Art is Business Nr. 17

2021. OKTÓBER | 17.LAPSZÁM

RITA ACKERMANN Mama, Let me in, 2020

FÓKUSZBAN: A KÉPZŐMŰVÉSZET

2021. december 15.

Lóvasút Az alkalom, ahol megismerheted 2021 leginspirálóbb művészeti és forprofit együttműködéseit!

Támogatók:

A MŰVÉSZETI VILÁG EGYIK LEGEMLÉKEZETESEBB ÁTVERÉSE KEDVES OLVASÓK! Az avantgárd lényege a kísérletezés, a művészet korábbi kereteinek feszegetése, újragondolása. Mindez a befogadót is határátlépésre, szemléletének átformálására készteti, ám az alkotások tanulmányozása közben sokan felteszik a kérdést: vajon nem egyszerű szélhámossággal van-e dolguk?

Ilyen szemfényvesztés volt Pierre Brassau „francia avantgárd festőművész” esete. Az ismeretlen Brassau műveit 1964-ben, egy göteborgi kiállításon mutatták be először. A tárlaton neves svéd, dán, angol, osztrák és olasz alkotók munkái is szerepeltek, de Brassau formabontó művészete iránt különösen érdeklődtek a kritikusok és a műgyűjtők.

Hosszan szemlélték egy-egy képét, próbálták kitalálni, mi lehetett a művész szándéka. Olyasmit láthattak, amihez foghatót eladdig soha. „Brassau erőteljes mozdulatokkal fest. (...) Ecsetje dühös igényességgel gyűrűzve hasít a vásznon.

Olyan művész, aki egy balett-táncos finomságával alkot” – lelkendezett egy elemző a Morning Posten napilapban.

Csupán egyetlen ítész illette negatív kritikával Brassau munkáit: „Ilyet csak egy majom lett volna képes csinálni” – írta, és akkor még nem sejthette, hogy igaza van. A „francia művész” ugyanis valójában a svéd Borås állatkert négyéves nyugat-afrikai csimpánza, Peter volt.

A kritikusok és a közönség absztrakt művészetről kialakított véleménye közötti, feloldhatatlannak tűnő ellentét arra sarkallta Åke „Dacke” Axelsson svéd újságírót, hogy kitalálja Pierre Brassau figuráját. Úgy gondolta, Peter segítségével bizonyíthatja: a kritikusok semmirekellő sznobok, nem tudják megkülönböztetni a művészek munkáit egy majom véletlenszerű ecsetvonásaitól, az általuk magasztalt nonfiguratív művészet pedig blöff.

Az újságíró rávette Peter gondozóját, hogy adjon vásznat, ecsetet és festéket a csimpánznak. A majom aránylag hamar ráérzett az alkotás ízére (eleinte szó szerint: a festékmennyiség jelentős részét megette), és szívesen kente vászonra a különféle színű festékeket, kivált a kék nyerte el a tetszését. Kreativitását a vászon közelében elhelyezett hatalmas banánadagok inspirálták. Axelsson Peter számos műve közül kiválasztotta a – megítélése szerint – négy legjobbat, rájuk írta a Pierre Brassau nevet,

bekereteztette a festményeket, majd elintézte, hogy állítsák ki azokat egy göteborgi galériában. Még egy életrajzot is kreált a debütáló „francia művésznek”. Arra azonban ő sem számított, mekkora sikert aratnak majd a képek. Ráadásul kiderült: tulajdonképpen lényegtelen, hogy a festmények alkotója nemhogy nem francia, de nem is ember. A Morning Postenben megjelent dicsérő kritika szerzője akkor is kitartott a véleménye mellett, amikor megtudta az igazságot.

Továbbra is állította, hogy a csimpánz művei magasabb művészi színvonalat képviselnek, mint a kiállítás többi szereplőjének munkái. Egy magángyűjtő kilencven dollárért (mostani árfolyamon ez több mint félezer dollár) vette meg Peter egyik festményét.

Habár a tudomány jelenlegi állása szerint rajtunk kívül nincs olyan élőlény, amely tudatosan alkotó módon viszonyul a világhoz, felmerül a kérdés: a művészet valóban csak az ember privilégiuma-e? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a műalkotások ugyanolyan titokzatosak, mint maga az ember. És az univerzum.

(A Jyllandsposten és a Múlt-Kor nyomán.)

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2021. OKTÓBER MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BORBÉLY ZSUZSA, CSABAI MÁTÉ, GÁTI KATALIN TEODÓRA, HAMVAI KINGA, JANKÓ JUDIT, L. HORVÁTH KATALIN, SÁNDOR ZSUZSA, SZEMERE KATALIN KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | CÍMLAP: RITA ACKERMANN: MAMA, LET ME IN, 2020 GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ áfa

EGY NYITOTT MŰVÉSZ – RITA ACKERMANN SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

A New Yorkban élő magyar Rita Ackermann (1968) a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Klimó Károly osztályában töltött két év után, 1991-ben ment ki New Yorkba, ahol először egyéves ösztöndíjjal a New York Studio School of Painting, Drawing and Sculpture iskolában tanult, majd beágyazódott a kilencvenes évek pezsgő New York-i kulturális közegébe, és nem jött vissza Budapestre.

Munkásságára a kezdetektől jellemző a műfaji keretek átlépése; a divat, a zene, a film, az irodalom és a legkülönfélébb képzőművészeti műfajok kifejezésmódjának és eszközrendszerének használata. Nagyméretű festményeiben a figurativitásól az absztrakcióig jutott, többrétegű festék, kréta és pigmentrétegek felhordása és visszatörlése során alakulnak a képek, amik így egyfajta mozgáskoreográfia lenyomatát 22

is hordozzák. Rita Ackermann nagyon nyitottan fogadta, amikor megkerestük a beszélgetés ötletével, de hangsúlyozta: „nem vagyok nagy híve a szóbeli kinyilatkoztatásoknak a művészettel kapcsolatosan, inkább a festésnél maradok.”

Hogyan élte meg a Budapest-New York váltást?

Nehezen, mert nekem nagyon jó életem volt Budapesten, s bár vágytam megismerni a világot, az intellektuális környezetem izgalmas volt, a jövőn pedig akkoriban nem sokat gondolkoztam. Az 1990-es Budapest, illetve Magyarország egy rétegesen lezárt kultúra volt, nemcsak a nyelvezetének m egfejthetetlenségével

és a repedező vasfüggöny izolálásával, de a mentalitása is összetettebb, titokzatosabb volt bármelyik más európai országénál. Senki nem tudott semmi kategorikusan konkrétat rólunk, magyarokról. Ez talán még most is így van. Még a fények is másképp törnek meg a levegőben, nyáron melegebbek a színek, télen pedig melankolikusabbak. Szóval, ezért hirtelen teljesen kívülállónak éreztem magam New Yorkban, mint aki kiesett egy burokból, és akinek újra kell tanulnia mindent, hogy felszínen tudjon maradni a város sebességének sodrásában.

Mi volt a legnehezebb?

Megtanulni a bankrendszert és hosszú ideig nem látni a családomat. Aztán a rövid látogatások és az azt követő elválások. Ezek még mindig nehezek, ezt nem lehet megszokni.

Egyértelmű volt, hogy kint marad?

Nem. Mi kellett akkor a befutáshoz, karrierhez, és mi változott ebben?

Isteni szerencse és az akkori munkáim eredetisége. Hogy a mostani művészeti közegben mi kell, az szerintem összetettebb kérdés, mivel sok esetben a munka éppen hogy nem eredeti, hanem trendekhez igazodó, társadalmi és politikai témákat felvető, valamint szolgálatokat felvevő irányt követ. Ezzel a utóbbi fajta irányválasztással gyors pályát lehet befutni, mert könnyen kategorizálható és kurátolható az ilyen művész pályája.

Számomra érdekesebb a hosszútávfutók magányossága.

Ha most egy fiatal festő elindul külföldre, mit kell tudnia? Őszintén szólva nem tudom, fel lehet-e valamire is készülni előre.

Nem hiszem, hogy van formula vagy recept, amit megoszthatnék tanácsként, mert az én esetem több szempontból is a csodával határos véletlenek sorozata volt, ezért nehéz általános következtetéseket levonni a történtekből. Szerintem nagyon fontos, hogy egy művész ne veszítse el azt az eredendő belső ösztönzést, amivel az első festményének nekivágott. Az egó és kapcsolatok építése nagy pofáraesésekkel járhat, amiből jobb tanulni, mintsem elbarikádozni a lelkiismeretünket. Ha egy művészt külföldre sodor

a pályája, akkor érdemes először az új környezetet felmérni és beilleszkedni. Mindez persze sokkal könnyebb fiatalon, de ebben is túlzásokba lehet esni, esetleg még bele is veszni a túlzott beilleszkedésbe, szóval, ezért tartom nehéznek a tanácsadást.

Magyarországról is be lehet kerülni a nemzetközi vérkeringésbe?

Biztosan.

Hogyan találta meg a helyét a galériás rendszerben, könnyebb vagy nehezebb volt ez a 90-es években, mint ma?

Isteni szerencsém volt, hogy felfigyeltek a munkáimra. Az biztos, hogy kevesebb művész és galéria volt a kilencvenes években, mint most. Ma több a művész és több a galéria is, szerintem semmivel sem könnyebb, vagy nehezebb a szituáció.

Az első években falfestményeket tervezett egy legendás rave shop, a Liquid Sky részére, ablakokat az Új Múzeumhoz és a Lower East Side-i Max Fish Barjába, sőt albumborítót is a Sonic Youth Thurston Moore című lemezéhez. Egy fiatal festőnek jó lehetőséget (esetleg ismertséget) ad a társművészetekkel való közös munka?

1993 és 1995 között volt egy csapat kreatív fiatal New York Cityben, néhányukat Larry Clark és Harmony Korine KIDS című filmjéből is megismerhettük, akik nagyrészt a város „utcáiról ” kerültek be az amerikai és nemzetközi kultúra fókuszába. Erre az időszakra jellemzően a műfajok közötti szimbiózis olyan természetes volt, mint hogy a csapból folyik a víz. Szabadon és bátran mozogtak az alkotók „idegen” pályákon, és ezt az is elősegítette, hogy a művészvilág még nem volt művészeti iparnak keresztelve, és nem „illatozott” a pénz szagától. Éppen ellenkezőleg, mindenki mindent bagóért vagy ingyen, barátságból csinált, abban a reményben, hogy valami izgalmas, új forma születik az együttműködések során. Az én esetemben is, a fentebb felsorolt projektek közül csak a New Museum volt „hivatalos” felkérés, a többi mind barátságos együttlétek gyümölcse volt.

Képzőművészeti közegen kívüli projektjei most is vannak, 2020-ban egy gördeszkamárkával is dolgozott.

Mi volt ez az együttműködés, és van-e más ilyen is, például a divatvilággal?

2019-ben a Supreme és a Chloe divatcégek kerestek meg, azzal az 4

ötlettel, hogy szeretnék használni a kilencvenes évekbeli munkáimat, a divatvonaluk egy szezonra szóló arculataként megjeleníteni, azaz az adott szezon egyik divatvonalát az én képeimmel és motívumaimmal díszítették. Nekem nem kellett semmit csinálnom, csak engedélyezni az általuk kiválasztott munkák használatát.

Nehéz összefoglalni egy művészi utat a figurálistól az absztraktig, de ki lehet emelni útelágazásokat, hogy mikor mi alapján, milyen hatások mentén lépett tovább új irányba? Áthatások mentén. Egy sorozat úgy formálta az utána következőt, hogy az utóbbi építkezhetett az összegyűjtött tapasztalatokból és zsákutcákból, amin a korábbi sorozat keresztülgaloppozta vagy küszködte magát.

A világ egyik legfontosabb galériája, a Hauser and Wirth képviseli. Milyen a kapcsolata a galériájával?

Nagyon jó. Maximális bizalom, ami azon alapul, hogy mindkét fél teljes szabadsággal végezze azt, amihez a legjobban ért.

2019 óta mutatja be kiállításokon a Mama sorozat képeit. Miről szól ez a sorozat?

Festményekről, amik remélhetőleg maguk beszélnek a közönséggel.

Szeretem ezt a történetet átengedni a közönseg és a képek közötti párbeszédnek. Persze tudok válaszolni specifikusabb vagy technikai oldalról közelítő kérdésekre, de általánosítani nehéz a festményeimmel kapcsolatban.

Olvastam, hogy minden reggel telefonon beszél az édesanyjával, miközben a műteremben dolgozik.

Ezek a beszélgetések is benne vannak lenyomatként a képekben?

Igen, mielőtt elkezdeném a munkát a stúdióban, fel szoktam hívni az anyukámat. Az időeltolodás miatt ez így alakult, és műtermi rutin lett belőle.

Hogy mi kerül bele a festményekbe, az nem tudatos, de mindenképpen hasznos átgyomlálni a gondolataimat, mielőtt nekivágnék a munkának. Mikor az ember egy szülőjével beszélget vagy akár a testvérével, tudattalanul valahogy visszakerül a gyerekkorba, még ha felnőtt életének mindennapi

eseményeiről, aktuális problémákról beszélget, akkor is. A kondíciók hiánya teljesen felszabadít. A képeimben benne van az összes életkorom. A gyerekkorom is.

Nagyon sok réteg van ezekben a képekben, s a színek és a foltok, gesztusok alatt rajzok sejlenek fel.

Hogyan alakulnak ezek a rajzok?

Történetek vannak bennük? Mindig is megmaradt a rajz a munkáiban, vagy visszatért?

A rajz, amióta csak eszméltem, a szenvedélyem, ráadásul a legártatlanabb. Egy titkos búvóhely is, ahova bárhonnan bármikor vissza tudok húzódni, és elrejtve kifejezni azt, amiről beszélni nem tudok. A rajz az idők során a gyökerévé vált a festészetemnek is, és mint az erezet, átszövi a képeket.

Rajzzal kezdődik, és vonallal fejeződik be általában egy kép, de mivel nincs igazán „általában”, inkább úgy mondanám, hogy esetenként egy vonal az, ami meghatározza egy festmény befejezesét.

Min dolgozik, mire készül most?

Hatott-e a Covid az életére, a terveire, és ha igen, hogyan?

A napokban fejeztem be egy anyagot, amin az elmúlt tíz hónapban dolgoztam a következő kiállításomhoz.

Október 8-ától látható a Hauser & Wirth Galériában, Monacóban. A covidos év számomra megszakítások nélküli festéssel telt. Ilyen szempontbol jó volt. Az, hogy nem tudtam hazalátogatni a szokásos sűrűséggel, persze nem volt túl jó, de szerencsére ezt bepótoltam ezen a nyáron.

Aki követi a szívét – Rita Ackermann Rita Ackermann éppen harminc éve él New Yorkban. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán harmadéves volt, amikor egyéves ösztöndíjat kapott a Hanes Foundation-től, hogy a New York Studio School of Painting, Drawing and Sculpture iskolában tanulhasson. Pontosabban itthon tolmácsolt egy Amerikából érkezett gyűjtőnek, aki figyelmébe ajánlotta ezt az iskolát, aminek támogatója volt egyébként is, és vállalta, hogy segíti az indulását. Ackermann azóta is úgy emlegeti, hogy „csodaszerencséje” volt, ami egyfelől igaz, másfelől az Art is Business magazin olvasói számára sokat mondó: a mecénás gondolkodás fontos voltát bizonyítja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyit tud segíteni egy pár hónapos támogatás is.

A kilencvenes évek pezsgése mindenhol új irányzatokat hozott, de New York kulturális élete még inkább a „bármi lehet” hangulatában zajlott, a divat, a zene és a legkülönfélébb képzőművészeti műfajok kifejezésmódja, nyelve, eszközrendszere keveredett. Ebben a szabadságban mindenki együttműködött mindenkivel, s ebbe a közegbe vetette bele magát a Budapestről érkező Bakos Rita, majd – immár Rita Ackermannként – New Yorkban maradt. Ma már a világ egyik legfontosabb galériája, a Hauser & Wirth képviseli, és nevét beütve a keresőbe egy rocksztárlazaságú kortárs művészt láthatunk a társasági eseményeken. De ki is ő, és miért pont neki sikerült?

Rita Ackermann az év elején a trafó Nyitott Műtermek sorozatának egyik beszélgetésében úgy fogalmazott Mélyi Józsefnek, hogy a legfontosabb tanácsot, amit azóta is szem előtt tart, első mesterétől, Klimó Károlytól kapta, ami úgy szólt: „Kövesd a szívedet!” Klimó megadta az irányt, ami New Yorkban kiteljesedett. Pont abba az iskolába került be, amely a New York-i kortárs művészet szíve volt, ahol a figurális, absztrakt és popművészet elméleti vitái lezajlottak. Inspiráló közeg volt, ami vitte előre. Később realizálta a korábbi életétől történő elszakadás nehézségeit, de mindezeket bele tudta dolgozni a művészetébe. Már korai munkáin is látható, hogy művészi gyakorlatát az alkotás és a rombolás egymást váltó ritmusa és egyfajta naplószerűség jellemzi. Első Amerikában készített rajzai és kollázsai kalligrafikus, poétikus, improvizációt idéző művek, elsősorban saját személyes és kollektív problémáival, szexualitással, drogokkal, hatalmi pozíciók megkérdőjelezésével, bizonytalansággal és kontemplatív sorskereséssel foglalkoztak. Festményei a figurativitás és az absztrakció mezsgyéjén egyensúlyozó munkák, melyeken az emberi alak egyszerre tűnik el és válik láthatóvá.

Az első áttörést Amerikába érkezése után három évvel a Broadwayen található Új Múzeum ablakfestménye hozta el számára, amit nagyon sokan láttak, és persze az is segített, hogy ő tervezte az akkoriban nagyon sikeres Sonic Youth lemezborítóját. 1996-ban a figuralitásból elkezdett az absztrakció felé haladni, s 2010-re eljutott egy teljesen letisztult, két színre és egy kompozícióra épülő (Fire by Days) sorozathoz. 2014 és 2018 közt még limitáltabb keretek közt dolgozott, táblafestékkel alapozott vászonra rajzolt krétával, ráfestett, majd letörölte, újra rajzolt, festett, törölt. Ezután tért vissza az olajfestéshez, a Mama sorozat képeivel. Mindig is sorozatokat készített, mert kísérletező személyiségének ez felelt meg a legjobban.

Rita Ackermann művészi pályáját a folyamatos megújulás, a határtalan kreativitás, a mély gondolatiság, ugyanakkor szabadság és könnyedség jellemzi.

5

A partnerség művészete SZERZŐ: HAMVAI KINGA | FOTÓ: OLIVER MINT

A Frieze a világ egyik legrangosabb nemzetközi művészeti vására. Egy hosszú hétvége erejéig közös platformra hozza a legfontosabb gyűjtőket, galeristákat, művészeket és a színtér további szereplőit. A jelentős networkpotenciál és a helyi művészeti ökoszisztémában betöltött katalizátorszerep mellett azt is érdemes megjegyezni, hogy a globális elsődleges műtárgypiac összeladásainak közel fele az ilyen seregszemléken történik. Kristina McLeannel, a Frieze VIP szekciójának vezetőjével a vásár működésmódjáról, vállalati partnereiről, valamint a magyar művészek nemzetközi láthatóságáról beszélgettünk.

Mit jelent a „VIP” egy művészeti vásár esetében? Mesélne egy kicsit a munkájáról? Üzleti modellünk szerint a klienseink maguk a galériák. VIP lehet olyan valaki, aki műalkotást vesz, de az is lehet VIP, aki bemutatkozási felületet biztosít a galéria művésze számára.

Ideális esetben egy múzeum vásárolja meg a művet. Ilyenkor amellett, hogy eladják az alkotást, növekszik a művész láthatósága. Ez emeli az alkotó presztízsét, növeli többi munkájának értékét is, hiszen egy múzeumi kurátori bizottság döntött a vásárlás felől. Vajon kivel szeretnének még a galériáink találkozni? Kurátorokkal, akik a jövőben beválogathatják a művészeket egy fontos kiállításra.

Művészeti tanácsadókkal, akik szintén számos klienst hozhatnak magukkal.

Persze ezek a kapcsolatok lassan épülnek, és sosem tudhatjuk, hogy közülük melyik válik a későbbiekben fontos klienssé…

Olyan programok létrehozásán dolgozom, amelyek gyűjtőket, kurátorokat, múzeumigazgatókat és 6

művészeti tanácsadókat vonzanak.

A különböző magángyűjteményekbe, múzeumokba és galériákba szervezett utak és a panelbeszélgetések tartanak számot a legnagyobb érdeklődésre. Úgy tudom, az évek során folyamatosan új vásárlátogatókat igyekeznek megnyerni.

Ez történhet úgy, hogy új földrajzi térségeket fedezünk fel, ahonnan még nincs túl sok kapcsolatunk. Más esetben a gyűjtők következő generációjára fókuszálunk. Az is előfordul, hogy olyan módon érünk el új közönségréteget, hogy a vásárt még inkluzívabbá tesszük. Éppen ehhez a VIP közönséghez szeretnének hozzáférni a vásárral együttműködő vállalatok, a Frieze globális partnerei is. A Frieze keres fel potenciális cégeket, vagy inkább fordítva történik a kapcsolatfelvétel?

Is-is. Sok brand keres meg minket, szinergiákat látva a Frieze és az ő célcsoportjuk elérésében. Különös-

képpen luxusmárkák szeretnének a partnereink lenni, egyrészt azért, hogy kapcsolatba kerüljenek a mi VIP közönségünkkel, másrészt azzal a céllal, hogy szorosabb köteléket hozzanak létre a művészet és kreativitás világával. Egyébként a Frieze szponzorációs és partnerségekkel foglalkozó osztályának feladata megtalálni az együttműködések leghatékonyabb formáit.

Hogyan lehet olyan kollaborációkat létrehozni, amelyek valós kulturális értéket teremtenek, és túlmutatnak a szponzoráción?

Azt gondolom, az utóbbi tíz évben a partnerség és maga a kifejezés is átvette a szponzoráció szerepét. A világ rájött, hogy ha együttműködik, akkor közös erőfeszítéssel nagyobbá tehető az a bizonyos tortaszelet.

Ahelyett, hogy logókat ragasztgatnánk a szalvétára vagy a falra, olyan partnerségeket igyekszünk létrehozni, amelyekben a közönségünk közelebb kerülhet a velünk együttműködő vállalatokhoz is.

Megvilágítaná mindezt egy konkrét példán keresztül?

A BMW-vel már évek óta együtt dolgozunk. A cég szeretne embereket ültetni az autóiba, hogy tapasztalják azt az élményt, amelyet egy luxus BMW nyújt. Mi pedig szeretnénk megkönnyíteni az emberek számára a vásárainkra való megérkezést, illetve a helyszín elhagyását. Így már meg is valósul a tökéletes kollaboráció: a Frieze ideje alatt ők biztosítják az autókat – sofőrökkel együtt – a VIP közönségünk számára. Amikor a vendégek távozni szeretnének, egyszerűen odamennek a VIP-standhoz, például azt mondják, Mayfairbe szeretnének menni a Gagosian Galériába, és az autó odaviszi őket. Az autóút is élvezetes: többek között van egy olyan programunk, amelyben művészeket kértünk fel, hogy alkossanak hangművészeti élményeket az utasok számára. A BMW elégedett, mert potenciális vásárlókat ültetünk az autóikba, és mi is elégedettek vagyunk, hiszen így pluszszolgáltatást nyújthatunk vendégeinknek. .

A BMW viszont – sőt a La Prairie kozmetikai cég, valamint a Ruinart pezsgőmárka is – partnere a konkurens Art Basel művészeti vásárnak is. Ez nem jelent problémát?

Mi nem ugyanazokban a városokban vagyunk jelen, mint az Art Basel.

A Frieze Los Angelesben, New Yorkban és Londonban működik, illetve 2022 szeptemberétől már Szöulban is megnyitja kapuit. A közönséget tekintve valóban nagy átfedés van a Frieze és az Art Basel között, hiszen a világ legfontosabb gyűjtői látogatnak minket, ugyanakkor folyamatosan újakkal bővülünk. Nincs konfliktus addig, amíg új embereknek tudjuk bemutatni ezeket a vállalatokat.

Lényegében ez az, amit ők szeretnének.

Fontos stratégiai kérdés lehet a partnerek kiválasztása. Előfordult-e már, hogy egy jelentkezőt visszautasítottak?

Megtörtént már, hogy nemet mondtunk, ha nem sikerült valós partnerséget kötnünk. Ha valaki csak a termékét szeretné adni a VIP vendégeinknek, azonban az nem illeszkedik a brandidentitásunkhoz, akkor vissza-

utasítjuk a megkeresést. Ez még akkor is előfordulhat, ha pénzről van szó. Tehát elsősorban a márkánkra és a reputációnkra kell gondolnunk. Nem kívánunk olyan vállalatok partnerévé válni, amelyek nem erősítik azt. Ez a kulcs, ezért olyan nagy presztízsű a brandünk immár több mint huszonöt éve.

Ezek jellemzően hosszabb távú együttműködések. A Deutsche Bank már a legelejétől kezdve támogatja a vásárt. Egy pénzügyi intézmény esetében miben ragadható meg a kölcsönösen előnyös együttműködés?

A Deutsche Bank valóban a legfontosabb partnerünk. Top klienseiket megkülönböztetett figyelemben részesíti, külön bejáratot, dedikált fogadóteret biztosít számukra a vásáron. A bank meghívót küld nekik – így erősítheti kapcsolatát a saját ügyfeleivel. A Frieze számára pedig azért előnyös ez, mert így új, potenciális gyűjtők érkeznek a rendezvényre. Hiszen, amint említettem, a Frieze egyik fő célja, hogy a részt vevő galériákat folyamatosan új közönségnek mutassuk be. Ez remek módja annak, hogy célunkat elérjük, és a sikeres, mindkét oldal számára előnyös együttműködés példája.

A Frieze mellett az Aspen Art Museum szaktanácsadójaként dolgozik. Mit javasolna egy olyan nonprofit intézménynek, melynek az üzleti szektorral való kapcsolatépítés a célja?

Nem elég megszervezni egy vásárt és megnyitni az ajtókat. Gyakran esnek ebbe a hibába azok az intézmények, amelyek hozzászoktak az állami támogatáshoz. Azt gondolom, kulcsfontosságú a közönségépítés.

Nemcsak a programokba kellene energiát fektetni, hanem abba is, hogy hogyan szólítsuk meg a célközönséget. Bizonyos szempontok segíthetik a művészethez való kapcsolódást: például olyan munkatársak alkalmazása, akik proaktívan kérdezgetik a látogatókat, hogy mesélhetnek-e az adott alkotásról; filmvetítések, gyermekprogramok, galérialátogatások szervezése különféle közönségrétegek számára – előzetesen és a kiállítás ideje alatt is. Minél több embert, minél változatosabb közön-

séget ér el az intézmény, annál valószínűbb, hogy valaki szeretné majd támogatni, esetleg olyan módokon, amilyeneket el sem tudnánk képzelni.

Említette, hogy a Frieze 2022-ben Szöulban is térhódításra készül. Ez azt jelenti, hogy a dél-koreai főváros lesz Ázsia következő műpiaci központja?

Igen, ezen dolgozunk: a regionális fókuszú vásár kifejezetten a térség vezető galériáit helyezi középpontba.

Számos nemzetközi gyűjtő jelezte már, hogy szeretné megismerni az ázsiai szcénát. Ehhez egy speciális programot állítunk össze számukra.

Nemrég költözött Budapestre. Volt már alkalma feltérképezni a helyi művészeti életet? Mit javasol, a magyar művészek hogyan jelenhetnének meg erőteljesebben a nemzetközi radaron is?

Magyarországon rengeteg nagyszerű művész alkot, ugyanakkor az országnak mindenképp nagyobb láthatóságra lenne szüksége.

Ez elérhető kurátorok, múzeumi csoportok, tanácsadók meghívásával, hogy látogassák meg és fedezzék fel a helyi színteret. A galériák persze részt vesznek nemzetközi vásárokon, közülük néhányan a Frieze-en is. Ez sokat segít! Továbbá több magyar gyűjtő tagja a Tate és a Pompidou akvizíciós csoportjainak, amelyek kifejezetten a közép-európai régióból vásárolnak műveket. Ez óriási mértékben növeli a térség művészeinek ismertségét, és hozzásegít a nemzetközi figyelem felkeltéséhez a lokális szcéna iránt.

Vásárok a közeljövőben:

Frieze Masters | 2021. október 13-17.

The Regent’s Park, London Frieze London | 2021. október 13-17.

The Regent’s Park, London Frieze Los Angeles | 2022. február 17-20. | Beverly Hills, Los Angeles Frieze New York | a dátum és a helyszín még nem ismert Frieze Seoul | 2022. szeptember 2-5. | Gangnam District, Szöul

GARTEN BALATON NEM CSAK LÁNGOST ÁRULNI ÉRDEMES A BALATON-PARTON SZERZŐ: L. Horváth Katalin | FOTÓ: Piedl András

Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Garten Balaton kortárs művészeti heteket, három észak-balatoni község, Lovas, Felsőörs és Csopak részvételével. A korábbi évekhez hasonlóan idén is a kortárs képzőművészet, szobrászat, fotográfia állt a rendezvénysorozat középpontjában.

A kiállításokkal egybekötött programsorozat célja az volt, hogy a kortárs képzőművészetet személyes közelségbe hozza a befogadókkal, valamint a helyi kulturális szereplők bevonásával katalizálja a mikrotérség kulturális életét.

A háromhetes eseménysorozat ideje alatt négy helyszínen hét kiállítás és két köztéri installáció valósult meg, melyeket számos társművészeti rendezvény kísért.

Lovason a Nagy Gyula Galéria kiállítótere szolgált a Garten Balaton művészeti vásár helyszínéül; mintegy háromszáz művet válogattak és állítottak ki a kurátorok, Bánki Ákos képzőművész és Schneller János művészettörténész, a rendezvény alapítói. A galéria kerthelyisége társművészeti programoknak adott helyet, a Garten Kertmoziban képzőművészeti témájú filmeket vetítettek.

A zalaszentgróti művésztelep szobrászainak műveiből rendezett szabadtéri kiállítás helyszíne a lovasi Márffy-ház pajtája és kertje volt. A közönség Kása Béla fotóiból készült szabadtéri kiállítást láthatott, amely a hazai cigányság kultúráját művészi fotográfiákon keresztül ábrázolja.

A felsőörsi Fotóudvarban a kortárs fotográfiáé volt a főszerep. Az idei program az installatív köztéri fotókiállítás és a Civil házban rendezett egyéni fotótárlat köré szerveződött. Az alkotók művei és a beszélgetések az emberi érzelmekre reflektáltak. A Fotóudvar rendezvényei a Capa Kortárs Fotográfiai 8

Központ szakmai együttműködésével valósultak meg.

Csopakon a ZM&G galériában Robitz Anikó Fény és felület című kiállítását, a galéria kertjében Zámbó Attila szobrászművész vöröskőből és gránitból készült, absztrahált, ironikus állatszobrait tekinthették meg a látogatók. A Nagy Gyula Galériában gyűjtőkkel, képzőművészekkel és műtárgypiaci szakértőkkel hallgathattak pódiumbeszélgetéseket.

A gyűjtői hétvégén Antal Péter, Magyarország egyik legjelentősebb gyűjteményének tulajdonosa Gál András monokróm festővel beszélgetett. Egri Jánost az államszocializmus korabeli gyűjtésről és a korabeli nemzetközi lehetőségekről kérdezték a kurátorok. Barabási Albert László a hálózatkutatás és képzőművészet kapcsolatáról, a siker képletéről és művészeti világ bonyolult hálózatairól tartott érdekfeszítő előadást. Pinczehelyi Sándor és Szluka Balázs pedig a Pécsi Műhely műtárgypiaci helyzetéről és a megyeszékhely egyedi kortárs a művészeti világáról beszélgettek.

A Fotóudvarban az érzelmek története és ábrázolása apropóján olyan illusztris vendégekkel találkozhatott a közönség, mint Csányi Vilmos etológus, író, egyetemi tanár; Forgács Péter médiaművész; Kincses Károly fotótörténész, muzeológus; Mona Dániel zenetörténész; Nemes Z. Márió esztéta; Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus; Pléh Csaba pszichológus, nyelvész; Szalai Dániel fotográfus és

a Snétberger Zenei Tehetség Központ növendékei.

Az interaktív tárlatvezetéseken művészek, – többek között Wahorn András és drMáriás –, művészettörténészek, műtárgypiaci szakértők és kurátorok más-más nézőpontból közelítettek ugyanazokhoz a képekhez, bevonva a hallgatóságot is az értelmezésbe.

A zenei programok fellépői Wahorn András és Kopasz Tamás, a David Yengibarian-Vajdovich Árpád duó, drMáriás és a Tudósok, Ujj Zsuzsi, Darvas Kristóf, a Vodku fiai, a Budapest Improvisers Orchestra és a Hermina Alkotócsoport voltak.

A Friss Hús rövidfilmfesztivál animációs válogatásán kívül a Szépművészeti Múzeum 1980-as évekbeli műkincsrablásáról szóló dokumentumfilmet, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában című életrajzi filmdrámát, Forgács Péter Német egység a Balatonnál című dokumentumfilmjét, valamint a Senki többet című dokumentumfilmet is vetítették, amelyben a New York-i kortárs szcéna néhány fontos szereplője vezeti be a nézőket a műtárgypiac kulisszatitkaiba.

Az E-Mancik Színházi Manufaktúra társulatának tagjai gyermekkori naplóik, levelezéseik, verseik és felnőttként megfogalmazott reflexióik segítségével arra keresték a választ, hogyan lettünk a világot tökéletesen értő kislányokból eltévedt kamaszok, majd fogalmatlan felnőttek. A lovasi Szőlőhegyen Koronczi Endre látványos land-art installációjának,

Polónyi Fáni: Summer garden a Ploubuter Parknak főszereplője a szél és az általa táncoltatott nejlonzacskók mozgása volt. A Garten képzőművészeti táborban a gyerekek megismerhették a művészi nyomatkészítési technikák legkülönbözőbb formáit, és a tábor végén kiállítást rendeztek munkáikból.

A Garten Kortárs Képzőművészeti Alapítvány idén is megjelentette harmincpéldányos szitanyomatmappáját, amely Garten Balaton VIP támogatói mappa néven került forgalomba. Négy nonfiguratív művész, Baráth Áron, Bánki Ákos, Nádler István és Szentgróti Dávid egy-egy szitanyomata szerepel benne. „Az első saját képem nekem is egy szitanyomat volt, ami ma is ott lóg az előszobában. Ez a műfaj a egyfajta »kapudrog«, mert hasonló élményt ad, mint a festmény, ugyanakkor elérhető áron megszerezhető, mégis egyedi, számozott mű. Szitanyomatokkal már jó ideje foglalkozunk, kereskedünk, és kifejezetten jó tapasztalataink vannak ezzel kapcsolatban” – fogalmazott egy interjúban Schneller János kurátor, a Resident Art alapítója, a Garten Balaton társalapítója. – Sokat beszélgettünk Bánki Ákossal, és talán az ő fejéből pattant ki a mappa ötlete. Ezt a tavalyi pandémia idején még nehezebb volt megvalósítani, hiszen csak telefonon tudtunk érintkezni, és a művészek sem nagyon beszéltek egymással, velünk is csak a folyamat végén találkoztak.

A tavalyi Urban Flow névre keresztelt mappa Stark Attila műhelyében készült, és a pandémiás helyzet ellenére nagy sikerrel értékesítettünk.”

Mint mondta, a szitanyomat bizonyos értelemben a művészet demokratizálásáról szól, és nagy példányszáma révén beleillik a Resident Art koncepciójába: a kortárs művészet minél szélesebb körű terjesztésébe. Minél több a műkedvelő, annál nagyobb esély van arra, hogy sokan magukénak érezzék a képzőművészetet; alkalmi vásárlókká, vagy gyűjtőkké váljanak. A mappa megvásárlásával emellett a Garten Balaton programsorozat megvalósítását is támogatták. ,, Szentgróti Dáviddal hosszú idő óta együtt dolgozunk, Baráth Áron is többször szerepelt a Resident Art Fairen vagy a Garten kiállításokon. Bánki Ákos, a Garten Balaton másik társalapítója pedig képzőművész, így kézenfekvő volt, hogy részt vegyen egy olyan mappa elkészítésében, amely alapvetően az érzelmi alapú festészet világát képvi-

seli” – mesélte Schneller János. Mivel rajongói Nádler István festészetének, és több képét, szitanyomatát is eladták az elmúlt években, egyértelmű volt, hogy a fiatalok mellett az idős mester is részt vegyen a projektben. „Meglepően hamar kötélnek állt, bár elsőre kicsit bizonytalanul hívtam fel. Szerencsére egy kedves gyűjtő ismerősünk, Bodnár Zoltán is segített, hogy a mestert megnyerjük céljainknak.”

A sokszorosított grafikáknak komoly hagyományai vannak a magyar képzőművészetben, olyan nevekkel, mint Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Patkó Károly, Szőnyi István. A második világháború után főként könyvillusztrációik révén váltak ismertté azok a művészek – Kass János, Würtz Ádám, Rékassy Csaba, Kondor Béla, Gross Arnold –, akik generációk számára jelentettek vizuális viszonyítási pontot.

A szitanyomatok művészi célú felhasználása az 1970-es évek elején kezdett meghonosodni nálunk, egyedi lapok, egyéni sorozatok, tematikus mappák jelentek meg, amelyek a magyar művészet legújabb kori történetének fontos részévé váltak. A ’80-as évektől folyamatosan működő Szentendrei Grafikai Műhelyben, illetve a Váci Grafikai Műhelyben készült lapok és mappák máig fontos szereplői a művészeti aukcióknak és a műkereskedelemnek.

Az elmúlt három-négy évben növekvő érdeklődés mutatkozik a kortárs művészet iránt, a sokszorosított grafikák műkereskedelmi pozíciója is megerősödött.

Ez nem csupán a művek árában, hanem az érdeklődők számának növekedésében is megfigyelhető. „Nem lehet mindenkinek eredeti, nagy méretű festménye, és nem kell mindenkinek gyűjtővé válnia. Egy eredeti szitanyomat is jól mutat egy lakásban, és az elmúlt évek műtárgypiaci eseményeit követve az is bebizonyosodott, hogy akár befektetésként is lehet rá tekinteni. Szerencsére a

grafika kezdi visszanyerni méltó helyét a műgyűjtésben” – állapította meg Schneller, és azt is hozzátette: akkor lesz elégedett, ha az otthonokban a tucatposztereket eredeti grafikák váltják fel.

A Garten modellje úgy tűnik, sikeres, hiszen a harmadik évben újabb helyszínekkel és szakmai együttműködésekkel bővült az eseménysorozat, miközben sikerült megőrízni személyes karakterét, középpontban tartani a kortárs képzőművészetet, és hozzá kapcsolni a társművészeti programokat. Az eddigi leggazdagabb – közel 70 különböző – program megvalíóstását a Veszprém - Balaton 2023 Európa Kulturális Főváros projekt is támogatta, de a szitamappából és a privát adományokból befolyó összeget egyéb pályázatok útján elnyert pénzek is kiegészítették.

A Garten Balaton azonban nem csak az érzékenyítésről, a magas színvonalú programokról és az edukációról szól, hanem a vásárról is: a főként fiatal, feltörekvő alkotók képei közül idén több mint 100 alkotás talált gazdára. „A nagy választéknak és a fair áraknak köszönhetően sokan itt szerzik meg első eredeti műalkotásukat, és ez talán az egyik legnagyobb siker – mondja Schneller, majd hozzáteszi: sok fiatal művész is nálunk értékesít először, ami szintén nem kis dolog.” Főként nem gyűjtőkről, sokkal inkább vásárlókról, alkalmi vevőkről, valamint visszatérőkről beszélhetünk, akik az első vásárlásuk után már »be vannak oltva«, ettől fogva általában figyelemmel kísérik a kedvenc művészük tevékenységét, illetve a mi eseményeinket is, és ezzel már be is léptek az művészet világába.” A cél tehát megvalósulni látszik: minél jobban szélesíteni a kortárs képzőművészet rajongói táborát.

RADAR ALATT KELET-KÖZÉP-EURÓPA FELFEDEZETLEN KÉPZŐMŰVÉSZEI SZERZŐ: Csabai Máté

Szeptemberben egyedülálló kiállítótér nyílt Budapesten, az Andrássy út 110. alatti villában. A Q Contemporary célkitűzése, hogy megismertesse a közép-kelet-európai alkotókat a világgal, és bevonja őket a nemzetközi képzőművészeti életbe. Az első nyitvatartási napon Csillag Eszter művészettörténésszel, a kiállítótér művészeti vezetőjével beszélgettünk.

Az Andrássy úton álló egykori Rausch-villa évekig nem talált gazdára, miután a Magyar Indokína Társaság felszámolása miatt eladósorba került. A négyelemeletes épületet a többedik kikiáltás után az eredeti 2,5 milliárdos ár helyett 1,68 milliárdért „egy titokzatos vevő”, egy hongkongi üzletember vette meg – írta 2018 júliusában a Napi.hu.

Queenie Rosita Law vagyonos hongkongi családból származik, néhai nagyapja, Law Ting-Pong a Bossini divatmárka alapítója. 2015-ben emberrablók áldozata lett, akik 3,6 millió dollárnyi váltságdíjat csikartak ki a hozzátartozókból, az esetről a New York Times is beszámolt. Tanulmányait a londoni Central Saint Martins College grafika- és tervezőszakán végezte, majd az üzleti élet és a műgyűjtés felé fordult. Megalapította a Q Art Groupot, amely egyszerre szolgál magánmúzeumként, stúdióként és kereskedelmi galériaként. Közép-kelet-európai utazása során kezdte el gyűjteni a régió művészetét, ebből jött létre a budapesti kiállítótér. 2020-ban Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Missziója, hogy összekösse Közép-Kelet-Európa művészeit az irántuk érdeklődő műgyűjtőkkel, és növelje az alkotók megbecsültségét a térségben.

A művészeti központot a tehetős hongkongi üzletasszony, Queenie Rosita Law alapította. Hogyan lett a magángyűjteményből intézmény?

Queenie Rosita Law már akkor sokat utazott a közép-európai régióban, amikor a londoni Central Saint Martins College tanulója volt. Rengeteg tehetséges művésszel és szakemberrel találkozott, de azt is felismerte, hogy az itt élő alkotókat kevésbé ismerik tágabb hazájukon túl.

Gyűjteni kezdte az 1960-as évektől máig keletkezett alkotásokat. Ezekben az években vásárolta meg az Andrássy út 110. alatt álló villát is, amely korábban az Aranymúzeumnak adott helyet.

10

Ő volt tehát az, akit 2018-ban az ingatlanvásárlás kapcsán „titokzatos hongkongi üzletemberként” emlegettek a híradások. Mi lesz az épületben?

Az épületet az üzletasszony kulturális célra szemelte ki, ahol nemcsak gyűjteményeket mutatnak be, hanem a Q Contemporary platformján bemutatkozik a közép- és kelet-európai kortárs művészet, ezen felül az edukációs program és az art residency is fontos részét képezi majd aktivitásunknak.

A fő profilunk kiállítások rendezése, amelyeken magángyűjtőktől és művészektől származó kölcsönműveket is bemutatunk, illetve ezek együttműködésekkel is megvalósulhatnak –

mint ahogy a második emeleten lévő Leopold Bloom Art Award-nál történt.

A Q Contemporary csak Budapesten van jelen, vagy máshol is?

Fontos hangsúlyozni, hogy a Q Contemporary olyan platform, amelynek az épülete a magyar fővárosban található, de a küldetésünk éppen az, hogy a nemzetközi színtéren prezentáljuk a közép-európai művészetet. Volt már kiállításunk Londonban, a 2019es Frieze képzőművészeti vásár ideje alatt, Hongkongban pedig K11 Art Foundation-nel együttműködve szerveztük meg a Tracing the Fragments című kiállítást.

Miért érdekes a közép-európai művészet egy hongkongi üzletasszony számára?

Ha figyeli a trendeket, láthatja, hogy a világ legjelentősebb múzeumai egyre növekvő érdeklődést mutatnak a régió művészete iránt. A londoni Tate Gallery vagy a Pompidou Központ például észrevehetően pótolni kívánja azt a hiányt, ami gyűjteményükben történelmi okokból, az egykori szovjet országok elszigeteltségéből keletkezett. Piaci szemmel nézve is jó befektetésnek tartják, hiszen miközben a nyugati neoavantgárd művészek rendkívül magas áron futnak, keleti kortársaik ugyanazon korszakból, ugyanabban a minőségben jóval könnyebben megszerezhetők.

is kapcsolatban állunk, ami kölcsönösen gyümölcsöző, hiszen nem minden gyűjtőnek van múzeuma. Tervezünk olyan kiállítássorozatot is, amelyen a régió különböző magángyűjteményei kerülnek fókuszba.

Említette, hogy artist residency programokra is sor kerül majd a jövőben.

Művészekkel is kapcsolatban állnak?

Természetesen. A megnyitó során nálunk járt Maurer Dóra, aki generációjának egyik legmeghatározóbb művésze. Az idősebb korosztály jelenléte és kapcsolata nagyon értékes számunkra, az artist residency intézménye viszont elsősorban a fiatalokat célozza meg.

Milyennek írná le a régió művészetét?

Több generációról és nagy földrajzi kiterjedésről beszélünk, tehát nem könnyű közös jelzőket találni. De az egyértelműen látszik, hogy az itt élő művészek határozottan támaszkodtak saját kultúrájuk gazdag vizuális hagyományaira. Olyan alkotókról beszélek, mint Bak Imre, aki a népművészet motívumaiból is merített. Az is érdekes, hogy ezek a művészek a keleti blokkban az elszigeteltség és a nehéz körülmények ellenére szinte naprakészek voltak a nyugati áramlatok kérdésében, tudtak a fontos kiállításokról és alkotókról, s éppen ezért az is izgalmas, hogy miként reagáltak rájuk.

Magyarországon a legtöbb múzeum állami támogatással működik, a Q Contemporary viszont privát kiállítótér. Hogyan képzelik el a működését?

Az Egyesült Államokban vagy Kínában valóban sokkal megszokottabb a magánmúzeumok működési típusa, de a mi régiónkban is egyre több magánszemély alapít ilyen intézményt. Egyre jobban kiépül az a rendszer, amely a nyugati országokra jellemző, megjelennek azok a személyek és létesítmények, amelyek eddig hiányoztak.

A mi különlegességünk, hogy tizenhét országra fókuszálunk, és ezek között teremtünk párbeszédet. Elsősorban együttműködésekben gondolkodunk, a közelmúltban partnerünk volt például a Leopold Bloom Art Award (amely egyébként magándíj, nem állami elismerés), de magángyűjtőkkel

Queenie Rosita Law

A Q Contemporary első kiállítása XY_now Q_now címmel szeptembertől az év végéig látható az Andrássy úti épületben. A kiállítás a közép-kelet-európai régió X és Y generációjához tartozó művészek emblematikus alkotásait mutatja be. „Szerettünk volna minél több fiatalt bemutatni ezzel a tárlattal” – mondta el Zsikla Mónika kurátor. „A két generáció között lezajlott a digitális technikák robbanásszerű forradalma, így a tárlat azt is megmutatja, mennyiben változott az anyaghasználat és a műalkotások befogadása az elmúlt négy-hat évtizedben.” A kiállításon tizenhét művész (köztük Keresztes Zsófia, Nemes Márton és Genti Korini) munkája látható: az idősebbek digitális bevándorlók, akik újdonságként fedezték fel a technológiai vívmányokat, a fiatalabbak digitális bennszülöttek, akik ebbe születtek bele. A kiállítótérbe ingyenes a belépés, és miként a szervezők elmondták, az is marad.

BEKAPCSOLÓDNI A NEMZETKÖZI HÁLÓZATBA – INTERJÚ VIZI KATALINNAL, A DEBRECENI MODEM ÚJ IGAZGATÓJÁVAL SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

Vizi Katalin az Ybl Budai Kreatív Ház művészeti vezetői posztjáról érkezett Debrecenbe. Olyan reprezentatív kiállítások születtek a bábáskodásával, mint a Reigl Judit, Bullás József, Fajó János, Hantai Simon életművét bemutató tárlatok, de ugyanolyan fontosnak tartotta fiatal tehetségek bemutatását is. Kezdetben szakmai koordinátorként segítette a Magyar Nemzeti Bank által kezdeményezett kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozását, majd tagja volt az MNB Műalkotás Beszerzési Bizottságának. 2021 júliusától a debreceni MODEM igazgatója, s tervei szerint egy vagány, friss és a nemzetközi vérkeringésben számon tartott intézményt szeretne vezetni.

Hogy érzi magát Debrecenben?

Köszönöm, fantasztikusan. Az első perctől kezdve nagy nyitottság és támogatás vesz körül, felemelően jó ezt tapasztalni. A MODEM kiállításait rendszeresen megnéztem, de valahogy nem merült fel bennem, hogy a többórás vonatút esetleg lehetne egy hosszú hétvége nyitánya is, és eltölthetnék több napot a városban. Jöttünk és már mentünk is egyetemi társaimmal vagy akár egyedül. Nagy hiba volt. Illetve a múlttal nem is foglalkoznék annyira – most nagy hiba, ha valaki nem szentel több időt a városnak. Rengeteg minden történik, a város kulturális élete sokszínű, sokféle igény kielégítésére kínál megol12

dást. És gyönyörű! Tele fiatalokkal, mindenféle náció keveredik a teraszokon, abszolút multikulti az egyetemeknek köszönhetően. És mindenki hihetetlenül kedves. Nem is lehetnék boldogabb, hogy ide delegált az élet! Épp az intézmény tizenöt éves születésnapjára érkezett. Hogyan ünneplik, és mik azok a hagyományok, amiket tovább szeretne vinni?

Már tizenöt éves! És mi minden van mögötte. A szülinapra készülve sokat beszélgettünk kollégákkal, kinek mi volt a legkedvesebb projekt, kiállítás, ki mire a legbüszkébb. A MODEM munkatársai – bár természetesen mindenki kü-

lönböző időben lett a csapat tagja – jól működő közösséggé formálódott. Az a tapasztalatom és külső kollégák által megerősített véleményem, hogy egy rendkívül megoldásorientált, szívvellélekkel dolgozó, erős csapat állt itt össze. 15 év, 15 óra a MODEMben címmel a születésnapot zenével, tánccal, különleges tárlatvezetésekkel ünnepeljük, valamint meghívott vendégekkel egy beszélgetés formájában felelevenítjük az indulás előzményeit és konkrét pillanatait, tizenöt év távlatából.

Velünk lesz többek között Harcsa Veronika és Fenyvesi Márton, valamint Vitáris Iván, Gulyás Gábor és Antal Péter – hogy csak pár nevet említsek. Nagyon tetszik,

ahogy a MODEM bátran nyúl különböző művészeti ágak jeles képviselőihez, és a saját profiljához illesztve találkozási lehetőséget nyújt velük a közönség számára.

Ezt a fajta hozzáállást mindenképpen tovább visszük!

A legfrissebb kiállításuk a Párizsi Absztraktok, egyrészt az a franciás vonal, amit jól ismer, hiszen az Yblben és korábban a Makláry Galériában is mélyen beleásta magát, másrészt egy nagy nemzetközi összefogás. Lehet azt mondani, hogy szerencsésen reprezentálja a jövőt is, azt az irányt, amit szeretne vinni a MODEM igazgatójaként?

Ez jó megállapítás. Igen, szeretném hinni, hogy ez a kiállítás egy kicsit a jövőt is előrevetíti. A Párizsi absztraktok.

Abstraction-Création megvalósulása nagyon fontos mérföldkő a MODEM életében, hiszen nem befogadott vándortárlatról van szó, hanem új kutatási eredményt bemutató, nagy nemzetközi kölcsönzéseken alapuló, saját szervezésű kiállítás ez, ami nekünk, itt dolgozóknak is nagy kihívás, hatalmas fejlődési, tanulási lehetőség, illetve az intézmény presztízsét is új szintre emeli.

Mitől ilyen fontos ez a tárlat?

A 2022. január végéig látható kiállítás pontos címe Párizsi absztraktok. Abstraction-Création. Kandinszkij, Hélion, Calder, Moholy-Nagy… Ezzel is érzékeltetni akartuk, milyen nagy neveket hozott össze ez a nemzetközi nonfiguratív csoportosulás, amely az 1930-as években az egyik legprogresszívebb volt egész Európában. Párizs ekkor lett ismételten a művészetek fővárosa, amely a korszakban a világ valamennyi jelentős absztrakt irányzatának képviselőit magához vonzotta. Ebből a nemzetközi körből teljesedett ki egy közel százfős társaság, amelyhez több mint húsz ország művészei csatlakoztak.

A kávéházi találkozásokból művészeti diskurzusok lettek, és egy galéria működtetése, valamint folyóirat-kiadás révén nagy befolyással voltak korukra.

Eleinte összegző jellegükkel és aktív, progresszív tevékenységükkel tűntek ki, majd sajátos új irányvonalaikkal, amelyek minden egyes alkotóra jelentős hatást gyakoroltak. A világon mindenütt elismert és neves társaság a későbbi absztrakt körök mintaadójává vált például az USA-ban. A legfontosabb korai absztrakt

művészek életében egytől egyig jelentős állomás és csúcskorszak az AbstractionCréationhoz köthető munkásságuk. A tárlaton pedig ezekből az életművekből láthatunk kulcsműveket. Az Abstraction-Création olyan világhírű művészeinek képeit és szobrait mutatja meg a közönségnek, mint például Vaszilij Kandinszkij, Jean Hélion, Alexander Calder, Auguste Herbin, František Kupka, vagy Jean Arp. Elsőként reprezentálja itthon a világhírű magyarok, köztük Moholy-Nagy László, Alfred Reth és Étienne Beöthy, illetve Tihanyi Lajos és Martyn Ferenc munkásságát a párizsi AbstractionCréation közegében.

A kiállítás abban is egyedülálló, hogy az 1977-ben a New York-i MoMA-ban, majd 1978-ban a párizsi Musée d’Art Moderne de la Ville de Parisban (ez vándorolt Münsterbe is ugyanabban az évben) megrendezett Abstraction -Création-kiállítások után csaknem ötven év elteltével ez az első nagyszabású, új kutatási eredményeket bemutató tárlat a témában. A kiállítás kurátora és a projekt menedzsere Dr. Mészáros Flóra művészettörténész, aki ebből doktorált a párizsi Sorbonne-on és a budapesti ELTE-n. A kiállítás szervezőjének majdnem másfél évtizedes újító kutatási eredményeit, hároméves, MODEM-mel közös szervezését összegzi ez a tárlat.

Nagyon neves intézményekből érkeznek képek, és a MODEM bevállalt restaurálást is. Miért?

Igen, a tárlat műtárgyai, többek között a párizsi Centre Georges Pompidou, a párizsi Galerie Le Minotaure, a bécsi mumok, a bécsi Belvedere vagy a Nantes-i Musée d’arts de Nantes múzeumokból érkeznek. És valóban bevállaltuk több neves intézmény művének restaurálását és keretezését is, hogy újult formában láthassa nálunk őket elsőként a közönség. Így Paule Vézelay egyik festményét (Musée d’art moderne et contemporain de Saint-Étienne) és két Tihanyi Lajos-festmény (Centre Georges Pompidou) restaurálását, utóbbiak keretezését és Vaszilij Kandinszkij egyik művének szintén a keretezését (Centre Georges Pompidou) támogatta a MODEM.

Mi az irány az elkövetkező időszakra?

Milyen tervei vannak a MODEM-nek?

Kiállításokra, programokra, együttműködésekre gondolok elsősorban.

A MODEM az elmúlt években fontos, hiánypótló kiállításokat szervezett például életművek bemutatása terén, ez a sor nem fog megszakadni, illetve erős a fiatal pályakezdőknek – legyen az művész vagy kurátor – teret adó programja, ez is mindenképp velünk marad.

A jövő év még az idén, illetve tavaly naptárba vésett és a pandémia miatt feltorlódott tárlatok megvalósítása lesz túlnyomó részben, azután lesznek majd láthatók hozzám köthető tárlatok, illetve már jövőre is remélhetőleg létrejön egy, ha lehet így mondani, az első „saját”. De a tárgyalások még nem fejeződtek be, így konkrétabbat nem mondanék, nem mondhatok – viszont természetesen hamarosan minden kiderül!

A nemzetközi irányok mellett hogyan kapcsolódnak a város kulturális életébe?

Az elmúlt két hónapban megismerkedtem a város kulturális életének fontos szereplőivel, rendszeresek az egyeztetések annak érdekében, hogy összehangolt naptárral tudjunk folyamatos kulturális repertoárt kínálni a debreceni közönségnek, illetve regionális és országos szinten is minden kultúrafogyasztónak. Hogy mekkora csábító erőt jelent egy városban az erős színházi, zenei, képzőművészeti, kulturális intézményi jelenlét, az köztudott. Mi most azon dolgozunk, hogy egy harmonikus és kiegyensúlyozott együttműködésben programjaink többnapos kikapcsolódást és feltöltődést kínáljanak mindenkinek, és Debrecenbe csábítsák a kultúrára, kortárs művészetre fogékony közönséget.

Mi a személyes terve, vágya? Mivel lenne elégedett; ha mit mondanának az intézményről?

Rövid távon azt szeretném megmutatni és kihangosítani, hogy ez egy pezsgő, trendi intézmény – mivel az!

Hosszú távon pedig oda szeretnék, szeretnénk eljutni, hogy nincs az a jegyzett kurátor, aki Párizs, London, Berlin, Bécs topintézményei mellett ne érezné kínzó szükségét kiállítást rendezni a MODEM-ben, Debrecenben!

FRIDA KAHLO KOFFERE

A KÉPEZŐ ÚJ KÉPZŐMŰVÉSZETI PEDAGÓGIAI MÓDSZEREI PÉNZES BORÓKA, CSISZÁR BEATRIX ÉS BADA ÉVA SZERZŐ: SÁNDOR ZSUZSA FOTÓ: CSIZIK BALÁZS

Valószínűleg sokan vagyunk, akik nem őrzünk túl kellemes emlékeket az egykori iskolai rajzórákról. A kockák és miskakancsók kötelező másolása, a suta „mázolmányaink” miatti szégyenkezés, a bemagolt száraz adathalmaz „művtöriből”, inkább elriasztott a vizuális művészetektől. Persze ma már léteznek korszerű pedagógiai módszerek, mégis hiánypótló kezdeményezésnek számít a KÉPEZŐ összművészeti közösségi tér, amelynek alapítói saját módszert dolgoztak ki az élményszerű művészeti nevelésre. Minden korosztály számára. A KÉPEZŐ szeptember 29-én nyílt meg a Budapest Art Mentor program Felfedezők 4.0 című kiállításával a Keleti Károly utcában.

A II. kerületi önkormányzat tavaly ősszel hirdette meg a Margit-negyed projektet, melynek célja a „Margit-körút és közvetlen vonzáskörzetének kulturális és gazdasági újrahasznosítása”. Üres önkormányzati ingatlanok hosszú távú bérbeadására írtak ki pályázatokat, amelyekre bárki jelentkezhetett, aki úgy gondolta: vállalkozása hozzájárulna ahhoz, hogy színes, pezsgő kulturális élet alakuljon ki Bel-Budán. A sikeres 1414

pályázók közül a KÉPEZŐ művészeti közösségi tér az első, ami megnyílt a Keleti Károly utcában. Terveikről honlapjukon azt írják: „Képzőművészet-alapú foglalkozásokat, előadásokat tartunk gyermekek és felnőttek részére, kiállításokat és összművészeti programokat szervezünk”. Itt látható a Budapest Art Mentor program Felfedezők 4.0 csoportos tárlata is, amelyben tizennégy fiatal hazai képzőművész mutatkozik

be. Emellett a KÉPEZŐ-ben indul kreativitást fejlesztő kurzus, művészet- és meseterápia, művészettörténeti előadás-sorozat is.

A KÉPEZŐ-t alapító szakemberek saját költségükön újították fel a bérelt ingatlant, s így kedvezményes havi díjat fizetnek érte. Az önkormányzat bíráló testülete hiánypótlónak találta a koncepciójukat, amellyel új alapokra helyeznék az iskolai képzőművészeti oktatást.

Az új közösségi tér megálmodói: Bada Éva, Pénzes Boróka és Csiszár Beatrix. Éva és Boróka együtt végezték el a MOME múzeummenedzser szakát, jelenleg a Szépművészeti Múzeumban rendezvényeket és kiállításmegnyitókat szerveznek. Beatrix a Magyar Nemzeti Galéria múzeumpedagógusa volt, most már főállásban a KÉPEZŐ oktatási vezetője. Nem csak a művészetek iránti rajongás köti össze őket, hanem régi barátság is.

– Mindhárman anyukák is vagyunk – mondja Bada Éva –, így saját tapasztalatból is tudjuk, milyen kevés óraszám jut a közoktatásban a vizuális nevelésre.

Pedig a mi gyerekeink is fogékonyak lennének a művészetekre, de az iskolában erre nincs elég idő.

Véleményük szerint a vizuális nevelésben sokkal több lehetőség rejlik, mint amennyit a közoktatásban kihasználnak. Mert nem az lenne a cél, hogy a gyerekek a rajzórákon megtanuljanak jól lemásolni valamit és lexikális adatokat felmondani. A képzőművészet lehet kulcs az önismerethez, fejleszti a szociális készséget, az empátiát és a fantáziát is. A közismereti tárgyak elsajátításában akár egy festmény is lehet hatékony eszköz. A KÉPEZŐ alapítói hattól tizennyolc éves korosztálynak dolgoztak ki olyan oktatási programokat, amelyek a fiatalok érzelmi bevonásával élményszerűvé teszik számukra a képzőművészetet.

Ilyen iskolai programjuk az ArtKoffer.

A név arra utal, hogy a foglalkozásokhoz szükséges kellékeket gurulós bőröndökön viszik be a tanórákra. Az egyik suliban negyedikeseknek próbálták interaktív, játékos módon elmesélni a világhírű mexikói festőnő, Frida Kahlo sorsát, s megmutatni azt is, mennyi mindent lehet tanulni egy több mint száz éve született művésztől. A Frida Kahlo-kofferből előkerültek a festőnőre jellemző jellegzetes ruhadarabok, a virágos fejdísz, fülbevalók, egy plüssmajom, utalva az Önarckép majmocskával című festményére.

– A tárgyakkal megelevenítettük Frida történetét – folytatja Pénzes Boróka. – Van egy lány, akit súlyos baleset ér, az egész életére kiható gerincsérülést szenved, és hogy jobban elviselje a fájdalmait, elkezd festeni. Nem süllyed bele a tragédiájába, hanem igyekszik abból is a legtöbbet kihozni. Frida esete arra is példa, hogy a legnagyobb bajok-

kal is együtt lehet élni, és ebben is segít az alkotás.

A rendhagyó óra után tesztelték a gyerekeket: mire emlékeznek az elhangzottakból? Kiderült, hogy még azok is, akik látszólag oda sem figyeltek, minden részletet megjegyeztek. A diákokat annyira megérintette a történet, hogy azután leveleket írtak a KÉPEZŐ-nek: „Frida, ne add fel! Veled vagyunk! Te vagy a példaképünk!”

De koffert készítenek Csontváry Kosztka Tivadarnak is, nem csak azért, mert a magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja volt, hanem mert az ő sorsa is sok mindenben lehet tanulságos a mai kamaszoknak is.

– Csontváry patikus volt, harminchét évesen elhatározta, hogy mindent felad, hogy festőművész lehessen.

Az ő példája azt is megmutatja, hogy a vágyaink megvalósításához sokszor kockáztatni kell, és elindulni az ismeretlenbe – magyarázza Csiszár Beatrix.

Egy másik módszerük a KÉPEZŐ Koffer hosszabb, többórás foglalkozások megtartására alkalmas, és szorosan kapcsolódnak a NAT tematikájához.

– Ebben az iskolai programunkban a különböző tantárgyak összekapcsolását próbáljuk segíteni, az interdiszciplináris oktatás jegyében – hangsúlyozza Beatrix. – A képzőművészet eszköze lehet az integrált oktatásnak. Például Munkácsy Mihály festményeivel bemutatható a realizmus kora, ezt összevethetjük azzal, hogy a realizmus hogyan jelent meg az irodalomban, mondjuk Balzac műveiben. Miként függött ez össze a korszak történelmével, természettudományos szemléletével.

Ugyanakkor a KÉPEZŐ fontos küldetése az is, hogy a kortárs képzőművészet iránt is fogékonnyá tegye a fiatalokat. Ezért a tematikájukban a régebbi korok művészeit mindig párba állítják egy-egy mai alkotóval. Paul Gauguin például megundorodva a nagyvárosi életformától elhagyta Párizst, és a nyugati világtól távol, Tahitin kezdett új életet. Hasonló utat járt be Sebastião Salgado fotográfus, aki fotóriporterként sok évig háborúkban, katasztrófákban fotózott, aztán elege lett mindenből, és elindult, hogy olyan természeti tájakat örökítsen meg, amelyeket az emberi civilizáció még nem pusztított el.

A KÉPEZŐ alapítói úgy vélik, olyan vizuális korszakban élünk, amikor elárasztanak minket a képek, a reklá-

mok, plakátok, hirdetések, akciófilmek, videóklipek. A rengeteg vizuális szemét között nehéz felfedezni a valódi értéket.

A felfokozott látványdömpingben mintha egyre inkább leszoknánk arról, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is a képeket. Ehhez ugyanis le kellene kicsit lassulni, elidőzni egy-egy műalkotás előtt, engedni, hogy hasson ránk. A fiatalok szabadidős tevékenységei közt a rockkoncerttel és a bulizással nehezen versenghet a múzeumlátogatás. Csakis élményalapú oktatással lehet érzékeltetni velük, hogy akár egy antik szobor is mennyi mindent elmondhat a mai emberről. A kép nem csupán dísz a falon.

A művészet sokféle kompetenciát fejleszt, megtaníthat fókuszálni, egymásra figyelni, és közösséget teremt.

A KÉPEZŐ nyitott a felnőttek, a különböző társadalmi rétegek felé is. Sőt cégeknek is kínálnak programokat. A kreatív csapatépítő tréningeken például leginkább az absztrakt festészet eszközeit használják, ahol nincs jó vagy rossz kép, nem számít a képzettség, sem az ügyesség, így senki sem kerülhet megalázó helyzetbe. Egy ilyen csapatépítő tréningen megszűnik a munkahelyi hierarchia, s ez erősíti az elfogadást, az összetartozás érzését, javítja a belső kommunikációt. Minél hatékonyabbá válik egy munkahelyi közösség, annál inkább nő az esélye a jobb teljesítménynek, az innovációnak, közvetve a több profitnak is.

A modern vállalati kultúrában kulcsfogalommá vált a well-being: azaz egy korszerű munkahelynek inspiráló környezetet is kell nyújtania. A munkavállalók érzelmi, szellemi feltöltődéséről is gondoskodni kell. Ehhez is remek lehetőséget nyújt a képzőművészettel való találkozás. Segíti a társadalmi érzékenyítést is, hiszen korunk nagy kérdései – a globalizáció, a klímaválság, a túlnépesedés, a migráció, a szegénység vagy akár a nők helyezte – mind-mind olyan problémák, amelyek a kortárs műalkotásokon is megjelennek. Fontos beszélgetéseket indíthatnak el. Egy magára adó cég presztízsét alapvetően meghatározza a társadalmi felelősségvállalása.

Ez a legjobb ösztönző erő arra, hogy a hazai cégek a kortárs kultúra támogatásában mecénásszerepet vállaljanak. A KÉPEZŐ csapata így próbálja összekötni a vizuális nevelést a felelős közösségi gondolkodással.

SOK PÉNZ VAN, DE KEVÉS STÍLUS SZERZŐ: GÁTI KATALIN TEODÓRA | FOTÓ: MERÉSZ MÁRTON

Ari Kupsus kalandos életében meghatározó a gyűjtői szenvedélye. Magyarországot meglátni és megszeretni egy csapásra történt nála, mára hazánkban több neves kiállítóhely tulajdonosa, és a fiatal festőgeneráció lelkes támogatója.

Honnan ered a régiségek iránti vonzalma?

A családomban is szokás volt a műgyűjtés. Mindig divatos lakásokban, felkapott helyeken éltek az anyai nagyszüleim, és gyakran váltottak otthont vagy cserélték a berendezést. A felmenőim öltözködése is rendkívül kifinomult volt, Angliából hozatott szövetből varrattak ruhát. Édesapám szülei Viborgban, a karéliai fővárosban éltek, és üzletemberek voltak. Amikor első osztályos koromban zsúrt rendeztünk, és eljöttek hozzánk az osztálytársaim, tátott szájjal néztek körül nálunk. Nem értettem, miért, hiszen számomra természetes volt, hogy szép tárgyak vesznek körül. Amikor én mentem az osztálytársaimhoz vendégségbe, megértettem, miért olyan különleges a mi lakásunk.

Anyukámnak fontos volt, hogy mindig tisztaság, rend legyen, a város legjobban öltözött asszonyának tartották. A génjeimben hordozom az esz-

tétikum iránti vonzalmat, amelyet csak tovább erősített a gyerekként körülölelő környezet. Hétéves voltam, amikor a Tamperei Szimfonikus Zenekar koncertet adott az iskolánkban, és bár nem értettem a zenéhez, azt éreztem, hogy olyan szép muzsikát még soha nem hallottam. A mai napig, majdnem ötven évvel később is emlékszem, hogy Mendelssohnt játszottak. Gyönyörű szecessziós stílusú épületben tanultunk, amelyet Wivi Lönn, az első finn építésznő tervezett 1903-ban. Hatalmas, lenyűgöző boltívek, oszlopok, nagy terek vettek körül. Akkora hatással volt rám az a koncert, hogy jelentkeztem egy zenekonzervatóriumba, ahol nyolc éven át trombitálni tanultam. Hagyománytisztelő családban nőttem fel, ahol számítottak az értékek és a szokások, így például szigorú vacsoraidő volt.

Hogyan kanyarodott ön is a gyűjtés felé?

Ez érdekes, mert fiatalon még tipikus finn voltam, aki az egyszerű, letisztult stílust kedvelte. Alvar Alto világhírű tervező teremtette meg a skandináv dizájnt, és sokáig én is ilyen bútorokkal vettem körbe magam. Majd amikor 1994-ben Szentpéterváron az Ermitázsban jártam, belebolondultam az orosz pompába. Közgazdászként végeztem, és tizenhárom évig a divatszakmában dolgoztam. Huszonhét évesen már egy világhírű áruház férfiosztályát vezettem, és a legnevesebb tervezőktől – Versace, Chanel, Gucci – szereztem be a ruhákat. Állandó vendég voltam a milánói divathéten, sztárokat, ismert politikusokat, köztársasági elnököket, minisztereket, újgazdagokat, még olasz és orosz „keresztapákat” is öltöztettem. Egyszer egy maffiaháború áldozatának kellett ruhát terveznem az utolsó útjára. Miután lelőtték, azt kapta ajándékba, hogy

Armaniban temették el. A gyűjtés a véremben volt, mindig a pénztárcámnak megfelelően vásároltam, fiatalon még a nem túl drága műtárgyakat. Ma már az iszkaszentgyörgyi kastélyban található a legnagyobb gyűjteményem.

Ahol a zene és a régiség szeretetét különös módon kapcsolta össze.

1994-ben kezdtem régimódi szalonkoncerteket szervezni Helsinkiben, a lakásomban, azután Magyarországon a kastélyban, majd 2000-től a budapesti rezidenciámban is. Alexander Tinei, Pesten élő moldáv festő – aki ma már világhírű művész – akkor még kezdőként nagyon szegény volt, én adtam el a képeit. Egyszer támadt egy ötletem, hogy mi lenne, ha a szalonkoncert idejére a barokk képeim közé felakasztanánk Alex kortárs festményeit.

Gianni Versace-tól vettem az ötletet, aki az egyik klasszicista stílusú kastélyát kortárs képekkel aggatta tele. Az 1860 előtti alkotások mellé Tinei képeket tettünk. Ez volt az első kortárs kiállítás, amit szerveztem. Annyira tetszett a vendégeknek, hogy visszajártak az ismerőseikkel, és végül egy hónapig nyitva tartott a kiállítás a lakásomban. Tetszett nekem ez a dolog, ezért hasonló céllal vásároltam egy ötszobás lakást Budapest Belvárosában, amit utoljára 1960-ban újítottak fel, ezért igencsak rossz állapotban volt.

Egy amerikai író viszont annyira beleszeretett, amikor meglátta, hogy fél éven át ott dolgozott, azt mondta, olyan, mintha Csehov világába cseppent volna. Matracon aludt, én hordtam oda neki bútorokat. Miután elment, azon gondolkodtam, mit csináljak ezzel a lakással. Megismerkedtem egy grúziai festővel, akinek nem volt műhelye, és abban egyeztünk meg, hogy én adom a stúdiót, cserébe választhatok a képei közül. Azóta számtalan festő dolgozott itt, én pedig gyűjtöttem a képeiket.

Hogyan látja a fiatal magyar pályakezdő festők lehetőségeit?

Nagyon nehéz nekik. A galériám ezért próbál segíteni. Főleg fiatalokkal dolgozom, mert nekik kell a legtöbb támogatás. A kortárs galériák ismeretlen festők munkáit nem szeretik kiállítani, mert nem tudják eladni, és kell a bevétel. Én viszont nem a pénzért csinálom, nekem javarészt a festményekkel fizetnek. Kizárólagosságot sem kérek, mert minél

több helyen láthatók az ifjú művészek képei, annál inkább nő az ismertségük, ami nekem is jó. Tíz évvel ezelőtt a külföldi képeket például egyáltalán nem lehetett Magyarországon eladni. És mi a helyzet a bútorpiacon?

Négy-öt éve világszerte meghalt a régiségkereskedelem. Az IKEA öt kontinensen van jelen, és árulja a modern, világos színű, letisztult tervezésű bútorait, amelyeket mindenki kedvel. A sötét színű, faragott, elegáns berendezési tárgyak kimentek a divatból, jóllehet ma már nem kerülnek többe, mint a skandináv egyszerű darabok. Olcsó lett a régiség, pont azért, mert a fiatalok nem vásárolnak ilyeneket.

Mégis van egy réteg Magyarországon, akiket érdekel a régiség, és nem is az olcsó kategóriából válogatnak.

Az idősebb generáció jár aukciókra.

Finnországgal ellentétben itt nincsenek kortárs aukciós házak. A Kieselbach és a Virág Judit Galéria egy része tartalmaz csak kortárs alkotásokat. Magyarországon sok pénz van, de kevés stílus.

Amikor hat éven át egy nemzetközi lakberendezési láncot vezettem, sok újgazdag magyar családnál megfordultam, és azt láttam, hogy miközben kétmillió forintos kanapét rendeltek, a falról olcsó kínai lámpa lógott. Míg itt a középosztály vásárolt az IKEA-ban, addig Nyugat-Európában az mindig is a fiatalok lakberendezési áruháza volt.

A magyarok konzervatívak. Ha végigmegy a Nagykörúton, egy-két kivétellel neoklasszikus, neoreneszánsz vagy neogótikus házakat lát, pedig abban az időben, amikor ezek épültek, Európa-szerte a szecesszió korában jártunk. Szentpéterváron, Berlinben, Helsinkiben már sorra születtek a szecessziós házak. A magyarok minden újítást nehezen fogadnak el. Ugyanez a helyzet a kortárs képekkel. Itt a legtöbb gyűjtő az aranykorból – 1860tól 1960-ig – származó tárgyakat keresi.

Helsinki akkora, mint Budapest negyedrésze, mégis jóval élénkebb a kortárs piac. A magyarok a többi európai nagyvárosban élőkkel szemben sokkal inkább a múltban élnek, mint a jövőben.

Itt inkább a régi képeket gyűjtik, ha tehetik, minthogy kortárs műveket vásároljanak. Tizenkét éve nyitottam egy grafikai galériát, amit két év múlva be kellett zárnom, mert annyira nem

volt iránta érdeklődés. Fotógalériák is javarészt csupán három éve létesültek, mert akkor jött igazán divatba a fotózás, miközben Finnországban már fiatalkoromban is rengeteg ilyen hely működött. Akkor kezdtem gyűjteni például a kortárs grafikákat is. Magyarországon jobban veszik az olajfestményt, mert úgy vélik, az jobban tartja az értékét. Ma ugyan valamivel könnyebb a külföldi festők munkáit értékesíteni, de probléma, hogy a magyarok nem ismerik őket. Legtöbben befektetésként vásárolnak képeket, a nyugat-európaiak pedig azért, mert tetszenek nekik. A belvárosi galériám nyitásakor főleg külföldi vevőim voltak, gondolom, azért, mert én is az vagyok.

Akkor még kevesen beszéltek angolul Budapesten, mára ez megváltozott: több a magyar ügyfél, mint a külföldi, és én is megtanultam magyarul. Imádom ezt a nyelvet és az országot! És merre tartunk most a kortárspiacon?

Az elmúlt néhány évben várakoztunk.

Már a Covid előtt lassult a kortárspiac, de a járvány az online tér erősödésével világszerte még erősebb változásokat hozott. A Facebook vált a legjelentősebb marketingfelületté, és jó ideje a galériák is a közösségi oldalakon kommunikálnak. A kiállításmegnyitókra a középgeneráció és az idősek járnak, a fiatalokat az online térben tudjuk elérni. Virtuális életet élnek, ami nagyon szomorú. Magyarországon ez még nem annyira látszik, mint Skandináviában, ahol már a háromévesek is Iphone-nal szaladgálnak. A képzőművészet is online értékesítésre tér át.

Mi vár a fiatal festőkre?

Ha egy kezdő festő nem tudja eladni a képeit, Nyugaton nem hal éhen, mert az állam támogatja. Itt a kezdő alkotók nagy része kénytelen munkát vállalni a festés mellett, mert ha nem tud eladni, éhen hal. Keveseknek van olyan családi hátterük, hogy öt-tíz évet szánhassanak mesterkurzusokra, vagy akár külföldön fejlesszék magukat, miközben senki sem kezdi mesterfestőként.

Kevesen élnek jól az eladásból, és ha valahol dolgoznak, az megöli a művészetet. Az én hobbim, hogy segítem felépíteni magukat. Olyanokat támogatok, akiknek tetszik a munkája, mert ami nem tetszik, azt nem tudom eladni.

A CORVINUS MŰGYŰJTEMÉNY: AHOL A MŰVÉSZET SZÁLLODÁBAN LAKIK SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

Egy szállodai szobát minden esetben dekorálnak, és bizony sokat elárul, mi van a falakon.

A budapesti Kempinski Hotel tulajdonosa és vezetése a kezdetektől tudatosan építi műtárgykollekcióját. Már az is átgondolt gesztus, hogy szinte mindegyik műalkotás magyar művésztől származik, emellett számos más módot is találnak a hazai kortárs művészet népszerűsítésére. Dudás Ildikó PR-igazgató vezetett végig az épületen, melynek túlzás nélkül minden sarkában egy figyelemre méltó műbe botlottunk.

A Kempinski Hotel Corvinus Budapest 1990 és 1992 között épült, Finta József és Puhl Antal tervei alapján a Belváros kitűnő lokációjú pontján. Csaknem harmincéves története alatt számos híresség szállt meg lakosztályaiban, a szálloda honlapján található sajtóközlemények csak úgy sorolják a díjakat, travel guide listás helyezéseket. Nyert a spa, nyert az étterem, a kávé is speciális, külön nekik pörköli egy kézműves kávémanufaktúra, 80 százalék brazil és 20 százalék El Salvador-i kávészemekből.

A rendszerváltás utáni első luxusszálloda nemcsak a luxus újradefiniálása mellett kötelezte el magát, hanem a művészetpártolás mellett is. Már 1992-ben, a beruházás egy százalékát 18

– egymillió márkát, még nem létezett az euró – műtárgyak beszerzésére fordították a külföldi tulajdonosok. „1991. december 2. óta dolgozom itt, még a nyitás előtt érkeztem – meséli a kezdeti időszakról Dudás Ildikó. – Kifejezetten szeretem a munkámnak ezt a részét, a műgyűjteménnyel való foglalkozást, olyannyira, hogy magánemberként is elkezdtem gyűjteni. Lakásbiztosításomba a szeretett képeimet emeltem be, és nem a műszaki cikkeket, mint a legtöbben. Ma már más szállodáknak is vannak eredeti képeik, műtárgyaik, de mi nevet is adtunk a kollekciónak, ez lett a Corvinus Műgyűjtemény, és a hotel brandjének lényeges elemeként kezeljük. Amikor nyitottunk, a 90-es évek

fordulóján, a budapesti szállodák még a Képcsarnoktól vettek bérbe képeket, tehát nem vásároltak, csak kölcsönöztek.”

A Corvinus Gyűjtemény több mint ezer műtárgyat foglal magában, a név pedig Corvin Mátyás reneszánsz udvarára utal. Van is egy gyönyörű Kő Pál-szobruk Mátyás királyról.

A Kempinski gyűjtési koncepciója sajátos jellegéből adódóan mérsékelten progresszív. A 90-es években kezdődő gyűjteményépítés idején több klasszikus, tradicionális alkotás került be, majd az ezredfordulótól erősebb nyitás figyelhető meg a kortárs művészet felé, mely mára a gyűjtemény súlypontját alkotja.

Sőt a legutóbbi időkben megfigyelhető a felfedezés kockázatának felvállalása.

A szállodai környezetben való gondolkodás kedvező feltételt biztosít a sorozatoknak vagy egy-egy művész nagyobb súlyú szerepeltetésének, valamint a szoborműveknek, ugyanakkor éppen emiatt nem terjed ki a gyűjtőkör a konceptuális, kísérleti, erősen reflexív művészetre és az új médiumokra. A gyűjtemény építése mellett az épület földszintjén található Promenade-on rendszeresen mutatnak be kortárs kiállításokat. Sőt a szálloda folyosói, közlekedői és földszinti hallja állandó kiállítási térként is funkcionál.

Bár nem a befektetés volt a cél eredetileg sem, mégis a kezdetben vásárolt klasszikus alkotások ára igencsak felment időközben. „Egy idő után felmerült bennünk, hogy a több milliót érő festményeket tartsuk-e bent szobákban, ahol viszonylag kevés ember gyönyörködhet bennük, vagy találjunk ki valami mást. Pár évvel ezelőtt, amikor elkezdtük a szobák felújítását, kivettük a nagy nevek egy részét: Kádár Bélát, Scheiber Hugót, Ziffer Sándort, Ferenczy Valért, Emőd Aurélt, és ezekből az értékes képekből és szobrokból összeállt egy utazó kiállítás anyaga. Igaz, a Covid miatt kicsit lelassult a projekt, de sikeres kiállításokat tartottunk Tihanyban és a berlini magyar nagykövetségen.”

Maradtak értékes klasszikus képek a szállodában is, például a Herend lakosztályban, ami egy történelmi időkapszula az alapvetően modern környezetben. A lakosztály biedermeier bútorait, herendi lámpáit és a vitrinben elhelyezett kézzel festett Viktória-mintás porcelánkollekciót XIX. századi női portrék egészítik ki, köztük a Barabás Miklós által megfestett Zetk Katalin arcképe. A herendi porcelán népszerűsítése is misszió, a kézi festés értékére és a helyi iparművészet kiemelkedő voltára szeretnék felhívni a figyelmet.

A szálloda tulajdonosi körét képviselő grémium az elmúlt huszonkilenc évben ugyanaz, az akarat az indulás óta töretlen. A jelenlegi igazgató, Stephan Interthal második hétéves ciklusát tölti itt, és az ő művészetpártoló tevékenysége is szívből jön. Pártoló tagja a Műpának, gyakori vendég a Zeneakadémián is, és élénken érdeklődik a magyar kultúra iránt. A mindenkori igazgatók egyöntetűen elkötelezettek voltak a gyűjtemény építésében Dudás Ildikó

visszemlékezése szerint: „Rendszeresen jártunk műtermekbe, nemcsak Budapesten, vidékre is, a művek mélyebb megértéséhez hasznos a művésszel való közvetlen találkozás, beszélgetés, elemzés. Különösen nagy élmény volt számomra egy látogatás Tettamanti Bélánál, mikor egy svájci bankárt kísértem. Gyakran előfordul, hogy egy mű felkelti egy vendég figyelmét, vásárolni szeretne, ilyenkor összehozzuk a művésszel, ez is a művészettámogatásunk része. A bankár nem beszélt magyarul, Tettamanti nem beszélt németül, nem volt közös nyelvük, ezért mentem én tolmácsolni, de szinte nem is volt rám szükség, a két ember annyira értette egymást. Mindegyik a saját anyanyelvén beszélt, ugyanarról. Egészen fantasztikus volt látni, mennyire összehoz a művészet embereket.”

A legelején a tulajdonosok döntöttek a műalkotások megvásárlásáról vagy megrendeléséről, akad olyan mű, amit kifejezetten ide terveztek, mint például Nagy Gábor pannói egykor a kávézóban és Hajdu László ma is látható Duna-reliefje a recepción, amihez meg kellett erősíteni az alapzatot is, hogy elbírja a nehéz bronzot. Később, a felújításoknál belépett a képbe a KOGART, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, szakmai támogatóként küldenek előválogatott portfóliókat, ügyelve a szakmai minőségre, és az eddigi arculathoz való illeszkedésre. A földszinti kávézóban elhelyezett Fehér László-festményt a KOGART-tól bérlik, s annyira népszerű, hogy szinte minden héten meg akarja venni valaki. „Mi is szívesen megvennénk, de nekünk sem adják el – folytatja Dudás Ildikó. – Nincsenek kiemelt szempontok egy kép megvásárlásánál, sem műfaj, sem szerző, sem stílus tekintetében. Egyszerűen csak vonzónak kell lennie – mondja, hozzátéve, hogy nagyon megosztó, szexuális vagy vallási érzékenységet sértő témák nem jöhetnek szóba. – Sokféle vallású, beállítottságú ember jön hozzánk, erre ügyelnünk kell.”

A szálloda minden emeletén sok a szobor, ezek térszervező erővel bírnak, és az épület integráns részeivé váltak.

Molnár Levente Odüsszeusz-szobra a világutazást szimbolizálja, Buborék-fújó kislányt ábrázoló fémszobra pedig ugyanolyan kedvenc a földszinti kávézóban, mint Fehér László festményének sms-ező nőalakja.

Szó volt már arról, hogy a tulajdonosok gesztusaként a művek szinte kivétel nélkül magyar alkotóktól származnak.

A kevés kivétel egyike egy indiai művész, aki a Kempinski központja által szervezett Kempinski Young Artist Program egyik felfedezettje.

A programban nemcsak képzőművészeket, hanem zenészeket, fotósokat is felkaroltak, és „kiközvetítettek” valamelyik Kempinski szállodának a világban, ami azt jelentette, hogy meghívták és támogatták a művészt, bevezetve az adott város művészeti szcénájába. „Az egyik sikertörténete ennek a programnak a nálunk két hónapot vendégeskedő Sachin George Sebastian, Új Delhiből érkezett művész volt – meséli Dudás Ildikó. – Elvittük a Képzőművészeti Egyetemre, kiállításmegnyitókra, magyar táncházba, megmutattuk neki a budapesti művészeti életet. Köszönetképpen készített egy látványos papírkollázst Világváros címmel, amely messziről úgy néz ki, mint egy virág. Mindenki megérti az üzenetét, és valószínűleg egyet is ért vele. A Kempinski-központ vezetőségének annyira megtetszett, hogy tőle rendelték meg a genfi tárgyaló díszítését. Sokféle módon dolgozunk a művészekkel, korábban bevontuk őket a karácsonyi céges ajándék készítésébe is, például, amikor egy nemes bort választottunk ajándékként, minden évben más művésszel terveztettünk hozzá címkét, ami ma már divat, de mi évtizedekkel ezelőtt kezdtük.”

Kiállításokat is rendeznek a kezdetektől. A legelső tárlat az akkor felújított Feszty-körkép darabjait mutatta be, mielőtt elvitték a végleges helyükre, Ópusztaszerre. Olyan sokan jöttek el megnézni, hogy egyszerűen bevezetődött a köztudatba: a Kempinskiben kiállítások vannak. „Ráadásul a diplomáciai küldöttségeknek előny, hogy ide éjjel 11-kor vagy hajnali 5-kor is be lehet esni, sokszor lettünk így mi egy hivatalos programban az egyetlen kulturális megálló. A kortárs művészek pedig olyan kiállítóteret kapnak itt, ahol nagy az átmenő forgalom, nemcsak a hotellakók látják a képeiket, hanem az itt tárgyaló üzletemberek is. Előfordult, hogy egy nálunk megrendezett külföldi konferencia végén az egyik képet kiválasztották a galéria aktuális kiállításáról, és azt ajándékozták az egyik fontos előadónak.”

A KOMMUNIKÁCIÓ LEGJOBB CSATORNÁJA A MŰVÉSZET SZERZŐ: SZEMERE KATALIN

„Nem ügyesen rajzolókat keresünk az autisták között, hanem önmagukat kifejező alkotókat a művészeti programban” – mondja az Autistic Art művészeti programjáról az alapító Jaksity György. Az alapítvány 2006 óta több mint 250 millió forinttal támogatott autista lakóotthonokat, árveréseikhez felhasználják művészeik alkotásait is. A tavalyi két online esemény után az idei aukció újra személyesen látogatható október 21-én a Szépművészeti Múzeumban.

Ha a családját nem érintené az autizmus, akkor is létrehozta volna az Autistic Art alapítványt?

Valamilyet mindenképpen csináltam volna, hogy milyet, az kérdés. Ha nem érintene, valószínűleg picit eltolódott volna a hangsúly a szociális, a kulturális vagy a társadalmi ügyek felé. Már tíz évvel az Autistic Art előtt, 1996-ban Küllői Péterrel és barátainkkal létrehoztunk egy alapítványt, a Mosolyt, amelynek hasonló a tematikája, ott is megjelenik az élményterápia, és beteg vagy segítségre szoruló gyerekek állnak a középpontban. Csináltunk egy kutatást az 1990-es évek második felében, hogy megtudjuk, mely területek kapják a legkisebb figyelmet Magyarországon, és így jutottunk el a segítséggel élők, a fogyatékosság kérdéséhez. Ezt több alapítvánnyal próbáltuk segíteni a 20

2000-es években: az Autistic Arttal (korábban Mosoly Otthon néven), valamint a Mosoly family másik tagjával, a Mosolyországgal. Ez arra jött létre, hogy kampányoljon a segítséggel élők társadalmi elfogadásáért, a nyitottságért. Amikor a Mosolyország saját lábra állt, elengedtük, és független kuratórium vette át.

Péter édes gyermeke a Bátor Tábor, az Autistic Art meg erősen kötődik hozzám.

Itt sokkal nagyobb a személyes felelősségem. Az alapítvány erősen támaszkodik cégemre, a Concorde Értékpapír Rt.-re, Persze jó lenne, ha minél inkább önállóan működne, nem lenne a saját cégem és az én személyem ennyire dominánsan benne a támogatásában, működésében, de ez lassú folyamat volt a korábban indított alapítványoknál is.

Lát a fundraisingben változást, amióta az alapítványi rendszerbe belekóstolt?

Szélesedett azoknak a köre, akik Magyarországon a nonprofit ügyek mellé álltak, és pénzzel, idővel vagy kapcsolatrendszerrel támogatják. De az alapproblémát ez nem oldja meg, mert az adományozási kedvvel együtt a probléma is nőtt. Nem minden területre látok rá, de talán általánosíthatunk annyira, hogy sok olyan feladatot visznek civilek, amelyek állami feladatok lennének. A kormány elég sok kérdésben gyorsan komoly eredményeket elérhetne, de erre, sokszor úgy tűnik, nincs igényük a politikusoknak. Az életem meg rövid, és azoké is, akiknek segítünk. Úgyhogy a kreatív energiáimat nagymértékben a civil szféra segítésére fordítom.

Hogy érti, hogy nincs rá igény?

A politika gyerekként kezeli a társadalmat, nem érdeke, hogy felnőjön, és az értékválasztásai felnőtté váljanak. Akit gyerekként kezelnek, nehezen vállal felelősséget önmagáért. Hátradőlünk: nem mi hoztunk rossz döntést, majd az állam megoldja például az egyébként általunk rosszul megkötött devizahiteles szerződést, rezsicsökkentést. Vagy: „jaj, nem gondoltuk át, hogy többet kéne tanulni, és akkor most jobb állásom lenne”. Úgyhogy kérdésére válasz: hatalmas változás nincs, és én csak a jéghegy csúcsát látom. A tízmilliós országból eljön mondjuk 200 vendég a jótékonysági aukciónkra, a másik alapítványhoz is elmegy ugyanennyi és a harmadikhoz 150. Nem a nemzetközi szervezetekről beszélek, hanem a kisebb helyi civil kezdeményezésekről. És mi boldogok vagyunk, ha 100 ezer eurót összegyűjtünk egy aukció révén.

A pandémia mennyire ártott az adományozási kedvnek?

A pártolóink jelentős része kultúratámogató, mecénás vagy gyűjtő, és ez oda-vissza hat. Másrészt a jótékonysági akcióinkon megjelenik a kortárs képzőművészet: a dizájn és a modern ékszer. Mivel művészettel foglalkozunk, szimbiózisban élünk ezzel a piaccal. A támogatókra, az autistaotthonokra és a kortárs képzőművészekre koncentrálunk. És akkor működik jól a rendszer, ha mindenki jól érzi magát benne. A mellénk álló kortárs alkotók és galériáik áldozatot is hoznak, hiszen a bevételük jó részét jótékony célra fordítják. De nyernek is az ügyön, mert a jótékonysági aukcióink olyan támogatói kört is megmozgattak, amely korábban nem vásárolt kortárs művet. Mára komoly gyűjtő vált belőlük.

Tavaly tavasszal megijedtünk mi is és a műtárgypiac is. Az első online aukciónkat úgy szerveztük meg, hogy kedvezzünk a műtárgyakat beadó képzőművészeknek. Gesztusként az eddigi arányokat megfordítottuk, és a bevétel 60 százalékát kapták a művészek és negyvenet az alapítvány. Mire lebonyolítottuk az aukciót, a Nemzeti Bank komoly kortársgyűjtemény-építésbe kezdett, már kevésbé igényelték a galériák és egyes művészeik a segítséget, de nem akartunk ezen változtatni. Aztán a gyűjtők is visszataláltak a műtárgypiachoz. A járvány 2020 őszére, sőt még 2021 tavaszára is szomorú helyzetet mutatott,

de a gazdasági folyamatok, a tőzsde, majd a műkincspiac is robogott. Most a gazdaság is nagyjából a Covid előtti szint közelében mozog, sőt talán meg is haladta. Nyilván mindenkinek sokat kell dolgoznia, problémát megoldania, de növekszik a bevétel, a nyereség, és ez jól hat a kortárs kulturális piacra. Végül is nem panaszkodhatunk, mert tavaly két online aukciónk volt, és nagyjából annyit hozott, mint a megelőző évben, az egyik legsikeresebb, fizikailag megtartott aukciónk 2019-ben, a Szépművészeti Múzeumban 200 vendéggel és közel 40 milliós bevétellel.

Adományozóik főként az önök üzleti kapcsolatain keresztül kerültek képbe.

Az üzleti tudást, a tapasztalatot és a hálózatot kezdtük el használni. A 2008-as tisztán kortárs jótékonysági aukció nem adásvétel volt, hanem aki ott leütött egy tételt, vállalta, hogy még két évig, összesen három évig vásárol az adott művésztől ugyanilyen értékben.

A bevétel ötven százalékát autistákkal foglalkozó otthonok kapták. Ez mindkét kedvezményezettnek jól jött, mivel 2008 júniusát írtuk. Két és fél hónappal később összeomlott a világ gazdasága és a tőzsdék. 76 millió forint jött össze a három év alatt, és ennyi idő alatt tartós kapcsolatok alakultak ki. Az egyik alkotó, Tarr Hajnalka elment megnézni a miskolci autista otthonban lakókat, és ott töltött velük pár napot. Annyira inspirálta, amit látott, hogy rajzfoglalkozásokba kezdett.

Az elmúlt tizenegy évben a két miskolci nagy autista alapítványnál született a legtöbb rajz, de 6-7 otthonban volt és van rendszeres foglalkozás országszerte. 2010-ben merész vállalkozásba fogtunk: száz autista rajzzal mentünk a Műcsarnokba aukcióra. Kérdés volt, ki akarja majd ezeket megvenni. Az egyik legmagasabb bevételű aukciónk lett: megközelítőleg 40 millió forintot gyűjtöttünk.

Az autista művészekre hogyan hat ez a lehetőség?

Nem úgy, vagy egyáltalán nem érzékelik a sikert, de fontos a terápiájuk szempontjából a lehetőség. Művészeink nagy része azért él lakóotthonban, mert segítségre szorul a mindennapokban. De rendkívüli vizuális kifejezőeszközökkel bírnak. Vannak nem beszélő és más halmozottan fogyatékos autistáink. Mások erős viselkedési zavarokkal jellemezhe-

tők, komoly gyógyszerelés mellett lehet őket egyensúlyban tartani. Egy időben Hajni rohangált az országban az egyes otthonok között, de hát ez nem megy hat-hét otthonnál, helyben kell találni segítséget. Nemrég feladta a művészeti vezetést, hogy a magánéletével és a művészetével is foglalkozhasson. Ami fontos a projektünkben: nem ügyesen rajzolókat keresünk, hanem alkotókat a művészeti programba, amelynek alapvető célja a terápia és a tehetséggondozás. Azt gondoljuk: a kommunikáció egyik legjobb csatornája a művészet.

Hogy jött a szikra, hogy dizájntermékeket hozzanak ki autisták rajzaival?

Az látszott, hogy nem tudunk mindig csak autista rajzokat árulni, tehát visszatérő módon kortársakkal kooperáltunk. Több olyan kiállítást szerveztünk, ahol autista és nem autista művészek közösen állítottak ki. Legutóbb Dunaújvárosban és a székesfehérvári Szent István Királyi Múzeumban. Jó tíz éve a Nemzeti Galériában is volt ilyen – tízezer látogatóval, sok turistával. Nem jelöltük a művek alatt, ki autista, de aki utánanézett a prospektusban, megtalálta.

A textíliában találtuk meg a következő ötletet: a selyemsál és -kendő következett. Óriási siker volt, ezért mentünk tovább: bor, csokoládé, méz, tea, papír-írószer... Ez utóbbi társadalmi érzékenyítésre is jól használható. Iskolákban önköltségi áron lehetett vásárolni a füzeteinket, és a belső borítókon írtunk le fontos dolgokat az autizmusról és a programunkról. Aztán elkezdtünk kortárs ékszerművészekkel dolgozni, az is nagy siker lett, és utána jöttek a dizájntárgyak.

A mostani, októberi aukción lesz egy „autisticartosított” gitár, valamint két gördeszka, kajak. Korábban eladtunk két AA-biciklit, egyedi dizájnbútorokat.

Hogyan lehet ebből továbblépni?

Jó lenne külföldi múzeumshopokban árulni a termékeinket, ahogy bent vagyunk több magyarban is. Digitalizáljuk a több mint tízezres gyűjteményünket autista rajzokból; érdemes kutathatóvá tenni. És szerettünk volna a tizedik évfordulóra komoly könyvet kiadni, viszont közbejött a pandémia.

De nem mondtunk le róla.

A MaxCity a művészetnek is otthont ad SZERZŐ: BORBÉLY ZSUZSA

A törökbálinti MaxCity olyan, mint Aladdin kincsesbarlangja. Az ipartelepek között kanyargó út mellett elhelyezkedő épületbe lépve különleges lakberendezési tárgyakat, izgalmas bútorokat, inspiráló üzleteket, sőt olykor műtárgyakat is találunk. Utóbbiak Kovács Zsófia centermenedzser jelenlétéről árulkodnak: Zsófia és társai a Gallery Max művészeti galériával és a Max Art Incubator programsorozattal a kortárs művészetet is beköltöztették. „Ez egy bevásárlóközpont, itt minden üzletnek története van. Akad, amelyik több generációra tekint vissza, de olyan is, amelynek a tulajdonosa önerejéből hozott létre mindent, és már tizenöt éve építgeti a brandjét” – mesél a MaxCity folyosóin sétálva Kovács Zsófia. „Ha itt bemész egy boltba, személyre szabott kiszolgálást kapsz. Szaktudással bíró eladók, sok esetben mérnökök, formatervezők, belsőépítészek, lakberendezők ülnek a pultok mögött, akiktől releváns segítséget kap a vevő. Az igényeire alakítják a formát, az anyagot. Természetesen ez azt is jelenti, hogy nem lehet mindent azonnal leemelni a polcról.”

Kiemelten fontos a vevőközpontú vásárlás élménye náluk. „Nem New York-szintű nyüzsgést, inkább Helsinki-szerű lüktetést kell elképzelni” – szemlélteti a centermenedzser, aki 22

változatos eszközökkel küzd az esetleges prekoncepciók ellen is. Ennek egyik lépése, hogy a MaxCity Facebook-oldalán bevezették a Heti kedvencek rovatot, ahol az üzletek kínálatából csemegéznek, természetesen az árak megjelölésével. Folyamatosan kerülnek fel termékek a MaxCity weboldalán elérhető online shopba is, így pontosabb képet kaphatunk arról, milyen kínálatot találunk a bevásárlóközpont boltjaiban.

A járvány hatása minden szektorban érezhető volt, a lakberendezés és a hozzá kapcsolódó területek azonban sajátos helyzetbe kerültek.

Ugyanis azzal, hogy mindenki visszaszorult a négy fal közé, nagyobb hangsúlyt kaptak a saját terek, az otthonok, ahol ebben az időszakban szokatlanul sok idő töltöttünk. Ez alkalmat adott az eddig észrevétlen hiányosságok

felfedezésére, a rég halogatott javítások, szépítgetések elvégzésére, a lakóterek teljes újragondolására. Az igények változásával vagy körvonalazódásával egy átgondoltabb, jobban funkcionáló élettér jöhetett létre.

Az újragondolás azonban nem szorítkozott csak a lakóterekre, maga a bevásárlóközpont is változásokon ment keresztül.

Tavaly június óta látja el Kovács Zsófia a centermenedzseri feladatokat. „Igyekeztem kicsit a saját temperamentumos stílusomat, életvidám, derűs attitűdömet behozni, ami az egész csapatot jellemzi. A kollégáimmal közösen átgondolt aktivitásokban, arculati faceliftben, online és offline megjelenésekben is maximálisan törekszünk az életigenlő szemlétet közvetítésére. A házban elérhető dizájntermékek, bútorok átkerülve

a háztartásokba és terekbe, hatással lesznek a használók mindennapi életére, ezért is tartottuk fontosnak ezen élmények fokozását, így elmozdultunk a vizuális kultúra irányába, és megalapítottuk a Gallery MAX kortárs művészeti galériát.”

2021-től a MaxCity a dizájn, kultúra és képzőművészet műfajába tartozó eseményeket is befogad. Ezek egyáltalán nem tájidegenek egy lakberendezési áruháztól.

A centermenedzser a járvány idején, ellenszélben érkezett a fedélzetre, amikor főleg a közösségi tereknek nem kedvezett az idő.

Végzett keramikusként, lakberendezőként Zsófiához leginkább a dizájn, a formatervezés áll közel. Elhivatott csapatának tagjai is hasonló érdeklődésűek, igaz, mindenki más művészeti ágat részesít előnyben: van, aki a színházat, akad, aki a kortárs táncot.

Kovács Zsófia ennek mentén igyekszik terelgetni a MaxCity életét, szervezni a programokat. Emellett arra is figyel, hogy olyan együttműködéseket alakítson ki, amelyek kapcsolódnak a bevásárlóközpont látogatóinak érdeklődési köréhez.

Két legfrissebb kezdeményezése a Gallery Max és az Art Incubator programsorozat. A galéria a MaxCity második emeletén található, de már az oda vezető utat is műalkotások szegélyezik. A lépcsőházat Plank Antal szobrász lepkéje díszíti, a magasban pedig Turcsányi Villő multimédia-művész egyik ingája függ. A műtárgyak szervesen beolvadnak a bevásárlóközpont tereibe.

A Gallery Max kortárs művészek csoportos, időszaki kiállításainak ad helyet. A galéria szakmai és művészeti vezetését Bojár Iván András látja el, aki előre egyeztetett időpontokban

23

személyesen is segít a látogatóknak eligazodni a műtárgyak között. Az intézmény kereskedelmi galériaként működik, a falakon függő alkotások megvásárolhatók.

Ottjártunkkor a galéria a magyar geometrikus és absztrakt kortárs alkotóinak munkáiból válogatott „Magyar Géniusz FRISS” című tárlatot mutatta be. A korábbi Magyar Géniusz kiállítás folytatásában olyan alkotók munkáit találjuk, mint Orosz István, Poroszlai Eszter, Tombor Zoltán, Dobos Tamás és E. László Endre.

A galéria a 2020-as Budapest Design Weeken nyitotta meg első kiállítását. Az idei Design Weekre is különlegességgel készülnek: a Rising Grid – The Collab Cube elnevezésű projektben az alsó szint egyik helyiségében egy belül UV reagens kockát építenek fel. Az installációt kiindulópontként használva hazai elektronikus zenészek írnak zenei etűdöket. Vagyis az alkotók a zene és a vizualitás kölcsönhatását, az egyes alkotóknak a másik műfajából merített inspirációit vizsgálják. Az érdeklődők a Budapest Design Week időtartamára rendelkezésre álló eszközökkel maguk is hozzátehetnek a műhöz, részeseivé válhatnak az alkotás születésének.

2021 szeptemberében indult el az Art Incubator programsorozat, amely a kész produkciók mellett kísérleti és kollaborációs projekteknek is teret ad. A „tér” ebben az esetben a galéria fizikai terét jelenti, melyben képzőművészeti alkotások lépnek interakcióba más művészetekkel – vagy a gasztronómiával. A színházat szeptemberben a Dollár Papa gyermekei társulat Otthon című darabja, illetve Janikovszky Éva képzeletszínháza képviselte, a kortárs táncművészetet pedig a MAG produkciót előadó

fiatal táncosok. A Kortárs kóstolókon Bojár Iván András, illetve a különféle tematikák szerint érkező italok és sommelier-k ötvözik a művészetet és a gasztronómiát egy borkóstolóval társított tárlatvezetésen.

A MaxCity a dizájnoktatáshoz is kitűnő terepnek bizonyult. Több művészeti iskola is kihozza ide „terepre” a hallgatóit, hogy megismerkedhessenek az anyagokkal, azok felhasználási módjaival, illetve a szakmabeliek sikertörténeteivel. Nem véletlen, hogy a Szimultán Művészeti Iskola az intézmény fennállásának huszadik évfordulója alkalmából rendezendő retrospektív kiállításának is a MaxCity ad otthont.

Egészen különleges teret alakított ki a Hello Wood építészstúdió a MaxCity rendezvénytermével szemközt. Kabinland nevű showroomjukban megtekinthetők a Kabinka és Workstation nevű dizájnházaik, amelyek belseje a legkülönfélébb programokat fogad be, az „építészsimogatótól” a workshopokig, de az is beülhet a faházakba, aki csak néhány perc nyugalomra vágyik.

A bevásárlóközpont és az építészstúdió együttműködése a 2020-as Budapest Design Weeken kezdődött, amikor az Egy fedél alatt/Ház a házban esemény keretében három nap alatt felépítették a showroomban kis házukat, a Kabinkát, a folyamatot pedig online is lehetett követni.

A közelmúltban adtak otthont a Rug Art Festnek, a kortárs szőnyegtervezők fesztiváljának, immár második alkalommal. A MaxCity tereiben tehát nem ritka, hogy formatervezők, építészek, belsőépítészek, művészek, díszlettervezők, rendezők is megfordulnak.

EGYEDÜL NEM MEGY – SEGÍTSÉG A MŰVÉSZEKNEK SZERZŐ: ART IS BUSINESS A 2017-ben indult kurzust ez idáig negyvenhét alkotó végezte el, és minden évben azzal zárult a program, hogy de jó lenne folytatni. Meghallva az igényt, idén elindult egy alumni program, amelynek során beszélgetések, műterem-látogatások, kiállításlátogatások mentén tovább vitatják a feltörekvő vagy akár már ismert művészekben felmerülő kérdéseket. Például arra keresik a választ, hogy mit várhatnak egy galériától és mit kell nekik nyújtaniuk; mit tehetnek azért, hogy kiállításuk legyen; hogyan határozzák meg műveik árát.

Az Art Mentor program másik nagy ereje a közösségépítés, így ezek a találkozások amellett, hogy új tudást adnak, azt az érzést is biztosítják (az egyébként gyakran magányos képzőművészeti alkotói létben), hogy a résztvevők nincsenek egyedül a problémáikkal. Az alumni programba olyan kurátorokat, művészeket hívnak meg, akik korábban nem vettek részt oktatóként a képzésben. Ez egyben új kapcsolatokat is eredményez – és mint tudjuk, a XXI. században a kapcsolatrendszer az egyik legfontosabb dolog az előrejutásban.

Még ma is tartja magát az a szemlélet, hogy művészet és üzlet kioltják egymást, az alkotóhoz méltatlan, ha anyagi megfontolásból is igyekszik népszerűsíteni magát, illetve műveit.

Pedig valójában már évszázadokkal ezelőtt is a művészek sajátja volt az önmenedzselés, sőt a meghökkentő marketingfogások bevetése. Nyáry Krisztián írótól, irodalomtörténésztől hallhattuk például, hogy Petőfi Sándor 24

A Budapest Art Mentor program egy egyéves, képzőművészeknek szóló képzés, amelyet Bérczi Linda művészeti menedzser hívott életre. A program során a mentoráltak – Linda irányításával – elsősorban a karrierjük építésére vonatkozó tudással lesznek gazdagabbak, másrészről bővül a kapcsolati hálójuk.

talicskán tolatta be magát a főtérre, így akarván elérni, hogy odafigyeljenek rá. Liszt Ferenc és Salvador Dalí (hogy csak két „nagyágyút” említsünk) igazi showman volt, aktív és attraktív építője saját brandjének. A művészet leereszkedett az elefántcsonttoronyból. A művész tudván tudja, hogy műve éppúgy termék, mint a vízibiciki vagy a tusfürdő, és fogyasztóért kiált.

Pénzben is kifejezhető értéket képvisel, és az érvényesülésért, a produktumok értékesítéséért, a piaci pozíció erősítéséért – ahogy minden területen – a művészeti világban is küzdeni kell.

Nem biztos, hogy személyesen, főként akkor nem, ha ez a fajta szerepvállalás idegen az alkotótól, de az biztos, hogy egy jó menedzser is csak akkor végezheti eredményesen a munkáját, ha a művész személyében partnerre talál. „Amikor felkeresett egy gyűjtő, hogy szeretne képet vásárolni, és megkérdezte, mibe kerül, azonnal leizzadtam, mert nem tudtam a művészetet és a pénzt ilyen szoros kapcsolatként elképzelni... ma már persze sokkal többet tudok erről” – árulta el egy interjúban Bak Imre Munkácsy- és Kossuth-díjas festőművész, akinek Orange című képe tavaly forintra átszámítva 46,2 millióért kelt el Lengyelországban. Ennyit még soha nem fizettek Magyarországon élő, aktív festő képéért. „Nyugat-Európában, Amerikában, ahol lassan százötven éves a galériarendszer, régen kialakultak a játékszabályok, de az is, hogy a művészi minőség vonz egy árat is.

Ez a kapcsolat eléggé természetes.

Örülök, hogy a hazai aukciósházaknál is kezd arra a szintre emelkedni az ár, ami a minőséghez tartozik. Egy idő után idehaza is kialakul ennek a tapasztalata, és természetesnek fogják tartani az emberek. Ez az én napi munkámat, ambíciómat nem befolyásolja, és a karrieremet sem, ha van nekem olyan” – magyarázta a mester.

A hazai művészképző intézményekben vagy egyáltalán nem, vagy csak kevés szó esik erről, míg Nyugaton a karrierépítés is része az oktatásnak.

A Budapest Art Mentor program hiánypótló és iránymutató szerepet tölt be: a hallgatók elsajátítják a szükséges kommunikációs készségeket, pénzügyi és jogi alapokat, megismerik a magyar és a nemzetközi szcéna viszonyrendszerét. Útmutatást és javaslatokat kapnak arra, hogy hogyan prezentálják magukat a célközönségüknek a mindennapi életben és az online világban; hogyan írjanak pályázatot; hol találhatók a nekik szóló pályázatok; milyen karrierutak állhatnak előttük; személyiségükből adódóan melyik a számukra megfelelő. Így egy együttműködésen alapuló mentorálási folyamat valósul meg. „Személyiség, habitus kérdése, ki mennyire talpraesett, bátor és határozott. Tanulnom kell az érvényesülést, ezért vállaltam a mentorkurzuson való részvételt” – mondta 2020/2021 egyik legígéretesebb mentorált felfedezettje, a pályája elején tartó Kajos Anna Zsófia festőművész.

A képzőművészek tanulási vágyát teljesíti Bérczi Linda csapatának idén elindított alumni programja.

A cikk megjelenését a B. BRAUN MAGYARORSZÁG támogatta.

3

4