Art Is Business | 6. SZÁM

2019. DECEMBER | 6. SZÁM

HORN PÉTER,

A B. BRAUN MAGYARORSZÁG VEZÉRIGAZGATÓJA

PINCEKULCS A BALATONHOZ www.kristinus.hu

A MŰVÉSZET TÁMOGATÁSA BEFEKTETÉS A JÖVŐBE KEDVES OLVASÓK! A kultúra fogalmának tág értelmezése – hazai vonatkozásban – többek között Józsa Péter esztéta, szociológus (1929–1979) nevéhez fűződik. Meghatározása szerint a kultúra mindazon ismeretek, értékek, viselkedési modellek, szokások és hiedelmek összessége, amelyeket a szocializáció során részint tudatosan, másrészt észrevétlenül elsajátítunk. A kultúra nem csupán a „magas szellemi szférába” tartozó tevékenységeket, a tudomány vívmányait és a művészi produktumokat foglalja magába, hanem azt is, ahogyan a természethez és az épített környezetünkhöz viszonyulunk, ahogyan egymáshoz szólunk, ahogyan közlekedünk, étkezünk, dolgozunk, tisztálkodunk, öltözködünk, ahogyan a családtagjainkkal, a beosztottjainkkal, az ügyfeleinkkel, a vendégeinkkel vagy a segélykérőkkel bánunk. „A tükröt használod, hogy lásd az arcodat. Használd a műalkotásokat, hogy lásd a lelkedet!” – írta George Bernard Shaw. A művészek világszemlélete, nyitottsága, kreativitása a haladás egyik záloga. Alkotásaik életismeretre tanítanak, általuk olyan dolgokat is felfedezünk saját magunkban és a világban, amelyek nem evidenciák, „önerőből” nem jutnának eszünkbe. Felpiszkálják az igazságérzetünket, hely-

rerázzák az értékrendünket – hogy jobb emberekké váljunk.

A művészet a társadalom lelkiismerete.

Az alkotókat, illetve a műalkotások létrejöttét anno az arisztokrácia, császári és királyi udvarok, őrgrófok, hercegek támogatták. Utóbb két hagyomány alakult ki: Európában az állami támogatás, Amerikában pedig a filantrópia alapján működő magánmecenatúra. Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója szerint Magyarországon Csipkerózsika-álmot alszik a szponzoráció, még nem jöttek rá az emberek, milyen hatalmas előnyökkel jár, ha egy nagy cég összekapcsolódik egy kulturális intézménnyel, projekttel.

Ahogy Dosztojevszkij megfogalmazta: „A művészet éppoly szükséglete az embernek, mint az evés-ivás.” Vagyis olyan esszencia, amely a mindennapi testi-lelki jóérzés előfeltétele.

Tisztelet azoknak, akik felébredtek a Csipkerózsika-álomból, és mecénásként áldoznak a kultúra oltárán. Hogy mindannyian jobb emberek lehessünk, reménytelibb életet élhessünk.

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2019. DECEMBER MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BALOGH MÁTÉ ANDRÁS, CANJAVEC JUDIT, FÁBIÁN BARBARA, HARDI JUDIT, HORVÁTH VIKTÓRIA, JANKÓ JUDIT, KARÁCSONY ÁGNES, L. HORVÁTH KATALIN, NAGY ZSÓFIA, SEBŐK VIKTÓRIA, SZAKSZON RÉKA, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA PROJEKTFELELŐS: SINKOVICZ ANITA | PROJEKTFELELŐS: SINKOVICZ ANITA KORREKTOR: SZÍJ BARBARA | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS KFT. www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127

1

RUHA: VAN GRAAF 2

AZT TÁMOGATJUK, AMIT A MUNKATÁRSAK VÁLASZTANAK SZERZŐ: SZEMERE KATALIN FOTÓ: GREGUS MÁTÉ

Hosszú évek óta képzőművészetet, főként múzeumpedagógiai foglalkozásokat támogat az első Art is Business Díj nagyvállalati kategóriájának nyertese, a B. Braun. Az orvosi eszközöket fejlesztő, gyártó- és egészségügyi szolgáltatásokat végző cég vezérigazgatójával, Horn Péterrel arról beszélgettünk, miért nem a látványosabb, sokakat elérő kulturális területeket segítik, hogyan vonják be a támogatandó projektek kiválasztásába kollégáikat, valamint arról, hogy a cégnél miért lógnak a falon autisták rajzai. Szó volt arról is, hogy műgyűjtőként miért kortárs művészek festményeit vásárolja, elviszi-e gyerekeit aukciókra, továbbá vett-e már hamisítványt.

Miért éri meg egy cégnek kultúrát támogatni?

A B. Braun egy német gyökerű, száznyolcvan éves családi vállalkozás. A cégcsoport általános támogatási politikája szerint jellemzően az egészségügyet, a kultúrát és a sportot segíti. Ezeken belül a hatvannégy ország cégeire bízza, melyikben milyen mértékben vesz részt. A mi programunk eléggé kiterjedt, Németország után az USA-val egyenlő mértékű a CSR tevékenységünk. Figyelembe véve az országméreteket és az árbevételi különbségeket, ez jelentősnek mondható társadalmi felelősségvállalás. Magyarországon mindhárom területre figyelünk, de a gyereksport a hangsúlyos, a kultúrában pedig a múzeumpedagógia. Hogy miért éri meg a kultúrát támogatni? A B. Braunnak fontos a fenntarthatóság, az innováció, és ezekhez nagyon jól illeszthető a kortárs művészet. Hatékonyság szempontjából

sem elhanyagolható, hogy ilyen kevés befektetéssel ekkora láthatóságot érhetünk el. Amit elköltünk ezen a területen, valószínűleg arra lenne elég egy NB1-es csapatnál, hogy a mezek bal alsó sarkában icipici logóval szerepeljünk. A kultúra területén viszont ez nagy összeg. A vis�szajelzések szerint a munkavállalóink szeretik, hogy ezek mellett voksol a cég.

Azt még jobban, hogy őket is bevonjuk a támogatottak kiválasztásába, így még inkább sajátjuknak érzik.

A múzeumpedagógia kevésbé látványos, mint ha egy nagy musicalt támogatnának vagy egy arénabéli koncertet. Még így is megéri?

Mivel nem a lakossági piacon értékesítünk, ebből a szempontból nem célunk, hogy nagyon széles rétegeket érjünk el.

A cégünk egészségügyi szolgáltatást végez, így orvosetikai szempontból tiltott a reklám. Persze egy művesekezelés amúgy sem a promotálandó kategória.

A gyöngyösi gyárunk kilencvennyolc százalékban exportra termel, a többi orvosi eszközt hazai kórházak veszik meg. Bátran szelektálhatunk, és kialakíthatjuk, mi az a munkáltatói arculat, amelyet a munkaerőpiac felé mutatunk. A program legnagyobb része a CSR büdzsénkből megy, ahol nem is az a legfontosabb szempont, hogy marketingértéket generáljunk. Ezek társadalmi felelősségvállalási ügyek.

Amikor bevezették az előadó-művészeti taót, egyáltalán nem volt csábító az ezzel járó társaságiadó-jóváírás lehetősége?

Az élet megkímélt minket ettől a döntéstől. Van ugyanis egy olyan támogatási „lábunk”, amely nagyon látható: a He-DO B. Braun Gyöngyös. Amióta ez a kézilabdacsapat bejutott az NB1-be, mi vagyunk a névadó támogatója. Jelenleg harmadik helyezett a magyar bajnokságban. Ez áll legközelebb a marketingkommuniká3

ciós megközelítéshez. De mivel elköteleződtünk a gyereksport mellett, büszkén mondhatjuk, a Gyöngyös az egyik legnagyobb utánpótlás-nevelő csapat.

Az élcsapatok közül ráadásul arányaiban itt játszik a legtöbb magyar játékos.

Ha ez nem lett volna, valószínűleg mi is éltünk volna az előadó-művészeti tao lehetőségével.

Amikor támogatandó kulturális területet választottak, mennyit számított a saját művészeti preferenciája?

A magyar képzőművészet támogatása jól igazodik cégünk nemzetközi irányához. A B. Braunnak ugyanis van egy saját kortárs gyűjteménye. Az már csak szerencsés véletlen, hogy ez a személyes érdeklődési körömmel is egybeesik.

Szeretem ezt a területet, érdekel, és elég jó a rálátásom. Ebből a szempontból hasznos lehetek abban, hogy jó irányba haladjunk.

Tehát nem kapnak szabad kezet. Ha holnap úgy döntene, hogy a filmeket szeretné támogatni, akkor nem lenne erre lehetőség.

Viszonylag nagy a döntési szabadságunk. Inkább azt mondom: a büdzsé véges. Ha sok mindenbe belekapunk, nem lesz konzisztens. A képzőművészetet választottuk, és elég hangsúlyosan benne vagyunk. Ami még fontos: ha valakivel elkezdünk egy együttműködést, az hosszú távú. Ezt a kiszámíthatóságot szeretik is a támogatottak. Az Art Market múzeumpedagógiai programjait az első alkalom óta segítjük. Számos művészeti album kiadásába beszálltunk, illetve olyan magazinokba, mint az Artmagazin és az Új Művészet.

Nem bizonytalanította el önöket, hogy sokan a print halálát vizionálják?

Nem, sőt, azt gondolom, a print egyre inkább visszajön. Nem a napi hírek, hanem a magazin. Ahol nem az up-to-date-ség a fontos. És bár digitális embernek tartom magam, az Artmagazint nem szeretném online olvasni.

A hosszú táv hány évet jelent önöknél?

Nem egy programunk már több mint tíz éve fut. Így láthatóvá válik a fejlődése.

Inkább úgy mondom, nem tudok olyan projektet, amelyet csak egy éve segítenénk. Az már előfordult, hogy maga a program megszűnt, és így okafogyottá vált a dotálás. Egyébként nemrég épp arra kértük a munkatársainkat, ajánljanak projekteket, amelyeket támogathatna a cég. A kétezer-ötszáz munkatársunk közül az igazgatóságon kívül bárki javasolhat bármit, ami a három területbe tar4

tozik és gyermekeket is segít. A zsűrink aztán shortlistet készít, és a körülbelül tizenöt programot felrakjuk a belső hálózatunkra. Azt támogatjuk, amelyiket a munkatársak kiválasztanak.

Emlékszik, melyik volt a legutóbbi ilyen program?

Hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozó óvoda. Előtte meg Czeizel Barbaráék korai fejlesztő központja.

Mennyire üzleti titok, hogy a nyereségük hány százalékát költik kultúrára?

Nem így definiáljuk. A CSR büdzsét egyben kommunikáljuk: ez százötven-kétszáz milliós nagyságrend.

Privát életében műgyűjtő. Mi a gyűjtési területe?

Alapvetően a háború utáni festészet.

Hogy indult el ez a szenvedély? Családi örökség?

Igen, ez családi ágon kezdődött, mindig jelen volt a képzőművészet az életemben. Gyerekként is természetes volt,

hogy otthon vagy a nagyszüleimnél képek lógnak a falon. Emlékszem, édesapámmal jártuk a bizományi áruházat, ez fix program volt, mindenfélét kerestünk.

Aztán ez hosszú ideig nem volt jelen az életemben, majd felnőtt fejjel újra előkerült, és elkezdtem gyűjteni. Hamar a kortárs felé fordultam.

Miért?

A gyűjtés sokféle belső igényt elégít ki bennem. Mindig változik, mi a hangsúlyosabb: exhibicionizmus, mecenatúra, befektetés vagy épp csak tetszik egy kép. Egyik sem magában áll, csak a hangsúlyok változnak. Amikor megvettem egy festőtől egy művet, akartam még egyet, majd még egyet. Aztán hamar rájöttem, Rippl-Rónaiból ezt nem tudom majd megcsinálni. A kortárs művészet még bőven az a terület, ahol, ha időben, jó szemmel válogatok, akkor egy szép gyűjteményt összehozhatok.

A pár meglévő klasszikusabb képet

idővel eladogattam, és a kortárs felé fordultam.

Kiket gyűjt?

Nagyon szeretem Reigl Juditot, Sándorfi Istvánt, Fiedler Ferencet, Molnár Sándor korai képeit. Balázs Jánostól, Nyári Istvántól és Váli Dezsőtől elég szép gyűjteményem van. Egy nagyon komoly kollekció pedig Drégely Lászlótól, aki kevésbé ismert, mint az említettek. Drégely esetében például igaz: lehet, hogy befektetésként csak én hiszek benne, de ha egész életemben az ő képei között kell élnem, nekem már az is jó.

Előfordult már, hogy a festő jelentkezett egy képpel, hátha érdekli önt?

Persze, de pont az nem vonzott különösebben. A festők ismernek minket, és megtalálnak. Ráadásul én nem is rejtőzködőm, büszkén felvállalom, hogy gyűjtő vagyok. Ha egy kiállításra adok képet, nem bánom, sőt kérem, hogy írják ki a nevem. Ez is egyfajta kultúrmisszió.

Nemrég a Műcsarnokbeli Balázs János-kiállítás hivatalos címében is benne volt, hogy a festmények a Horn-gyűjteményből valók. A szervezők ötlete volt, én meg nem bántam. Nagy sikere lett a kiállításnak, és sokan gratuláltak: végre vannak, akik felvállalják, hogy gyűjtenek. Így lesz ennek társadalmi rangja, és talán egyre többen belevágnak.

Miért titkolják a többiek? Őszintén: nem tudom. Azt inkább, hogy régen miért titkolták. Gondolom, fény derült az anyagi helyzetükre, nem volt jó „kitűnni”. Ma már sok emberről tudni, hogy jómódú. Ugyanakkor arányaiban szignifikánsan alacsonyabb a gyűjtők aránya, mint más fejlett országokban.

Hol „tanulta meg” a gyűjtést? Honnan tudja, mit érdemes venni?

Ez első körben autodidakta módon jött.

Ugyanúgy működött, mint más területeknél. Beleástam magam, majd felfedeztem, kiknek mérvadó a véleményük.

Vásárlás előtt megkeresem, meghallgatom őket. Az információt szintetizálom magamban, és beépül a döntésembe.

Vásárolt valaha hamisított képet?

Igen, de szerencsére nagyon keveset.

A kortársgyűjtő elég szerencsés, mert leggyakrabban megkérdezheti az alkotót. De például Sándorfi akkora zseni, hogy szinte nem lehet hamisítani. Ha meg – mondjuk – felbukkan egy hamis Váli, megkérdezem Dezsőt. Precíz ember, dokumentálja minden képét. A legelején belefutottam egy hamis Balázs János-festménybe. Aranyos történet:

Balázs-szignó volt a képen, de később kiderült, hogy Balázs Balogh Andrásé.

A Salgótarjánhoz közeli pécskődombi cigánytelepen alkotott Balázs János. Más festők is dolgoztak ott. Az a mendemonda járja, hogy Balázs Balogh András is hasonló dolgokat festett, látva János sikerét. És valószínűleg valaki csak annyit tett, hogy a szignóból leszedte a Baloghot. Jogilag nem adott el hamis képet, de nem Balázs Jánosé volt. Ez viszonylag hamar kiderült. El is raktam emlékbe. Amikor már több Balázs-képem lett, én is láttam, hogy ez nem eredeti.

Legutóbb vettem egy hamis festményt, viszonylag precíz szignóval a Vaterán – Vaszkó Ödöntől. Szándékosan. Pontosan tudtam, sőt meg is nézettem, hogy nem eredeti. Vaszkó Ödön az egyetlen klasszikus a háború előtti időből, akit nagyon szeretek, így meghagytam a képeit a gyűjteményben.

Miért vesz az ember szándékosan hamis képet?

Amikor Aba-Novák-kiállítás volt a Modemben, nagyon ötletesnek és fontosnak tartottam, hogy ott lógtak hamis festmények is. Azért vettem meg ezt a Vaterán, hogy ha összehoz valaki egy Vaszkó-kiállítást, ott is legyenek hamis képek. Igen, én vagyok az a hülye, aki pénzt adott egy hamisítványért, ráadásul még tudott is róla. Persze nem sokat, csak pár tízezer forintot fizettem.

Most jön a lakatlan szigetes kérdés… szóval melyik három képét vinné magával a gyűjteményéből?

Ez nehéz kérdés. Biztos vinnék Sándorfit, Reiglt és Válit. Azért becsempésznék negyediknek egy Drégelyt is, de azt majd ne vegye észre…

A gyerekeivel is jár kiállításra?

Jobban bírják, mint én ennyi idősen, tíz és tizenegy évesek. Persze ezt is mértékkel kell csinálni. Legutóbb Dáviddal mentünk be egy aukciós anyagot végignézni. Nagyon jópofa volt, a katalógus címlapjára egy Hantai Simon-képrészletet nyomtattak, Dávid megkereste ezt az eredeti képen. Eljött velem aukcióra is, hősiesen végigülte a három órát.

Nem reklamált, nem kérte, hogy menjünk haza. Úgy látom, egyre inkább érdeklődik. Neki is teljesen természetes, hogy kép lóg a falon.

Múzeumpedagógiai foglalkozásokra járnak?

Ezt leginkább én végzem velük. Volt már olyan tárlatvezetés, amelyre eljöttek velem, mert nekik is fogyasztható volt.

Én például sosem tudtam rajzolni. Emlékszem, micsoda frusztrációt jelentett a rajzóra. Ők már szerencsére máshogy tanulják a képzőművészetet, például rajzórán múzeumokba járnak. Ezt rettentő fontosnak tartom, a művészetek ugyanis növelik a kreativitást, ami meghatározó képesség lesz a jövőben. És ők jól rajzolnak?

A kisebbik fiam kicsit jobban, a nagyobbik sajnos az én rajzkészségemet örökölte.

Szóval egyikükből sem lesz Váli Dezső.

Hát nem.

A tárgyalóban autista gyerekek rajzai lógnak. Az ő fejlesztéseiket is támogatják?

Nem mi vagyunk az ötletadók. Jaksity György indította az Autistic Art programot, amelyben Tarr Hajnalka művésznő irányította a művészeti programot.

Elment autistaotthonokba, ahol azt tapasztalta, hogy a nagyobb gyermekeknek és a fiatal felnőtteknek mennyire vonzó a rajzolás. Gyuri ezekből a képekből aukciót hozott létre képző- és iparművészek segítségével. A bevételt pedig az autistaotthonok támogatására fordítja. Elképesztő nehéz körülmények között működnek ezek az intézmények, rendkívül kevés állami támogatással.

Nagyrészt az érintett családok segítik a működtetést. Az intézmények próbálnak más forrásokat is találni. Ez egy fantasztikus program, nagyon komoly bevételek születnek. Az első alkalomtól ott vagyunk. Már amikor elkészül a katalógus, a munkatársaink szavaznak arról, mit vegyünk meg. És ezekből igyekszünk minél többet megszerezni és kiállítani a műveseállomásainkon, gyöngyösi gyárunkban vagy a cégközpontban. Nemrég volt a legutóbbi aukció, úgy emlékszem, közel kétszázan szavaztak arról, mit vegyünk meg.

Nagyon jót teszünk ezzel mindenkinek: a munkatársainknak, az alkotóknak és az otthonoknak is.

A B. Braun a nyertese az Art is Business Díj nagyvállalat kategóriájának.

Meglepte, hogy önök kapják a díjat?

Nem lepett meg, de nem is számoltam vele. A kettő között valahol. Örülünk és megtisztelő, hogy ilyenen elindulhatunk és gondolnak ránk, pont az előbb elmondottak miatt. Azért is fontos, mert a működésünkben nagyon „kockák” is tudunk lenni, és végtelen jó visszacsatolás, hogy ezen a területen is jót csinálunk, tudatosan. Tehát nem nyúlunk nagyon mellé.

5

BEMUTATKOZIK AZ ART IS BUSINESS DÍJ KURATÓRIUMA Az Art is Business Díjra pályázott forprofit cégek jelentkezését és a magánszemélyek által készített mecénásajánlásokat ötfős kuratórium bírálta el, amelyben olyan, szakmailag feddhetetlen kommunikációs szakemberek vettek részt, mint Balogh Máté András, a kortársPRos ügyvezetője, Batta Barnabás, a MITTE Communications stratégiai igazgatója, Drucker Dávid, a Trafó marketingés kommunikációs vezetője, Fehér Zsuzsanna, a Ludwig Múzeum marketing- és kommunikációs vezetője, valamint Juhász Dóra, a Müpa PR-vezetője.

BALOGH MÁTÉ ANDRÁS Sok éve dolgozom a kulturális kommunikáció területén. Szinte csak olyan partnerektől tanultam, akik piacorientáltak, tudták, kiknek szeretnének megmutatkozni, hogyan kell pozicionálniuk magukat, és milyen módon tudnak sikeresek lenni. Az évek múlásával egyre jobban megértettem, mi mozgatja a színházba, komolyzenei koncertre, kiállításra vagy kortárstánc-előadásra járókat, miért térnek gyakorta vissza a partnerekhez.

Azért, mert olyan minőségi élményt kapnak, amelyet máskor is magukénak akarnak tudni. A kulturális brandek ilyetén kialakulása során kezdtem azt érezni: ahhoz, hogy ez a folyamatos bevonó-

JUHÁSZ DÓRA Rendkívül fontosnak tartom, hogy a forprofit szektor ne márkaidegen, egyszeri, a szervezet missziójához mesterségesen hozzáillesztett karitatív gesztusként élje meg, amikor együttműködik egy kulturális márkával, sokkal inkább egy kölcsönösen inspiráló, egymást erősítő win-win kommunikációs helyzetként, dialógusként. Ez kulcsfontosságú volt akkor, amikor kis- és középméretű kulturális szervezetek élén dolgoztam, és ugyanez a szemlélet vezet most, a Müpa PR-vezetőjeként is. A közösen felépített, a közös érté6

kekről szóló őszinte kommunikáció, illetve a két különböző márka összekapcsolódásából születő közös élmények mindkét szervezet küldetését sokkal érthetőbbé és átélhetőbbé teszik, és mélyebb elkötelezettséget generálnak úgy a dolgozókban, mint a vásárlókban, fogyasztókban, a két márka körül felépülő közösségben. Az Art is Business Díj nagyon fontos párbeszédet indított el, megmutatja, hányféleképpen lehet és miért érdemes kultúrát, művészeti projekteket támogatni. Bízom benne, hogy sokakat inspirál majd.

dás és konstans bizalom fennmaradjon, olyan együttműködésekre van szükség, amelyek segítik a művészeti szféra értékeinek közvetítését, és hosszú távon hatnak. Ennél a pontnál „érkezett meg” az életembe az Art is Business és mindaz, amit a magazin köré kezdtünk építeni, többek között a Díj is – amelyre azért van szükség, hogy a nyertesek személyében követendő példát mutassunk. Ők hisznek a közös stratégiai gondolkodásban, ráadásul ezt a kulturális szegmenssel képzelik el. Példájukból mások is tanulhatnak, és elindulhat egy újfajta, értékalapú és tudatos gondolkodás. Hosszú távban gondolkodunk, mert csak így érdemes.

BATTA BARNABÁS A hazai művészeti szektorban megkülönböztetett szerepük van az olyan üzleti partnereknek, akik nyitottan és tudatosan, az alkotókkal együtt működtetnek fenntartható kultúrát. Egy art és design fókuszú kreatív ügynökség vezetőjeként számomra kiemelt ügy a kulturális projektek építése és népszerűsítése, amihez mára nélkülözhetetlen az üzleti szektor profes�szionális bevonódása, az értő és aktív támogatói szereplők megerősítése.

Nyugat- Európában már régóta megkerülhetetlen a nagyvállalatok szerepe a kultúra alakításában és finanszírozásában, az Art is Business Díj pedig azon hazai támogatók munkáját ismeri el, akik példamutatóan élen járnak a művészeti alkotások létrejöttének támogatásában. Remélem, jövőre új vállalati szereplők munkáival is találkozhatunk, akik fontos feladatuknak tekintik Magyarországon a kulturális innovációk segítését.

DRUCKER DÁVID A Trafó Kortárs Művészetek Háza online kommunikációs munkatársaként tíz éven keresztül töltöttem fel támogatói logókat, neveket és külön köszöneteket összességében kétezer előadáshoz, így – bár passzív szemlélőként, de – lett némi rálátásom, hogy milyen szponzorációt tud felmutatni és elérni egy hazai független társulat, egy külföldről érkező produkció, vagy maga a Trafó.

A mostani szerepkörömben jóval nagyobb a felelősségem mind az in-

tézmény, mind a társulatok iránt, éppen ezért nem mindennapi lehetőség, hogy az Art is Business Díj kuratóriumi tagjaként tanulmányozhattam a pályázók és támogatottjaik kapcsolatrendszerét, a szponzoráció mikéntjét.

Mind a vállalatoknak, mind a művészeti élet képviselőinek – és persze nekem is – van hová fejlődni az együttműködések kialakításában, de a díjazottjaink és partnereik jobbnál-jobb példákat mutatnak, lehet utánuk csinálni!

FEHÉR ZSUZSANNA Miért van szükségünk művészetre, és miért éri ez meg gazdasági szempontból? A művészetben és a vállalkozásban egy közös vonás biztosan van: nyomot hagyni a világban, változtatni rajta és új értéket teremteni. Úgy gondolom, ez egy kicsit hasonló ahhoz, mint amikor a racionális és az emocionális énünk együtt próbál eligazodni, egyensúlyozni a világban. A művészet kreatívabbá tesz, nem mondja meg, mit kell csinálnunk, csak érzékenyebbé tesz, rajta keresztül megismerhetjük

a mélyebb összefüggéseket, jobban megérthetjük egymást és önmagunkat, viszont a gazdaság racionalitása és támogatása teszi mindezt lehetővé, elérhetővé. Általában viaskodik bennünk ez a két dolog; megtalálni köztük az egyensúlyt nem egyszerű, de a legjövedelmezőbb hosszú távú befektetés.

Az Art is Business Díj párbeszédet kezdeményez, és arra ösztönöz, hogy közösen értéket és egyensúlyt teremtsünk, ezért szívesen részt veszek benne.

7

A bornak millió arca van – mondja Debreczeni Mónika. – Befolyásolja az évjárat és a terroir hatása, az ember, aki hozzányúl. [Terroir: a termőterület, annak közvetlen környéke, az éghajlat, a mikroklíma, tágabb értelemben a történelem és társadalom. – a szerk.]

Végtelen paramétertől függ, azért nem is tudja mindig ugyanazt hozni.

Ahogy a művészet is – egy bizonyos szint fölött – ugyanúgy egyszeri és megismételhetetlen.

A BOR HANGJAI SZERZŐ: CANJAVEC JUDIT FOTÓ: GÖNCZÖL GÁBOR

Az Art is Business Díj kis-és középvállalkozás kategóriájának nyertese a Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet lett. A birtokigazgatóval, Debreczeni Mónikával beszélgettünk, akinek művészetek iránti elhivatottsága „átragyog” a márkán. Mert van, ahol a művészetekkel való együttműködés nem marketing, hanem belső indíttatás.

8

Melyik volt az első olyan lépés, ahol a bort összekapcsolták a művészettel?

A logónk. 1996 környékén a férjemmel kitaláltuk a nevet: Vylyan – ami Villány középkori neve –, s egy logót szerettünk volna hozzá terveztetni. A férjem rábökött egy borcímkére, hogy ezt vajon ki készíthette, és kiderült, hogy egy Bernard Penalba nevű francia művész.

Bernard végtelenül érzékeny ember.

Rossz munkát szerintem még életében nem engedett ki a kezéből. A sok terve közül logónak egy lúdtollal írott kaligrafikus formát választott, és ebbe szerettünk bele. Rengeteget tanultam tőle. Hosszú volt az út, amíg a jelenhez értünk.

Honnan jött az ötlet, hogy – egy ősi villányi legenda segítségével – „megszemélyesítsék” a boraikat?

Volt egy klasszikus arculatunk, ami szép volt, csak épp a lényeg hiányzott belőle. Egy brainstormingon bedobta valaki, hogy itt az Ördögszántotta hegy legendájának története: kakassal, macskával, boszorkánnyal, ördöggel, szép lánnyal. Megnéztük, mert a borok száma stimmelt. Az is kiderült, hogy a szereplők és a borok karaktere is igen erősen rímel egymásra! A macska lágy szőrű, selymes, simulékony, mint a portugieser, a boszorkánynál a rizling –

szálfaegyenes boszorkányról van szó, nem egy vasorrú bábáról – citrusos, fanyar humorú, erős tartású valakiA chardonnay a (nyilvánvalóan) szőke, gömbölyded Herka, a szép lány, akinek a csábítás a lényéből fakad. S az ördögnél nem a tudása, hanem az életereje az, ami rabul ejt. Olyan ez, mint amikor egy puzzle-t elkezdesz összerakni és összeáll a kép. Ahogy megjelentünk ezzel az arculattal, az emberek többé már nem portugiesert kértek, hanem macskát, nem rosét, hanem kakast, nem rizlinget, hanem boszorkányt, nem chardonnay-t, hanem Herkát, nem cuvée-t, hanem ördögöt, de rögtön, az első pillanattól kezdve!

Majd jött a prémium kategória, ahol a borokhoz novellákat és verseket társítottak Cserna-Szabó András, Dragomán György, Grecsó Krisztián, Háy János, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna és Székely Csaba tollából.

S a történetek nyomán készültek el a címkék, Veress Tamás grafikus rajzaival.

Ezeknek a boroknak saját arcuk, karakterük, személyiségük van. Arra gondoltunk, hogy ha meg akarjuk őket személyesíteni, akkor szeretve tisztelt írók, költők hangján szólaltassuk meg őket.

Az Ördögkatlan Fesztivál óta sokukkal baráti kapcsolatunk van. A feladat utána az volt, hogy az írásokat grafikailag is megjelenítsük. Aki a borokra néz, nem kell föltétlenül tudnia a sztorit ahhoz, hogy leemelje az üveget a polcról. Viszont megnyílik számára egy út: a borhoz egy hozzáadott értéket is kap. Egy történetet, ami a brandhez és az adott fajtához tartozik, s ez – úgy vélem – nagyon izgalmas.

Egy novella – gondolom – csak kevés esetben fér fel egy borcímkére. Hol olvashatjuk el a teljes szövegeket?

Csak egy mondat van belőlük az üvegen és QR-kóddal lehet fölmenni arra a microsite-ra, ahol a novella teljes terjedelmében szerepel. Míg a klasszikus borcsaládnak számító Ördögszántotta hegy legendájának szereplői egy játékosabb, színesebb világ, ha a prémium vizekre evezünk, az elegánsabb, kevesebb színnel dolgozik, kevésbé szókimondó, sokkal visszafogottabb.

Itt van például a merlot: egy táncoló pár és Szabó T. Anna verse. Nem lehet úgy kapcsolódni hozzá, mint az előzőekhez, viszont vizuálisan nagyon erős. Így valaki a hangulatához,

a vacsorához vagy egy randevúhoz választhat bort a novella és a vizualitás alapján. Az írások rövidek. Azt kértük, egy oldalnál ne legyenek hosszabbak.

Gyorsan el lehet olvasni őket. Az íróknak szabadságot adtunk, hogy ne magáról a borról írjanak, hanem arról, hogy milyen hatást, milyen érzetet vált ki belőlük. Dragomán György ért a borokhoz, jól kóstol, ismeri a terminológiát. Elmondta nekem, hogy Kőasztal címmel írt novellájában a cabernet sauvignonra vonatkozó szaknyelvet belerejtette a szövegbe. Ott vannak azok a jelzők, amik a novellában nem a bort jellemzik, hanem az erdőt vagy az ott található gyümölcsöket. De ha az ember aláhúzza őket, szinte egy kóstolási jegyzetet kap, miközben a szövegben elhelyezve ezek a kifejezések teljesen mást jelentenek.

A novellákat lefordíttattuk angolra is.

Parti Nagy Lajos novellája olyan, mint a nyelvhús: lefordíthatatlan. Szerintem a magyar közönség egy része sem feltétlenül érti, vagy csak többszöri nekirugaszkodásra. Peter Sherwood ültette át angolra a szöveget, s ahhoz, hogy Parti Nagy Lajos novellájának a hangulatát visszaadja, óskót dialektust választott… Ha a piramis csúcsa felé megyünk, a szuper prémium kategóriához, az még ennél is visszafogottabb. Olyan, amit inkább csak sejtünk, mint látunk.

Bogyólé nevű borukon minden évben más címke szerepel.

Az is egy játékból indult. Beaujolais, „bozsolé”, bogyólé: Nomen est omen.

Azt jelenti, hogy a bogyónak a leve és az a bor tényleg olyan, mint egy gyümölcslé. A címkéket eleinte fiatal művészek tervezték. Először csak a Pécsi Tudományegyetemről, majd országossá nyitottuk a címketervező pályázatot, és a díjátadóval második éve kapcsolódtunk az Aranyrajzszöghöz.

Más borcímkéiken autista gyerekek alkotásai is szerepelnek.

Igen. Jaksity György kérdezte meg pár évvel ezelőtt, hogy hajlandók vagyunk-e egy olyan bort készíteni, amit autista gyerekek rajzaival címkézünk.

Ebből lett először limitált darabszámú Zweigelt, majd most Pinot Noir.

Milyen egyéb művészi együttműködéseik vannak?

A Dalfutárral idén fogunk először együtt dolgozni. Értékeket teremtenek, embereket hoznak össze, és úgy gon-

doltuk, ez illik a márkához. A Jelenkor Kiadó csapata csinál a Mai Manóval egy könyvklubot, Könyvek és Képek címmel. Márciusig havonta tartanak beszélgetéseket, amit Lovász László vezet, és a boraink ott is megjelennek: mindig az adott témához választjuk ki, hogy melyiket kóstolja meg a közönség. Szemere Katalin újságíró Presszó című sorozatának beszélgetéseit is támogatjuk – és nemcsak borainkkal. Ott az adott beszélgetőpartner választja ki a boraink közül azt, amelyiket kedveli.

Juhász Anna irodalmárral szintén szeretnénk folytatni az együttműködést a jövő évben. Emellett a Mészáros Márton alapította Arany Medál-díjat is támogatjuk borainkkal.

Tehát itt a művészet nem az eladásokat segítő kapcsolat, hanem…

Ez a brandről szól…

Mennyire tud az ön „érintése”, ízlése megmutatkozni a márkában?

Ezt belülről nehéz megítélni. Van egy csodálatos csapat, akikkel fölvázoljuk az irányokat, de a végső döntést én hozom meg. S nyilván az ember olyan döntést hoz, amilyen ő maga.

Milyen érzés, amikor a márka egyszer csak életre kel?

Nagyon jól a fején találta a szöget, mert úgy érzem, a Vylan valóban egy önálló entitás. Tényleg élő dologgá válik, és ezt nagyon jó látni! Nagyjából ezért érdemes ezt az egészet csinálni.

A jó bor olyan, mint Michelangelónál a szobor, ami benne van a kőben, csak ki kell hozni belőle. És tényleg így van..!

A bort tiszteletben kell tartani és nem megerőszakolni. Ami abban az évjáratban van, azt kell szépen kibontani.

Másként nem ad élvezetet, új és újabb tudást, izgalmat.

Mivé változtatja a bort a művészet?

Akár az irodalom, akár a grafika ugyanazt az értéket, tartalmat fejezi ki. És amilyen a személyisége, azt fogalmazza meg különböző módokon.

Ezáltal erősíti, hiszen több érzékszerv számára is ugyanazt az üzenetet közvetíti. Akár olvassuk, hangoskönyvben hallgatjuk, a Dalfutárral halljuk, vagy a címkét látjuk. Igen: isszuk, látjuk, halljuk. Viszont mindezek mellett a legfontosabb dolog az, ami a palackban van. Kifejezi a villányi termőtájat, kifejez bennünket. A művészet segédeszköz ahhoz, hogy a bor megszólaljon. De az első helyen mindig a bornak kell lennie.

9

„Amit morálisan helyesnek tartok, azt támogatom. Idővel, energiával, pénzzel.”

SZERZŐ: L. HORVÁTH KATALIN FOTÓ: TÖRÖK DÁNIEL

Volt egyszer egy Volánbuszpályaudvar Budán, a Bukarest utca–Ulászló utca sarkán.

1963-tól harminchét éven át működött, majd a járatok indulását-érkezését átköltöztették az Etele térre. A feleslegessé vált, állomásépületet bezárták, néhány évig üresen állt, mígnem a XI. kerületi önkormányzat pályázatot írt ki a hasznosítására. A pályázat nyertese, Egri Orsolya 2004ben „lelket öntött” az elárvult váróterembe: műemlékké nyilváníttatta, és igényes, ízléses, hangulatos kávézót, pezsgő kulturális életet teremtett az egykori pályaudvar helyén. A Tranzit Art Café 2013ban „A legemberibb kávéház” különdíjat is kiérdemelte.

Amint azt művészek sora is állítja: a Tranzit varázsának titka Orsolya magával ragadó szellemiségében rejlik. Az Art is Business Díjjal elismert mecénással beszélgettünk.

10

Sipos Marica ajánlotta önt a díjra.

Milyen kapcsolat fűzi önöket egymáshoz?

Rengeteg értékes kapcsolatot köszönhetek a Tranzitban eltöltött elmúlt tizenöt évnek. A családom és a barátaim mellett kialakult egy érdekes, heterogén társaságom, ahol a legkülönbözőbb beállítottságú, személyiségű, világlátású emberekkel kerültem olyan barátságos kapcsolatba, ami ugyan nagyon más, mint a barátaimmal tartott viszony, hiszen a Tranziton kívül, illetve az ő műtermeiket, helyeiket leszámítva nem találkozunk máshol, nem ünnepeljük egymás születésnapját, esténként nem megyünk át egymáshoz vacsorázni, de szeretetteli, érdeklődéssel és támogatással teli figyelemmel kísérjük egymás munkáját. Eljárunk egymás kiállításaira, akár művészekről, akár kultúraszervezőkről van szó. Így ismertem meg Sipos Maricát is, aki a Corvin Rajziskola alapítója, vezetője. Szomszédasszonyom a Bartók Béla úton, és az iskoláját megismerve eltökélt szándékom volt, hogy a szellemiségét és a hozzá járó értelmes, tehetséges fiatalokat még közelebb hozzam a Tranzit Kávéházhoz. Új, progresszív tantermének megnyitásáért már közösen küzdöttünk, azóta pedig két tanévzárót is nálunk ünnepeltek. Ez egy igazi szakmai barátság.

Gimnazistaként, egyetemistaként milyen pályát tervezett magának? Őszintén szólva nem terveztem semmilyen konkrét pályát, igazi ábrándozó bölcsészlány voltam és vagyok. Alkatilag távol áll tőlem a céltudatosság, a hatékonyságelvűség, és a szétszórt figyelem is inkább előnyömre vált. Érdekel a zene, a film, a képzőművészet, de a történelem is nagyon, a Molotov– Ribbentrop-paktumról írtam a diplomamunkámat az ELTE bölcsészkarán, de örülök, hogy nem lettem történész.

Rémülten és csak nagy szüneteket tartva tudok ehhez az engem egyébként nagyon érdeklő korhoz nyúlni.

Megbetegítene, ha mindig ezzel kéne foglalkoznom. Hasonlóképp vagyok a filmmel is, Peter Greenaway világáról írtam angol szakon a diplomamunkámat, Takács Ferenc értő kíséretével, de jó, hogy nem lettem filmesztéta.

Azt hiszem, megtaláltam a helyem a Tranzit Art Caféban. Versenyló vagyok, aki rövid távokat fut le jól, mindig új akadálypályákon.

Mikor fedezte fel magában a mecénásszemléletet?

Van egy régi rendőrvicc: egy baleseti helyszínelésnél ki kell tölteni egy kérdőívet, ahol van egy olyan rubrika, hogy ,,Észrevétel?”, és oda az egyszeri rendőr beírja: nem vette észre. Így vagyok ezzel én is. Nem vettem észre. Ami tetszik, amit morálisan helyesnek tar-

tok, azt támogatom. Idővel, energiával, pénzzel. Amitől iszonyodom, attól messze szaladok.

Mik voltak a Tranzit-beli tevékenysége előzményei?

A leghasznosabb évem a gimnáziumi érettségi és az egyetem közti év volt – amikor hál’ istennek, nem vettek fel egyetemre. Volt egy szabad évem, sok mindent kipróbálhattam, A szüleim hagytak, rám bízták. Voltam butikban eladó, aztán a HVG-ben angol-francia fordító, és közben Polcz Alaine mellett önkéntes a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán. [Polcz Alaine (1922 –2007) a tanatológia, a halál és a gyász kutatásának magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom majd alapítvány életre hívója volt. – a szerk.] Mindhárom tapasztalat életre szóló volt. Azt is fontos megtapasztalni, mi nem szeretne lenni az ember.

Egy rossz főnök is tanít: ha egyszer majd főnök leszek, hogyan ne viselkedjek soha. Amikor pedig a mozikban az Escobarról szóló filmet vetítik, jó érzés, hogy harmincegy éve a Le Monde-ból a szintén több nyelvből fordító nagyanyám írógépén pötyögtem le a medellíni kokainkartellről szóló cikket. Polcz Alaine mellett lenni pedig máig ható, eleven élmény és erkölcsi útmutatás.

Hogyan jött létre ez a – mára már kultikussá vált – közösségi tér?

A szüleim, öcsém és a barátaim adták a kezdeti támogatást a kávéház létrehozásához, ma pedig ismerősök és ismeretlenek tartják életben, akik nap mint nap betérnek hozzánk.

A tizenöt év alatt számtalan olyan munkatársam volt – a leghűségesebbek, Tünde és Elza persze ma is itt vannak –, akikkel megélhettem azt a csodát, amit talán a legritkábban él meg az ember: a másik ember érti, amit mondok, és az én álmom már rég nem az én monomániám, hanem ők is velem álmodják.

Milyen nehézségekkel kellett, kell megküzdenie a működésükért?

Az indulás sem ment zökkenőmentesen, de ma már mosolyogva gondolok vissza erre az időszakra, és nincs is sok időm ezen nosztalgiázni, mert másképp ugyan, de most sem kön�nyű. A legnehezebb talán az érzelmi veszteségek feldolgozása: kedves kollégáim és törzsvendégeim, barátaim külföldre költözése megvisel.

Mennyi munkát fektet a Tranzitba?

Hogyan képzeljük el egy-egy napját?

Ahhoz, hogy az ember ne váljon kiégetté, saját magának kell változatossá tennie az életét. Ügyelek arra, hogy bár a kávéháznak célja is, hogy kedélyes, barátságos miliőt teremtsen, nem fecseghetem el az életem. A hospiceönkéntesség ebben is segít.

Milyen rövid, illetve hosszú távú célt tűzött ki maga elé?

Célom továbbra sincs; tartani azt, ami van, javítgatni, ami megkopott, elfáradt, frissíteni, nyitottan és derűsen. Álmom, hogy egyszer Serge Blochnak kamarakiállítása lehessen nálunk. Előkészítés alatt van egy európai nagyvárosokon átívelő kiállításfüzér, amelynek a Tranzit lesz a magyarországi állomása, Bele Marx és Gilles Mussard művészek elképzelései alapján. A nyáron nagy sikere volt a Kávéházak Éjszakáján Trill Zsolt és Balsai Móni előadásának, amit Seres Tamás Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből állított a Tranzit kávéház alkalmi színpadára. Még sok ilyen különleges estét szeretnék.

Kik a támogatói?

A legfőbb támogatóim azok a vendégek, akik kulturális programjainkra vagy csak egy csésze kávéra eljönnek hozzánk. Aranyfokozatú támogatóim a szüleim, mert bíztak bennem, és aktívan is részt vettek a buszpályaudvar kávéházzá alakításában. Támogatóim a könyvek, Anna Seghers Tranzit című könyve, Polcz Alaine könyvei, Kosztolányi Dezső és József Attila versei, Váli Dezső Hittanlecke felnőtteknek is című képes munkája és Ottlik Gézától minden.

Mi a titka annak, hogy ennyire szerethető a Tranzit?

Egy nagyon kedves amerikai szociológiaprofesszor, Jon Van Til a Rutgers Egyetemről hozott be egyszer hozzánk egy olyan könyvet, aminek az a címe, hogy Celebrating the Third Place, az alcíme pedig: Inspiring Stories about the „Great Good Places” at the Heart of Our Communities. Valami ilyesmi szeretnék lenni továbbra is. Egy harmadik hely, ahol emberek egymással politikai, világnézeti különbözőségek ellenére is nyugodt hangnemben szót válthatnak. Örülök, hogy egy nagyon messziről jött vendég is otthonosan érzi magát nálunk, és ilyennek látja a Tranzitot.

Mivel biztatná leendő követőit?

TRANZIT ART CAFÉ

– a kultúra és az ember találkozóhelye

„Orsolya nyüzsgése, magával ragadó szellemisége a Tranzit kávéházat művészekkel, írókkal, zenészekkel és kultúrára éhező látogatókkal töltötte meg. Megszállott értékteremtő, kutatja a lehetőségeket a kultúra terjesztésére, támogatására, mind a tradíciók őrzésében, mind a kortárs impulzusok elfogadtatásában hatalMass szerepet vállal. A Tranzit ingyenes kulturális programokkal – kiállítások, irodalmi estek, könyvbemutatók, íróiskola, könyvajándékozás, Critical mass, táncestek, mozidélutánok, matinék, művészeti és design workshopok – várja a felnőtteket és a gyermekeket. A társadalmi felelősségvállalás is kiemelt szerepet kap, Orsolya gyermekotthonokkal, családsegítő egyesületekkel, alapítványokkal vállvetve támogatja a rászorultakat, ezenfelül hospice-önkéntes, haldoklókat gondoz, és hozzátartozóikat gyámolítja.

Fogyatékkal élőknek is munkát, lehetőséget biztosít: jelenleg egy kerekesszékes fiatal munkálkodik négy órában, és Down-szindrómás fiatalok kaptak lehetőséget arra, hogy felkészülhessenek az azóta megnyitott Nem Adom Fel Kávéház működtetésére. Egri Orsolya a hagyományos értelemben vett igazi mecénás, félszavakból ért, feltételek, hátsó szándék és megfontoltság nélkül ad. Szívből ajánlom az Art is Business Díj elnyerésére” – írta felterjesztésében Sipos Marica.

Lackfi János így fogalmazta meg, mit jelent számára a hely: „Aki az élet ütőerén szeretné tartani a hüvelykujját, üldögéljen egy kicsit a Tranzitban, nézegessen művészetet a falon, […] és szürcsölgesse a város szénsavas lelkét üvegpohárból”.

Liberté, Égalité, Fraternité – a József Attila Gimnázium történelemóráin és a francia fakultáción Törőcsik Zita tanárnőnek, ma már barátnőmnek köszönhetően eredetiben is tanulmányozhattam e fogalmak mélyebb jelentését. Ma is ezeket követem, másoknak is szívből ajánlom.

11

EGY MECÉNÁS GESZTUSA RADNÓTI ZSUZSA AZ ÉRDEKMENTES GONDOLKODÁSRÓL SZERZŐ: KARÁCSONY ÁGNES

1996. április 7-e volt. Esterházy Péter Búcsúszimfóniáját a Vígszínház Házi Színpadán aznap mutatták be. Először szólalt meg Esterházyszöveg színpadon. Interjú készült akkor a szerzővel, aki azt mondta: kortárs magyar dráma nincs Örkény István nélkül, kortárs magyar drámaírók pedig nincsenek Radnóti Zsuzsa nélkül. A dramaturg – Örkény özvegye, hagyatékának gondozója – két éve Kossuth-díjat kapott sok évtizedes színházi munkájáért. A kitüntetéssel járó juttatás egy részéből kortárs irodalmi alapítványt hozott létre, amely idén először ítélte oda a Kortárs Magyar Dráma-díjat. Ezt a mecénásgesztust díjazta az Art is Business Díj kuratóriuma a „Művészek a Művészekért” elismeréssel, amelynek a Fidelio kulturális programmagazin a védnöke.

12

Mecénásnak lenni polgári attitűd?

Kétségkívül érdekmentes, értékmentő gondolkodás kell hozzá. Persze a „polgárin” én sosem politikai fogalmat értek, hanem amit valójában jelent. Egy minőségi szemléletet. A mecénás szemléletű polgár szereti felfedezni a művészetben az előremutatót, azt, ami bátran megelőzi a korát. A mecénás gesztusával a jelen és a jövő alkotóit támogatja, s nem vár viszonzást. Ízlésformáló sem akar lenni a mecénás?

Nem. Az ízlés ahhoz kell – ebben kérheti szakértők segítségét –, hogy kiálljon értékek mellett, vagy olyan alkotásokat finanszírozzon, amelyek idővel értékké válhatnak.

Belegondolva ebbe: elég kevés nálunk a kultúra mecénása.

Van ebben a megjegyzésben némi irónia is, de igaza van. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még többen gondolták magánszemélyek, hogy a kultúra felkarolása a közösségek, a társadalom támogatása is egyben. Egy nagyon jó ügy.

Miként fogalmazódik meg az egyénben, hogy önzetlenül adjon a közösségnek valami értéket? Például az ön esetében hogyan történt ez?

Szorongva néztem egy folyamatot.

Kíváncsivá tett…

Ahhoz, hogy ez érthető legyen, kicsit vissza kell mennem a múltba. A rendszerváltás előtt csakis az állam finanszírozta a kultúrát, és döntött arról, mi jelenhet meg, mi kerülhet színpadra.

A nyolcvanas évek közepére már nagyobb levegőhöz jutott a kulturális élet, a cenzúra megszűnt, öncenzúrára sem kényszerültek az alkotók. A rendszerváltás utáni néhány esztendő a támogatások virágkora volt. Még tartott az állami gondoskodás is, a színházak nem küszködtek anyagi gondokkal, szabad volt a beszéd, együtt örültünk a politikai, társadalmi váltásnak, közös érdekek voltak, és a politikai változás a kultúratámogatás átalakulásával is járt: megjelentek a privát pénzek a kultúrában. Magánemberek rangos pénzes díjakat hoztak létre művészek, írók elismerésére, ahogy csökkenni kezdett a kultúra állami támogatása.

Csak közbevetőleg: a mecénások sehol nem tudnak – Amerika ebben talán kivétel –, de nem is akarnak az állam helyébe lépni. A kulturális, művészeti életben például bizonyos programokat, eseményeket, produkciókat segítenek, viszont nem az ő

dolguk finanszírozni az egész rendszert. Tévedek?

Nem, de folytatnám, mert engem is meglepett, amire rábukkantam, készülvén erre a beszélgetésre. Azt olvastam, hogy már 1996-tól volt tao. Vélhetően valamivel később terjesztették ki a kultúrára. De ezzel megjelent a „közösbe adni” jó gyakorlata, ami a mecenatúrát is serkentette. A sokszínű támogatás pedig élénkítette a színházi életet, egyre több független társulás, produkció jött létre, amelyek nagyon erős hatással voltak a színházi nyelv, a színházi gondolkodás megújítására. A független csoportoknak rendkívül nagy szükségük volt független támogatókra.

Vagyis a magánmecenatúra inspirálóan hat a művészeti újításokra.

Pontosan erről van szó, egymásra ható folyamatokról. A taopénzeket az állam tavaly elvonta a kultúrától, megfosztotta a cégeket a szabad döntésüktől, mire fordítsák a társasági adójuk összegét. A kultúrából ezzel kiemeltek egy teljes független támogatási rendszert, ahelyett, hogy csak az esetleges visszaéléseket szüntették volna meg.

A sportnak ugyanakkor meghagyták a taopénzeket. Mennyivel fontosabb támogatni egy ország sportját, mint a kultúráját? Az igazi, minőségi kultúra a szabadság légkörét biztosítja.

Nem azt állítom, hogy a taoszisztéma egyenlő a mecenatúrával, de ez a vállalati adózási lehetőség nem igazán függött központi, hatalmi elvárásoktól, és mégiscsak érdek nélkül kedvezett a kultúrának. Itt térek oda vissza, miért hoztam létre az alapítványt, amely drámadíjat ítél oda évente. Azért, hogy megpróbáljam minimális módon, a magam szerény eszközeivel anyagilag is támogatni az írókat, kis színházi társaságokat, azokat az új műveket, amelyek kortárs szemszögből és bátran beszélnek a közéletünkről, a társadalomról, a múltunkról.

A kulturális taocsapot elzárta az állam. Sokan bíztak benne, hogy helyette újraéled a kulturális szponzoráció, amelyről az elmúlt tíz évben nem kellett gondolkodniuk a vállalatoknak, hiszen adóban, a tao révén támogatták a kultúrát. De ez láthatóan nehezebben megy, hiszen ezt a büdzsét most újra kellene tervezniük a cégeknek. Mi ösztönözheti őket erre?

Csodálkozom is, hogy volt idő, amikor ez normálisan, átláthatóan működött.

Sajnos nálunk gyakran olyanok próbálják meggyőzni a vállalatvezetőket, hogy kiket és miket támogassanak, akik maguk nem értenek a kultúrához, nem tudják az értéket kiválasztani. De el lehet tanulni a nyugati szemléletet, szakemberektől lehet segítséget kérni a támogatandó értékek kiválasztásához. Speciálisan tudni kell, mi az a produktum, ami megy magától is, mi az, ami már elavult, és mi az, ami értékes, előremutató. Az utóbbi a jól tájékozott mecénás terepe.

Kortárs Magyar Dráma-díjat olyan művek kaphatnak, amelyek különösen érzékenyek a minket körülvevő valóság ábrázolására, a fontos társadalmi jelenségekre.

Széttöredezett a világ, nem lep meg, hogy mozaikokból áll össze a színházirodalom is. Sokszor megesik, hogy társulatok hoznak létre előadásszövegeket, és színdarab lesz belőlük aktuális társadalmi hatással.

Az alapítvánnyal az volt a célom, hogy olyan darabokat – íróikat, létrehozóikat – támogassak, amelyek jelenre ható társadalmi, történelmi folyamatokat tudnak megfogalmazni, felszínre hozni. Olykor megijeszt, hogy a rendezői fantázia, a látvány előtérbe kerül, és háttérbe szorítja a szöveget. Ez egy érzékeny egyensúly, mondom én, aki dramaturgként két oldalon állok egyszerre, a rendezőén és az íróén is.

Nagyon szeretném, ha ez a díj egy jelzés is lenne arra, hogy a színpadon ne vesszen el a szöveg értelmező primátusa.

Nem gondolt arra, hogy Örkény Istvánról nevezze el a díjat?

Nem, de szelleme nagyon is inspirálta a díjalapítást, a döntéshozatalt. Kurátortársaim – Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor – vetették föl, hogy az ő szellemiségének mégis valamilyen módon jelen kell lennie. Ők találták ki, hogy a díjátadás napja kötődjön vagy közelítsen február 24-éhez, amikor a Tóték ősbemutatója volt – Kazimir Károly rendezésében – a Thália Színházban, 1967-ben. A Tóték mondanivalójában pontosan azt képviseli, amit én rendkívül fontosnak tartok a színpadon látni: valamit elmondani erről az országról, a történelemről, a magyarok karakterológiájáról, amilyen például Tót Lajos is, aki sokáig tűri a hatalmi arroganciát, aztán hirtelen fellázad.

13

AZ ART IS BUSINESS DÍJ MARGÓJÁRA SZERZŐ: BALOGH MÁTÉ ANDRÁS

2019 februárjában, az Art is Business magazin első számában írtunk egy cikket arról, hogyan kezdődik a kulturális és a vállalati szektor egymásra találása. Ez volt az „aha-élmény”. Minden, ami a támogatás eszmeisége alá tartozik, lelki kapcsolódással kezdődik. Viszont a kapcsolat létrejötte után, főleg a vállalati szektorban már sok különböző attribútum viszi tovább ezt a belső érzetet – leginkább az, hogy mennyire célcsoportja az adott vállalatnak a kultúra célcsoportja, hol jelentkezik haszon belőle, mennyire erősíti az együttműködés a vállalat identitását és márkáját. És volt még egy pont, ami az egyik legsarkalatosabb: hosszú távon mennyire illeszkedik a cég stratégiájába? A májusban kiírt díjpályázat minden egyes elemet érintette, és nagyon jól megmutatta, a jelentkezők hogyan is gondolkodnak általában a művészeti piacról és az azzal való kapcsolatról.

A rangsoroláshoz szükség volt megfogható kérdésekre és válaszokra.

Leginkább azokat az adatokat kellett látni, amelyek több esetben szenzitívnek bizonyultak: mekkora az éves árbevétel és mekkorák a hozzá kapcsolható támogatási összegek; van-e marketing és kommunikációs osztály, és azon belül ki a felelős a szponzorációs eljárásért, illetve általában ki dönt a vállalaton belül; van-e elbírálási procedúra, milyen mechanizmusok mentén hozzák meg a döntéseket?

Tisztában voltunk azzal, hogy a vállalati szektor saját belső információiként tekint néhány adatra, így azokat nem akarja megosztani, de különös volt azzal szembesülni, hogy míg sokan ez okból nem jelentkeztek, többen tökéletesen megfogalmazott vála14

szokat adtak. Nagy volt a különbség és a szórás, de mint a későbbiekben kiderül, nem csak ebben.

A cikk röviden arra keresi a válaszokat, hogy melyek azok a tisztázásra szoruló témák, amelyek mentén talán érdemes lehet a kultúratámogatást értelmezni vagy akár újragondolni.

Kardinális 1.: Mi a szponzoráció és a támogatás?

A legtöbb vállalat a 2008-as válság kirobbanása és a taorendszer bevezetése óta teljesen visszavonult a művészeti piac területéről; az eltelt években a témához való hozzáállás elkeserítő képet mutat. A tao hatására még csak nem is marketingeszközként, hanem szimpla pénzügyi folyamatként tekintettek a vállalatok

a szponzorációra. A marketingesek sajnos általában úgy vélték, ha a vállalat taót ad, akár logót vagy más megjelenítést is kérhet a másik féltől, mondván: ez már egy szponzorációs folyamat. A pályázók között természetesen senkinél nem fordult elő ez a gondolat, azonban a válaszokból kiderült: sokan nincsenek tisztában azzal, mit is jelent a szponzoráció és a támogatás fogalma, mikor melyik érvényes, és legfőképpen nagyon kevesen említették, miért fontos számukra az együttműködés, milyen hasznot remél tőle a vállalat.

Kardinális 2.: Melyek a célcsoportok?

Nagyon kevesen tudták ezt megfogalmazni. Ahány válasz, annyi

elképzelés volt, de egyik sem említette a kultúrafogyasztókat marketingszempontok szerint. Érthető, hiszen ma Magyarországon nem könnyű behatárolni, kik, hol és milyen indíttatásból fogyasztanak kultúrát.

A művészeti piacon dolgozók látják őket, de nagy és átfogó marketingalapú felmérés még nem történt. Ezt a hiányt lassan pótolni fogjuk.

Kardinális 3.: A stratégia részének, azaz hosszú távúnak kell-e lennie?

A célcsoportok ismeretlenségéből adódó hiányok ellenére azok, akik mégis a kultúra támogatása mellett döntöttek, legtöbbször hosszú távban gondolkodtak, és vállalati stratégiájuk részévé tették a művészeti szponzorációt. A jövőbe vetett hit és annak reménye, hogy a támogatással segíthetik fenntartani a társadalom valamely szegmensének lelki egészségét, nagyon sokat jelent, ráadásul, ha jól csinálják, a saját vállalatuk iránti márkahűség is erősödik.

Kardinális 4.: A szponzorációs büdzsé nem ugyanaz, mint a CSR vagy a marketingköltségvetés?

A hosszútávúság hiányából is fakadóan, sokaknál nem létezik szponzorációs költségvetés, leginkább valamely nagyobb bugyor kis részét teszi ki, vagy épp semmit, és ad hoc

történnek lépések. A vállalatok egy része – működéséből adódóan – társadalmilag felelősnek érzi magát, ezért a lehető legtöbb segítséget igyekszik nyújtani a körülötte lévő világnak. Így létrejöttek CSR (társadalmi felelősségvállalás) büdzsék, amelyeknek része a kultúra támogatása is. Ez a verzió egyfelől örvendetes, hiszen legalább számolnak a művészeti piaccal, másrészt viszont egy téves elképzelést erősít, miszerint a művészeti szcénára úgy kell tekinteni, mint egy segítségre szoruló világra. Pontosan e tévhit eloszlatása érdekében szükséges külön kezelni és más-más céllal tervezni a kétféle szerepvállalást.

Kardinális 5.: Kik a mai mecénások?

A pályázat ezen pontjánál vontuk be a kulturális szektort. Megkértünk sokakat, hogy ajánljanak olyan embereket (indoklással), akik bármilyen önzetlen segítséget nyújtottak a piacnak. Úgy alakult, hogy a jelölések többsége a képzőművészeti szektorból érkezett, kisebb része a színháziból. Sajnos a komolyzenei világból senkit nem jelöltek, és ami még ennél is szomorúbb: a tánc és irodalom világából neveket sem tudtak említeni. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ott nincsenek is me-

cénások, legfeljebb nem „kérkednek” a jelenlétükkel, vagy nem vállalják fel a támogatásukat a nagy nyilvánosság előtt. Érdekes volt látni, hogy a kulturális szektor kit gondol mecénásnak.

Legtöbben azt hitték, hogy azok, akik műgyűjtők, már automatikusan támogatók is.

Hogy kik is a mecénások? Mondhatnánk azt is, hogy az aha-élményt egyszer már megtapasztalt vállalati vezetők, sikeres magánemberek, akikben kialakult a kultúra iránti vágy és szenvedély. Akik a lehetőségeikhez mérten, magánoldalról, visszatérítés nélkül válnak támogatóvá. Ők azok, akik a vállalatok vezető beosztású emberei, akik döntenek arról, hogyan is gondolkodjon a cég a művészeti szponzorációról. Összegezve: akik jelentkeztek a díjra és vállalták a megmérettetést, mind hatalmas elismerést érdemelnek. Mert ők hittel és őszintén felvállaltan léptek arra a piacra, amelyről ma csak azok tudnak, akik nyitottan és nem csupán profitorientáltan szemlélik a világot. Képesek egyenrangúan gondolni a haszonra, úgy mint a márkaépítésre, valamint arra, hogy a vállalat stratégiája olyan irányba haladjon, amely nem csupán egyoldalú megállapításokat tartalmaz, hanem észreveszi és ki is használja a művészetben rejlő hatalmas lehetőséget.

A cél nem az, hogy választani kelljen a társadalmi felelősségvállalás és a kultúra között, hanem arra kell törekedni, hogy mindkettő működhessen. De ez csak akkor valósulhat meg, ha pontosan látható, hogy egyik-másik mire való, és mit ér el vele a cég hosszú távon. Az Art is Business magazin létezésével és a díj alapításával ennek felismerésében segítünk. Igyekszünk olyan biztos pont lenni a jövőben, amelyre a vállalatok éppúgy támaszkodhatnak, mint a kulturális élet szereplői – hiszen tudjuk: csakis értékek mentén, de minden érdek figyelembevételével lehet megfelelő módon gondolkodni egy igazi, stratégiai szemléletű együttműködésről. Bármely szektorról legyen is szó!

15

A KIRÁLYI CSALÁDTÓL A HIP-HOPIG: a változatosság a UK-brand legfőbb eleme SZERZŐ: FÁBIÁN BARBARA FOTÓ: BRIT NAGYKÖVETSÉG

Színes mozaiknak látja hazája kultúráját Iain Lindsay, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövete, melyben megférnek a történelmi sztereotípiák és a modern kori elemek is. Budapestet egzotikus helynek képzelte, mielőtt idekerült, és ugyan saját bevallása szerint keveset tudott az országról, már gyerekkorában a Háry János szólt a családi lemezjátszón. Arról is beszélgettünk vele, mi a kapocs a brit vállalatok filantróp tevékenysége és a brit rezidenciára nemrég visszakerült magyar festmények között.

Sokat tudunk a brit kulturális örökségről, megkérdőjelezhetetlen szimbólumok mentén gondolkodik róla a világ. Viszont éppen emiatt felmerül a kérdés: vajon régimódi-e, ahogyan rá tekintünk? Első blikkre ugyanis mindenkinek a tea, Shakespeare, a gyönyörű kastélyok, a királyi ház jutnak eszébe. Ön hogy látja, idejétmúlt, ahogy az angolszász kultúráról gondolkodunk?

Azt gondolom, igen. Szerintem a brit kultúra egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy mennyire széles körű: van benne pompa és történelem, de ugyanúgy élvonalbeli popkulturális termék is. A Sziget fesztiválon ötven különböző fellépő járt idén a szigetországból, a magyar zenekarok mellett legnagyobb számban a britek képviseltették magukat. Ugyanakkor természetesen az Egyesült Királyság 16

országainak is megvan a maga kultúrája, leginkább kézzelfoghatóan Walesnek és Skóciának. London pedig mára Európa fővárosa lett, nyolcmillió lakosának csaknem fele külföldről érkezett és hozta magával a saját kultúráját, ez pedig végül egy csodálatos mixet eredményez. Sokkal színesebb mozaik a brit kultúra ma már, mint ahogyan azt a sztereotípiákból kiindulva elképzeljük.

A kastélyoktól Banksyig, a királyi családtól a hip-hopig… ez az elképesztő változatosság a UK-brand.

Hogyan tudja segíteni a nagykövetség és az ön munkája azt, hogy észrevegyük a széles körű kulturális hatásokat?

Egyértelműen a feladataink közé tartozik a szigetország modern imidzsének népszerűsítése. Együtt végezzük ezt a British Councillal, az Egyesült Királyság vezető kulturális és oktatási szer-

vezetével. Kampányfókuszú a működésünk. Olyan ügyekre koncentráltunk az elmúlt években mint a sajtószabadság, a nemek közötti egyenlőség, az LMBTQ-jogok, a küzdelem a modern kori rabszolgaság ellen, az éghajlatváltozás. Ezeket a magyarok is szívükön viselik, így könnyen tudnak hozzánk csatlakozni. Folyamatosan népszerűsítjük a brit sportot, gasztronómiát, a művészeti, irodalmi és filmes alkotásokat, legutóbb például a Downton Abbey című mozifilmet.

A brandkampány része volt, hogy a világ összes brit nagykövetsége hirdesse a filmet. Ugyanígy az egész világon megemlékezünk a Fegyverszünet Napjáról, november 11-éről, a háborúkban elesett vagy megsebesült hősök tiszteletére.

Azon tűnődtem, vajon miért lehet az, hogy a britek büszkébbek, legalábbis

könnyebben kimutatják, hogy büszkék a kulturális örökségükre, mint a magyarok.

Több összetevős a válaszom. Egyrészt Nagy-Britannia – gazdasági erejét és a nemzetközi összefogásban vállalt szerepét tekintve – a világ egyik vezető állama. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a metropoliszok közül London ma már New Yorktól is átvette a vezető szerepet egyfajta globális központként. Amikor az 1970-es években, egyetemistaként New Yorkban jártam, ez még nem így volt. A másik összetevő maga az angol nyelv, amely mára világnyelv lett, és hatékonyan segíti terjeszteni a brit kultúrát. Érdekes kérdés egyébként a büszkeség… Azt gondolom, bizonyos szempontból mi, britek készpénznek vesszük a fentieket – ez pedig talán sokszor arroganciának tűnik más nemzetek szemében. Ugyanakkor nem extrovertáltak, inkább visszafogottak vagyunk ebben.

Nem rohanjuk le az embereket, mondván: „ez itt Britannia, szeressétek!”. Azt gondolom, emiatt is válik világszerte elérhetővé a kultúránk.

Nagykövetként híres arról, hogy rendkívül közvetlen stílusban kommunikál a közösségi médiafelületeken. Az emberek imádják magyar nyelven rögzített versmondásait, de a Tetris kihíváshoz is csatlakozott egy fotóval. Ez tulajdonképpen ráerősít a fentiekre…

A legtöbb brit nagykövet hasonlóan működik ebben a tekintetben, bár nyilván nem vagyunk egyformák. Megvan bennünk azonban az a késztetés, hogy közvetlen módon kommunikáljunk az adott ország sajtójával, elköteleződjünk a helyi kultúra, a helyi emberek iránt. Élvezem is ezt csinálni, és nagyban segíti azt a munkát, amely számunkra elsődleges: az országunkat, értékeinket, érdeklődésünket közvetíteni. Viszont be kell vallanom, néha zavarba jövök, amikor az emberek megdicsérik a magyartudásomat, mert azt gondolom, húsz–huszonöt évvel ezelőtt az elődeim sokkal jobban beszéltek magyarul. Csakhogy akkor még nem álltak rendelkezésre ezek a kommunikációs csatornák, míg ma, ha egyetlen magyar szót is mondok, az azonnal elterjed a világban. Nagy-Britannia kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a diplomatái nyelveket tanuljanak. Én magam a magyar mellett japánul és románul is tudok.

Feltehetné a kérdést: ha már az angol nyelvet adtuk a világnak, mi értelme, hogy mi magunk más nemzetekét tanuljuk? A válaszom az, hogy sokkal könnyebben tudunk kapcsolódni ezáltal a helyiekhez. Így ismerjük meg igazán a kultúrát, a történelmet, az embereket is.

Hogyan látják a britek a magyarokat? Hogyan látott minket ön, mielőtt megérkezett Magyarországra?

Az 1980-as években dolgoztam Lengyelországban. Egy téli, pénteki napon éppen Zakopane felé autóztam, amikor megláttam egy táblát, amelyen ez állt: „BUDAPESTA, 600 km”. Azt éreztem, ez a felirat valami egzotikus helyre irányít! Máshol is volt szerencsém dolgozni a régióban, 2003tól három és fél évet Romániában.

Ebben az időszakban ellátogattam Budapestre, és csodálatos helyként maradt meg az emlékeimben. Ahogy egyébként mindenki mesélt is róla.

Amikor kineveztek az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetévé, az hatalmas örömöt jelentett. Hogy hogyan látják a britek a magyarokat?

Talán a legfontosabb, hogy azok a magyarok, akik Nagy-Britanniába mennek tanulni, dolgozni, sokkal magasabban kvalifikáltak, mint más régiós országokból érkező társaik.

Lett bárminek rajongója itt, Magyarországon? Ki tud emelni olyan kulturális tartalmat, ami jó értelemben lepte meg?

Mielőtt Magyarországra jöttem, keveset tudtam az országról. Amikor elkezdtem tanulni a nyelvet, akkor lett rálátásom a kultúrára is. Tanultam a költészetéről, filmművészetről… Részt vettem filmvetítéseken, amelyeken ikonikus magyar mozikat játszottak. Pusztán azért, hogy megérezzek valamit az itteni légkörből. Jól emlékszem például Szabó István Apa című filmjére vagy a Kontrollra Antal Nimródtól. Ugyanígy ismertem meg a magyar zenéket. Bródy Jánost gyakran hallgattuk az órákon. Azóta személyesen is megismerkedtem több zenésszel, így a New Level Empire-ral, Caramellel, Wolf Katival és Ákossal is.

Egyébként gyerekkoromban gyakran hallgattam magyar klasszikusokat, a Háry János nagy kedvenc volt a családban, apám sokszor tette fel a lemezjátszóra. Az sem titok, hogy rajongok a magyar költészetért. Varázslatos!

Mi a különbség a két ország között a szponzoráció területén? Magyarországon – főként kulturális terepen – ez nem a legkönnyebb ügy.

Nagy-Britanniában mi a helyzet?

A brit vállalatok készséggel szponzorálnak kulturális intézményeket, termékeket. Ráadásul nem csupán olyan egyértelmű kasszasikereket, mint a Glastonbury Fesztivál, a Royal Shakespeare Company vagy a Királyi Operaház. Számos cég elkötelezett a helyi művészeti szervezetek iránt.

Társadalmi felelősségvállalásuk keretében gondolnak a kultúra szponzorációjára. A CSR rendkívül fontos az Egyesült Királyságban – Magyarországon, úgy látom, még gyerekcipőben van. Persze, amikor nehezebb idők járnak, a támogatás mértéke is megcsappan, még Nagy-Britanniában is. Azt gondolom azonban, hogy a brit kulturális intézmények számára nem jelent problémát támogatást szerezni a vállalatoktól. Tény, hogy a fent felsorolt gigaintézmények világszerte ismertek, így a szponzor sem csak Londonban kap publicitást, hanem az egész világon.

Az interjú előtt körbejártuk ezt az elképesztően gyönyörű házat, a Scitovszky-villát, amelyben a nagyköveti rezidencia helyet kapott. Többek közt megcsodálhattam azt a két festményt is, László Fülöp alkotásait, amelyek nemrég kerültek vissza Budapestre, és az egykori tulajdonosokat ábrázolják. A szponzorációra reflektálva: az értékes képek vis�szavásárlása Magyarország számára a Brit Kormány Művészeti Gyűjteményének gesztusa, vagyis nem elsősorban financiális befektetés.

Azt hiszem, elmondhatom a brit cégekről, hogy leginkább a filantrópia vezeti őket: erős márkák és a helyi közösségek támogatása is fontos számukra. Emellett természetesen számolnak a kereskedelmi haszonnal is.

A festmények esete kicsit más. Kimondottan azért szereztük meg őket, hogy visszakerüljenek a házba. Ha nem ez lett volna az új helyük – a villa, amit a Scitovszky-házaspár építtetett –, nem vásároltuk volna vissza őket. Magyarország kulturális öröksége előtt kívántunk kalapot emelni. Amellett, hogy természetesen a nagykövetség, így a britek javára is szolgál a gesztus, ha László Fülöp előtt tiszteleg a festő szülőhazájában.

17

HÍDBÓL SOSEM ELÉG SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: HASZONITS ZOLTÁN

December 17-én, a Magyar Nemzeti Múzeumban, ünnepélyes díszletek között, első ízben adják át a vállalatok számára alapított, kultúratámogatásért és művészeti szponzorációért járó Art is Business Díjat. Mindez nem jöhetett volna létre támogatók nélkül.

A kezdeményezés legfontosabb támogatói közül a Schiller Autó Család marketingvezetőjével, Schiller Márkkal, és a Schiller Flotta ügyvezetőjével, Borbély Zoltánnal beszélgettünk arról, miért érdemes kulturális hidakat építeni és jelen lenni valaminek a kezdetekor.

Schiller Márk: Nagyapám alapította a céget 1980-ban, én már a harmadik generáció vagyok, és másfél éve viszem a marketingügyeket, de tizenhárom éves koromtól kezdve, amikor csak lehetett, folyamatosan itt voltam a cégnél.

Az óvodában autó volt a jelem, már ott eldöntöttem, nagypapával és apával szeretnék dolgozni. A családi anekdotakincsbe is bekerült az a vicces történet, amikor az óvodában ment a rivalizálás a gyerekek közt, és mindenki sorolta, hogy őt az apukája ilyen-olyan autóval hozta, én meg csak annyit mondtam, az én apukám minden egyes nap másik autóval jár haza, és ezzel le is zártam a vitát.

Egy kisfiú számára az autószerviz maga a mesevilág, nagyon tetszett, mikor az autóval együtt engem is felemeltek a szerelők, vagy amikor a rendőrség tőlünk rendelt Opeleket és lehetett sziré18

názni, hangosbemondózni. Az autóversenyzés érdekes módon sosem vonzott – a sebességet szeretem ugyan, de ha adrenalinról van szó, inkább az extrém sportok vonzanak.

A nagypapa kisiparosként kezdte felépíteni a családi vállalkozást, először egy kis gumisműhelye volt, itt átellenben, szemben, a Váci úton, aztán lett egy autójavító műhelyünk, majd használtautó-telephelyünk az 1980-as években.

1991 óta foglalkozunk Opellal, a nevünk egybeforrt ezzel a márkával. A „Schiller Opel – a szerviz szuper” szlogent egyébként – ezt kevesen tudják – Szenes Iván találta ki, aki nagyapám jó barátja volt. Itt kezdődött a cég kapcsolata a kultúra területével, Szenes Andreával azóta is jó kapcsolatot ápol családunk.

Szenes Iván vette rá nagyapámat az aktív rádióreklámozásra és a spotok fanfáros hangzásvilágát is ő találta ki. Ő, aki

a kultúra területéről jött, pontosan tudta, mivel lehet az embereket megfogni, és ezeknek a reklámoknak nagy szerepe volt abban, hogy a cégcsoport kinőtte magát.

Most egyébként épp ez a kihívás nekünk, hogy növekedtünk, és változtatnunk kell a kommunikációnkban is, de a jó dolgoktól nehezen tér el az ember, a Szenes-féle szlogen benne van az emberek fejében. A kétezres évek elején elkezdett gyarapodni a cégcsoport, megalakult a Skodák Palotája, aztán a Toyota Super, majd a Fiat Schiller.

Nyitottunk még egy karambolos centrumot, bő egy éve Renault- és Dacia-kereskedést. Szóval a régi szlogen mára meghaladottá vált, de annyira telitalálat volt, hogy nehezen engedjük el, viszont folyamatosan gondolkozunk új elemek beemelésén a marketingkommunikációban. Tudatosan alakítjuk három éve

a brandünket, a Schiller márkacsaládét, amelynek az új szlogenje az, hogy Schiller Autó Család – Autók szeretettel.

A Schiller Flotta 2007-ben indult, flottakezelés és rent-a-car tevékenységgel.

Ezen üzletág vezetője, Borbély Zoltán hozta be a művészettámogatás ötletét és az Art is Business Díj hírét. Eldöntöttük, belevágunk, a Schiller Flotta szponzorálja az Art is Business Díjat (ahol jellemzően céges együttműködések vannak). A mi cégcsoportunknál a vállalati, B2B oldal leginkább a flottakezelésnél jelenik meg. Szerintem érdemes valaminek a kezdetén ott lenni, és ha ez tényleg meghonosodik, nagyon látványos eszköz is lehet. Ráadásul ez egy új és hazai díj, azt értékeli ami itt, Magyarországon történik.

Mi fogta meg önöket?

Borbély Zoltán: Egyre tudatosabban érezzük a társadalmi felelősségvállalás fontosságát, és örültem az elém kerülő lehetőségnek, mert a művészet segítségével fontos és értékes gondolatokat tudunk kifejezni, amelyek egybecsengenek a tulajdonosaink gondolataival és vezetői hitvallásommal is. Ez az első projektünk PR és szponzoráció kapcsán kulturális területen, de nem kell azon izgulnunk, hogy mennyire mozgunk otthonosan a kultúra területén, mert a kortársPRos tevékenysége és a díjat odaítélő szakmai zsűri garanciát jelent a minőségre. Mindig igyekszünk felelős döntéseket hozni az üzleti működésünk során, és megnyugtató, hogy itt szakértők választják ki, kiket érdemes díjazni. Az Art is Business Díj unikális, információim szerint nem volt még ilyen, és az első elismerések kiosztásánál ott lenni mindig remek lehetőség. Szeretnénk látni, mi születik ebből, kíváncsiak vagyunk, hová fejlődik majd.

Miket támogattak eddig?

Sch.M.: A cégünk nagy költözés előtt áll, 2020/2021 fordulóján áttesszük a székhelyünket a negyedik kerületbe, Újpestre, és egy idő óta az a fő irányunk szponzorációs ügyekben, hogy „beépüljünk” az újpestiek tudatába. A kerületben sok család kötődik a jeges sportokhoz, így a sportot, főként a hokit támogatjuk. Rendszeresen kiállítottunk autókat a kerület kiemelt rendezvényein, és tervezzük negyedik kerületi kulturális rendezvények támogatását is, szóval eddig lokális támogatásokban gondolkoztunk. Az Art Is Business-díj több szempontból újszerű nekünk. Egyrészt a sport mérhető ered-

ményekkel dolgozik, a művészet szubjektív műfaj, másrészt ez most nagyobb léptékű ügy, mint a lokális projektek.

B.Z.: A kultúratámogatást nem lehet charton, grafikonon levezetni, vagy Excel-táblában kimutatni a közvetlen hasznát, nem is célunk, nem ennek alapján döntöttünk. A kultúra támogatása a cégvezetéstől is igényel egyfajta nyitottságot, kíváncsiságot, rugalmasságot, a mindsetben, a szemléletmódban kell benne lennie. Ez elköteleződés, értékválasztás is. Ahogy Márk is említette, eddig a sport volt a főszerepben nálunk, ahol nemcsak bevett gyakorlatok vannak a szponzorációban, hanem a sporthoz hozzátartozik a versenyzés és a szurkolás öröme. A kultúra és a művészet területével komplexebb kapcsolódni, mert más eszköztárral dolgozik. Ezért szerencsés, hogy most egy csapat veszi a fáradságos munkát és egy mederbe tereli az igényeket. Biztos vagyok abban, hogy valós az igény a kapcsolódásra, mert megannyi impulzus ér mindan�nyiunkat a hétköznapokban, amelyek feldolgozásához sok idő, sok figyelem kell, és a művészet ebben segíteni tud.

Most olyan területre lépünk, amit nem ismerünk mélyen, ezért benne van a kalandban a felfedezés kuriózuma is.

Miben tudja segíteni az üzleti világ szereplőit, ha közelebb kerülnek a művészetekhez? Mit tud adni önöknek, hogy a díj mögé álltak, ha nem számszerűsíthető a haszon?

Sch.M.: Az Art is Business Díj kapcsán összekerülünk egy sor céggel, amelyekről tudjuk, hogy közös nevezőn vagyunk, mert ők is itt vannak, szeretik a kultúrát és fontosnak tartják a támogatását. Úgy kezdődik a kommunikáció, hogy tudjuk a közös pontokat, van honnan elindulni és kapcsolatot építeni. Pontosan tudom, ez milyen kedvező kiindulópont, mert a Felelős Családi Vállalatok Egyesülete Next Generation szekciójának egyik vezetőjeként tapasztaltam, mennyit egyszerűsödik a párbeszéd, ha olyanok jönnek össze, akik hasonló cipőben járnak; amikor úgy kezdünk kommunikálni, hogy a közös platformról indítunk, azonnal megvan a kapcsolat. Nemcsak alkotókat fogunk megismerni, hanem vállalatokat is, amelyek hozzánk hasonlóan szintén reagáltak erre a kihívásra. Úttörő dolog, aminek a a születésénél jó ott lenni.

B.Z.: A Schiller Flottánál fejlődni szeretnénk, alkotni, minél teljesebb körű

szolgáltatást nyújtani. Ennek a díjnak a támogatása számunkra érték, a díjazottnak is, és a közönség is tud hozzá kapcsolódni. Ettől mi nem leszünk különlegesek, de a nyertese igen. Megismerkedünk alkotó, teremtő emberekkel, akik új nézőpontokra világítanak rá.

Megmutatják, merrefelé halad az emberiség gondolkodásmódja, inspirációkat adnak a mi életünkhöz is, ide értve a fiatal generáció munkáját is, amely a művészeti területen is hangsúlyos tud lenni. Egyetértek Márkkal abban is, hogy új kapcsolódási platform tud létrejönni. A Flottánál nekünk nagyon fontos a KKV szektor, hiszen magyar vállalatként az ebben a szegmensben felmerülő igényekre kínálunk mobilitási megoldásokat, és az Art is Business Díj környezetében több szereplője is megfordul ennek a szegmensnek. Közel kerülünk egy számunkra új területhez, azáltal, hogy megismerjük azokat a vállalatokat, amelyek tesznek a kultúráért.

Valószínűleg lesznek köztük számunkra ismerős vállalatok is, de így azt is tudhatjuk, hogy az üzleti működés mellett van egy másik közös kapcsolódási pontunk, a művészet pártolása, ami erősítheti az üzleti működésünket is.

A kultúra és az üzleti világ szereplői mennyire értenek szót egymással?

B.Z.: Talán nincs elég mélyreható kommunikáció a két terület között, ami elősegíthetné, hogy alaposan megismerjék egymást; de lehet, hogy csak eltérő az érzékenységünk a témák iránt. Mindkét területnek megvan a maga szabályrendszere, de olyat még nem láttam, hogy az elkötelezett hozzáállás és a befektetett munka ne térült volna meg, és ne érték teremtődött volna. Én magam „hídépítőnek” vallom, hiszek abban, hogy ezek az apró lépések is visznek előre.

Valószínűleg sok mindenben nagyon másképp gondolkozunk, de meggyőződésem, ha ezeket megosztjuk egymással, akkor mindkét oldal nézőpontja változik kicsit, és egy ponton megszületik a megértés. Ebből a szempontból hídból sosem elég.

Sch.M.: Cégvezetőnek lenni felelősség, az embernek lehetősége van formálni, hatni, s ha odaállunk a kultúra mögé, megerősítjük, hogy amit képviselnek, az nekünk is fontos. A társadalmi felelősségvállalás, CSR megjelenítése irányába vagyunk elkötelezettek és ez a kultúra szereplőinek is prioritása.

19

SZÍNHÁZ MELLETT CÉGES KÓRUS SZERZŐ: HARDI JUDIT

Kultúrára fordítható cafeteriautalvány, vállalaton belüli kórus, színházak támogatása – habár nem ez a cég profilja, a Schneider Electric Magyarország kiemelt figyelmet fordít arra, hogy részt vegyen a kultúra támogatásában.

20

Munkaerőt találni és megtartani manapság nem egyszerű – a cégek, vállalatok egymásra licitálva ígérnek mindenfélét a fiatal munkavállalóknak. Sportolási, tovább- és önképzési lehetőségek, versenyképes fizetés: mindezek alapnak számítanak, a Schneider Electric ennél többet kínál. „Hiszünk benne, hogy a test mellett a szellemet is művelni kell.

A Schneider Magyarország támogatja a kultúrát – amilyen formában éppen lehetséges. A sport mellett például szellemi és kulturális fejlődésre is lehetőséget nyújtunk a munkatársainknak, de korábban hozzájárultunk például a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház és Vígszínház munkájához – magyarázza Lerch Zoltán, a cég HR-igazgatója. A vállalatnál 2016 óta tevékenykedő szakember nevéhez fűződik az újszerű HR- és munkaerő-megtartó szervezetfejlesztési modell elindítása. A kultúra

elkötelezett támogatója, a Budapesti Fesztiválzenekar pártoló tagja. „Nem mehettünk el amellett a tény mellett, hogy a piac munkaerőhiánnyal küzd, a fiatal generációnak megváltozott, újszerű igényei vannak a munkahelyi bánásmóddal kapcsolatban, és egyszerre több generációt is össze kell hangolni a szervezeten belül. Néhány vállalat úttörő megoldásokkal igyekszik alkalmazkodni az új elvárásokhoz, köztük a Schneider Electric is, például a HR-modell tekintetében. HR-igazgatóként számomra küldetés, hogy nemzetközi tapasztalataimat hasznosítva szerethető munkahellyé varázsoljam azt a céget, amelyet rám bíztak” – nyilatkozta lapunknak korábban Lerch Zoltán.

Hogy csökkentsék a fluktuációt, hogy megtartsák az ígéretes, tehetséges munkaerőt, a cégnél nem csak beszélnek a korszerű megoldásokról.

A három évvel ezelőtt megkezdett

szervezeti fejlesztést minden erővel szeretnék megtartani, ezek mellett pedig évről-évre újakkal bővítenék. Ennek része például a munkavállalói önszerveződések támogatása. Merthogy a cégnél nem csak kultúrát fogyasztani, de létrehozni is szeretnek az alkalmazottak: van például kórusuk, amelynek tagjai maguk hívnak karmestert és énektanárt. Ezek a kulturális események, hobbik természetesen még jobban összekovácsolják a kollégákat. „Igaz, hogy profitorientált cég vagyunk, de nem várhatjuk el, hogy a kollégák robotként dolgozzanak. Hiszem – és eszerint is dolgozunk a Schneider Electricnél –, hogy a munkahelyen, ahol időnk nagy részét töltjük, szükség van olyan apró »fűszerekre«, amelyeknek köszönhetően élvezetesebb lesz a munka, amelyek színesítik a kollégák hétköznapjait. Ilyen például a kultúra is – nem véletlenül támogatjuk a lehetőségeinkhez mérten.”

A Schneider Electric energetikai és automatizálási digitális megoldásokat biztosít a hatékonyság és a fenntarthatóság érdekében. A világ vezető energetikai technológiáit, a valós idejű automatizálást, a szoftvereket és szolgáltatásokat az otthonok, épületek, adatközpontok, infrastruktúrák és iparágak számára elérhető integrált megoldásokba egye-

sítik, energetikai és automatizálási digitális megoldásokat biztosítanak a hatékonyság és fenntarthatóság érdekében. „A Schneider Electricnél hisszük, hogy az energiához és a digitális tartalmakhoz való hozzáférés alapvető emberi jog. Mindenkit arra ösztönzünk, hogy hozza ki a legtöbbet energiájából és erőforrásaiból, kövesse Life Is On filo-

zófiánkat, így biztosítva, hogy az energia mindenhol, mindig és mindenki számára elérhető legyen.”

A cég kereskedelmi központja Budapesten található, de gyáraik működnek Zalaegerszegen, Kunszentmiklóson, Gyöngyösön, a húsz országot kiszolgáló logisztikai központjuk pedig Szigetszentmiklóson van.

Élményekben mért mecenatúra SZERZŐ: H.J.

Közép-Kelet Európa egyik leginnovatívabb ügyvédi irodájában sikerorientált csapat dolgozik, akik számára a kultúrafogyasztás legalább annyira alapvető, mint az ügyfelek teljes körű támogatása. Az Oppenheim Ügyvédi Iroda társadalmi szerepvállalásáról Légrádi Gergellyel beszélgettünk.

Minden az örökségen múlik, az örökölt, tanult mintán. Amit a gyerek a szüleitől, a példaképeitől lát, úgy áll a világhoz ő is. Valahogy mi is így vagyunk az ügyvédi irodánknál.

Oppenheim Klára jelenlétének, tanításának eredménye sem lehet más, mint hogy a kultúrát szerető és támogató emberek dolgoznak együtt.”

Légrádi Gergely az ügyvédi iroda egyik alapító partnere, közigazgatási jogi, energiajogi és gyógyszeripari praxisának vezetője. Fekete öves kultúrafogyasztó csapatban dolgozik, minden jöhet, ami színház vagy irodalom, de nyitottak a képzőművészetre, a zenére is. A vállalkozás elkötelezett támogatója a társadalmi ügyeknek és a kultúrának is. „Még ha közhelyesen hangzik is, az Oppenheimnél tényleg mindenki aktív kultúrafogyasztó. Nemcsak színházba, koncertre, képzőművészeti kiállításokra járunk rendszeresen, de magunk is részt veszünk a kultúrateremtésben, az alkotásban van kollégánk, aki kórusban énekel, más amatőr színházi társulatban játszik, és olyan is akad, aki ír” – sorolja Légrádi Gergely, miért is alapvetés a cégnél a mecénási hozzáállás. „Számunkra nem is kérdés, hogy támogassunk különféle társadalmi és civil ügyeket, illetve a kultúrát.

Hogy miért? Egyszerű: mert adni jó.

Emellett pedig úgy gondolom – és hasonlóan vélekednek a kollégáim is –, hogy aki abba a szerencsés helyzetbe került, hogy adhat, annak kötelessége visszajuttatni a köz, jelen esetben a kultúra javára. Ettől pedig mi magunk is épülünk, többek leszünk. A támogatással ugyanakkor igyekszünk nem kérkedni, viszont

büszkén mesélünk róla, ha kérdeznek minket.”

A kultúra támogatása közösségi döntés az Oppenheimnél. Nem tétlenkednek a társadalmi szerepvállalásban – támogatnak például vérellátó, illetve gyermekek étkeztetésével foglalkozó szervezeteket –, ahogyan a kultúra támogatásában sem. „Gyakran előfordul, hogy egy-egy kolléga állít be úgy, hogy megismert valamilyen társulatot, kezdeményezést, ami támogatást érdemelne. Ilyenkor szervezeti szinten döntünk a támogatásról, és ha még úgy is alakul, hogy az Oppenheim mint cég nem tud a jó ügy mellé állni, akkor a kollégák magánemberként pártfogolják azt.”

Több kőszínház és független társulat támogatása mellett az Alapítvány a Magyar Színházakért szervezetet például munkájukkal is segítik, miközben az alapítvány támogatásában több kollégája is tevékeny részt vállal. Légrádi Gergely egyébként sem élhet kultúra nélkül, maga is szépíró (eleddig négy kötete jelent meg), szobáját több kollégája is csak „PIM2”-nek hívja, a falakon – gyermekei alkotásai mellett – eredeti nyugatos kéziratok, festmények, grafikák, színlapok díszelegnek. „Nagy kedvencem Mrožek Tangójának 1984-es bemutatójának plakátja, Gobbi Hilda, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Páger Antal aláírásával. Mellette Molnár Ferenc Liliomának 1948-as plakátja.” A 2019-es év meghatározó kulturális élményére így emlékszik: „A szombathelyi Weöres Sándor Színházban nemrég láttam Hamvai Kornél darabját, a Márton partjelző fázikat, Jordán Tamással a főszerep-

ben. Az elmúlt évtizedek egyik legizgalmasabb drámaszövege, Jordán brillírozik a darabban. Az a fajta előadás, amely közben legszívesebben szünetet kérnél, hogy elgondolkodhass a hallottakon; ami még sokáig veled marad. Egy felvonás, kétosztatú nézőtér. Alig várom, hogy újra láthassam, ám ezúttal a másik oldalról. Könyvben pedig (itt hos�szan elgondolkodik Gergely) Szilasi Lászlótól a Luther kutyái volt a meghatározó, olyan mű számomra 2019ben, amely elolvasása után már nem lehet ugyanúgy élni.”

A jövőben a legfontosabb terv, hogy az Oppenheim aktív részese maradjon a kultúratámogatásnak. „Legalább annyit, mint eddig, ha lehetőségünk van rá, még többet – szeretnénk minél többet áldozni a kultúrára, mind az Oppenheim színeiben, mind pedig magánemberként.”

A kultúra melletti elkötelezettségük jele, hogy a kezdetektől támogatják az Art is Businesst. „Bátor, innovatív és izgalmas kezdeményezésnek tartottuk, olyan szellemiséggel, ami azonnal meggyőzött minket. Nem egy hideg Excel-tábla alapján döntöttünk, amikor igent mondtunk a támogatásra. A megtérülést ugyanis nem számokban mérjük. Lapszámról lapszámra sok értékes kulturális szervezetet, művészt ismertünk meg, illetve örömmel láttuk a hozzánk hasonló cégeket és magánmecénásokat, akiknek ugyanúgy fontos a kultúra, mint nekünk.”

21

Több mint nyomda SZERZŐ: SEBŐK VIKTÓRIA

Siklósi Kelemen, a GRAVUS innovatív nyomda tulajdonosa szerint az Art is Business magazinon keresztül fejleszteni lehetne az emberek érzékenységét a kultúra iránt.

Siklósi Kelemen 2014 áprilisában, egy szerencsés találkozásnak köszönhetően másodmagával alapította a GRAVUS-t. A vállalkozás létrehozásával az volt a céljuk, hogy egy újfajta dimenziót nyissanak az emblémázás, a jelölés és a designtermékek piacán, s egy kicsit többet adjanak hozzá a megrendelésekhez, mint amit egy átlagos nyomda adhat. A GRAVUS előtt már sok évet töltöttek el mindketten a kreatív ipar: egyikük mint gyártó, stúdióvezető, másikuk pedig mint befektető és megrendelő, tehát jól ismerték mindkét oldal elvárásait. „Láttuk, hogy egyre erőteljesebb igény van egy olyan innovatív jelöléstechnikai cégre, amely segíti a kreatív embereket” – magyarázza Siklósi Kelemen. A GRAVUS tehát lehetőséget ad a kezdő tervezőknek és grafikusoknak, hogy megfizethető áron készíttethessék el termékeiket, ötleteiket, de sokmilliós megrendeléseket is probléma nélkül tudnak teljesíteni.

Széles körű gépparkjuknak köszönhetően a kreatív névjegyektől a gravíro22

zott tárgyakon át a nagy promóciós megrendelésekig szinte minden területen helytálltak már.

Nyár óta folyamatos változásban és fejlődésben van a cég: a közelmúltban ugyanis tulajdonosváltás történt, és új partnerrel folytatják tovább. Januártól pedig új telephelyre költöznek.

Az újabb igények kiszolgálása miatt igyekeznek olyan gépekkel fejleszteni a már meglévő infrastruktúrát, amelyekkel a többi nyomda nem rendelkezik.

HASONLÓ VILÁGLÁTÁSSAL

Miután nem hagyományos nyomdaként funkcionálnak, hanem gyakran foglalkoznak gyártástervezéssel is, szinte minden területről vannak ügyfeleik. „Dolgozunk divattervezőknek, sportszövetségeknek – például szokatlan módon érmek készítésével is foglalkozunk –, a digitális iparban tevékenykedő nemzetközi cégeknek, a HR szakmának, kulturális csoportoknak, zenészeknek, illetve nagyon sok kreatív designer keres meg bennünket” – sorolja Siklósi Kelemen. Hozzáteszi, hogy mivel az Art is Business magazin tulajdonosával, Balogh Mátéval hasonló a világlátásuk, régóta gondolkodtak abban, hogyan hozhatják össze az üzlet és a kultúra világát. A magazin létrejöttével ez a terv megvalósulni látszik, hiszen a GRAVUS végzi az újság nyomdai munkálatait. „Alapvetően

világéletemben kultúrakedvelő voltam, akár irodalomról, akár színházról, akár zenéről volt szó. Sosem elégített ki a hétköznapi tömeggyártás, mindig az hozott lázba, ha valami többet tudtam minőségben hozzátenni a világhoz” – emlékezik Kelemen. A vizuális kultúra és a vizuális design-tervezés pedig összekapcsolódott számára.

Mint mondja, a GRAVUS-on és a magazinon keresztül szeretné valamilyen formában fejleszteni az emberek érzékenységét. „Nem található olyan kulturális magazin a piacon, amelynek a fókuszában az üzleti világ áll, az Art is Business esetében azonban éppen ezen van a hangsúly, ezért kitűnő eszközt látok benne arra, hogy segítse az üzlet és a kultúra egymásra találását és összefogását” – fűzi hozzá.

GRAVUS NYOMDA

A GRAVUS öt éve jött létre. Cégvezetője, Siklósi Kelemen a cégalapítás előtt hét évig egy nyomdászati cégnél dolgozott. A GRAVUS küldetése, hogy több legyen, mint egy hagyományos nyomda, ezért eszközparkját folyamatosan bővítik. Az ügyfeleik között divattervezők, sportszövetségek, kulturális csoportok és zenészek is megtalálhatók. 2019 nyarán részleges tulajdonosváltás történt, modernizálják az infrastruktúrát, januártól pedig új telephelyre költöznek.

KAPU A KULTÚRÁHOZ SZERZŐ: SEBŐK VIKTÓRIA

Kemecsei Attila és Vörös Gergely, a Jaguár Média Kft. vezetői számára az Art is Business magazin egyfajta kaput jelent, amelyen keresztül a kultúrához kapcsolódhatnak.

Középiskolai osztálytársak voltak.

A gyerekkori ismeretségből nagyon szoros barátság alakult ki. Gergely az online médiában jutott fel magas szintre, Attila pedig a bankszektorban huszonévesen már középvezető volt, ahonnan átkerült a médiába, és az RTL Klubnál lett üzletfejlesztési menedzser. „2011-ben jött a lehetőség, hogy alkothassunk valamit közösen, és megvalósíthassuk a pár évvel korábban már kitalált koncepciónkat” – meséli Kemecsei Attila. Szerencséjük volt, mert abban az időben találták meg őket a televíziós ügynöki munkák, amelyekből a befolyt összegeket online média-adatbázis építésébe forgatták vissza. Mára a három legnagyobb magyar, online direkt marketing médiacég közé tartoznak, és cégcsoporttá nőtték ki magukat. Emellett további két-három üzleti vállalkozást működtetnek.

A SPORT ÉS A KULTÚRA A CSAPATÉPÍTÉS ESZKÖZE

„A Jaguár Média Kft. indulásakor egyértelműen eldöntöttük, hogy nem a hagyományos kisvállalkozói szemlélettel, hanem hosszabb távú gondolkodásmóddal építjük fel a céget” – veszi át a szót Vörös Gergely. Fontosnak tartották, hogy mindenki jól érezze magát az irodában. Igyekeztek jó szakembereket maguk köré gyűjteni, és kellemes munkakörnyezetet teremteni. Tudták, ha jól szervezik a munkafolyamatokat és a felelősségi köröket, akkor egy kel-

lemes környezetben igazán hatékonyan tud működni egy cég. Hisznek abban, hogy ez hosszabb távon kifizetődőbb, mint túlóráztatással, kizsigereléssel elégedetlenné, feszültté, fáradttá tenni a csapatot. Boldogabbak, ha kiszámíthatóbb a működésük és nyugodtan tudnak akár hosszabb pihenőre is menni. Alacsonyabb fluktuáció mellett kiszámíthatóbb a vállalkozás működése is. „A cégcsoportnál van olyan nap, hogy még munkaidőben elmegyünk közösen focizni a fiúkkal, a lányok pedig edzeni járnak közösen” – teszi hozzá Kemecsei Attila. Náluk ugyanis a sport a csapatépítés eszköze. A sport mellett pedig a kultúra a másik olyan terület, amely segítségével jó hangulatot tudnak teremteni. Úgy vélik, mind a sport, mind a kultúra összetartó erő – remekül ös�szehozza az embereket. Ha pedig egy munkahelyi atmoszféra kellemes, akkor a munkatársak ragaszkodóbbak lesznek, és sokkal hatékonyabban dolgoznak. Kemecsei Attila és Vörös Gergely vezetőként azt tartja szem előtt, hogy a csapat feltöltődve, hatékonyan tevékenykedhessen, ne pedig úgy maximalizálják a profitot, hogy kifacsarják őket.

Az utóbbi, rövidlátó gondolkodásmód visszaüt, és nem segíti a cégek hosszú távú üzleti épülését sem. Fontosnak érzik, hogy amikor együtt vannak, ne csak a testüket, hanem a lelküket is fejles�szék. Arra törekednek, hogy az átlagosnál magasabb érzelmi intelligenciával bíró szakembereket vegyenek fel, talán

ezért van fokozottabb igényük új impulzusokra, amelyekből táplálkozni tudnak.

Ezt a fajta többletet jelenti számukra a kultúra mint szellemi táplálék. „Az Art is Business magazinnal az egyik ügyfelünknél találkoztunk, és amikor beleolvastunk a lapba, megállapítottuk, hogy olyan minőséget és értéket képvisel, amelyre mi is építettük a cég szellemiségét. A magazin számunkra olyan kapunak bizonyult, amelyen keresztül bekapcsolódhattunk a kultúra misztikus világába” – hangsúlyozzák.

JAGUÁR MÉDIA KFT.

A Jaguár Média csoport az ország egyik legnagyobb, száz százalékban magyar tulajdonú, online direkt marketing médiavállalkozása. A cég eDM kampányok teljeskörű lebonyolításával foglalkozik 2011 óta, de az évek során számos új megoldással bővült a portfoliójuk. A harminc főből álló gárdában a huszonöt–ötven év közötti korosztály képviselői tevékenykednek. A cég alapítói Kemecsei Attila és Vörös Gergely.

Attila a bankszektorban a Budapest Banknál, majd a KDB Banknál dolgozott középvezetőként, ezután váltott a média területére, és az RTL-nél lett üzletfejlesztési menedzser. Gergely pedig az online médiában, az Origónál és a HVG-nél felelt az ügynökségi értékesítésért. A cégvezetés mellett mindketten a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatói.

23

A „szimbolista grafomán gasztromán”: Rubin Eszter SZERZŐ: HORVÁTH VIKTÓRIA

Barhesz című könyvének bemutatóján Rubin Eszter (jó értelemben vett) grafománságáról Para-Kovács Imre író, újságíró, rádiós műsorvezető – a szerző és a közönség derültségére – kedvesen tréfálkozva így fogalmazott: „…az a fontos, hogy vagy tehetséges legyen az ember, vagy nagyon jó dílere legyen. Ez a fajta hömpölygő próza csak így produkálható…”.

Eszternek két szenvedélye van: az írás és a főzés. Erről maga így vall: „Írni nehezebb, teljesen ki kell kapcsolni a külvilágot, hogy rá tudjak hangolódni a történetre, hagyni kell, hogy beszippantson, ugyanúgy, ahogy egy jó könyv olvasásakor történik”.

Amint mondja, mindig is szeretett volna magafajta budai zsidó lány lenni, de valahogy mindig kilógott a fősodorból.

Ez valahol az idő tájt kezdődött, amikor tizenhét éves korában inkább kirúgatta magát a gimnáziumból, azért, hogy dolgozhasson: munkát vállalt egy kutatóintézet segédkönyvtárosaként, majd fiatal hajléktalanok átmeneti szállásán dolgozott tanácsadóként. Érettségi után végül mégis továbbtanult, és az ELTE Társadalomtudományi Karán szerzett diplomát. Ekkor már majdnem „magafajta zsidó lány volt”, de – mint ahogyan arról beszámol – megint jött egy „elhajlás”: a cukrásziskola. A cukrászképesítés megszerzése után enteriőrtervező végzettséget is szerzett, és hosszabb ideig volt egy családterápiás központ munkatársa.

A sokrétű életpálya és a személyes életesemények fájdalmai mind-mind tükröződnek a műveiben. Egyaránt fontos neki a zsidó identitás, a szimbolizmus és a gasztronómia. Ennélfogva a Rubin-írások műfaji szempontból sajátos „gasztroregények”, amelyekben a cselekményt zsidó kultúrtörténeti események és étkek színezik.

Regényíróként Marquez Száz év magánya és Szabó Magda családregényei hatottak rá a leginkább, de kiemelt jelentőségű olvasmányélményei között tartja 24

számon Esterházy Harmonia caelestisét, Jonathan Safran Foer Minden vilángolját, Joyce Carol Oates Bellefleurjét és Isabel Allende Kísértetházát is.

Rubin első műve a Barhesz volt, ami 2012-ben jelent meg, s amelyet 2016ban átdolgozva újra kiadtak – a digitális műfaj kedvelői e-könyv formában is olvashatják. Eszter regénycímei minden alkalommal nagyon erős hívószók.

A címadó szó jelen esetben a zsidó konyha péksüteménye: kelt fonott kalács. „Nagyon ösztönösen íródott, erős érzelmi hatásokkal, egyfajta hosszú szabadversként” – emlékezett a szerző a kötet keletkezésére. Eszter ebben a műben kisfia halálát dolgozta fel. Mautner Zsófia gasztroblogger így írt róla: „Úgy hiányzott ez a könyv a mai palettáról, mint flódniból a mák. A regényben az egész élet benne van, nevettem, sírtam, aztán főztem és ízleltem, miközben olvastam.”

A Barhesz sikerét mutatja, hogy Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja előadásában monodráma készült belőle.

Az első kötet folytatásaként született meg az egymáshoz kapcsolódó tárcákból álló Bagel, amely 2016-ban látott napvilágot nyomtatásban és e-könyvként. A cím – az első kötetéhez illően – egy lengyel zsidó bevándorlók közvetítésével New Yorkban világhírűvé vált reggeli péksütemény neve.

Rubin Eszter harmadik könyve, az ugyancsak sokat sejtető című Árnyékkert az idén jelent meg. A családregény egy, a boldogságért vagy legalábbis a boldogulásért küzdő házaspár

történetét meséli el az 1980-as évek elejétől napjainkig: „Ez a kert a meg nem valósult álmok temetője, az álmoké, amelyhez a főszereplő Stark Gyuri olyannyira ragaszkodik, hogy mindent alárendel az illúziónak, amit látni szeretne.” A könyvismertető szerint a „sokféle olvasatot kínáló, sejtelmes hangulatú mű szimbólumokban gazdag, mágikus erejű szövegével a kortárs próza magával ragadó darabja.” Ahogyan Eszter vall róla: „a célom a felfoghatatlan felfokozása volt, ami túlmutat a racionális érzékelésen.” Gács Anna kritikus, esztéta tolmácsolásában a regény „főszereplői egy házasság, amit talán sosem kellett volna megkötni, egy ház, amelyet talán sosem kellett volna felépíteni, egy gyerek, akinek talán máshova kellett volna születnie, és mindazok a szerelmek, házak, gyerekek, amik és akik sosem válhattak valósággá.” A megírt történet megihlette a Con Spirito Kamarazenekart, amely Rubin Eszter szövegével ékesíti a Modern Walpurgis éji álom című Mendelssohn-oktettet. A választás oka az volt, hogy az Árnyékkert egyes részei is valahol a képzelet és a realitás határán lebegnek.

Magam – Vámos Miklóshoz hasonlóan – szeretek elidőzni egy-egy regény első és utolsó mondatán.

Hagyom, hogy külön-külön hassanak rám, és szabad asszociációkat teremtsenek, miközben az agyam a két mozaikból megpróbálja felrajzolni a történet keretrendszerét. Az önök fantáziájából ez a sor milyen képzettársításokat hív elő?: „Mint egy rózsadombi erkélyen nevelt szobanövényt.”

Láthatóvá tenni az értékeket SZERZŐ: CANJAVEC JUDIT

2002 szeptemberében klasszikus zenei portálként indult hódító útjára a Fidelio. hu – Zsoldos Dávid alapításában – zenei hírekkel, koncertnaptárral. A nyomtatott Fidelio Magazin egy évvel később, 2003 szeptemberében jelent meg, majd – Fidelio Súgó néven – egyesült az Est Súgóval. Később Fidelio Est lett, ma pedig már Fidelio Magazin néven ismerjük. Az elmúlt tizenhét évben többször is átalakult Fidelio jelenleg a hazai kulturális élet egyik legerősebb márkája.

Molnár Barbara 2016 októberében először a nyomtatott kiadvány főszerkesztője lett, majd idén szeptemberben a kiadó cég, a Programmagazin Kiadó Kft. ügyvezetését is rábízta az új tulajdonos, aki két éve vette meg a lapot. Szerinte a leglátványosabb fejlődés három-négy évvel ezelőtt történt, amikor megerősödött az online felület, ami ma már olyan látogatottságú, mint a nagyobb hírportálok kultúrrovata. Az online rész magazinos, ajánlókkal, interjúkkal, kritikákkal. A nyomtatott, ingyenes magazinnak a programrész a fő váza, s ehhez csatlakoznak interjúk, ajánlók. A print havonta, 30-40 ezer példányban jelenik meg, s az online oldalon havonta 400 ezer közeli a látogatók száma.

Amikor Barbara csatlakozott a csapathoz, a Fidelio pont azt az időszakát élte, amikor már hangadóvá kívánt válni. „Az akkori ügyvezetővel beszélgettünk, hogy mennyire népszerűek azok a kiadványok, amelyek a legbefolyásosabb vagy leggazdagabb embereket »listázzák«. Arra gondoltunk, kellene valami hasonlót csinálni, ami a kultúrához kapcsolódik” – emlékszik vissza. „Így született meg 2017-ben a Kult50, ami nem csupán kiadvány, hanem program is, amellyel minden évben ötven jelentős hazai alkotó, kulturális szereplő munkásságát ismerjük el.

Fontos volt, hogy olyan embereket is

bemutassunk, akiket nem biztos, hogy ismer a közönség, viszont nélkülözhetetlen a munkájuk. Így kerültek be háttérben alkotó művészek is.” Barbara úgy gondolja, a projekt jelentős lépés volt a Fidelio életében.

Amikor küldetéstudatukról kérdeztem, így felelt: „Az újságíró – bármilyen területen is dolgozik – nincs jó helyen, ha csak bemegy és elvégzi a munkáját. A kultúrában nem mindenki lottó ötössel kerül porondra. Vannak nagyon nehéz helyzetben lévő produkciók, társulatok, művészeti ágak, és akiket ebben a közegben látunk, azoknak a saját életük a küldetéstudatuk. Nekünk pedig az egyik missziónk éppen az, hogy megmutatjuk őket. Ettől függetlenül, ne legyünk farizeusok, a Fidelio piaci vállalkozás, a piacról kell megélnie. De a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást!”

Igen, a piac. Óhatatlanul fölvetődik, vajon mennyire nehéz a befektetői réteggel is megértetni, miért fontos a kultúra támogatása. „Azt kell tudatosítani, hogy a kultúra minden. Ahogy beszélgetünk egymással, ahogy élünk, közlekedünk. A kultúra nem csak szórakozás: beépül a mindennapokba. Azok az emberek, akik olvasnak, színházba járnak, a kultúrával foglalkoznak, bizonyos helyzetekben nyitottabbak a világra.”

Az első Art is Business díjakhoz csatlakozott a Fidelio Magazin: „Mű-

vészek a művészekért” elnevezésű különdíjjal szeretné elismerését kifejezni a legelhivatottabbaknak. „A Kult50 kapcsán már korábban is felmerült olyan emberek neve, akik nem feltétlenül művészek vagy művészi produktumot hoztak létre, ám sokat tesznek a művészetért. Arra gondoltunk, fontos lenne őket is megmutatni. Olyan emberekről van szó, akik a saját zsebükbe nyúlnak, így támogatnak, vagy visznek valamit, ami társadalmilag értékes. S ők sokszor szinte láthatatlanok.”

Mert feladatuknak érzik, hogy láthatóvá tegyék az értékeket. „Megmutatni, mi milyen értéket képvisel, miért fontos, hogy színházak elmenjenek gimnáziumokba prevenciós drámapedagógiai órákat tartani, vagy olyan helyekre elvinni a kultúrát, ahol sokszor még áram sincs.”

Szerencsére úgy tűnik, ez egyre többeknek fontos – amit a folyamatosan emelkedő olvasottságuk is mutat. „A 400 ezres látogatottságunk kicsit más platformra helyez minket” – mondja. – „Most innen kell továbbmenni, ami egyre nagyobb felelősség. Arra figyelni, miről szólunk, mit képviselünk, mit mutatunk magunkról. Megtartani a látogatottságot, megerősíteni a pozíciónkat és bővíteni a tartalmakat – a következő évnek ez a legfontosabb feladata.”

25

BRANDÉPÍTÉS EGY MEGÚJULÓ MÚZEUMBAN SZERZŐ: SZAKSZON RÉKA FOTÓ: KARDOS JUDIT

Nem könnyű a dolga egy közel kétszázhúsz éves múzeumnak, ha egyszerre szeretne a hagyományokra építeni és a XXI. századi kulturális élet meghatározó szereplője lenni, miközben célja a magyar társadalom minél szélesebb rétegének megszólítása. Varga Benedekkel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával megújulásról, támogatókról és sikerekről beszélgettünk – nem messze a múzeum dísztermétől, ahol december 17-én az Art is Business Díj átadójára kerül sor.

26

A múzeum megreformálása, a brand újrapozícionálása fontos célkitűzés volt az elmúlt években. Hol tart most a folyamat?

A Magyar Nemzeti Múzeum megújulása részben a kiállításokban, részben az intézmény egyéb programjaiban mutatkozik meg. Gyűjteményeinkben világhírű régészeti leletek, a magyar történelem és művelődéstörténet felbecsülhetetlen értékű kincsei találhatóak, miközben a Nemzeti Múzeum képzési és módszertani központként, régészeti és örökségvédelmi koordinációs központként és restaurátorközpontként is működik. Kiállításainkat és programjainkat többek között erre az alapra tudjuk felépíteni. Világszerte egyre fontosabb irány, hogy interaktív elemeket építsünk be a tárlatokba, fejlesszük a múzeumparticipációt, vagyis minél jobban bevonjuk a közönséget. Emellett jóval több kiállítást rendezünk, mint korábban: évente három-négy nagyobb, valamint nyolc-tíz kisebb kiállítás kap helyet a múzeum épületében. Ennek is köszönhető, hogy sokkal láthatóbb lett a múzeum úgy,

hogy közben mindenkihez szól. A Nemzeti Múzeum számára ugyanis központi kérdés, hogy a teljes magyar társadalmat megszólítsuk, függetlenül attól, hogy a látogatóink hány évesek, hol laknak, milyen a műveltségi hátterük vagy milyen értékviláguk van. Hiszen éppen abban áll a múzeum küldetése, hogy közös értékrendszert teremtsünk meg és közvetítsünk. Így lehetünk a nemzet múzeuma.

Hogy érik el a különböző célcsoportokat?

A Nemzeti Múzeum hagyományosan erős abban, hogy az iskoláscsoportok, a gyerekes családok és a nyugdíjasok rendszeresen felkeresik. Ez részben abból a nosztalgikus élményből fakad, hogy a múzeum 1848-ban – többek közt Petőfinek és Jókainak köszönhetően – bekerült a modern magyar nemzet ikonikus helyszínei közé.

Amikor három évvel ezelőtt átvettem az igazgatói posztot, fontos volt számomra, hogy azokat a fiatal felnőtteket is meg tudjuk szólítani, akik önállóan döntenek programjaikról. Társművészeti vagy, ahogy újabban mondják, játékosított programjaink, rendhagyó tárlatvezetéseink hatására az utóbbi egy-két évben ebben egyre többen keresnek fel bennünket közülük.

A kisgyerekes családok számára ugyancsak új programokat kínálunk. Nemrégiben újítottuk meg a családi felfedező hátizsákokat, amelynek segítségével a szülők és a gyerekek kutatócsapatként fedezhetik fel a múzeum kincseit. Mindez természetesen csak néhány kiemelt célcsoport, összetett kommunikációs stratégiánkkal az online és az offline térben egyaránt dolgozunk.

Tavasszal ért véget a Múzeumkert felújítása. Miért lett a kert a brandépítés fontos eleme?

A múzeum életében alapvető fontosságú a környezet. Az 1850-es években kialakított park helyreállításával Európa egyik legszebb városi kertje jött létre: kuriózumnak is számít, hiszen ilyen típusú gazdag növényzettel nem igazán találkozunk a nagy múzeumok körül. Újra megnyitottuk a kaput a Múzeum utca felé, és építettünk két új kaput a Pollack Mihály tér felé, így teljesen átjárható lett a park, közlekedésre is lehet használni. Októberben utolsó simításként megnyílt A Pál utcai fiúkhoz és a Magyar Nemzeti Múzeum történetéhez köthető játszótér is, így egyre többször gyerekzsivajjal telik meg a park.

A megújulás együtt járt egy vizuális arculatváltással is.

Az új arculatunk legfontosabb elemeként egy letisztult logónk született, ami jól illeszkedik a Múzeumkert és a múzeum belső

tereinek hangulatához: tartózkodó eleganciával, kifinomultan fogalmazza meg azt a mondanivalót, amit a Nemzeti Múzeum tükrözni szeretne magáról. Ráadásul a logó alapváltozata azzal a betűtípussal készült, amivel a Nemzeti Dalt szedték annak idején.

A hazai célközönség elérése mellett a külföldi szerepvállalás erősítése is a múzeum célkitűzései közé tartozik.

Miért fontos ez?

Minden országos intézmény számára kiemelt feladat, hogy nemzetközileg is pozicionálja saját magát, hiszen ezáltal pozicionálja az országot. A kihívás, hogy hogyan tudjuk bemutatni a múzeum gyűjteményeit, mondanivalóját, a magyar tudományosság eredményeit minél szélesebb nemzetközi környezetben. Arra törekszünk, hogy újrapozicionáljuk a múzeumot Európában és a világban, és olyan kulturális produkciókat hozzunk létre, amelyek a világ különböző pontjain felkeltik a figyelmet a magyar történelem és kultúra, a Kárpát-medence régészete iránt.

Milyen eredményeik vannak a nemzetközi színtéren?

Egyre több külföldi kiállítással büszkélkedhetünk. Az utóbbi három évben többek között Pekingben, Sanghajban, Hszianban, Washingtonban, New Yorkban, Rómában, Münchenben, Varsóban, Jarosławban, Ljubljanában, Pozsonyban és Tiranában mutattunk be kiállításokat gyűjteményeinkből. Az elmúlt évek egyik legsikeresebb vállalkozása a kínai turnénk volt: 2,7 millióan látták a kiállításunkat Kína négy városában másfél év alatt. A kiállítás témája a magyar arisztokrácia fényűző élete volt a XVIII-XIX. században, tehát a magyar történelem egy sajátos aspektusát mutattunk be a Távol-Keleten. Szerettük volna ugyanakkor, hogy ez a téma minél jobban felkeltse a kínai közönség figyelmét, ezért Erzsébet királynét helyeztük a kiállítás középpontjába. Így lett a kiállítás címe „Sissi és a magyar arisztokrácia fényűző élete”.

Sissi neve nagyon jól cseng Kínában, sokan látták a királyné életét bemutató hollywoodi filmeket. Ráadásul, mint megtudtuk, Kínában kétmillió gyereket neveztek el Sissiről. A címadás hozzájárult a kiállítás sikeréhez. Az egyik helyszín a Tiltott Város, vagyis a pekingi Palotamúzeum volt, ahol mi voltunk a második európai múzeum a Louvre után, amelyet meghívtak.

De nagyon fontos volt a lengyel-magyar fegyverbarátságról szóló közös tárlatunk is Varsóban a Lazienki palotában.

Milyen lehetőségei vannak a forprofit szférának a múzeum támogatására?

A Nemzeti Múzeum sokrétű tevékenységének köszönhetően a forprofit szférának is rengeteg lehetőséget tartogat, amivel az utóbbi évtizedekben sajnos kevéssé élt az intézményt. Alapjaiban változtatnunk kell ezen, ezért egy olyan rendszert dolgoztunk ki, ahol a vállalatok és egyéni szponzorok is megtalálhatják a számukra érdekes kapcsolódási pontokat. A legnyilvánvalóbb lehetőség az időszaki kiállítások létrejöttének támogatása: látszik, hogy egyre több olyan kiállítást rendezünk itthon és a nagyvilágban, amihez megéri támogatóként csatlakozni. 2020 augusztusában nyílik a Seuso-kincset a világ más hasonló, késő római ezüstkincsleleteivel együtt bemutató kiállításunk, amely a világon elsőként értelmezi önállóan a késő római császárkori ezüstművességet.

A kiállításra ennek a műfajnak számos csúcstárgyát hozzuk el több mint tizenkét országból, Európa legrangosabb múzeumaiból. A széles merítésnek és a nemzetközi reklámkampánynak köszönhetően a kiállítás igazi blockbuster lesz, amivel a Seuso brand nemzetközileg is fel tud majd épülni, hiszen a mi kincsleletünk még ebben a körben is páratlan szépséget képvisel.

A kiállítások mellett más alkalmat is kínálnak a támogatásra?

A forprofit szféra olyan rendezvényeket is támogathat, mint a több mint két évtizede működő Múzeumok Majálisa, illetve az újonnan bevezetett komolyzenei Széchényi Fesztivál, ami a múzeumalapító gróf Széchényi Ferenc előtt tiszteleg.

Emellett hamarosan elindítjuk azokat a kampányszerűen hirdetett lehetőségeket is, amelyek egy-egy műtárgy örökbefogadását és restaurálását célozzák, vagy olyan ösztöndíjrendszer kiépítését szolgálják, amellyel az érdeklődő fiatalok a „jövő muzeológusaivá” válhatnak. Kiemelt céljaink között szerepel az is, hogy a nemzet múzeuma zöld múzeummá válhasson és ezzel környezettudatos intézménnyé alakuljon.

Hogy folytatódik a múzeum megújulásának folyamata? Mik a tervek a jövőre nézve?

A vállalati szponzoráció széles skálája mellett Baráti Kört, Mecénási Kört és egy soklépcsős Klubtagsági rendszert is működésbe fogunk hozni a következő évtől. A cél, hogy ne csak a kultúra fellegváraként, de a tartalmas és színes kikapcsolódás, a kulturális turizmus egyik fő célpontjaként is tekintsenek a Magyar Nemzeti Múzeumra – nemcsak a hazai, de a külföldi közönség is.

27

LÉPTÉKVÁLTÁSRA ÉS SZEMLÉLETVÁLTÁSRA VAN SZÜKSÉG A KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETBEN SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: EGRESSY ORSOLYA

Bérczi Linda kulturális programszervező, művészeti menedzser, képzőművészeti események kitalálója és megvalósítója.

Mindegy is, épp melyik sapkája van rajta, egy biztos, az általa vitt projekteknek azon túl, hogy művészettel kapcsolatosak, még egy közös nevezőjük van: kapcsolatot, hidat építenek a művészek és a közönség között.

28

Számos e-mail-címet használva, számomra bámulatos lendülettel, ugyanakkor precizitással viszi a projekteket, és még arra is ügyel, hogy ne keveredjen a kommunikáció. Vegyük sorra időrendben, hogy miket indított el!

Galeristaként kerültem a kortárs képzőművészet közelébe. Művelődésszervező szakon végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, majd az élet úgy hozta, hogy a G13 Kortárs és Modern Művészeti Galériába kerültem, először munkatársnak, később galériavezetőnek. Nagyon megviselt, amikor a galéria bezárt, fél évig távol tartottam magam minden művészeti eseménytől, aztán egy művész barátom meghívott a könyvbemutatójára azzal a felkiáltással, hogy „Linda, el kell, hogy gyere, mert neked is köszönhetem ennek a könyvnek a létrejöttét!”. Addigra én már egész máshol dolgoztam, de a könyvbemutatón úgy éreztem, hazatértem a valódi közegembe. Nem volt mit tenni, éreztem, hogy nekem a művészeti világban a helyem, úgyhogy nem sokkal azután (2012 októberében) elindítottam a Nyitott Műtermek Délutánját.

A galeristamunkából legjobban a műteremlátogatásokat szerettem; ahogy közelebb kerülsz személyesen a művészhez, úgy értesz meg párhuzamosan sok mindent a kontextusokból. Lehet persze könyvekből is tanulni, szakirodalmat olvasni, de a személyes kapcsolat teljesen más megvilágításba helyezi a műveket is. A Nyitott Műtermek programnak ez lett az alapja, a lehetőség megteremtése a közönség és a művész találkozásához, azon a helyszínen, ahol az alkotófolyamat zajlik. Egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a látogatók mennyire szeretik, hiszen mindig élmény betekinteni a kulisszák mögé, de meglepő visszajelzés volt, hogy a művészeknek is mennyi pluszt ad ez a program, a látogatók visszajelzése. Ekkor jöttem rá, hogy csak akkor leszünk láthatók és vonhatunk be olyan embereket, akik nem tartoznak a tág baráti-családi körünkbe, ha ezt „méretben” csináljuk.

A Nyitott Műtermek program kapcsán kiderült számomra, hogy milyen sok művésznek nincs műterme. Ez vezetett az L Art Open Studios (LAOS) Műteremház elindításához. Mielőtt meghirdettem a műterembérlési lehetőséget, körbenéztem, és azt tapasztaltam, a legtöbb hasonló műteremházban a tulajdonosok műalkotásért adnak műtermet, ami sok feszültséget szül. Műalkotást műteremért – első pillanatban remek alkunak

tűnik, hiszen a folyamatosan alkotó művésznek műtárgya van, pénze nincs.

A műtárgyat így is, úgy is elkészíti, jó esetben egy remek gyűjteménybe kerül és legalább műteremhez jut. De sok esetben elcsúsznak az arányok, nincs forintosítva, mi mennyit ér, és a nem tiszta viszonyból törvényszerűen rossz hangulat lesz. A kezdet kezdetén eldöntöttem: nálunk fizetni kell a műteremért és meghatároztam egy négyzetméterárat. Ha pedig vásárolni akartunk műtárgyat, megtettük. Tulajdonképp sajnáltam, hogy nem engedhetem meg magamnak a mecénásszemléletet, mert mecénás az, aki ingyen ad műtermet. Ez nem pénzkereseti forrás volt, a műteremház éppen eltartotta saját magát, ám végül közbeszólt az ingatlanpiac változása, érdemesebb volt eladni az épületet, és így vége lett ennek a korszaknak. Ön pedig itt kiszállhatott volna, hogy a szervezőképességét, nyelvtudását más területen kamatoztassa. Nem ezt tette, hanem az L Art Management keretében művészetmenedzselésbe fogott. Az L betű a keresztneve kezdőbetűje, tehát már száz százalékig saját és személyes projekt. Mi hajtotta?

Az, hogy segítsek a művészeknek. Az L Art Management úgy kezdődött (2014et írunk ekkor), hogy egy ismerősöm nyúzott, segítsek neki, s ha már belevágtam vele, másokat is elvállaltam. Kiállításokat szerveztem nekik, és eldöntöttem, menedzser leszek, de szembe kellett néznem egyrészt azzal, hogy Magyarországon a kortárs képzőművészetben még nem érett meg erre a helyzet, másrészt a személyes oldalával: nem vagyok jó sales-es, másutt vannak az erősségeim.

A menedzser nagyjából abban különbözik egy galériástól, hogy nincs állandó kiállítóhelye, de építi a művész brandjét és viszi a művek értékesítését.

Mik az erősségei?

A szervezőképességem, az ötleteim, hogy merek nagyot álmodni. Hogy nem adom fel, bármilyen nehéz is. És az, hogy általában rátalálok a megvalósításhoz vezető útra.

Mély szenvedélyt táplálok a magyar kortárs képzőművészet fejlődése és láthatóvá válása iránt, de mindig csak a következő lépésre koncentrálok.

Honnan ered ez a szenvedély?

Amikor az ember elkezd napi szinten művészekkel beszélgetni, egyre mélyebbre ássa magát a művészeti életbe, akkor az beszippantja és már nem elégíti ki a későbbiekben a felszínes small talk.

Hétköznapjaim része lett az értékteremtés, a lét értelmezéséről szóló beszélgetések, az alkotó közeg, s erről én már nem szeretnék lemondani.

Hogyan kezdődött a Budapest Art Week ?

Láttam külföldi példákat Berlinben és Bécsben, és 2015 végén az jutott eszembe, hogy az akkor már létező Gallery Weekend és a Nyitott Műtermek összekapcsolásával, ezek kiegészítésével létrehozhatnánk a Budapest Art Weeket, ami megmutatja Budapest egész művészeti életét. De itt már tudtam, a lelkesedés nem lesz elég, ezt pénz nélkül nem lehet megcsinálni. Úgyhogy kértem egy időpontot a BFTK igazgatójához, Bán Teodórához, pitch-eltünk egyet és rábólintott, bevett az ernyőjük alá.

A projektjeihez hogyan kér támogatást az üzleti világtól, illetve kap-e?

Ez az a terület, ahol bőven lenne hová fejlődni, sok a kiaknázatlan lehetőség.

Eddig az hajtott, hogy a semmiből valamit felépítsek, arra kellett az összes energiám, hogy összeálljon a struktúra.

A becsatlakozás az ernyőszervezetek alá – mint a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál vagy a Budapesti Tavaszi Fesztivál –, lehetővé tette ezt, de most az 5. Art Weekre készülve, át kell ezt gondolni. Ha van szenvedély és szándék valaminek a létrehozására, akkor viszonylag kis pénzből is csodákat lehet művelni. De most már a léptékváltás a cél. Aki érdeklődik a kortárs képzőművészet iránt, az tud a BAW létezéséről, sőt van egy kicsi, de stabil rajongótáborunk is, ám ahhoz, hogy felkeltsük a nagyközönség érdeklődését, illetve nemzetközi szinten hírt tudjunk adni magunkról, kéne egy nagy és látványos lépés.

A szintugrásra a cégek befektetésként is tekinthetnének, hiszen ha ideutazik ötezer külföldi a BAW hetében, – ami egyáltalán nem irreális cél – , és kifizeti a BAW-bérletet, az nekünk biztosítja a fennmaradásunkat, a támogató cégnek reklám, és ezek az emberek költenek Budapesten, vendéglátásra, szállodai szobára. A BAW hat napja alatt hetven helyszínen száz program valósul meg, ezt jelenleg kétfős stábbal organizáljuk, ami – lássuk be! – elég nagy kihívás, és hosszú távon nem fenntartható.

Kik támogatják most, és miként sikerült megnyerni őket?

Fő támogatónk a BFTK, nélkülük nem lenne Art Week. Az üzleti világból pedig

a B. Braun, akik elkötelezettek a kortárs képzőművészet iránt nemzetközi szinten is, és kiemelten kezelik a múzeumpedagógiát. Nekik köszönhetően mi is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, ami azért is fontos, mert ha egyszer elkapsz egy tinédzsert a legdurvább kamaszkorában, és meg tudod neki mutatni, mi a jó a kortárs képzőművészetben, akkor egy életre megnyertél egy embert. Ha egyszer van egy jó élménye, akkor hiába hagy ki akár éveket, könnyebb lesz őt behúzni felnőttként is.

A támogatásról általánosságban az a tapasztalatom, hogy mindig személyes kapcsolaton keresztül alakul, és akkor jön létre, ha a támogatót fűzi valami privát viszony is a képzőművészethez, például a nagyapja gyűjtött, az édesanyja szeretett kiállításokra járni és őt is elvitte magával, ilyesmikre gondolok. Nem csak pénz jöhet szóba támogatásként, előfordult, hogy tárgyi eszközöket, laptopot és projektort szerzett nekünk egy fundraiser, vagy mondjuk egy művészeti nyomda vállalta a kiállításunkra a fotók kinyomtatását.

Legújabb projektem a 2017-ben indult Budapest Art Mentor Program, amely egy képzés végzett, azaz szakdiplomával rendelkező képzőművészek számára. Itt azt a hiányzó tudást igyekszünk átadni, ami abban segít, hogy miként lehet művészként érvényesülni a világban. Ennek kapcsán gondolkodunk lehetséges új támogatási formákon. Olyan támogatókat keresünk, akik jobban bele akarnak látni a művészek világba, az alkotófolyamat közelébe akarnak kerülni, s akár egy éven keresztül személyesen támogatnának egy konkrét művészt úgy, hogy közben élő kapcsolatuk van vele.

Ahhoz, hogy egy művész alkotni tudjon, megfelelő térre és a műfajának megfelelő kellékekre van szüksége, festék-vászon vagy agyag, gipsz, bronz, véső, illetve fotósnak egy jó kamera nélkül esélye sincs alkotni, és mindez iszonyú sokba kerül. Sőt, képeznie kell magát, szakirodalmat kell olvasnia, múzeumokba, eseményekre kell járnia, külföldre is.

Ha valaki egy évig pártolja/támogatja egy művész életét, abból nagyon sokat visszakaphat, tanulhat belőle, s ez egy kölcsönösen előnyös kapcsolat, win-win helyzet lehetne. Őszintén hiszem, ha egy ember egyszer átéli, hogy az ő segítsége – ami ráadásul lehet, hogy neki nem is megterhelő – , mit tud adni lehetőségekben másoknak, akkor élete végéig örömmel segít.

29

Akkor se maradjon otthon, ha nem érti!

SZERZŐ: CANJAVEC JUDIT ENSEMBLE INTERFACE FOTÓ: LIMBO LANDER

A kétezres évek elején Bécsben, egy telt házas Ligeti-életműkoncert végén a közönség álló tapssal köszöntötte az akkor már tolószékben ülő, idős Ligeti Györgyöt, akit abban az időben Magyarországon egy átlagos zenehallgató csak alig ismert. Gryllus Samu diákként ott tapsolt a bécsiekkel, és közben azon gondolkodott, miért van ez így, és milyen milyen jó volna, ha a magyar kortárs zene és annak képviselői sokkal intenzívebben lennének jelen a közönség életében.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két zeneszerző, Gryllus Samu és Horváth Balázs, akik elkezdtek arról beszélgetni, hogy a kortárs zenei élet túlságosan bennfentes; létre kellene hozni egy olyan eseményt, amelyen a darabok előtt kis ismertetők keretében megmutathatnák az embereknek, miért jók és fontosak a művek. Így azok mindenki számára elérhetővé, befogadhatóvá válnának – hogy többé senki ne 30

érezze: ha nem érti azokat, maradjon inkább otthon.

2014 januárjára sikerült is összehozniuk az első zenei eseményeket. Így kezdte hódító útját az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál a FUGA, a Trafó, a BMC és a Zeneakadémia szervezésében.

A kezdeményezés kurátori közösségként indult: Samu és Balázs ös�szerakták a programokat és workshopokat tartottak hozzá. Az első fesztivál

négynapos volt, a második már hétre növekedett, a harmadik tíznapos, a negyedik kéthetes lett, az ötödik és hatodik pedig tizenhét napig tartott– de ezt a kurátorok már soknak találták, így a rendezvény 2020 januárjában ismét kéthetes lesz: január 7-étől 20-áig rendezik meg.

A kezdeményezéshez rengeteg intézmény csatlakozott: a Müpa Budapest, a CEU, a Színház- és Filmművészeti Egyetem, de sok program

lesz a Szimpla Kertben, a Lumenben és a Fonóban is. Új helyszín a Fészek Művészklub, a Francia Intézet, a MoME, a Vakok Iskolája Nádor terme és a Három Holló.

Az újzene százéves elnevezése németül Neue Musik, ahol az „új” szó nem melléknév, hanem a műfaj nevének része. A magyar nyelvben mégis legtöbbször két szóban írva láthattuk, míg például a korábbi korok historikus zenéjét jelző „régizene” kifejezést egy szóban kell. Samuék elhatározták, hogy a műfaj nevét ezentúl inkább így írják: újzene. Ezt a kifejezést az avantgárd zeneszerzői kezdték el használni, mert úgy gondolták, hogy műveik új élményt, új hangzást jelentenek, és nem próbálnak belebújni valami régi köntösébe.

Az Átlátszó Hang nevet a kurátorok azért választották, mert a fesztivál célja „átláthatóvá”, megérthetővé tenni az újzenét mindenki számára. Az esténkénti „beavató foglalkozásokon” a közönséggel együtt kiindulási pontokat, az adott mű világába nyíló ajtókat keresnek, amelyeket követve a hallgatók túljuthatnak az „érdekes zene” egzotikumán. A fesztivál neve ugyanakkor utal az olyan társművészetekkel való kapcsolódásra, ahol a vizualitás fontos része a kompozíciónak, így az átlátszó hang oximoronja ezt is kifejezi.

A 2020-as fesztivál kulcsfigurái a zeneszerzőnők lesznek. Irene Suchy osztrák zenetudós ötletéből született meg az az európai együttműködés – Németország, Szlovénia, Magyarország, és Ausztria részvételével, amely MusicaFemina International névre hallgat. Ugyanezen a néven január 8-án és 9-én a fesztiválon egy három részből álló szimpóziumot szerveznek. Ennek első része a Gender And Creativity In Music Worlds elnevezésű, angol nyelvű nemzetközi tudományos konferencia, tizennnégy ország kutatóinak részvételével. A második Hang-nem-váltás? címmel egy magyar nyelvű kerekasztal, ahol a meghívott vendégek között lesznek dalszerzők, zeneszerzők, újságírók – többek között Palya Bea, Süveg Márk Saiid és Vajda Gergely. A szimpózium harmadik része a Ladyfest Budapest Extra, magyar, lengyel és német underground elektronikus női zenészek közreműködésével, január 8-án este, a Három Hollóban.

Lesznek gyerek- és ifjúsági programok is, például a Liszt-kukacok

Akadémiája – Fiúhang, lányhang, avantgárd, pitypang címmel – január 11-én a Zeneakadémián. A hangok titkos élete címmel családi beatbox színházi előadást mutatnak majd be a Müpában. A Gardrób Csoport Lilla és Tündérbogyó című hangszeres meseszínházi előadása óvodásoknak pedig január 18-án lesz a Nádor Teremben.

Soundpainting workshopot tartanak a Francia Intézetben Étienne Rolin zeneszerző vezetésével. A záróesten, január 19-én ifjabb Kurtág György lesz a szólista. Közösségi kamara-zeneszínház kurzusukat Multi-Music címen a finn Timo Kinnunen és Bali János tartják. Ennek bemutatója január 14-én a MoME TWO épületében lesz. Itt kerül sor a fesztivál egyik szerzői estjére is, Bali János műveiből Vespiary címen, míg a Modern Art Orchestra bigband január 18-án este a BMC-ben a 2018ban elhunyt zeneszerző, Melis László műveit játssza.

A fiatal zeneszerzőket és képzőművészeket tömörítő Hermina Alkotócsoport öt esztendeje minden évben megmutatja magát az Átlátszó Hangon. Január 7-én a FUGA-ban találkozhatunk velük: A hold fogat mos című kiállításuk finissage-a lesz a fesztivál legelső eseménye.

A zárókoncert január 20-án lesz – egy berlini elektronikus női fesztivállal, a Heroines of Sounddal közös szervezésben – a BMC-ben, ahol a Lux:NM zenekar lép föl. A két fesztivál két egymással összefüggő művet rendelt Varga Judit Erkel-díjas zeneszerzőtől.

A zárókoncerten a Berlinben júliusban bemutatott Anamorphoses 01 csendül föl. Varga Judit nevéhez fűződik majd a nyitókoncert is, ami január 9-én lesz a Zeneakadémián, ahol az Ensemble Interface előadásában lesz az ősbemutatója az Anamorphoses 02-nek.

A két mű egymással összefügg, párban vannak, de mégsem azonosak.

Január 13-án Fazekas Gergely zenetörténész, zenetudós tart előadást az egymással szorosan összefüggő darab-párokról a BMC könyvtárában.

Még aznap este föllép az Asasello Quartet is, akik két koncertet adnak: január 12-én este a CEU-n és 13-án este a BMC-ben. Az elsőn Illés Márton győri születésű zeneszerző vonósnégyesét játsszák másik két mű társaságában. Az idén harnincéves német NRW Kunststiftung, azaz az Észak-Raj-

na Vesztfáliai Művészeti Alapítvány négy magyar vonósnégyest rendelt fiatal zeneszerzőktől: Tornyai Pétertől, Solti Árpádtól, Balogh Mátétól és Varga Judittól. Ezek a művek hangzanak el 13-án este a BMC-ben.

Január 10-én Frauke Aulbert operaénekesnő szólóestje lesz a Müpában.

Ez a koncert is különlegesnek ígérkezik, hiszen a művésznő klasszikus énektechnika mellett számos tradicionális és urbánus vokáltechnikát ismer: tud beatboxolni, szenzorokkal dolgozik. Ettől a mozgásából fura elektrozenei hangokat hoz létre. Műsorára olyan szólódarabokat válogatott össze 1960-tól 2019-ig, amelyek az énekhang új használata szempontjából mérföldköveknek számítanak. A koncert első részében Barta Márk fiatal zeneszerző lép föl szólóban. Márk sok film-és színházzenét írt, emellett kétszeres magyar beatbox bajnok. Rubik Ernő zeneszerző a koncert előtt egy órás beatbox workshopot tart minden érdeklődőnek.

Izgalmasnak ígérkezik Szigetvári Andrea művének ősbemutatója is.

Andrea a Zeneakadémián az elektronikus zeneszerzés szak vezetője, aki a MusicaFemina International program felkérésére komponált új művet Voice Twist néven szóló énekhangra, nyolc csatornás elektronikával. Ezt hallhatjuk az UMZE koncertjén január 17-én a BMC-ben, ahol a MusicaFemina program nemzetközi kiírására érkezett pályaművek közül két fiatal zeneszerzőnő, Ivana Radovanovic és Jee Young Yoo műveivel is megismerkedhetünk.

Január 11-én egy különös osztrák crossover együttes, a Studio Dan lép föl a Trafóban. Január 15-én az Új magyar művek hangversenyciklusának lesz egy – csak zeneszerzőnőket felvonultató – eseménye a Fészekben. Vendégük lesz az amerikai Longleash trio, amely nevét a CIA egyik kortárszenét is érintő műveletétől kölcsönözte. Mindezek mellett, a fesztivál helyszínein kiállításokat és filmvetítéseket is találhatunk a gazdag programban.

A 2020. január 7-e és 20-a között, hetedszerre megrendezett Átlátszó Hang sokat tesz az újzene megismertetéséért, s elkötelezettségüknek köszönhetően a mai magyar zeneszerzők munkáit jobban megismerheti a budapesti, illetve a szélesebb körből érkezett közönség.

31

SZABÓ GYÖRGY:

„A művészeti és a vállalati szféra határmezsgyéje összeér”

SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA FOTÓ: NAGY GERGŐ

A Trafó alapítója, menedzser-igazgatója, művészeti vezetője a külföldi és a hazai kortárs táncvilág megismertetését és dialógusát tartja a legfontosabb feladatának. A független magyar előadó-művészet bemutatása és a nemzetközi együttműködések elősegítése céljából fogalmazódott meg benne 2008-ban a dunaPart Kortárs Magyar Előadó-művészeti Platform gondolata. A magyar kortárstáncban rejlő értékek újszerű megközelítéséről beszélgettünk.

Mitől trendi manapság a kortárs tánc?

Milyen aktuális trendek vannak?

A kortárs tánc jelentős része improvizáció, ami valójában az önmagunkban való kutatást jelenti. Önismeret, identitás szempontjából hihetetlen előnyük van azoknak, akik ezt a műfajt művelik. Mostanában kezd megint előtérbe kerülni a formális tánc, amelyik a testre, a mozgásra helyezi a hangsúlyt. Ennek egyik fő iránya a minimalizmus, ahol a moz32

dulatok ismétlődése finom strukturált változtatásokban halad előre, a mai kornak megfelelő, aktuális zenékkel, elképesztő energiákkal. A másik irányzatot a narratív, egyfajta történetet, eseményt, szemléletet feldolgozó produkciók képviselik. Manapság tapasztalható elmozdulás a nagyobb narratívák felé, várhatóan többeket fog ismét vonzani, nagy tömegek számára is élvezhetőbbé válik a kortárs tánc. A valóság kérdéseinek fel-

vetése, elemzése által a néző olyan összefüggésekhez juthat el, ami beindítja a fantáziáját, magára ismer, másképp látja a világot, amiben él.

Milyen állapotban van jelenleg a magyar kortárs tánc anyagilag, ismertségben, társadalmi beágyazottságban?

Változatlanul alulfinanszírozott helyzetben van. Minden alkotónak, társulatnak fontos lenne a vidéki megjelenés, ami jelenleg hiányzik. Sokkal

több nyilvánosságra lenne szükség, hogy erősíthessük a társadalmi kapcsolatokat. A kortárs tánc jelenleg fél lábbal külföldön, fél lábbal itthon működik. Sokkal gyakoribbak a külföldi sikerei, mint régebben, de erre most nem figyelnek fel idehaza. Hód Adrienn, aki már többször is meghívást kapott az egyik legrangosabb nemzetközi táncszemlére, az Aerowavesre, legutóbb Brémában készített egy nagy sikerű koprodukciót, Molnár Csaba a koreográfusként és táncosként is jegyzett Nyúzzatok meg! című előadással letette a névjegyét, óriási sikerrel játszottuk sok alkalommal a Trafóban, járja vele a világot. Mészáros Máté évekig Belgiumban táncolt, készít műveket itthon és külföldön; Góbi Rita, Fehér Ferenc, Fülöp László koreográfiái is nagyon kelendőek külföldön.

Támogatás szempontjából milyen kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a hazai kortárs táncban, ami érdekeltté teheti a vállalatokat, a forprofit cégeket, hogy egy-egy alkotó vagy produkció mellé álljanak?

Innovatív, kísérleti műfajról lévén szó, leginkább innovációs profillal rendelkező, progresszív szemléletű cégek számára lehet vonzó, amelyek az egyéni utat, stílust, látásmódot és minőséget értékelik. A kortárs tánc alapja a kísérletezés – hosszabb folyamat eredménye, amíg ezek a kísérletek beérnek. És amit beletesz a művész, az működteti, attól válik értelmezhetővé, és talál referenciákra a közönségben. Mindemellett a terület célja, hogy egyre több olyan produkció szülessen, valamint olyan alkotó fejlődjön ki, ami a nagyközönség számára is értelmezhető, sikeres.

Tematikailag milyen fontosabb kapcsolódási pontokat tart elképzelhetőnek az üzleti szféra és a táncszcéna között?

A tánc nyelv nélkülisége révén nemzetközileg tud valamit képviselni.

Azok a vállalatok, amelyeknek fontos a nemzetközi jelenlét, támogathatnának turnékat. Egy példával élve: az indiai származású Akram Khan angol társulatát egy francia útépítő cég támogatta. Amikor nálunk is felléptek, ez a Magyarországon is működő cég beszállt a támogatásba. Tematikailag sokfajta produkció születik, éppúgy foglalkoznak a kö-

zösség, az összetartás erejével, mint a világ szélesebb összefüggéseivel, belemennek specifikus problémákba is, amelyek egyes cégek számára érdekesek lehetnek. Az egészséges életmódtól a női témákon át a modern technológiákig számos terület kínálkozik szponzorációs lehetőségnek, ami hosszú távon erősítheti a cégek progresszív imidzsét, vagy hozzájárul a társadalmi felelősségvállalás gondolatához. A Tünet Együttes például érzékeny társadalmi, női témát képvisel mostani előadásukkal.

Elképzelhetőnek tartanám olyan cégek társítását, amelyek higiéniás vagy kozmetikai termékekkel foglalkoznak.

Az utóbbi három év legnagyobb sikerű táncprodukciója, Az éjszaka csodái a technológiával foglalkozik. A Frenák Pál produkciók közönségét a harminc–negyvenöt év közöttiek alkotják.

Ez a jól kereső korosztály potenciálja lehet egy nyitottabb gondolkodású, minőséget képviselő cégnek. A vállalati szféra közösség- és menedzserfejlesztéséhez is hozzájárulhat ez az alkotói kör. Egyre több olyan táncossal, koreográfussal találkozom, főként külföldön, akik improvizációt tanítanak vagy improvizáltatnak a vállalati szférában is. Cégekhez hívják őket, hogy táncolni tanítsák az alkalmazottakat, attitűd- és közösségfejlesztésben vállalnak szerepet felkérésekre. A kortárs táncban meglévő erőteljes kreativitás összekötődik a cégeknél szükséges kreativitással.

Emellett egyre több művészt kérnek fel menedzsmentfejlesztési folyamatok irányítására is. A művészet és a vállalati szféra határmezsgyéje praktikus módon összeér, elsősorban a korszerű vezetésű vállalatoknál.

A művészetben lévő kreatív szemléletet megismerésével fejlesztik saját gyakorlatukat.

Nemzetközi kitekintésben hogyan néz ki ennek a művészeti ágnak a támogatása, és ebből mi ültethető át a hazai viszonyokra?

Ez nehéz ügy. Az USA-ban, de mindinkább Angliában is a társulatok egyre komolyabban rászorulnak a fundraisingre, a személyes hozzájárulásokra (donation). Ezzel szemben, teljesen érthetően, nálunk kevésbé érzékenyek az emberek erre, hiszen az adóból már fizettek érte, sőt jegyet is váltanak rá. A tao kive-

zetésével a szponzoráció lényegében eltűnt a területen. Szerintem idő kell, mire ismét felépül Magyarországon a szponzoráció. De erről sok információm nincs.

A Trafót hogyan érintette a tao megszűnése?

Intézményi szinten visszakaptuk az államtól a taotámogatást. A kortárs szférába viszont az összeg jelentős része nem került vissza. Ez bennünket is súlyt, mert azok a függetlenek, akikkel dolgozunk, komoly forráshiánnyal küszködnek. Így közülük számosan külföldön keresnek kiutat ebből a helyzetből, amennyiben plusz forrásra nem találnak.

A kortárs előadó-művészet hazai központjaként, legfontosabb befogadóhelyeként mennyiben tudják felvállalni a független alkotók és társulatok menedzselését, nemzetközi porondra lépését?

Azért hívtuk létre a kétévente megrendezett dunaPart-Kortárs Előadó-művészeti Platformot, hogy a hazai kortárs szakma verbális és nonverbális produkciói egyaránt külföldi piachoz és lehetőséghez jussanak. A Trafó az idén nagyjából tízmillió forinttal járult hozzá a költségekhez, a többit összepályázzuk, de finanszírozót keresünk, mivel ez számunkra túl nagy teher. Egyébként Európában mi voltunk az elsők egyike, akik egy platformon belül mutatják be a független kortárstáncot és a színházat. Több száz külföldi szakembert, válogatót, európai hálózatok partnereit hívjuk meg, akik nyitottak Kelet-Európa felé. Örömteli, hogy az idelátogatók száma rendszerint meghaladja a száz főt, ami nagyon jó szám, egyben komoly elismerés!

A dunaPart 2008 óta fejleszti annak lehetőségét, hogy a magyar művészek külföldön is dolgozhassanak, koprodukciók, vendégjátékok jöhessenek létre. A dunaParton résztvevő külföldi és hazai szakembereknek módjuk nyílik arra, hogy behatóbban megismerjék a magyar kortárs táncot és magukat a művészeket is, amire az esemény alatt folyó szakmai és egyéni beszélgetések kiváló alkalmat adnak. Több fontos partnerünk van ebben a munkában: a Műhely Alapítvány és a Sín, valamint a terület színházai is aktívan részt vesznek benne, ami mutatja, hogy ez közügy.

33

Művészetek Völgye

HARMINC ÉVE A KORTÁRS KULTÚRA SZOLGÁLATÁBAN SZERZŐ: HORVÁTH VIKTÓRIA FOTÓ: IMHOF IVÁN

„Van egy hely már Európában, de még Magyarországon, ahol nyaranta tíz napig megfér egymás mellett mindenféle-fajta ember és mindenféle-fajta művészet (...) Van egy hely már Európában, de még Magyarországon, ahol az egy főre eső jóérzés évről évre gyarapodik” – mondta Galkó Balázs, a Völgy társalapítója és „ötletigazgatója” 2001-ben.

2020. július 17-e és 26-a között jubilál a Művészetek Völgye. A kultikus összművészeti fesztivál fennállásának három évtizede alatt nagy ívű fejlődésen ment keresztül: hat, egyenként néhány száz lakosú Balaton-felvidéki falu (Kapolcs, Vigántpetend, Taliándörögd, Monostorapáti, Öcs és Pula) nemcsak hazai, de világtörténelmet is írt. A kezdetben három-négyezer fős látogatói létszám az évek alatt több mint kétszázezerre duzzadt, ezzel párhuzamban a Völgy-események is sokasodtak: eleinte „csak” százszámra és csupán öt-hatféle műfaj programjait kínálta a rendezvény34

sorozat, jelenlegi arculatát azonban több ezer „hagyományos” műsor és megannyi happening jellemzi.

A fesztivál megálmodói és „régi motorosai” közül már senki sem emlékszik arra, miért éppen a csiga vált a Művészetek Völgye jelképévé, ha úgy tetszik, totemállatává. Mindenesetre tény, hogy Kapolcs-szerte rengeteg lakott és lakatlan csigaházat találhatni; számtalan csigás műalkotás született a völgynapok jegyében; a falvak között Csigabusz közlekedett fesztiválidőben; és a huszadik Művészetek Völgye alkalmából Csiga-díjat is alapítottak. A különböző fajtájú, méretű

és színű csigák jól megférnek egymással és a völgylakókkal. Ősidők óta.

A legelső fesztiválra Kapolcsi Művészeti Napok néven került sor 1989-ben.

A rendezvények családias, meghitt környezetben zajlottak. A legtöbb fellépő az alapító és 2015-ig regnáló völgyigazgató, Márta István barátjaként, ismerőseként érkezett Kapolcsra, és pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül vállalta a fellépést. Az ilyenformán életre hívott unikális fesztivál rövid idő alatt hiánypótló, minőségi kulturális csemegévé vált, ami a művészek személyes varázsa mellett részben a Völgy páratlan földrajzi adott-

ságainak, részben a kultúrprogramok egyedi karakterének volt köszönhető.

Erre a különleges atmoszférára, utánozhatatlan bájra vágyakoztak aztán később, évről évre a völgyturisták.

Az első három esztendőben még csak Kapolcs utcácskái, terei és udvarai várták a kultúrára szomjazókat. 1992-ben a látogatók számának növekedése új falu (a Kapolccsal szomszédos Vigántpetend) bevonását tette szükségessé. Így az elnevezés Kapolcsi–Petendi Művészeti Napokra változott. A fesztivál rangját jelezte, hogy abban az évben Göncz Árpád akkori köztársasági elnök volt a fővédnöke – összhangban azzal a szellemiséggel, hogy a rendezvény a kezdetek óra deklaráltan párt- és politikamentes.

A növekvő publicitás a völgyturisták mellett idővel egyre több szponzort is vonzott, és ennek eredményeként a programsorozat térben és időben növekedni tudott. Az egy évvel későbbi Kapolcsi–Petendi–Dörögdi Művészeti Napokhoz újabb falu, Taliándörögd csatlakozott. A fesztivál egyre populárisabbá lett, a felfelé kúszó vendégszám és növekvő támogatói bázis egyre több bevételt eredményezett, a rendezvény mégis kezdett túlnőni önmagán: több helyen nem volt út, áram, vagy nem teljesültek egyéb alapvető infrastrukturális feltételek. A parányi falvak kezdték nem bírni a szokatlan tömeget. Részben ez volt az oka annak, hogy megszületett a felismerés: fel kell venni a tempót a növekvő igényekkel és a magas látogatószámmal. A megnyugtató megoldást keresendő és a fejlődéshez időt nyerve 1994 nyarán a Taliándörögdi Művészeti Napok kicsit szűkebb keretek között zajlott, egyetlen helyszínen. A következő évben Monostorapáti csatlakozott a programokhoz, és akkor született meg a fesztivál mai neve: Művészetek Völgye.

Noha a kulturális rendezvényt rajongták és szomjazták a látogatók, a szervezők fáradni látszottak, ami megkérdőjelezte a program jövőjét.

1997-ben ismét volt Völgy, viszont a korábbiakhoz képest jelentősen szerényebb méretekben: a Taliándörögdi Völgycsöndtörő négy napon át és egy színházi hétvégén zajlott. Sokak örömére az 1998-ban a tizedik évével jubiláló Művészetek Völgye ismét az előző esztendőt megelőző lendületet és lelkesedést hozta vissza, és méltóképpen ünnepelte a jeles évfordulót. Nagyjából az idő tájt voltam először a Völgyben, és élén-

ken emlékszem arra az atmoszférára, ami megérintett, miközben áthaladtam a Völgykapun. Akkoriban Kapolcs még az a település volt, ahol a helybéli idős asszonyok az udvarukban zsíroskenyeret árultak, és ahol nemhogy nonstop online lét nem volt, de térerő sem.

Az újabb mérföldkövet Öcs (2001), majd Pula (2002) csatlakozása jelentette. A következő években a Völgy szépen menetelt előre, és megingathatatlanul hozta azt az életérzést, ami az esszenciája. Voltak közeli és távoli ismerősök, akikkel Kapolcson és környékén minden évben üzembiztosan össze lehetett futni, mindenféle tervezés nélkül, de az is jellemző volt, hogy családi és baráti társaságok a fesztivál idejére vették ki évi rendes szabadságukat.

A rendezvény 2007-ben érte el az abszolút csúcsot hét résztvevő településsel.

Az az évi több mint háromezer programot összesen kétszázhatvanezren látogatták. A Völgy története a következő évben kicsit más irányt vett: 2008-ra jelentősen apadtak a pénzügyi források, és a financiális problémák miatt a Művészetek Völgye helyett Bűvészetek Völgyét rendeztek. Mivel a rendezvény anyagi helyzete továbbra sem stabilizálódott, a fesztivál 2009-ben elmaradt. A szervezők heroikus küzdelme és a jelentős sajtómegmozdulás eredményeképpen a 2010-es huszadik jubileumig a Völgy helyzete rendeződött: Kapolcs és falutársai több mint ezerkétszáz programmal és háromezer-ötszáz művész közreműködésével várták a vendégeket. A fesztivál második X-én túl a szervezők – mint mondják – racionális szempontból elindították az udvarokat, vagyis egy-egy alkotó intimebb közösségi helyeket nyitott (az elsők között a Muzsikás, Palya Bea, a Kaláka és Harcsa Veronika).

Amikorra a Művészetek Völgye elérkezett a negyedszázados jubileumához, a szervezők apróbb-nagyobb lépésekben kezdték átadni a munkát az új szemléletet és friss energiákat hozó fiataloknak. Az utódok hangsúlyozták, hogy a Völgy szellemisége örök, az elődök által lefektetett alapokon kívánnak továbbépítkezni. Márta István és csapata előbb háttérbe, majd visszavonult. 2013tól Oszkó-Jakab Natália lett a program-marketing igazgató, majd 2015-től a Völgy általános igazgatója. A fiatalos arculatváltás, a könnyűzene felé történő nyitás és a fesztiváltömeg nem minden régi völgybarátnak nyerte el a tetszését,

de úgy tűnik, igazolja a működést: tavalyi nagyjából kétszázezer ember látogatott el a Művészetek Völgyébe, és több mint nyolcvanezren váltottak jegyet a programokra, ami tizenöt százalékos növekedés az egy évvel korábbihoz képest.

Ha az ember testközelből végigkövette a Völgy fejlődéstörténetét, láthatta, lassanként miként alakul át egy helyi lakosok által működtetett és földön ücsörgő félnomád programsorozatból nagy fesztiválokat idéző, üzleti alapon működő, tömegeket vonzó esemén�nyé. Az „őskapolcsozók“ táborában persze akadnak fanyalgók, akik szerint az art farvizén megjelent a business, de a fesztivál mindmáig próbál a kezdeti sopontaneitáshoz hűen szerethető maradni – ma már természetesen stabil pénzügyi lábakon. Még ha valóban növekedett is a business-faktor az utóbbi időben, azt gondolom, akkor sem elvitatható érdem: a Művészetek Völgye által a kultúra fokról fokra felfelé húzta a helyi és a környező gazdaságot, és reménytelen sorsú falvaknak adott új jövőt. És hogy mindezek után milyen folytatás várható? Ahogyan Oszkó-Jakab Natália fogalmazott 2019 májusában: „Emberléptékűek szeretnénk maradni, igazi családbarát fesztivál, ahol az utcai nyüzsgést gyerekekkel, kutyákkal is ugyanúgy lehet élvezni”. A jubileumi program néhány részlete már ismert: lesz Emir Kusturica-tematika, születésnapi koncertet fog adni az Erik Sumo Band, illetve visszatér a Völgybe Galkó Balázs is. A „Völgy30” programcsomag emléket kíván állítani a korábbi esztendők fesztiváljainak, jelesül: 1989-től minden évből megelevenedik majd egy-egy korabeli esemény, ráadásul eredeti formációban. Hasonló múltidézésnek lesz helyszíne a Klastrom Fényemlékhely – innovatív retrospektív jelleggel archív felvételeket fognak vetíteni a klastromromra.

Továbbra is fenntartom sok-sok évvel ezelőtt írt soraimat: Kapolcs ma is az a hely, ahol az emberek ismeretlenül is egymásra kacsintanak, ahol ezer éve nem látott barátaiddal futsz össze (mindig ott, véletlenül…). Ettől az enyém, a tiéd, mindenkié, bárkié.

A www.muveszetekvolgye.hu honlapon lévő VölgytörtéNET számláló tanúsága szerint az első Kapolcsi Művészeti Napok óta jelen cikk megírásáig 29 év és 126 nap telt el. Legalább még ennyit kívánok a Művészetek Völgyének!

35

ITT ÉS MOST TÖRTÉNIK SZERZŐ: NAGY ZSÓFIA FOTÓ: BOKOR KRISZTIÁN

Játszani tanítanak. Játszani márpedig mindenki szeret. A 2011-ben alapított Itt és Most Társulat tagjai, amikor nem a színpadon vannak, új bemutatóikon dolgoznak, kurzusokat vezetnek, vagy éppen céges rendezvényeken tartanak improvizációs tréningeket. A társulat színészei azt vallják, hogy az improvizáció mint szemlélet egyszerűen jó az élethez: fejleszti a kommunikációs készségeket, empátiára tanít és jobb csapatjátékossá tesz.

Az Itt és Most Társulatot szinkronszínészek alapították, közülük azonban a legtöbben mára kicserélődtek.

A mostani csapat tizenkét tagból áll, és nagyjából három éve dolgoznak együtt ebben a felállásban. Az impróban egyébként – Borbás Gergő, az Itt és Most Társulat egyik kulcsfigurájának tapasztalatai szerint – elég nagy a jövés-menés. Egyáltalán nem kompetitív a szakma, a társulatok nem rivalizálnak egymással, gyakoriak a közös munkák.

Az Itt és Most Társulat új játszóhelyén, az Itt és Most Közösségi Térben gyakran lát vendégül más improvizációs színházakat, a független társulatok és az érzékenyítő programok mellett. A Ráday és az Erkel utca sarkán található hely koncepcióját a közösségépítés szellemében fogalmazták meg: egy olyan összművészeti befogadóteret szerettek volna létrehozni, ahol a különböző művészeti ágakban tevékenykedő közösségek egyszerre lehetnek jelen.

A Ráday utcában az Itt és Most Társulat minden héten játszik. Jeleneteiket a pillanat és a közönség történetei alakítják, amelyhez elengedhetetlen az egymásra hangoltság és a kreativitás, azonban előadásaik keretét előre lefektetik. Ezek a keretek témákat és formákat határoznak meg. Egyik nép36

szerű előadásukban, a Kulcsemberben például a szerzői est keveredik az improszínházzal. Az ilyen típusú előadásokban a meghívott kortárs szerző művei vagy személyes történetei ihletik a jeleneteket. A színészek ebből fakadóan nem tudnak hagyományos értelemben vett próbákkal készülni fellépéseikre, az improszínház esetében a próbafolyamat a játék közben használt technikák fejlesztésén alapul.

Az Itt és Most Társulat életében az utóbbi években egyre nagyobb súllyal vannak jelen a céges rendezvényeken való fellépések és a munkahelyi tréningek. A társulat ilyen típusú tevékenységeit a cégek irányából megjelenő igény hívta életre, a csapat azonban idén úgy döntött, hogy külön brandet hoz létre, Right Here, Right Now Corporate Trainings and Entertainment néven. A brand programja két elemből épül fel: egyrészt a cég igényeire szabott előadásokat, másrészt csapatépítő tréningeket kínál, mindkét programot magyar és angol nyelven egyaránt. Az előadások a dolgozók ötleteiből indulnak ki, a hangsúly a tanításon és a szórakoztatáson van.

Az önfeledt nevetés a tréningek alkalmával sem szorul háttérbe, de ezeken az alkalmakon fontos szerephez jut a soft skillek fejlesztése is. A trénin-

gek általában háromalkalmasak, hogy az ott elsajátított készségek, illetve szemlélet be tudjanak épülni a cég vállalati kultúrájába.

A tréningek a dolgozók igényeihez igazodnak, de meghatározható két fő kategóriájuk: az érzékenyítő és a problémamegoldó tréningek. Az érzékenyítő tréningek a dolgozók erősségeit és gyengeségeit térképezik fel, míg a problémamegoldó tréningek a munkahelyi konfliktusokat helyezik új megvilágításba. A konfliktusok színészek által történő megelevenítése révén a szubjektív nézőpontok helyett az objektív értelmezés kerül előtérbe, ami a legtöbb esetben megoldást jelent a problémára. „Sokszor szoktuk mondani, hogy valójában a mi munkánk – amikor nem a színpadon csináljuk az imprót –, az, hogy embereket megtanítunk újra játszani. Gyönyörű szép, amikor egy nagy nemzetközi cég csoportvezetőjéből először szakad ki egy kontrollálatlan kacagás” – meséli Borbás Gergő a céges tréningekről. A társulatban mindannyian vallják, hogy az impró nem csak a színházon belül működik, hanem az egyéni életben és a vállalati szférában is egy nagyon jó eszköz. Szórakoztat, feloldja a feszültségeket, és nem utolsósorban számos készséget fejleszt.

SINGLE ESTATE COPPER CRAFTED LUXURY VODKA

A 2019. ÉV DÍJAZOTTJAI NAGYVÁLLALAT KATEGÓRIA

B. BRAUN MAGYARORSZÁG

VYLYAN SZŐLŐBIRTOK ÉS PINCÉSZET FIDELIO KÜLÖNDÍJ – „Művészek a művészekért”

MECÉNÁS KATEGÓRIA

EGRI ORSOLYA

KIS- ÉS KÖZÉPVÁLLALKOZÁS KATEGÓRIA

TRANZIT ART CAFÉ ALAPÍTÓ

RADNÓTI ZSUZSA

TÁMOGATÓK ÉS PARTNEREK:

DRAMATURG