ban volt egy rendkívül fontos rendezvény, ami sok amerikaival megismertette a magyar kultúrát: a Smithsonian Folk Life Festival.

Ez egy hatalmas fesztivál, amit minden nyáron megrendeznek Washingtonban, és abban az évben a magyar kultúra volt a központban. Mindezek együtt segítenek felkelteni a figyelmet Magyarország iránt az Egyesült Államokban.

A csereprogramok milyen területeket érintenek?

Szinte mindet: sport, oktatás, művészetek. Ez is az „egységben az erő” elvén működik, vagyis annak belátásán, hogy ha együttműködünk, nagyobb eséllyel leszünk sikeresek. A csereprogramok is elmélyítik a kölcsönös megértést és a barátságot a két ország között. A kapcsolatok általában azután is megmaradnak, hogy véget ért maga a csereprogram, a résztvevők hazatérése után is hatnak. A kapcsolatok ápolása

érdekében eseményeket szervezünk a csereprogramok korábbi résztvevői számára.

Ezeket a pozitív hatásokat mérni is próbálják valahogy?

A kapcsolatokat nehéz megmérni. De számon tartjuk az egykori résztvevőket, és igyekszünk követni, hogyan alakult a pályájuk a csereprogram lezárulása után. Az oktatási együttműködéseink egyik zászlóshajója a Fulbright-program, amit a magyar kormánnyal közösen valósítunk meg.

Ez diákok és kutatók számára biztosít ösztöndíjakat, hogy tanulhassanak, taníthassanak és kutathassanak a másik országban. Amerikaiak jönnek Magyarországra, magyarok pedig az Egyesült Államokba mennek.

Számos egyetemi együttműködés és értékes emberi kapcsolat született ennek eredményeként. Van például egy amerikai Fulbright-résztvevőnk, aki a program lezárulása után hazament az Egyesült Államokba, majd visszatért ötvenhárom ottani diákjával, hogy megmutassa nekik Magyarországot. Az ilyen történeteket szeretjük igazán, mert épp ez a csereprogramjaink célja.

Korábban Moldovában, Nicaraguában és Kirgizisztánban is szolgált diplomataként. Ugyanaz volt a munkája mindenütt?

Kirgizisztánban ugyanezt a posztot töltöttem be, a kulturális területen dolgoztam, Moldovában egy kicsit szélesebb feladatköröm volt, de nagyjából átfedésben volt azzal, amit most csinálok. Nicaraguában is a követségen dolgoztam, viszont teljesen más volt a munkám.

Kirgizisztán és Moldova is elég sokban különbözik Magyarországtól.

Mennyiben hasznosíthatók az ott szerzett tapasztalatok nálunk? Érdekes kérdés. Bizonyos dolgok ugyanúgy működnek, hiszen hasonló programokat működtetünk minden országban, ahol nagykövetséget tartunk fenn. A barátság és a kölcsönös együttműködés ugyanazon elveit próbáljuk lefektetni, ám közben minden ország teljesen egyedi, és épp ez teszi izgalmassá és érdekessé a munkámat.

Meg kell ismernem az adott társadalmat, ahol épp dolgozom.

Tud már magyar szavakat?

Igen, elég sok szót tudok, de ahhoz még jó sok idő kellene, hogy beszélni is tudjak magyarul.

15

ELŐNYT KOVÁCSOLNI A HÁTRÁNYBÓL IS SZERZŐ: HARDI JUDIT FOTÓ: WEFOTÓ

A főváros egyik vezető prózai színháza az elmúlt néhány évben komoly változásokat élt meg: új igazgató van az élén, új arculatot kapott, nemrég pedig egy építkezés miatt kellett újragondolni a színház életét. Egy valami azonban változatlan: a minőségből nem engednek. Dr. Komáromi Györggyel, a Radnóti Színház gazdasági igazgatójával beszélgettünk.

Kováts Adél színházigazgatói pályázatában ön is aktív szerepet vállalt. Megvalósultak a 2016-ban kitűzött célok?

Valóban, amikor Bálint András úgy döntött, nem pályázik az igazgatói pozícióra, Kováts Adél Valló Péter főrendezőt és engem kért fel, hogy vegyünk részt a pályázat megírásában és a színház jövőbeni irányításában. Örömmel csatlakoztam a csapathoz. A megújulási szándék és új irányok megtalálása volt a pályázat fókuszában. Például az, hogyan változtassunk a színház arculatán, külsőségekben, de az igazi kihívás az volt, hogy 16

megtartsunk bizonyos hagyományokat, és megőrizzük a korábbi értékeket.

Melyek voltak a megtartandó tradíciók?

A Radnóti Színház kicsi színház. Ez nemcsak külsőleg, de belsőleg is meghatározza a színház profilját és működését.

A többi, nagy kőszínházhoz képest kisebb társulattal és egyébként is, az egész színházban aránylag kevés munkatárssal dolgozunk. A társulati tagok olyan, „all around” színészek, akik állhatnak a tapsrendben középen és szélen is. A társulat minden tagja erős oszlopa a színháznak.

Ez egy értékes szemlélet is, amit mindenképpen meg akartunk őrizni. Ahogyan az irodalmi irányultságot is, amely a Radnóti elmúlt harminc évét komolyan formálta. Klasszikus és kortárs, színvonalas irodalmi alkotások kerültek és kerülnek most is színpadra. Majdnem minden darabot újrafordíttatunk, erre a munkára a legjobb kortárs írókat kérjük fel. Ebből a két tradícióból nem engedtünk, ezekre építve tudtunk megújulni az elmúlt három-négy évben.

Az igazgatói pályázatban Kováts Adél – többek között – jelezte: szeretne több női darabot, nő rendezőt a Radnótiba.

Ez a törekvés megvalósult?

Az elmúlt időszakban sok újdonságot kipróbáltunk, a nő alkotókról, szerepekről egy egész évad szólt. Cél volt, hogy fiatal nők kapjanak nagyobb szerepet a színházban – ez méltányolandó törekvés, de hogy hosszú távon mi fenntartható, azt a gyakorlat dönti el.

Mintha azt sugallná, ezen a téren nem pont úgy alakult minden, ahogy eltervezték.

Kevés rendezőnő van, sokkal kevesebben vannak, mint férfi kollégáik. Mindenesetre fontos gesztus a tudatos nyitás a nő alkotók felé. De az újítást meg lehet valósítani másképp is. Mondok egy példát: tavaly, egy különleges helyzetnek köszönhetően a kvázi második játszóhelyünk lett a Kazinczy utcában található Tesla. Radnóti Tesla Labornak neveztük el, ahol új bemutatóink mellett egy újonnan alakult, független társulattal működünk együtt.

Ez a Narratíva, amelyben négy fiatal, tehetséges rendező dolgozik együtt. Pass Andrea, Szenteczki Zita, Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel a korosztályuk jeles képviselői. Sokféleképpen valósítható meg tehát progresszió a színházban.

Nemcsak új játszóhelyet alakított ki a Radnóti, de a szomszédban zajló építkezés is nagyban érinti a színház mindennapi életét.

Amikor öt évvel ezelőtt ötletelni kezdtünk, a probléma nem volt ismeretlen előttünk, hiszen huszonvalahány éve fennáll: a színpadunk egy része és a díszletbehordó folyosó nem fővárosi tulajdon, a szomszédos épülethez tartozik, mi csak béreljük ezt a részt. Tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik egy nehezen menedzselhető helyzet, de reméltük, hogy nem mostanában kerül sor minderre. Nem így lett: az ingatlant eladták, mi pedig hosszadalmas alkudozás után megegyeztünk a kivitelezővel, befektetővel. Beleegyeztünk, hogy azt a részt

ideiglenesen „elveszik” tőlünk, viszont ha az építkezés véget ér, kedvezőbb konstrukcióban kapjuk majd vissza. Át kellett gondolnunk, hogyan tovább. A színház bezárása vagy tevékenységünk redukálása szóba sem került, de még a bemutatók számát sem szerettük volna csökkenteni.

Hogyan oldották meg a kialakult helyzetet?

Ha úgy tetszik, töretlenül megyünk előre, megpróbálunk a hátrányból előnyt kovácsolni. A repertoárdarabjainkat, amelyek nem fértek el a szűkített színpadon, külső helyszínekre vittük, például az Ódry Színpadra, a József Attila Színházba, illetve a Katona József Színházba. Az új előadások közül volt, amit külső helyszínre, másokat pedig ide, a beszűkült térre szerveztünk. Erre legjobb példa az Egy piaci nap, a Závada Pál regénye alapján készült darab. A Mohácsi testvérek átirata, Mohácsi János rendezése több szempontból rendhagyó. A színpad méretén nem tudtunk változtatni, ráadásul meg kellett oldanunk a díszletkérdést is, hiszen azt nem tudtunk szállítani. Bejött az a színházi közhely, miszerint az alkotók a hiányt, a korlátot kreativitással pótolják vagy kerülik meg. Egyszerűbb és nagyszerű díszletet álmodtak meg az alkotók Khell Zsolt tervezővel; a szereplők mindannyian végig a színpadon vannak – ettől az összezártságtól, kicsit nyomasztó hangulattól nagyon különleges, kiváló előadás született.

Meddig tart még az építkezés?

Sajnos csúszik, most úgy látjuk, legelőbb 2021-ben kaphatjuk vissza a területet.

Ha be is fejeződik, a Radnóti Tesla Labort mint második játszóhelyet, megtartják?

Ez a terv. Tavaly kezdtük bérelni a Tesla-épület egész második emeletét, amiért természetesen havidíjat fizetünk. Feladatunk, hogy olyan működési és üzleti modellt alakítsunk ki, amely művészileg értékes, hiánypótló, és gazdasági szempontból is fenntartható. Saját előadások mellett független előadókat és előadásokat is befogadunk. A színházi törvényi változások ismeretében a függetlenek nagyon nehéz helyzetben vannak, szűkek az anyagi források, és kevés a helyszín az alkotásra, a darabjaik bemutatására és továbbjátszására. Az a gondolat, hogy segítünk nekik, nem véletlenül született. Úgy gondoljuk, a független, progresszív előadók aktív segítése nemcsak méltó a radnótis eszméhez, de még kedvező is lehet számunkra, hogy létrehoztunk egy

ilyen vagány, cool játszóhelyet. A mi előadásaink is ilyenek ott: nem a Radnótitól megszokott stílusú előadásokat játszunk a Teslában, hanem teslás előadást hoznak létre a Radnóti Színház színészei egy különleges közegben. Mást csinálunk ott, a Kazinczy utcában, és mást a Nagymező utcában.

Külön válik a két brand?

Nincs két külön brand. Ezért is tartottuk meg az új helyen a Tesla mellett a Radnóti nevet is. Az ott bemutatott előadások rendezőit is mi kérjük fel, és hisszük, hogy például Szilágyi Bálint, Schwechtje Mihály vagy éppen Alföldi Róbert kicsit másféle előadásokat hoz létre ebben az új térben, új inspirációban, mint egy „kukucska” színpadon. Az igényesség, a társadalmi érzékenység, ami a többi darabunkra is jellemző, természetesen itt is megmarad, csak éppen a megszokottat vegyítjük azzal, hogy érdekes, értékes, nálunk még nem dolgozott alkotókkal, színészekkel is együttműködünk. Ez újfajta törekvés, és azt érzékeljük, hogy a mi Nagymező utcai sikerünk vonzóvá teszi az ottani előadásokat: a bizalom, ami a Radnóti közönségére jellemző, abban is tetten érhető, hogy a Tesla előadásaira is hamar elfogynak a jegyek.

Ahogy több fővárosi kőszínház, úgy a Radnóti is nagy hangsúlyt fektet a drámapedagógiára. Mintha ma már nem lenne elegendő „csak” színházat csinálni.

Valóban, ez ma szinte kötelező kűr, a színházak egyre tágítják a határaikat. Nemcsak műhelyeket szerveznek, de beszélgetéseket, drámapedagógiai eseményeket, foglalkozásokat is, és nem csupán diákoknak, hanem felnőtteknek is. Mindenféle újdonságot kipróbálnak, ami valami pluszt nyújthat a közönségnek. Nagyobb hangsúlyt fektet mindenki a PR-ra, a marketingre – így teszünk mi is.

Van kereslet ezekre a programokra?

Sokan keresnek meg minket, külön öröm, hogy a fiatalok is. A színház missziója többek között az új közönség kinevelése, a fiatalok bevonzása. A lényeg, hogy a színház az életük, a mindennapjaik része legyen, és később is az maradjon.

A mecenatúra számára is alap, hogy támogatja a színházat?

A színházak elsődleges finanszírozási lába a jegybevétel, nem a támogatás, hiszen az közvetlenül a teljesítményt méri, a színház vezetése közvetlenül tudja azt befolyásolni. Ha jó gondolat

mentén, innovatív, izgalmas darabokat állítunk színpadra, sokan jönnek; ha emelünk a jegyáron, és nem csökken az érdeklődés, az azt jelzi, jól csináljuk a dolgunkat, aminek közvetlen – pénzügyi – pozitív visszacsatolása lehet.

Az állami és önkormányzati támogatások a következő legfontosabb finanszírozási lábak, amelyek nélkül nem tudnánk társulatot, épületet fenntartani, illetve a jegyek árát relatíve alacsonyan tartani. Támogatás nélkül változatlan profil és működés mellett legalább háromszoros jegyárakkal kellene dolgoznunk. A mecenatúráról beszélve nem megkerülhető a tavalyelőtt megszüntetett taorendszer.

Bonyolult kérdés, nem könnyen eldönthető, hogy jó volt-e vagy rossz. Nyolc évvel ezelőtt egy konferencián Janus-arcú támogatásnak hívtam, ezt tartom ma is. A kivezetését követő taopótló, úgynevezett ágazati támogatás egyelőre meglehetősen ambivalensen működik.

Mondom ezt úgy, hogy a taotámogatás egyébként az egyik legpazarlóbb támogatás volt a színházi világban, és volt még egy negatív hatása: de facto megszüntette a magánmecenatúrát.

A nagy cégek, illetve vezetőik letudták a támogatást azzal, hogy ideadták a társasági adót. Persze volt pozitív hozadéka is, hiszen mégiscsak lehetett rá üzleti tervet építeni... Nem csak a nagyobb színházaknak és a grandiózus daraboknak, de a kicsiknek, függetleneknek is.

Viszont elkényelmesítette azokat, akik támogathatnák a művészetet. Most ez a pénz kiesett. Nagyon kevés színháznak van szponzora, fő támogatója, amelyik jelentősen hozzájárul a színház működéséhez. Úgy gondolom, amit a tao néhány év alatt „lerombolt”, azt újjáépíteni csak lassan lehet. Jó pár esztendőnek kell eltelnie, hogy a for profit szféra számára a színházak támogatása ügy legyen. Az a hangzavar, az a sok negatív történés, amikkel mostanában kell szembesülnünk, amiktől hangos a sajtó, remélem, megmozdítja a mecénásokat.

A Radnótiban érzékelnek változásokat? Mozdulnak a cégek?

Tapasztalatunk szerint még nem, de talán nemsokára elkezdődik valami a társadalmi felelősségvállalás jegyében. Mi a működésünk, tartalékaink okán egyelőre nem vagyunk frontvonalban – még nem vagyunk veszélyben.

A jelen helyzetben a nézőink nyújtotta támogatás – vagyis az, hogy megveszik a jegyeinket – a legbiztosabb pont a működésünkben.

17

„Szuper, ha intellektuálisan elér egy műalkotás, de szerintem önmagában az kevés” SZERZŐ: NAGY ZSÓFIA FOTÓ: GYURICZA MÁTYÁS

Kis Hajni filmrendező Szép Alak című másodéves kisfilmjével került először a figyelem középpontjába.

Jelenleg első nagyjátékfilmjén dolgozik, de már a következő koncepcióján agyal.

Hajni 2016-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Ugyanebben az évben bemutatott Szép Alak című rövidfilmje egészen a Diák Oscarig menetelt, Last Call című vizsgafilmje pedig fődíjat szerzett a 2018-as Szarajevói Filmfesztiválon. A Budapest International Documentary Festivalra, amely néhány évvel ezelőtt élete első fesztiválja volt, idén már zsűritagként térhetett vissza.

A 2020 végén mozikba kerülő Külön falka munkacímű nagyjátékfilmje egy konfliktusokkal terhelt apa–lánya kapcsolatot mutat be. A film stábja január végén Olaszországban vett részt egy First Cut Laben, amelybe összesen három filmet válogattak be. A stáb itt külföldi szakemberekkel gondolkodhatott az anyag továbbfejlesztéséről.

Első komolyabb sikereit 2. emelet című dokumentumfilmjével érte el. A film főszereplője egy jó humorú ápoló, aki egy idősek otthonában demens betegeket gondoz. „Az ott töltött idő a valóságnak olyan mélységét tárta fel és olyan igazságokat, amelyek nagyon szívbemarkolóak” – mondta a fiatal filmes a forgatásról.

Hajni a 2. emelet hatásának tartja, hogy filmjeiben az utóbbi időben háttérbe szorultak az elrugaszkodottabb, elvontabb formák, és mindennél fontosabbá vált a tartalom. A humor ugyan megmaradt, de a dokumentumfilmes tapasztalatok 18

révén fikciós filmjeiben is az élet zsigerien igaz pillanatait keresi.

Karaktereivel igyekszik érzelmileg mélyre menni, hogy a nézők a történeteket saját életükre tudják vonatkoztatni. „Szuper, ha intellektuálisan elér egy műalkotás, de szerintem önmagában az kevés” – fogalmaz Hajni. Bízik benne, hogy filmjeivel közelebb tudja hozni nézőit önmagukhoz, és ezáltal könnyebben nyitnak mások felé. Filmjei ugyan nem feltétlenül happy endes, kacagós történetek, de nem nélkülözik a humort.

Fontos, hogy a néző tudjon nevetni, mosolyogni, aztán sírni is egy filmen. A fiatal filmes szerint ugyanis ez kell ahhoz, hogy érzelmileg mélyen érintettek legyünk, és a film sok szinten tudjon hatni ránk. „Azt veszem észre, hogy a filmjeim embereket arra késztetnek, hogy megbocsássanak, szembenézzenek egymással, és kapcsolódjanak. Ennél nem lehet többet akarnom egy filmtől.”

A nézők mellett a szakma is kiemelt figyelemmel tüntette ki alkotásait. Minden elismerésre más okból tekint vissza szívesen. Münchenbe már visszatérő vendégként érkezett Last Call című filmjével, amely elnyerte a fesztivál fődíját.

Szarajevóban a stáb többi tagjával együtt ünnepelhetett, Hong Kongban pedig nagyon jólesett neki, hogy egy, a sajátjától ennyire eltérő kultúrában is hitelesen tud megszólalni filmje. Emellett kiemel-

ten fontosak számára azok a fesztiválok, ahol életre szóló barátságok köttettek.

Csodálatosnak tartja, hogy a filmkészítésben ennyi ember energiája, képessége és szenvedélye tud találkozni, hiszen ennyi kreatív erő nagy dolgokra képes. Szépnek tartja a filmezésben azt is, hogy mind a hét művészeti ág találkozik benne. De ami talán ennél is fontosabb: rengeteg emberhez el tud jutni. „Ma a film az a médium, amely a legtöbb embert eléri és megmozgatja” – fogalmaz a rendező. Filmjeit ugyanis nem rétegfilmnek, hanem sokakat megszólító, ugyanakkor művészeti szándékot nem nélkülöző alkotásoknak szánja.

Mivel tapasztalatai szerint az üzleti és a filmes világ közötti összefogások általában mindkét fél számára nyereségesek, fontosnak tartja, hogy legyen befektető, aki meglátja a művészeti projektekben rejlő lehetőséget. „Az üzleti világnak igenis szüksége van a megújuláshoz kreatív erőkre. Kreativitás, játék és szellem nélkül bármilyen üzlet halott.

Amiben nincs lélek, az nem tud sokáig futni. A vállalatnak jó inspirációs mező a művészet, a művészetnek pedig hasznos volna tanulni az üzleti szférától, mert nagyon jó, ha minél több emberhez ér el a megszületett alkotás, illetve az, ha az alkotó sokáig termékeny tud maradni.

Ez bizonyos üzleti befektetés és támogatás nélkül nehezen jöhet létre.”

A BUDAPEST ART MENTOR PROGRAM BEMUTATJA:

HORVÁTH LÓCZI JUDIT képzőművész

Horváth Lóczi Judit: Hide and seek (Precious Time sorozat) Méret: 30x25x25cm Technika: akril, vászon, MDF lap, fa Készítés éve: 2018 Fotó: Rácmolnár Milán

„Munkáimat mindig élethelyzetek vagy személyes történetek inspirálják, melyeket absztrahálok, és a legegyszerűbb geometrikus formákkal jelenítek meg.

Ezzel a módszerrel dolgozom fel életem eseményeit, így emlékeztetem magam a boldog és nehezebb napokra. Sokszor érzem ugyanis, hogy az adott pillanatban feledhetetlennek tűnő momentumok tovasiklanak, csak halvány, idegesítő sejtelem marad belőlük. Hogy megragadjam a számomra fontos pillanatokat, ízeket, látványokat, képileg kell rögzítenem, át

kell vezetnem őket a kezemen, hogy bevésődjenek az agyamba. Ilyen »naplóbejegyzések« a Precios Time sorozat darabjai, melyek végre kilépnek a rám jellemző két és három dimenzió közti határmezsgyéből. A sorozat számos kisebb-nagyobb, körbejárható objektet foglal magába” – vallja Horváth Lóczi Judit, a Budapest Art Mentor program korábbi mentoráltja.

A Budapest Art Mentor képzőművészeti mentorprogram célja, hogy fiatal képzőművészeknek lehetőséget teremt-

sen a magyar és a nemzetközi szcéna megismerésére és az abba való beágyazódásra. A kortárs alkotók számára elengedhetetlen, hogy már az egyetem alatt, de legkésőbb az egyetemről kikerülve elkezdjék magukat pozícionálni a művészetiparban. Jó néhány beszélgetés és megannyi tapasztalat hozta azt a felismerést, hogy a fiatal képzőművészeknek szükségük lenne egy segítő kézre, amely bevezeti őket a hazai és nemzetközi művészeti szcénába, és lehetőséget biztosít a beilleszkedésükre.

A cikk megszületését a B. Braun támogatta.

19

SZERZŐ: HARDI JUDIT

Művészet által ÉPÜLNI Nagy vacsora a múzeum impozáns termében, vagy közösségi festés? Népszerű előadó meghívása a vállalati karácsonyra, vagy céges kórus? A művészet régóta jelen van a forprofit cégek életében, de a szerepe már más – nem egymás mellett élve, inkább egymást segítve lehetnek igazán erősek. A kultúra cégek életében betöltött szerepéről Mantuano Mónikával, a HP marketingmenedzserével, az UNICEO magyarországi vezetőjével beszélgettünk.

20

A céges rendezvények ma már jóval többet jelentenek feszengős vacsoráknál, hivatalos, unalmas konferenciáknál. Ha valamely vállalat le akarja nyűgözni munkavállalóit, partnereit, és erre még pénze is van, a rendezvényét rendre impozáns, kulturális helyszínre szervezi, a vacsora után pedig lehetőleg egy népszerű művész zenél.

A kultúra és a cégek élete azonban ennél progresszívebben is összekapcsolódhat, úgy, hogy azzal mindkét fél jól járjon – vallja Mantuano Mónika, az UNICEO nemzetközi szervezet magyarországi vezetője. „Az UNICEO összehozza azokat, akik a cégeiknél a rendezvényekért felelnek. Szakmai közösség vagyunk, a célunk pedig, hogy ne csak figyeljük a tendenciákat, de meg is beszéljük azokat, tanuljunk egymástól, egyre jobbak és kreatívak legyünk” – magyarázza Mónika. „A céges rendezvény egészen mást jelent egy rendezvényszervezőnek és mást az UNICEO tagjainak. Előbbi csoportnak a rendezvény cél, nekünk pedig eszköz. A célunk – cégtől függően –, hogy eladjuk a termékünket, legyen az autó vagy gyógyszer, hogy új munkavállalókat találjunk, vagy éppen megtartsuk a régieket, illetve oktassuk őket. Mi stratégiai szinten gondolkodunk a rendezvényünkről.”

A nemzetközi szervezet 2016 óta hozza össze a magyar cégek vezetőit, HR-eseit, marketingeseit. A csapat igazi közösségé formálódott az évek során, és egyre csak bővül. Nemzetközi konferenciákon találkozhatnak más országokban működő közösséggel, de itthon is aktívak: február 28-án például megszervezik a Leaders Forumot a budapesti Marriott Hotelben. „Izgatottan várjuk az eseményt, a második fórumunkat. Nem véletlenül hívjuk így: a lényeg, hogy beszélgessünk egymással, tapasztalatot cseréljünk, az egész esemény interaktív legyen.

A tavalyi fórumunk témája a digitális világ volt, az idei középpontjába a művészetet helyeztük.”

VÁLLALATI KARMESTEREK

A céges és a művészvilág kapcsolata egyre szorosabbra fonódik. „Mi, akik a rendezvényekért felelünk, és a HR-en vagy a marketingosztályon dolgozunk azért, hogy a rendezvény a lehető legjobban sikerüljön, amolyan karmesterfélék vagyunk. A mi esetünk-

ben a rendezvény a zenemű – mi koordináljuk azt a sok embert, aki létrehozza, és mindez csak akkor sikerülhet jól, ha a karmester mindenkire odafigyel, nemcsak a szólistára, de a zenekar összes tagjára. Nem véletlen, hogy a februári rendezvényünket Fischer Iván beszédével kezdjük.” De nemcsak a helyszínen, hanem a szervezés ideje alatt is hasonlóképpen dolgoznak, mint egy művész. „Van rendezvény, amire hónapokat, bizonyos esetekben akár egy évet is készülünk – attól függően, mekkora a művünk. A felkészülési időszakban ez tölti ki szinte minden gondolatunkat, hiszen kreatívnak kell lennünk, időnként újra át kell gondolnunk, mit is szeretnénk. Aztán elérkezik a rendezvény, amelyre olyan sokat készültünk. És ha vége a napnak, feltesszük a kérdést magunknak: hogyan tovább? Könnyen érezheti úgy az ember, kiégett, nem tud tovább haladni szakmai életével. Pedig a munka folytatódik, újabb rendezvények várnak ránk, kreatívnak kell lennünk továbbra is. Segíthet ilyenkor egy tapasztalt művész, aki megosztja gyakorlatait: honnan és hogyan inspirálódik valaki, aki évek, évtizedek óta a pályán van?

Miként tud folyamatosan megújulni?

Erre vonatkozó tapasztalatait például Lukács László, a Tankcsapda frontembere osztja majd meg velünk a fórumon, hiszen harminc éve a magyar zenei élet megkerülhetetlen alakjai, az együttes népszerűsége töretlen.”

Sokat tanulhat tehát a vállalati vezető a művészektől – zenészektől, színészektől, képzőművészektől –; ezt felismerve lesz szó a soft skillekről, amelyekre minden jó szakembernek szüksége lehet.

MŰVÉSZETET A CÉG ÉLETÉBE!

Igazán fontos kérdés, hogyan integrálhatjuk a művészetet nem csak a rendezvénybe, de a cégek mindennapi életébe, marketingstratégiájába, CSR tevékenységébe is. Mert a forprofit szcéna sokkal többet tehet a kultúráért, művészetért, minthogy a céges rendezvényre kibérli például a Szép-

művészeti Múzeumot, vagy meghívja az ország legnépszerűbb énekesét, hogy adjon koncertet. „Itt is a kreativitás a lényeg: ha már a múzeumban vagyunk, kössük össze a vacsorát tárlatvezetéssel! Az új termékünk hirdetésébe csempésszünk művészetet!

Szervezzünk közös alkotási élményt, legyen ez az együtt zenélés vagy közös festés! Kevesebbe kerül, mégis jóval többet ad.”

Erről is lesz szó február végén, példamutató szervezetek vezetői mesélnek a tapasztalataikról. Nemcsak a vállalati, de a kulturális élet vezetői is, például Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. „Megtisztelő, hogy a színházi világ kiemelkedő alakja is elfogadta a meghívásunkat, hiszen példát mutat a közös gondolkodásra és munkára, amely hosszú távon is működik” – magyarázza Mónika. „A cégek lassan kezdenek ráébredni, hogy a művészet támogatása, illetve az, ha a kultúrát a munkahely életének szerves részévé teszik, igazi win-win szituációt eredményez. Természetesen jól jár vele az adott művészeti ág, de emellett a cég is.” Mert a kultúrának összetartó ereje van, összehoz és összeköt a közös művészeti élmény, a színházi előadás, a tárlat csakúgy, mint a zene.

Mónika számára a művészet nemcsak marketingvezetőként, de magánemberként is fontos. „A kultúra mindig is családunk életének fontos része volt, igaz, amikor a gyerekek kisebbek voltak, kevesebb időnk volt rá, de most, hogy szinte felnőttek, igyekszünk minél több időt együtt tölteni – együtt a művészettel. A két gyereken látom, mennyire hozzátartozik a fiatalok életéhez a telefon. Nehezen teszik le akkor is, amikor együtt vagyunk – de ne legyünk igazságtalanok, így van ez a felnőtteknél, idősebbeknél is. A közös kulturális kikapcsolódás ezen is segít: a színházban, koncerteken nem veszi elő az ember a telefont, utána viszont nagyon jót beszélgethetünk a látottakról, hallottakról. Ezekre az élményekre a gyerekek is nyitottak, nem egy elő-

adást néztünk már meg többször, más szereposztással. A művészet olyan élményt ad, amire még évek múltán is emlékezünk. Ezért sem tárgyakat, hanem inkább színházjegyeket adunk egymásnak az ünnepekkor. De szívesen részt veszek egyedül is különböző interaktív, például improvizációs előadásokon, ezek amellett, hogy kikapcsolnak és szórakoztatnak, a szakmai fejlődésemet is segítik.”

ÖSSZEKÖT AZ ÉLMÉNY

A cégek keresik az újdonságot, nemcsak azt, amivel könnyebben adhatják el a terméküket, de azt is, amivel a dolgozói lojalitást erősíthetik. Persze nagyon jó a céges vacsora és a borkóstoló is, de a közös festés, a közös zenélés igazi csapatépítő erőt jelent.

Ha a munkatársak azt érzik, egy aktív csapat tagjai, kisebb eséllyel keresnek új munkahelyet – a közösségépítésben pedig, mint már említettük, a művészet is fontos szerepet kap. „Nem arról van szó, hogy a régen bevált dolgok, amik mindig is a rendezvények szerves részét képezték – például a finom kávé és pogácsa, a színvonalas kiszolgálás – mostantól nem számítanak. Dehogynem! De pluszt is kell adni, és úgy látjuk, a művészet iránt egyre nagyobb az érdeklődés.”

A mostani fórum a második alkalom az UNICEO Magyarország életében, az első viszont, amikor díjakat adnak át. „A Live Communication Awards célja, hogy nemzetközi szinten, különböző kategóriákban ismerje el a szakmai szervezetek stratégiájába illeszkedő megoldásait, az üzleti fejlődést. Nem a legdrágább rendezvényt díjazzuk, hanem a legkreatívabb, leginnovatívabb megoldásokat. Öt kategóriában osztjuk ki a díjakat, ezek egyike a Best Event Integrating Art Hungary 2019: ezzel az elismeréssel a legkreatívabb és leghatékonyabb módját díjazzuk valamely művészeti ág – képzőművészet, irodalom, zene – céges rendezvénybe történő integrálásának. A hangsúly az integrálás és a kreativitás módján van.”

Az UNICEO lényege, hogy összehozza a cégek döntéshozóit, azokat, akik a rendezvények szervezéséért felelősek. „Sokfélék vagyunk, más és más területen dolgozunk, mégis rengeteget tanulunk egymástól. Rendszeresen látogatjuk egymás rendezvényeit; emellett segítjük is egymást, aktív, jó közösséget alkotunk, mert bár különbözőek vagyunk, a problémáink hasonlóak. Egyre többen foglalkoznak rendezvényszervezéssel cégen belül: úgy látjuk, a cégek stratégiájában fontos szerepet kapnak a rendezvények, nem sajnálják rá az erőforrást – adnak a szervezőnek pénzt, paripát, fegyvert. És nem csak a nagy multik, de a kisebb vállalkozások is.”

„A kreatív projekteknek közösen kell bemozdítaniuk a környezetet” SZERZŐ: FÁBIÁN BARBARA FOTÓ: SUPER CHANNEL

A Highlights of Hungary Magyarország legizgalmasabb, értékteremtő projektjeit gyűjti, kategóriák nélkül, kurátori rendszerben. Az ötvenöt jelölt közül pedig a közönség dönti el, melyik legyen hazánk leginspirálóbb története. Idén már hetedik alkalommal. Remete Tibor, a Super Channel kreatív ügynökség vezetője, a Highlights of Hungary alapítója már mielőtt feltenném neki az első kérdést, ezer fokon égő lelkesedéssel kezd mesélni a kezdeményezésről.

A Highlightsnak megvannak a maga rétegei: ha nyitott, kíváncsi vagy, és elkezded felfedezni a jelölteket, ezt a jó értelemben vett pozitív összevis�szaságot, akkor egyszer csak megszáll egy különleges, intenzív eufória. Végeredményben ezt az érzést szeretnénk minél több embernek átadni évről évre a jelöltek történetein keresztül. Olyan modellt találtunk ki, amely nem kategóriákban gondolkodik. Lebontja a falakat, jó embereket, jó ügyeket, izgalmas sztorikat hoz össze. Szeretnénk, ha ezek a kapcsolódások és gondolatok áramolnának, hatnának egymásra.

Ezeket a mikrotalálkozásokat jó lenne kivetíteni akár társadalmi szintre is. Nagyon hiszek ebben.

22

Van víziója arra nézve, meddig tudnak ebben eljutni a Highlightsszal?

A hit abban, hogy ez jó, és szenvedélyből érdemes csinálni, erősebb, mint egy vízió. Az működteti, hogy látjuk: értékteremtő, amit csinálunk, és ezt el tudjuk juttatni sok emberhez. Akkor lennék boldog, ha az ország bármely pontján Nyíregyházától Győrön át Pécsig és Szegedig, belefutnék olyan emberekbe, akik ismerik a Highlightsot.

Az a típus, aki nem a végcélt határozza meg, hanem dinamikusan alakítja a folyamatot „meglátjuk, hova jutunk el” alapon?

Jellemző, hogy folyamatosan agyalok.

Az munkál bennem, hogy megfogalmazzam, hogyan lesz valami még jobb,

ebben pedig nem a célállomás kijelölése a legfontosabb lépés. Abban hiszek, hogy ha egy ötlet fejlődik, előbb-utóbb elérünk a jelentős mérföldkövekhez.

Ezeket nem feltétlenül kell stratégiai célként meghatározni az elején. Egy ilyen ügyet a flow tud hajtani. Akkor tud szerethető is lenni. Egy projekt természetes, organikus fejlődése számomra szebb, izgalmasabb irány. Erre sokszor furán néznek az emberek. Teljesen érthető, hiszen én magam is közgazdász vagyok, és ebben a racionális, üzleti világban ez valóban különös.

A módszeréhez kell egy nagyon mélyen gyökerező drive…

A hit, vagy más szóval a szenvedély, igen. Ez mozgatja az egészet. Kolléga-

nőmmel, Turcsányi Szabinával, a Highlights of Hungary projektvezetőjével gyakran vitázunk, nagy a szenvedélyfaktor bennünk, de ez ettől működik.

Ha nem ilyen emberek lennénk, akkor ez az egész nem itt tartana, nem lenne meg ez a plusztöltet, ami összekapcsol minket azokkal az emberekkel, akik csatlakoztak hozzánk az úton.

Emlékszik még arra, amikor kipattant a fejéből a Highlights of Hungary ötlete? A legelső momentumra. Ügynökségvezetőként rengeteg izgalmas tartalommal találkoztam. Elkezdtek foglalkoztatni az igazán zseniális, emberi vagy akár szakmai szempontból is példaértékű projektek, amik itt vannak körülöttünk, érdemes őket felfedezni, időt szánni rájuk. Ezek önálló pontokként jelentek meg a szemem előtt, amik kezdetben csak magányosan pislákoltak. Egyik este összeállt a modell: rájöttem, hogy a pontokat össze kell rendezni, mert önmagukban kevesek, viszont együtt sok töltet, energia van bennük, közösen bemozdíthatják a környezetüket. Másnap bementem, és azt mondtam Szabinának: december van, nincs kedvem egy újabb évet várni, hogy ezt elindítsuk, csináljuk meg most! Ehhez kellettek olyan emberek, akik szívesen csatlakoztak hozzánk. Ők lettek a kurátorok.

A gondolataikból összeállt egy lista, amihez már csak a közönséggel való kapcsolódást kellett kitalálni. Involváltuk őket a szavazással, és az egésznek szerveztünk egy díjátadót. Az elsőt az akkori Kockában tartottuk, körülbelül százötven fővel. Már akkor érezni lehetett, hogy valami elindult.

A változatlan formátum könnyen feltételezhetné, hogy a dolog elfárad.

Jól értem, hogy a folyamatos, új találkozások akadályozzák ezt?

Pontosan. A Highlights mindig kontentbánya lesz, újabb és újabb tartalmak kerülnek fókuszba. Emellett pedig az a drive sem hagyja kifulladni, ami minket hajt: a megújulás iránti vágy.

Ez sem tudatos döntés. A modellbe persze eleve bele van kódolva, hiszen minden évben új kurátorok, új jelöltek fémjelzik a kezdeményezést. Ez biztosítja a stabil alapot, ezen felül lehet kísérletezni. Ilyen kísérlet a pár hónapja indított podcastsorozatunk. Az innováció, a feladatgenerálás mellett azonban nem maradhat el a finanszírozás kérdése. Ezt a kettőt jó lenne egyensúlyban tartani.

Tapasztalata szerint mit kell ahhoz letenni az asztalra Magyarországon, hogy a forprofit szektor azt mondja, érdemes a támogatásra egy hasonló jellegű projekt?

Minden kreatív, művészeti innovációban az a legfontosabb, hogy a potenciális támogatók emberileg tudnak-e hozzá kapcsolódni. Szükség van egyfajta bizalomra, hogy a támogató felüljön arra a hullámra, ami téged mozgat.

Ez a nem klasszikus üzleti értelemben vett bizalom a kiindulási pont. Emellett meg kell tudni mutatni, hogy elérsz egy bizonyos kört, történjen az mennyiségi vagy minőségi szempontok alapján.

Végül a legnehezebb faktor, hogy a finanszírozó fél felismeri-e azt a jövőbe mutató szándékot, ami a projektre jellemző. Fontos a támogató személyes érdeklődése is. Például sok mecénás szereti a művészetet, de nem művész – a támogatással azonban ő is be tud kerülni a közegbe, szerepet tud vállalni benne.

Pozitívan gondolkodó embernek tartom magam, de amikor beszélgetünk, mindig az az érzésem, hogy az enyémhez képest elképesztő a pozitív hozzáállása. Felmerül bennem a kérdés: hogyan illik ez a búskomor, lemondó magyar mindennapokba?

Amikor agyalok egy új ötleten, döntő szempont, hogy az eredmény win-win szituáció legyen. Ennyi tudatosság – mondjuk tíz százalék – valóban van a dologban. Szeretném, ha mindenki boldogabb lenne az elképzeléstől, fontosnak, megbecsültnek érezné magát, büszkeséggel töltené el, amiben részt veszünk. Ezt kicsiben hat éve csináljuk. Hogy ez hogyan tud országos, társadalmi szintre emelkedni, az már másik kérdés. Minél több helyen kell projektálni, minél több kapcsolódás szükséges hozzá. Van olyan pont, amikor én is elkeseredem. Például amikor forráshiánnyal találjuk szembe magunkat, pedig már ezerrel megyünk előre. Azonban olyankor is igyekszem megtalálni magamban azt a hitet, hogy mivel hetedik éve csináljuk, egyszer csak beérik a gyümölcs.

Gondolom, vannak azért mérföldkövek, amik ezt bizonyítják.

A díjátadók helyszínei például ilyenek.

Indultunk egy százötven fős térben, aztán átvittük a kultikus Toldi moziba, majd azt gondoltuk, jó, ha elhozzuk egy még nagyobb, szintén kultikus

helyszínre, ami hasonlóan cool márka. Ez lett a Katona József Színház, ahol már fel is emeljük egy kicsit magasztosabb közegbe a Highlightsot.

Visszatérve: sok mindenre megtanít a Highlights of Hungary. Például pozitívnak lenni. Ha fejest ugrasz az ötvenötös listába, nem tudsz nem pozitív ügyeket látni. Közeget teremtünk ennek a gondolkodásnak.

A kurátorok hozzáállásán is látszik, jöhetnek bármilyen ideológiai batyuval, amikor közösen kezdünk el értékekről beszélni, kiemelten figyelnek a többiek érvrendszerére. Ezeket nagyon jó megélni.

Tud, szokott konkrétumokkal példálózni? Érdemes kiemelni jelölteket, sikersztorikat?

Nem nagyon szeretek… Többször előfordult már, hogy egy korábbi jelöltből később kurátor lett, aki hihetetlenül hálás és büszke, hogy immár ő támogathat valakit a jelölésével. Szoktunk a tavalyi kurátori díjazott Tündérkertekre hivatkozni, vagy a Budapest Mike Maffiát említeni… Abban bízunk, hogy a Highlights pluszlökést adott ezeknek és más projekteknek is. Gyakran dilemmázunk, hogy mi legyen a jelölések mozgatórugója: kizárólag új dolgokat felfedezni, vagy olyanokat is jelölni, akiknek a jól ismert tevékenységében kiemelésre érdemes momentum adódott ebben a tárgyévben? Azt gondolom, a kategória nélküliség által meghatározott diverzitásba ez utóbbi is belefér. Mindenesetre azt, hogy a szavazásra versenyként tekintsen a közönség, szeretnénk elkerülni. Ez egy válogatás, egy jól szelektált, pozitív lista, amire érdemes odafigyelni.

Találkozott már olyan külföldi példával, ami rímel a Highlightsra?

Nem. Külföldön is a jól bevált, kategóriák mentén szervezett dolgok működnek. Ezzel nem azt szeretném hangsúlyozni, hogy mi men�nyire unikálisak vagyunk. Ráadásul a Highlights egyedisége egyben a nehézsége is. A világ szerintem arról szól, hogy szeretünk jól élni – ezt nem anyagi értelemben mondom –, és ha egyszer egy jó könyv, egy kiállítás, egy technológiai újdonság okoz valakinek örömöt, az kategóriákon felül áll. Az élet értelme: jó és értékes dolgokkal körülvenni magad.

A Highlights of Hungary pedig ehhez lehet katalizátor.

23

A SZPONZORÁCIÓ valóban hatásos kommunikációs eszköz SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: INGE PRADER

„Az ambiciózus diákok, akik valóban szeretnék sokra vinni az életben, a latin mellé az ógörögöt is felveszik” – mondta anno a svájci gimnázium tanárnője Ottrubay Istvánnak. Ő felvette a tárgyat, és egy életre megtanulta, hogy aki művészettel foglalkozik, annak nem kell külön bizonygatnia az értékeit, a művészetpártolás önmagában sok pozitívumot elárul róla.

Dr. Ottrubay Istvánnal (Stefan Ottrubayval), az Esterházy Alapítványok vezetőjével Kismartonban beszélgettünk tradícióról és megújulásról.

Az Esterházy Magyarország Alapítvány feladata a család kulturális örökségének megőrzése, valamint a kultúra és művészet támogatása. De ezen túl mi a szerepe a szponzornak, a mecénásnak?

Történelmi távlatban visszatekintve azt látjuk, hogy többnyire a hatalomhoz – legyen az állami vagy egyházi – közel álló körökből kerültek ki a mecénások, és persze mindig azt a művészetet pártfogolták, ami az adott hatalmat dicsőítette. A reneszánsz, de még inkább a polgárosodás időszakában Itáliában, Hollandiában, flamand vidékeken kezdődött el, hogy a gazdagodó kereskedők, magánemberek közül egyre többen folytak bele a művészetek támogatásába, kiszélesedett a mecénások köre. Magyarországon a létező szocializmus azt hozta magával, hogy az állam az utolsó kis gondolatért is felelősséget érzett, ügyelt rá, hogy a támogatása nélkül ne is létezzen semmilyen művészet, a privát szféra, így a mecenatúra is teljesen eltűnt. A volt szocialista országokban mindenhol megtört a művészetek támogatásának hagyománya, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ausztriában, sőt szerintem Európában, a nyugati de-

24

mokratikus struktúrákban is kevés a magánszponzoráció. Pontosabban, a másik oldalról közelítve: túl nagy az állami befolyás a kulturális intézményekben, múzeumokban, koncerttermekben, és a privát szponzorok szerepe még mindig minimális. Pedig nagy szükség van rájuk, és nemcsak a kultúra szereplőinek, hanem az egész társadalomnak.

Mindenekelőtt politikailag-társadalmilag hasznos, ha nem engedjük át a teljes tudatformálást az államnak. Nem tartom szerencsésnek, amikor a művészeti terület homogén vagy túlságosan leegyszerűsített. Minél koncentráltabb az állami hatalom, – logikusan – annál szűkebb a véleményszabadság, pedig csak az a társadalom tud fejlődni, ahol megjelenhetnek a kritikus hangok.

Nem baloldali vagy jobboldali gondolkodásmódról beszélek, még csak nem is arról, hogy előre vagy hátrafelé tekintsenek-e a művészek, hanem arról, hogy az életünk folyamatosan változik. Az államnak olyan légkört kell teremtenie, hogy minél többen – tudósok, művészek, kutatók, költők – gondolkozzanak közösen, vagy egymást kiegészítve vessenek fel új kérdéseket.

Ahol ezt visszaszorítják vagy elfojtják, ott csak szerényen és lassan tud fejlődni a társadalom.

Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan környezetben nőttem fel, ahol támogatták ezt a gondolkodásmódot.

Svájcban jártam gimnáziumba. Azt mondta a tanárom: akinek igazán nagy ambíciói vannak, az a latin mellé felveszi a ógörögöt. Apám mérnök volt, anyám katonatiszti családból származott, nálunk eredetileg nem az antik műveltség volt az eszmény, de engem ez a két holt nyelv egy furcsa, elvarázsolt világba vitt.

Nagyon érdekes osztálytársak közé kerültem, akadt köztük fanatikus zenész, elhivatott művészettörténész, és ők vittek közel a művészetekhez. Latintanárnőnk sokat mondogatta, hogy csak az elit megy a görög osztályba, ettől kicsit értékesebbnek érezhettük magunkat, és belénk ivódott, hogy a művészet szeretete felemel.

Az ön nevéhez fűződik az Esterházy Magánalapítvány átalakítása, a korszerű gazdasági struktúra megteremtése. Milyen gazdasági hasznot hoz a szponzoráció?

Az 1991-ben elhunyt Esterházy V. Pál főherceg végakaratát teljesítve, a család vagyonát egybetartandó, özvegye, Ottrubay Melinda 1994-ben három, meg

nem szüntethető alapítványt hozott létre.

2004-ben visszavonult és engem, valamint két osztrák szakembert bízott meg az uradalom és az alapítványok modernizálásával. Az első három–négy év eltelt a gazdasági struktúra átalakításával, a művészettámogatást és a gyűjtemény helyzetét csak ezután vizsgáltuk. Ekkor ismertem meg a Fraknó várából a Tanácsköztársaság idején elhurcolt kincsek történetét – azon is dolgozunk, hogy ezek tulajdonjogát, sorsát rendezzük.

Megismerkedtem az I. Pál herceg által a XVII. században létrehozott Kunst- und Wunderkammer barokk gyűjteményével is; tárgyaiból Kismartonban, Fraknóban és Lakompakban összesen kilenc állandó kiállítást mutatunk be, és gyakran kölcsönzünk műtárgyakat külföldi kiállításokhoz. Jelenleg a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban vannak, a közeljövőben pedig a milánói Scalában és Drezdában lesznek tárgyaink.

Dolgozunk a fraknói várban található, négyszáz éven át vezetett archívum digitalizálásán is. Tizenötezer folyóméternyi, huszonegy teremben őrzött aktáról van szó. Ez a munka szimbolikusan magában foglalja a két fő szempontunkat: a megőrzést és az innovációt. A gyűjtemény feldolgozása azért is komplikált, mert sokszor fontos adatok hiányoznak: ki és milyen célból rendelte meg az adott tárgyat, melyik műhelyben készült, hol vannak esetleg párdarabjai? A műtárgygyűjtésnek régen teljesen más szerepe volt, mint ma: akkor az egyes tárgyak kommunikáltak, most a brandek.

A műgyűjtés ma nyilvánosságnak szóló üzenet.

1991-ben, amikor a bajor Hypobank képviseletében London és Prága után Budapestre kerültem, az én feladatom volt egy kortárs művészeti gyűjtemény felépítése – az anyabank mintájára.

Szép kollekciót hoztunk létre az asszisztensemmel, Schneider Erikával; később képzőművészeti díjat alapítottunk, kiállításokat szponzoráltunk. Láthattam, miként fűzte bele a bank mindezt a kommunikációjába, igen eredményesen.

A legkülönbözőbb társadalmi rétegekkel tudunk kommunikálni, indirekt módon és elegánsan.

Az emberek többsége fogékony a művészetekre, a szponzorációval minden további részletezés nélkül egy sor értéket elkönyvelnek nekünk.

A művészettámogatás egyaránt szól a tehetőseknek, a privát ügyfeleknek és a pályakezdő fiataloknak, szóval

a szponzoráció egy kommunikációs eszköz, a művészettámogatás pedig ezen belül egy szofisztikált fajta.

Az Esterházy Magyarország Alapítvány támogatja a komolyzenét, tízéves a kortárs képzőművészeket támogató Esterházy Művészeti Díj, és negyedik alkalommal írták ki középiskolásoknak az Estöri Kreatív Történelem Versenyt. Tradíció és megújulás jellemezi a hozzáállásukat. A mecénás gondolkodásban mit jelenthet a megújulás?

Az Esterházy Magánalapítványok huszonöt éve követik az innovatív szemléletet. A tradíció ki tud üresedni, ha nem töltik meg időről időre új tartalommal. Mivel az egykori hitbizomány jelentős magyarországi területeket is magában foglal, kiemelten fontosnak tartjuk, hogy az értékteremtő munka kiterjedjen a magyar társadalom és a magyar kultúra irányába is. Kiemelt stratégiai törekvésünk a kismartoni Esterházy-kastélyban szervezett, ma már nemzetközileg jegyzett őszi zenei fesztiválprogramunk kibővítése. Gőz Lászlóval és a BMC-vel tárgyalunk erről. Budapesten szeretnénk hangsúlyosabban jelen lenni, távlati céljaink között szerepel, hogy létrehozzuk az Esterházy Művészeti Központot. Egy átalakulóban lévő országban, ahol az oktatás nem tud mindent figyelemmel kísérni, szükség van magánkezdeményezésekre.

Gondolkozunk egy nyári akadémia alapításán – fiatal kutatóknak.

A páratlan években kiírt Esterházy Művészeti Díj nagyon rangos Magyarországon, most azt tervezzük, hogy a páros években elindítjuk Pozsonyban is. A teljes régiót vizsgáló kortárs műgyűjteményünket tizenöt éve építjük.

Milyen egy igazán jó mecénás?

A mecenatúra szerintem szemléletet jelent. Aki a környezetét pozitív irányba akarja befolyásolni, és akár csekély ös�szeget áldoz is rá, az már mecénás. Aki a gyereke iskolájában támogatja a színielőadást, aki segíti egy tehetség, egy produkció kibontakozását, az segédkezik a világ jobbá tételében. A közvetlen és azonnali ellenszolgáltatás nélküli hozzájárulás, maga a mecenatúra. Amit a jövő érdekében teszek, hogy később jobb legyen, az mecenatúra. Akinek több lehetősége van, több forrása, az mes�szebbre tudja rúgni a labdát. Amióta gondolkozó emberek vannak, vannak mecénások is, akik segítenek a lehetőségek megteremtésében. Mindannyiunk érdekében.

25

Megújulás és tradíció

– EGYSÉGBEN

SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA FOTÓ: ZENEAKADÉMIA, FELVÉGI ANDREA

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Zeneakadémia a magyar és a nemzetközi zenei élet elismert fellegvára: oktatási intézmény, koncertszervező központ, kutatóbázis, múzeum és emlékhely is egyben.

A száznegyvenöt éves intézmény patina és progresszió, tradícióőrzés és innováció látszólag ellentétes feladatköreit olvasztja magába.

A művészképzés és a koncertélet komplex tevékenységéről, a Liszt-brandről Dr. Vigh Andrea rektorral, Liszt- és Primadíjas hárfaművésszel beszélgettünk.

A Zeneakadémia a kezdetektől világmárka a zeneművészeti képzésben.

A brandépítés mennyire tudatos része a működésüknek?

A Liszt Ferenc nevét viselő intézmények közül a budapesti Zeneakadémia a világon az egyetlen, amelyet a névadó maga alapított. Neki köszönhetően már létrejöttekor is brandnek számított Liszt ismertsége révén. A száznegyvenöt éves egyetem töretlenül a világ élvonalában szerepel azáltal, hogy értéket és európai gyökereket képvisel, nem véletlen, hogy tevékenységét és 2013 végére felújított épületét Európai Örökség-díjjal (European Heritage Label) és Europa Nostra-díjjal ismerték el. Amellett, hogy állami fenntartásúak vagyunk, jeles üzletemberek is folyamatosan támogatják az iskolát.

A Zeneakadémia nyitott, innovatív és fejlődést mutató, ami éppúgy a brandépítés része, mint ahogy kezdettől presztízsteremtők a világ élvonalába tartozó művészek Nagyteremben adott, ma is meghatározó jelentőségű koncertjei.

26

Az újranyitás óta az oktatás mellett zajlik professzionális koncertszervezésünk is. Utóbbi azért fontos, mert az oktatás elválaszthatatlan a tehetségek színpadi képzésétől. Ők veszik majd át a stafétabotot, belőlük válhatnak a jövő világsztárjai. Kiemelt feladatunknak tekintjük a tehetséggondozást, a gyermekeknek már kicsi koruktól megmutatkozási lehetőséget biztosítunk a színpadon, ami jó gyakorlat és felkészítés számukra. Egyedülállóvá és nemzetközi összehasonlításban is vonzóvá teszi az egyetemet, hogy fiatal muzsikusok világsztárokkal együtt lépnek fel.

A hagyományt átadó zeneoktatás, az útkeresést támogató művészetpedagógia és a XXI. századi koncertközpont szerepe milyen kihívások elé állítja az intézményt?

Ezek elképzelhetetlenek egymás nélkül.

A hallgatók a fentieken túl azért választják a Zeneakadémiát (szemben például Nyugat-Európa szintén tekintélyes zenei képzőhelyeivel), mert világraszóló Nagyterme van, és jól képzett koncertrendező gárda áll a háttérben. Hallgatóink több mint húsz százaléka külföldi. A végzettek számára Karrierirodát működtetünk, kiajánljuk őket zenekarokhoz és koncertfellépésekre. Elindítottuk Tehetség Napja című programunkat, a közönség betekinthet órákra, mesterkurzusokra, az idei esti koncerten pedig a világszerte ismert David Fray zongoraművész működik közre. A Kodály elvein alapuló ének–zene-oktatás módszertani elemeit szintén megújítottuk a hozzánk tartozó kecskeméti Kodály Intézetben: mozgással, ritmusgyakorlatokkal, a digitális technika bevonásával folyhat az oktatás. Erre európai uniós támogatással digitális zenepedagógiai tudásközpontot fejlesztettünk, a Kodály HUB-ot, amely a világ bármely pontján online elérhető. A jelentős európai gyökerek és az erőteljes magyar tradíciók, az állandó megújulási képesség szerves egységet alkot – ez a zenekultúra nagykövete, a polihisztor Liszt Ferenc példája és szellemi hagyatéka.

Nemzetközi szinten hogyan tartanak lépést versenytársaikkal, a világ nagy koncerttermeivel?

A Zeneakadémia Nagytermét a New York-i Carnegie Hall-lal, az amszterdami Concertgebouw-val, a bécsi Musikvereinssaallal együtt emlegetik. Építészetileg, arányaiban azonban szebb, akusztikájában jobb, és személyes tapasztalataim szerint a színpadtere is kényelmesebb. A felújítás-

kor a fantasztikus műemléki munkán, a szecessziós épület teljes helyreállításán túl megújult a színpadtechnika, így a legmodernebb műszaki feltételek állnak rendelkezésre. Külön stúdiónk épült a koncertek világszínvonalú rögzítésére, legutóbb a Medici TV is vett át tőlünk közvetítést, mint ahogyan az Európai Műsorsugárzók Uniója (EBU – European Broadcasting Union) is rendszeresen igényt tart a nálunk elhangzó koncertek felvételeire. Rekonstruált orgonánk is említést érdemel, hiszen az eredeti tervek alapján születhetett újjá, és világviszonylatban egyedi hangszer. Ami pedig a szakmai tartalmat illeti, ugyanazok a művészek fordulnak meg nálunk, mint a fent említett helyeken, a Zeneakadémia prémium kategóriás, saját szervezésű koncertsorozatainak köszönhetően. Budapest az európai kultúra egyik központja, bármely országból érkező művésztől azt a visszajelzést kapjuk, hogy ritka az olyan város, ahol ilyen értékű és színvonalú kulturális programok valósulnak meg. És ebben a Zeneakadémia főszerepet visz. Épp most járt nálunk Yuja Wang és Gautier Capucon, de Sara Otton át Sir John Eliot Gardinerig mindegyiküktől azt halljuk, hogy a Zeneakadémia Nagytermében játszani kivételes akusztikus és szellemi élmény. Óriási nemzetközi hívóerőt jelentenek prémium kategóriás versenyeink is, amelyek a világ érdeklődésének fókuszába helyezik Magyarországot és a Zeneakadémiát. A Bartók Világversenyen és a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen fiatal művészeknek adunk lehetőséget arra, hogy kilépjenek a nemzetközi zenei életbe. Évről évre a legismertebb tanárokat és művészeket kérjük fel zsűritagnak mindkét rendezvényhez. A Bartók Világversennyel új szemléletet mutatunk a világnak, hiszen nem csupán egyetlen kategóriában tartjuk meg, mint általában a nagy versenyeket, hanem kétévente más-más hangszerekre hirdetjük ki, a Bartók-életműhöz illeszkedve. Köztes években pedig fiatal zeneszerzők mérik össze tudásukat. A hangszeres fordulókat – innovatív módon – a Bartók munkásságával összefüggő kutatások új tudományos eredményeinek és felfedezéseinek bemutatása egészíti ki.

A koncerttrendek követésében, netán diktálásában is élen kívánnak járni?

Bizonyos mértékig. Ahhoz tartjuk magunkat, hogy meghatározó nálunk a klas�szikus zene, miközben nyitottak vagyunk a jazz és az autentikus népzene világára is, hiszen ilyen tanszékeink is vannak.

A világ egyik legrangosabb dizájnelismerését, a Red Dot-díjat nyerte el 2013-ban a Zeneakadémia megújított arculata. Mennyire igazodnak ennek frissítésénél a nemzetközi trendekhez?

Mindenből a legjobb minőségre törekszik az intézmény, ám ahhoz, hogy kiemelkedjünk, nem szabad szolgamód követni éppen divatos irányzatokat. Koncertmagazinunk 2018-ban és 2019-ben is elnyerte a nyomdászszakma „Best Print” díját. Tavaly év végén frissítettük a babérlogót, amelyről mindenki a varázslatos aranyfényben csillogó Nagytermünkre, a mennyezeti babérlevelekre asszociál.

Az épület 1907-es megnyitásakor egyébként szintén a babérkoszorú szerepelt az eredeti logóban. Új betűtípusokat is bevezettünk. Előtte megújítottuk az ös�szes kiadványunkat, és folyamatosan korszerűsítjük weboldalainkat. Elindítottuk Zeneakadémia Extra szolgáltatásunkat törzsközönségünk számára.

Régóta szívügye egy kulturális útvonal kialakítása, ami Budapestet Liszt Ferenc városaként pozicionálná a világtérképen. Jelenleg hol tart a Lisztbrand felépítése?

Liszt világpolgár volt, de magyarnak vallotta magát, szellemiségének ápolása nemzeti prioritás. Ahogy Salzburg nevéről mindenkinek Mozart ugrik be, ahogy Varsóból megalkották „Chopin városát”, érdemes volna Budapestet „Liszt városává” tenni. Az országimázs hatékony eszköze lehet egy kulturális turizmusra épülő világörökségi útvonal kialakítása az Andrássy út mentén, a Zeneakadémia főépületétől a Vörösmarty utcai régi Zeneakadémián át az egykori MÁV-székházig, amelyben az egyetem új campusa lehetne, több jelenlegi oktatási helyszínünk visszaadásával. Érdekesség, hogy a legtöbb tárgyi emlék és kutatási anyag Lisztről Budapesten, éppen a hozzánk tartozó Liszt Ferenc Emlékmúzeumban és Kutatóközpontban található. A magyar kulturális turizmus már felismerte a Lisztbrand jelentőségét, ennek érdemes volna a Zeneakadémia egyedülálló adottságaira és nemzetközi beágyazottságára építve további mélységet adni. A főépületünk szomszédságában megvalósítandó Liszt Kávézó is szerepel a tervek között. Elkészült minderről a tanulmány, benyújtottuk fenntartónknak, várjuk bölcs döntésüket.

E „zarándokhely” létrejöttével megnövekvő kulináris és kulturális turizmus többletforrásokat hozna az államnak és a vállalkozásoknak, társadalmi és kulturális összefogással értéket épít és közvetít.

27

“The piano is not one,

BUT A HUNDRED INSTRUMENTS” RÉKA SZAKSZON TRANSLATOR: BARBARA SZIJ

For Éva Szalai, music education is as equally important as performing in prestigious concert halls, or at the wedding of a prince from the Dutch royal family. In addition to such accolades, the young pianist has already received a number of international awards.

“I have first performed as a soloist with an orchestra in 2004 when I was still in high school. The Symphonic Orchestra of Kecskemét has invited outstanding young talents, offering me the opportunity to play Chopin’s Piano Concerto in E minor accompanied by them. It was a wonderful experience, followed by a wave of incredibly enthusiastic reviews – I was simply over the moon for days”, Éva Szalai recalls the beginnings of her career. The French-Polish composer whose piece she played has stayed with her throughout the years: as a PhD student of the Ferenc Liszt Music Academy, she is writing her thesis on the Chopin-interpretations of French pianist Alfred Cortot. Besides that, her favorite performance and one of her most precious memories was a concert from last year, entitled The Unknown Chopin, at the Music Academy. “I put together the concept and the program.

I have enjoyed every note that I played, I felt so at home on stage. I love to play these rarities, because they are beautiful, yet not overly popular.”

When she started planning her first album, choosing ‘unknown’ pieces was again a priority for her. “I can share that I would like to record Romantic song transcriptions that cannot be heard that often. These are not the first pieces that come to mind when you think about Tchaikovsky, Chopin, Grieg or 28

Schumann. Most of them are not even recorded yet, therefore, many of them would have their debut on this album.”

She considers it especially important to distinguish the various layers in a musical work in an almost visible, perceptible way, for the melody to emerge as vocals from the accompaniment, which can sometimes be thought of as a string, a wind or even a plucked string instrument. “The thousands of sounds that can be brought out of the piano are really magical. It is a relatively rigid percussion instrument, but it still has a lot of sounds. According to Anton Rubinstein, the piano is not one, but a hundred instruments.

We need to lure these hundred musical instruments out of the black and white monster.” Éva’s talent has been recognized in several international competitions: she took home the first prize from France in 2008 and 2010, and from Italy in 2016. However, in many respects, she does not like competitive situations.

“A contest or a hearing is an artificial situation: you have a few minutes to show every shade of your self. I do not think this is possible, because it inevitably is a simplification, therefore the truth is diminished. I prefer people to spend more time getting to know an artist, another person.” She also thinks of her own qualities as manifesting themselves in the long run.

She considers the inherent beauty of the works more important than their immersive virtuosity.

In addition to concerts and international competitions, she and her husband, Endre Tóth regularly hold educational evenings, where the program is accompanied by special stories and talks. They have already organized a sightseeing tour covering the important life events and significant locations of Ferenc Liszt’s life in Budapest. However, in order to be credible, they have to succeed in the professional community, otherwise it is more difficult to reach people. “No matter how good a musician is, if you don’t have professional awards and accolades behind your name, you will unfortunately get fewer opportunities.”

The pianist’s opinion is that traditional concerts and educational programs are two different forums, but she thinks both are equally needed. “Our world has changed and the culture of classical music is increasingly being pushed out of it because it is an experience that requires deep understanding and slowing down.

This is why I think it is important to spread the word to bring this genre closer to people who haven’t met it yet. If one is excited to illuminate the background of the musical works and the emotions they express, they can provide an opening for other people and accept the value that classical music carries for them.”

G Á L HMOLNÁR I D Y PANI É TGALÉRIA ER I

DISTANT GREEN

GÁLHIDY PÉTER

S P E C I F I K U S I N S T A L L Á C I Ó, R É S Z L E T, 2 0 1 4 I F O T Ó : B I H A R I Á G N E S I A M O L N Á R A N I G A L É R I A I Á T H A T Á S I H E LYASZ TALOS ZSOLT: MY ART I 2019 I C PRINT I 70X100 CM I V/1+2 AP

HOZZÁJÁRULÁSÁVAL

MESSZIRÕL ZÖLD

ASZTALOS ZSOLT: MY ART

MEGTEKINTHETŐ: 2020. FEBRUÁR 21. – ÁPRILIS 25.

A K I Á LNEMZETKÖZI L Í T Á S 2 0VÁSÁROK 1 4 . D E2020 C E MELSŐ BER 3 - T Ó L 2 0 1 5. J A N U Á R 3 1 - I G L Á T O G A T H A T Ó FÉLÉVÉBEN KÖVETKEZÕ NEMZETKÖZI VÁSÁROK ARTGENÈVE GENF artgeneve.ch

I 2020. JANUÁR 31. – FEBRUÁR 2. I FORGÁCS PÉTER

I 2015. február 24– március 1. I www.ifema.es/arcomadrid_06 JAKATICS-SZABÓ VERONIKA I SZÁSZ GYÖRGY PARIS PHOTO NEW YORK NEW YORK 2020. ÁPRILIS 2–5. CSIZIK BALÁZS

A R C O madrid – Madrid

I

www.parisphoto.com

T H E A R M O R Y S H O W – New York CSEKE SZILÁRD

I

I

I 2015. március 4–8. I www.thearmoryshow.com

MÁTYÁSI PÉTER

ART BRUSSELS BRÜSSZEL I 2020. ÁPRILIS 23–26. I ASZTALOS ZSOLT, TINA GVEROVIC www.artbrussels.com A R T B R U S S E L S – Brüsszel 2015. április 24–27. www.artbrussels.com

FARKAS DÉNES

I

I

MÁTYÁSI PÉTER

I

I

MARGE MONKO

CÍM: 1088 Budapest, Sándor u. 36. info@molnaranigaleria.hu www.molnaranigaleria.hu Molnár Ani Galéria IBródy 1088 Budapest, Bródy Sándor utca 22. I Nyitva tartás:I keddtõl péntekig 12-tõl 18 óráig I E-MAIL:

molnaranigaleria

+36 1 327 0095

I

animolnargallery

+36 30 212 8080

I

info@molnaranigaleria.hu

MO L N ÁR Á NI G Á L É RIÁ K O R T Á R S

K É P Z Õ M Û V É S Z E T

C O N T E M P O R A R Y

A R T

I

www.molnaranigaleria.hu

ST R AT ÉGIAI LÉPÉ SEK 2020 Megszervezzük az ország első kultúrafogyasztási felmérését.

Megszervezzük az ország első kultúraszponzorációs konferenciáját.

Megszervezzük a második Art is Business Díjat és Díjátadót az ország felelősen gondolkodó vállalatai és mecénásai számára.

Zárt körű eseményeket szervezünk a kultúra iránt érdeklődő vállalati felső- és középvezetőknek.

www.artisbusiness.hu Sinkovicz Anita anita.sinkovicz@kortarspr.hu