Art is Business Nr. 19

Page 1

2022. FEBRUÁR | 19. LAPSZÁM

NAGY ERVIN SZÍNMŰVÉSZ


Művészlét kurzus

Művészeti menedzsment képzés művészeknek

Mi ez a kurzus?

A kurzus az immár 4. évében járó Budapest Art Mentor program rövidített változata, mely mindenki számára nyitott. A 12 alkalmas (6 hetes) kurzus betekintést nyújt mind a hazai, mind a nemzetközi művészeti szcéna világába, a művészeti karrierépítés kihagyhatatlan lépéseibe, a brandépítés és az online jelenlét alapjaiba, a pályázati világba, ill. a műtárgykezelés fontosságába. Ezen területek alapszintű ismerete elengedhetetlen egy tudatos pálya felépítéséhez.

Kiknek ajánljuk?

Vizuális művészeknek akik úgy gondolják, hogy az alkotás mellett a karrierjük építésével is érdemes tudatosan foglalkozni.

Részletek és jelentkezés a honlapon: www.budapestartmentor.hu


NEM VAGYUNK NYERETLEN KÉTÉVESEK KEDVES OLVASÓK! Háromévesek lettünk. Tekinthetünk erre a tényre úgy, hogy „Te jó ég! Már? Milyen irtózatos sebességgel rohan az idő!”, de nézhetjük úgy is, hogy „Még csak ennyi idő telt el, jóformán a fenekünkön van a tojáshéj, és már mennyi mindent vittünk véghez”. 2019 februárjában jelent meg a kéthavi Art is Business első száma. Akkor fogtunk nyomtatott lap kiadásába, amikor sorra dőltek be a papírújságok, és mindenki az online megjelenés felé vette az irányt. Nem bántuk meg. Talán szerénytelenül hangzik, de úgy gondoljuk, letettünk valamit az asztalra. Szó szerint is, hiszen a magazin nemcsak digitális, hanem kézzel fogható, „színes-szagos” formában is létezik, ráadásul – érzésünk szerint – olyan tartalmas és szép kiadvány, amelyet érdemes is a kezünk ügyében tartani, olvasni. A lap a „kályha”, ami körül kialakult az egyre gyarapodó, a Fecebookon ma már több mint ötezer főt számláló Art is Business Közösség. Tavaly még csak a második születésnapunkat ünnepeltük, de már akkor sem voltunk „nyeretlen kétévesek”. Elnyertük tucatnyi komoly vállalat bizalmát; nemzetközi kapcsolatokat építettünk; tematikus számaink jelentek meg, amelyekben bemutattuk egy-egy ország és hazánk kulturális kapcsolatait – ebben partnereink voltak a nagykövetségek. Találkozókat, konferenciákat szerveztünk (szám szerint eddig tízet), melyekre külföldi előadókat is meghívtunk; kerekasztal-beszélegetéseket tartottunk (részben online) a forprofit és a művészeti szcéna prominens szereplőinek részvételével. Bővített tartalommal megújítottuk a honlapunkat, és ugyancsak az üzleti és művészvilág kapcsolatát erősítendő elindítottuk Hoztam kávét című videóbeszélgetés-sorozatunkat, amelynek eddig elkészült huszonkét epizódját Facebook-oldalunkon és YouTube-csatornánkon is közzétettük. 2021-ben megkaptuk a Bridge Vállalkozói Közösségi Díjat. A Bridge Budapest az értékalapon és hosszú távon gondolkodó üzleti cselekvők mozgalma egy versenyképesebb és szerethetőbb üzleti jövőért és országért. Örömteli visszajelzés volt számunkra, hogy felfigyeltek ránk, és megerősítettek minket abban, hogy jó úton járunk.

De nem csak mi nyertünk, tőlünk is nyertek: Art is Business Díjat nagyvállalati, forprofit és kulturális mecénás, illetve civil különdíj kategóriákban. Az elismerést a kuratórium döntése alapján 2021 decemberében harmadik alkalommal nyújtottuk át azon vállalati és kulturális szereplőknek, akik együttműködésük során értéket teremtettek. Tettük mindezt úgy, hogy zsenge három évünkből csaknem kettő – ahogy mindannyiunknak, nekünk is – a Covid-járvány jegyében telt el, megküzdöttünk azért, hogy talpon maradjunk. A kreativitás példáinak bemutatásával igyekeztünk oldani a pandémia idején erősödő digitális magányt, valamint felhívni a figyelmet arra, hogy a művészeknek, kivált az előadóknak, nagyobb szükségük van támogatásra, mint valaha. Nekünk pedig rájuk, mert ahhoz, hogy felszámoljuk a veszteségeinket, nem csupán a gazdaságnak kell újraindulnia, hanem a lelkünknek is erőre kell kapnia. A művészet éltető erő, Picasso szavaival szólva: „lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Három kívánságunk a harmadik születésnapunkra: olvassák, böngésszék szeretettel az Art is Businesst a jövőben is, ha tehetik, vegyenek részt közösségi eseményeinken, segítsük továbbra is a művésztársadalom és az üzleti szféra egymásra találását!

L. Horváth Katalin felelős szerkesztő

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2022. FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BARCZA RÉKA, HJ, CSABAI MÁTÉ, JANKÓ JUDIT, SZELE TAMÁS, SZEMERE KATALIN, SZENTGYÖRGYI RITA, TÓTH ARTIN KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ áfa

1


EGÉSZ ÉVBEN MIKULÁSNAK LENNI SZERZŐ: SZEMERE KATALIN | FOTÓ: BIELIK ISTVÁN Harcos és önzetlen. Kiáll a kollégáiért, a színházért meg a nehéz helyzetben élőkért. Ha kell, bedobja a Molotov-koktélt a szinkronszínészek ügyében, amikor a stúdiók nem hajlandóak megemelni a tizenöt éve változatlan gázsit. Beszól, amikor a politikusok zaklatószínháznak aposztrofálják társulatát, de a kollégáinak is, akik a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélnek, elérhetetlennek képzelve magukat, miközben nem hajlandók beleállni a bőrükre menő ügyekbe. A színház ma már csak szerelem Nagy Ervinnek, és fontos neki, hogy mást is csináljon mellette. Akár külföldön megdobni az adrenalinszintjét, akár a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet önkénteseként vacsorát főzni egy rászoruló családnak, amelynek elküldi még a saját bejárati ajtaját is, mert szükségük van rá.

Az ön elvei szerint lehet kapcsolata a kultúrának meg az üzletnek? Mindig is azt gondoltam, hogy kapcsolata van a kettőnek. 1999-ben szerződtem a Katona József Színházba, rá úgy három évre rengeteg cég, sokféle bank megvett egy-egy teljes házat. Az előadás utáni állófogadásra mindig meghívták a színészeket. A kollégáim egy része állandóan húzogatta emiatt a száját. Én már akkor azt gondoltam, hogy ez tévedés: óriási jelentősége van a mecenatúrának. Az az egészséges, ha a kultúratámogatás üzleti alapú is. Amióta Pintér Béla társulatával is játszom, megerősödött az állításom: a magaskultúra abszolút piacképes, és sok pénzért eladható. Nyilván vannak bizonyos szegmensei, amiket el kell tartania egy haladó demokrá2

ciának. A művészszínházakba és a függetlenekhez alapvetően a meglehetősen leharcolt és rendszerváltásban vesztes értelmiségiek, köztük a botrányosan fizetett tanárok járnak meg a szegény egyetemisták. Akik vagy ki tudják fizetni a belépőt, vagy nem. A mindenkori kormányzatnak kellene erre a helyzetre komoly stratégiával rendelkeznie. Bár Pintér Bélánál azért leginkább az utóbbi időben indult el az a változás. Korábban rendkívül olcsón adták a jegyet. Béláék egy százfős fészekből indultak, ahol tizenhat évesen én is felléptem. A Szkéné Színház a magyar színházi kultúra kísérleti műhelyének egyik legjobbja. Aztán rájött Béla, hogy a rajongótábor olyan szélesre nyílt,

hogy ezt sokkal szélesebb körben is el lehet adni. Nagyobb helyet talált, a négyszáz nézőt befogadó Újpesti Rendezvényteret, és magasabb jegyárat tűzött ki, de azért jó néhány előadással maradt a Szkénében is. És igaza lett, mert sok produkcióra így is már hónapokkal előre lehetetlen jegyet kapni. Hozzáteszem: nem tíz-tizenöt ezer forintra emelt Újpesten, mint egy musical- vagy operettszínház, hanem hétezerre. Így a politikának – finoman szólva – nyugodtan lehet fityiszt mutatni. Van is mire, mivel elkezdődött a független szcéna teljes felszámolása és kivéreztetése. Megjegyzem, a kultúráért felelős politikusok egyetlen független társulatnak sem segítettek a pandémia alatt. Ezért Béla segített önmagán. A színészeknek a járvány alatt sem kellett éhen


halniuk, malteros vödröket rakosgatniuk. Említette, hogy a színházban a kollégák nem feltétlenül vették jó néven, hogy reprezentálniuk kell azért, hogy a támogatók örüljenek az előadás után. Ön szerette ezt a helyzetet, jól érezte benne magát? Azt éreztem, hogy haladni kéne a korral, a felfogással. Ódivatú és kicsit szocialista reflex, hogy a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélünk, elérhetetlenek vagyunk, és kényelmetlen „lemenni” a civilek közé beszélgetni. Rengeteg ötletem volt a Katona József Színház tagjaként. Például, hogy vegyük fel három kamerával a kifutó előadásainkat, majd áruljuk pénzért az interneten. Ennek persze a jogok beszerzése szab némi határt, de most a járvány alatt azért kiderült, hogy ez sok esetben nem jelent megoldhatatlan problémát, ráadásul kereslet is van rá. Nem gondolom, hogy ezek óriási marketingötletek voltak, de előremutató megérzések arról, hogy a modern világban a kultúra is üzlet. Örülök, hogy azóta a Katonának lett mecenatúra- és pártolóitag-rendszere. Fontos, hogy ne kelljen csak a gondoskodó államatyusra számítani, a művészet eltartsa önmagát, és ezzel garantálja, hogy minél kevésbé szóljon bele az életébe a politika. És hogy reagált erre a vezetés? Az ötleteim leginkább megmaradtak magánberzenkedésnek. Valójában a fiatalabbakat próbáltam rávenni arra – nem sok sikerrel –, hogy kapcsolódjanak. Nyilván nem kezdtem el leveleket írni Zsámbéki Gábor igazgatónak, hogy szóljon rá a színészekre, menjenek reprezentálni. Ez túlkapás lett volna. És azt is látni kell, hogy valójában ők csak egy mintát követtek, hiszen a számukra mérvadó idősebb alkotógeneráció mindig is próbált háromnál több lépés távolságot tartani a kultúrpolitikától, történelmi emlékek okán viszolygott tőle, miközben az üzleti szférával sem alakított ki szoros kapcsolatot. Logikus, hogy ez a mentalitás öröklődött tovább a fiatalokban. Persze a politikusokkal kapcsolatos előítélet és az, hogy egy művész nem szeretné árucikknek érezni magát, maximálisan érthető. Mégis úgy gondolom, hogy

a saját érdekünkben érdemes kicsit nyitottabbá, kíváncsibbá, ugyanakkor bátrabbá is válnunk. Szerintem egy mai színházi vezetőnek igenis határozottnak, keménynek kell lennie. Amikor baj van, oda kell menni a fenntartóhoz, berúgni az ajtót, és addig ütni az asztalt, amíg nem javítanak az áldatlan állapotokon. Szóval, a jelenlegi helyzet nemcsak Vidnyánszky Attila és köre miatt alakult így, hanem a művészetpolitikához való hidegrázós viszony miatt is. Túl sokáig nem akartuk beszennyezni a kezünket azzal, hogy számonkérjünk, hogy tiltakozzunk, és nyíltan konfrontálódjunk a mindenkori politikusokkal. Látja magát igazgatóként? Aki odamegy, rárúgja az ajtót a politikusokra, és addig veri az asztalt, amíg adnak annyi pénzt, amivel normálisan lehet működni? Biztos, hogy nem lennék igazgató. Egyrészt, mert szóba se kerülhet. Másrészt, nem szeretném feltétlenül tönkretenni az életemet. Azért a színházi metoo-ügy meg soksok minden más is kijózanított, megmutatta, hogy hiába állok ki valamiért, sok esetben egyedül maradok. De milyen ügyben maradt egyedül? Amikor például kiálltam az úgynevezett zaklatószínház-ügyben. Azaz, amikor kormánypárti politikusok és újságírók a Gothár-ügy miatt elkezdték a Katonát zaklatószínházként emlegetni. Akkor jólesett volna, ha még vagy negyvenen mellém állnak. De Molnár Áron is így járt a Vígszínházban egy csomó alkalommal. Nagyon lassan ébredő népség vagyunk, természetesen nemcsak a színészek, hanem az egész ország. Pont emiatt fizetünk óriási politikai, történelmi és kulturális árat. De a szinkronügybe azért beleállt pár éve, amikor nem akarták hosszú évek óta megemelni a színészek gázsiját. Ebbe is beleálltam, mindenbe beleállok, de ez nem sokat ér, ha a legtöbben elhajolnak a konfliktus elől. Az értelmiségnek a magyar társadalom letéteményesének kellene lennie, élő lelkiismeretnek. Ha mi így mozdulunk, mit várunk a többségtől? Nem azért váltottunk rendszert, hogy

utána ugyanúgy éljünk, mint a kádárizmusban. Szóvá tettem a vadkapitalista hajtásokat, mert a hátunk mögött lepacsiznak a stúdiók a megrendelőkkel, és lenyomják a béreket. A végén meg jót röhögnek. Ha a dolgozók, akik a hozzáadott értéket gyártják, nem mondanak „álljt” erre, akkor egyre lejjebb süllyedünk. Fontos, hogy a magyar nyelv megmaradjon, és sokrétű legyen, a gyermekeink színvonalas beszédet halljanak a televízióban? Igen… Csakhogy közben a színészek fizetése tizenöt éve változatlan. Lett bármiféle következménye a fellázadásuknak? Ha lett is, nem annyira tetten érhető. Nem tudom, hogy a kollégáim, Rajkai Zoliék éppen hol tartanak, mert – ha mondhatok ilyet – én csak bedobtam a Molotov-koktélt az ablakon. De nem azért csináltam, mert szeretek dobálózni, tényleg nem magamért teszem, hanem a most vagy tíz-húsz év múlva pályára kerülő fiatal színészekért. Jó lenne, ha amikor még kilóg a fenekük a gatyából, méltó gázsit kapnának. Viszonylag sok színész beleállt a szinkronkérdésbe. Igen, mert megérezték, hogy muszáj. Régóta beszélgetünk már erről. Volt bármiféle negatív következménye annak, hogy bedobta a Molotov-koktélt? Nekem nem, de a barátaimat, például Rajkai Zolit bizonyos szinkronstúdiókba nem hívták. Szóval, sok negatív következménye lett. De akkor is el kell érni, hogy elfogadható bérek és jogdíjak legyenek. A piacban benne van ez a pénz, csak a megszerzése bérharcot igényel. Ehhez lobbierő kell, akár törvényi. Azért kicsit elegem lett abból, hogy megmondó szerepkörbe kerültem, és mindenki arra számít, hogy majd Ervin jól megmondja nekik. Hát nem. Menjél, te is csináld! Tulajdonképpen a szinkronszínésznek kell a legtöbbet rimánkodni, hogy lépjen már be a szakszervezetbe, nem a dramaturgnak, rendezőnek, írónak. Így nagyon nehéz érte küzdeni.

3


2020-ban, amikor felmondott a Katonában, azt nyilatkozta, hogy a színház ma már csak szerelem, de nem az érvényesülés útja. Miért? Meguntam, azt hiszem, ennyire egyszerű. Most megint próbálni fogok, de egy másik közegben, a Pesti Színházban egy angol kortárs darabot. Kicsit mocorogni kezdett bennem a vágy, hogy újra játsszak. De éreztem valami kiégést is magamban. Most inkább több szabadidőt szeretnék, más feladatokat. Ha forgatok hatvan-hetven napot, utána élni akarok. Mondjuk három hónapot külföldön tölteni. Mint egy impulzusokra vadászó ember, akinek kell az adrenalin. A színház sok mindenben gátolja az embert, állandó keretek között tart, rabszolgaláncon lógat. És én most letépem a láncaimat, mert azt látom a társaim egy részén is, hogy szépen kiégnek, csak nem veszik észre. Sajnos sokszor úgy érzem, hogy a magyar művésztársadalom belehal ebbe az állandó élet-halál harcba. Persze tisztelek mindenkit, aki így is kitart, de nekem ez már nem volt való. Nem vagyok az a típus, aki mindent beáldoz a művészet oltárán. Ha ez ember egész nyáron forgat, az évadban megállás nélkül játszik, szinkronizál, elmegy mellette az élet, miközben persze mindenki folyamatosan arról papol, hogy mennyire fontos az élet ismerete. Én inkább az életre szavazok. Kereste az útját, hogy kikerüljön a kalodából, vagy adódtak a filmek, filmsorozatok, és így pont ki tudott lépni? Igen, ez jött az ismertséggel. Kerestem annyi pénzt, hogy nem kellett elmennem kereskedelmi színházba meg ezer szinkronba, és ki tudja, még mit kellett volna elvállalnom. Abból a pénzből ragyogóan elvoltam. Más dolgokra is figyelhettem, olyanokra, amelyek engem is boldoggá tesznek, például a golfozásra, vagy utazásra Péterfy Gergely barátomhoz Olaszországba. Minket úgy szocializáltak, hogy akkor jó a színész, ha az idegrendszere szélén táncol, éhes és sebzett. Ez nagy hazugság. A színész meg várja aput, a nagy rendezőt, aki azt csinál vele, amit akar. Én ennél sokkal öntudato-

sabb és harciasabb vagyok, és szeretném, ha előbb-utóbb ez a „nagyművésszel” kapcsolatos felfogás alapjaiban megváltozna. Iszonyatosan sok jótékonysági projektje volt, és tényleg azt láttam, hogy egymás után, sőt szimultán rengeteg ügye van. Emlékszik arra, hogy mi volt az első, mikor azt érezte, hogy na, most az ismertségemet szeretném egy ügyre használni? Az első ügy, amiben benne voltam, az Unicefhez kötődik. De ami ennél kézzelfoghatóbb: az az ételosztás az ökumenikusokkal. Amikor a sátrukba beesett kétszáz – kőkemény húgyszagú, félszemű, néha mosolygó, máskor agyonvert – ember, és megetettük őket. Megfordult velem a világ. És onnantól kezdve elmentem velük más projektekbe is, például fát osztani. A „terepen levés” megfog. Egy színésznek egyébként is – hogy úgy mondjam – élményvadászat, még ha az élmény negatív is. Elraktározom, amit látok, később dolgozom vele, előhívom magamból egy-egy szerepnél. Tapasztalni a legkiszolgáltatottabb néprétegek sorsát – mindig is közel állt a szívemhez valahogy láthatóvá tenni a mélyben élő emberek nehézségeit. A főiskolán, az egyik Máté Gábor-vizsgámon pont ezt mutattuk be. Felemelő, ha a hajléktalan, nehéz sorsú embereknek kicsit jobbá tehetem az életét egy-két szelet rántott hússal. Vagy leküldtem a bejárati ajtómat Debrecenbe egy családnak, hogy legyen nekik. Ezekben a kézzel fogható dolgokban hiszek. Amikor hegyes cipőjű államtitkárok dumálnak nekem a roma felzárkóztatásról, akkor tényleg úgy elküldeném őket Szendrő külsőre, hogy „na, öcsém, kezdd el lapátolni a havat gyorsan, meg a gyerekeknek kenjél lekváros kenyeret, mert fogalmad nincs, hogy mi van a végeken”. Az ökumenikusok és Gáncs Kristóf talált meg, és azóta nem létezhet, hogy a gyerekeknek nincs cipőjük, és fociznának, de nincs mivel. És bár nem vagyok milliárdos, ötvenezer forintért bármikor veszek nyolc darab labdát a kölköknek. Ilyenkor az ember közvetlenül megérzi: milyen egész évben mikulásnak lenni, mert boldogok a fiatalok.

És rendszeresen visszajár Szendrőre? Már kétszer voltam, és még fogok menni. És ha addig élek is, felépítek nekik egy focipályát, ahol télen is edzhetnek. Be tudja ebbe rántani a kollégákat is? Nem rángatok én senkit, bárki jöhet, akit a szíve szólít. De van, akinek más az ügye, például állatmenhelyeken vagy más telepeken segít. Talán az is felhajtóerő, hogy az embernek családja, gyereke van, és eljön a pillanat, amikor azt érzi: ez így nem maradhat tovább ebben az országban. Bennem legalábbis így indult el. Tehát ezt a szüleitől látta? Nem igazán. Bennem valahogy megvan, nem tudom, honnan. Gyerekkoromban vidéken éltem, viszonylagos jólétben. Volt öt szörnyű évünk a rendszerváltozás környékén, nem kerültünk az utcára, de kemény évek voltak. Amikor még jobban ment a családnak, hoztak a szüleim külföldről csokit meg cukorkát. Természetes volt, hogy lementem az utcára, és szétosztogattam a barátaim között. Azt akartam, ők is éljék át, hogy hú, ez milyen finom! Jobban örültem annak, hogy örül a barátom, mint hogy én felfaljak egy zacskónyit. Ettem kettőt, és osztottam tovább. Mi, a haverokkal egyformán nőttünk fel a dunaújvárosi panelban. A szüleim néha külföldön dolgoztak, kaptam olyan dolgokat, amiket más nem: gördeszkát, BMX-et. Persze a többiek mindig velem akartak játszani, mert nekem mindenem volt. Én meg úgy örültem, hogy persze, vigyed, próbáld ki te is. Mindenről úgy gondolkodtam: ez a mienk. Apám ezt nem nézte mindig jó szemmel, bár a szüleim is mindig nagyvonalúak voltak. Több olyan projektje volt, amit nagyon bírtam. Volt egy kép a Facebook-oldalán, amin egy kislány a körmét festi, az elképesztően megható volt. Ahogy a „Dagadjon a tészta”-program is felemelő, amikor egy vak péksrácnak segített. Hogy futott bele? A Kenyérlelke fesztiválon. Megkért egy hölgy, hogy egy kép erejéig menjek oda hozzájuk, mert gyűjtést szerveznek. Nem volt kérdés, a feleségemmel, Borbély Alexandrával együtt


odaálltunk. Kérték, hogy megoszthassák a képet a Facebook-oldalukon. Én is megosztottam a sajátomon. Mivel azt majdnem százezren követik, egy hét alatt összedobták a pénzt a dagasztógépre. És akkor rájöttem, hogy mekkora ereje van a közösségi médiának – a jóra is. Azóta is könnyezve puszilgatnak a Bake My Day pékségben, mert amikor megosztottam a képet, pikk-pakk összejött a lóvé. Sőt annyira túlteljesítettük, hogy vehettek még egy gépet. Megmaradt a nagyon jó barátságom velünk. Azóta mindig hozzájuk járok kenyérért, meg dumcsizunk mindig egy jót. Nagy élményem volt, hogy belefújok egyet a trombitába, és megmozdulnak az

emberek, fogékonyak rá, és jönnek velem. A Fókusszal kimentem egy tüdőbeteg asszonyhoz, és tízen hívtak föl a riport után, mindenkit becsatornáztam az ökumenikusokhoz. Az egyikük egy kis lakást adott, ahova el is költözhettek. Arról a szakadék helyről, ahol éltek irtó drágán, jobb lakhatási körülmények közé juttatták őket. És a debreceni családot, ahol főzött karácsonykor, hogy választotta ki? Őket Révfalvi Dorottya, a segélyközpont vezetője választotta. Tudja, hogy engem lehet vinni bárhova, mégiscsak egy százkilós

bácsi vagyok, és bokszoltam tíz évig. Nem féltem magam, elbírom pszichésen. Az kétségbeejtő volt, amit Debrecenben láttunk: egy férfi, aki elvesztette a munkáját, neveli a gyerekeit, és gondoskodik a beteg feleségéről. Játszottam a gyerekekkel, a kislánynak felragasztottam egy műkörmöt, és lett egy boldog napjuk. Főztem nekik, és a kislánynak adok majd egy mobiltelefont is, ha lecserélem a sajátomat. Az az álma. A haverjaimat szintén izzítom, és szólnak, ha felajánlanának valamit. Szóval, csatorna lettem egy ilyen jótéteményhez, és ez boldogsággal tölti el az életemet.


BÜKI DÓRA: „A LEGNAGYOBB FEGYVERTÉNY, HOGY VAGYUNK” SZERZŐ: SZENTGYÖRGYI RITA | FOTÓ: BELÉNYESI ZOLTÁN

Nemzetközi viszonylatban a legismertebb, legtöbbet turnézó hazai független társulat a 2009-ben Mundruczó Kornél és Büki Dóra által alapított Proton Színház. Történetük a Bárka Színház produkciójaként létrejött Frankensteintervvel kezdődött, amelynek nemzetközi kapcsolatait Dóra intézte, és amelyet a 2008/2009-es évad után önállóan kívántak továbbvinni. Az első „vegytisztán” Proton Színház produkció a Nehéz istennek lenni volt, amelynek a megvalósítására a brüsszeli Kunstenfestivaldesarts igazgatójától kaptak megbízást.

Annak idején Mundruczó Kornél független előadásai köré szervezett virtuális társulatnak indult a Proton Színház. Hogyan alakult, változott a koncepció az évek során? Az volt a célkitűzés, hogy Kornél független előadásainak struktúrát, bázist biztosítsunk, illetve, hogy olyan produkciókat mutassunk be, amelyek szabadon, megkötések nélkül készülnek. Legtöbbször szakaszosan próbálunk, egy-másfél hónapot, majd tartunk néhány hónap szünetet. Kevés struktúrában megengedhető, hogy a profes�szionális bemutatókat megelőzi egy kí6

sérletezési szakasz, amikor még van idő változtatni akár a díszleten, akár a darab rendezői koncepcióján. Kezdetben partizánként indultunk, a Frankenstein-terv című előadáson még mindenesként dolgoztam, a színházzal kapcsolatos összes folyóügyet én intéztem. Eleinte csak Kornél rendezéseire fókuszáltunk, majd a virtuális társulati tagok ötleteinek is teret adtunk, ugyanazt a szabadságot, hátteret biztosítva számukra, mint a Mundruczó-előadásoknak. Legutóbb pedig ismét egy filmrendező, Reisz Gábor dolgozott a Proton Színháznál, aki a Komolyan röhejes vagyokkal debütált

színpadi rendezőként. Az előadás tavasszal a Tranzitban és a Trafikban lesz műsoron. Miből teremtik meg az anyagi hátteret a professzionális működéshez, a produkciók költségvetésének biztosításához? Több pillére van ennek. Minden esetben nemzetközi koprodukcióban készülnek a Mundruczó-előadások, amelyek költsége hozzávetőlegesen harmincnagyven millió forint. Magyarországról ekkora összegeket nem tudnánk előteremteni. A próbahelyiségtől a


technikáig mindent bérlünk, a szállítás, a díszletek felépítése, lebontása, pláne, ha szakaszosan próbálunk, mind-mind növeli a költségeket. Nagyjából másfél évig tart egy nemzetközi koprodukció finanszírozása, amelyhez én szerzem a partnereket. Vannak bejáratott külföldi partnereink, mint például a Bécsi Ünnepi Hetek. Magyarországi állandó partnerünk, játszóhelyünk a Trafó. A második pillér a turnézás. Fennállásunk óta 110 vendégjátékunk volt. A koronavírussal ez a pillér kissé megingott, hiszen közel két évig nem tudtunk utazni. Adott esetben tíz, húsz, akár harminc helyre is meghívnak egy protonos előadást. A koprodukciós partnereinknél csökkentett áron játszunk, mivel ők támogatták a produkció létrejöttét. A további vendégjátékok már nyereségesek, az ott keresett pénzt visszaforgatjuk arra, hogy más művészek is rendezhessenek nálunk, vagy éppen arra, hogy Magyarországon műsoron tarthassuk az előadásainkat. Tulajdonképpen itthon mindig veszteséggel játszunk. Világviszonylatban a hazai színházjegyek olcsónak számítanak, a kőszínházi léptékű előadásaink függetlenként viszont költségesnek: nagyok a díszleteink, hosszabb idő felépíteni őket, több technikust igényelnek, sok esetben nagy számú szereplőgárda játszik. A harmadik pillér az EMMI-től kapott éves működési támogatás, ami évek óta 10-15 millió forint között mozog, illetve a többlettámogatás, ami régen a tao volt. Törekszenek arra, hogy a forprofit szférát is bevonják a támogatók körébe? A Szégyen kapcsán a Mastercard támogatását kértük, végül a Mastercard egyik vezetője, Gauder Milán támogatott minket a feleségével. A Nehéz istennek lenni esetében két kamiont szerettünk volna kapni a Waberer’s-től, sajnos nem adtak. Illetve volt több kisebb támogatónk, a Szentkirályi Ásványvíz például az egyik próbaidőszakunk alatt vizet biztosított. Jelentős támogatást nem sikerült szerezni a forprofit szférából. Kik tartoznak a Proton virtuális társulatához művészi és műszaki oldalról? Nagyjából harminc színészt foglalkoztatunk, persze változó, hogy éppen ki hány előadásban játszik. Monori Lili az egyetlen társulati tagunk, elsőbbségi szerződéssel. Nagy megtiszteltetés, hogy a Proton Színházhoz tartozik.

Szinte minden produkcióban játszik Láng Annamária, Rába Roland, de például Bánki Gergely, Katona László, Szemenyei János, Tóth Orsi szintén oszlopos tagok. Tizenkét és fél éve nagyjából ugyanazokkal az emberekkel dolgozunk. A szűk műszaki stábot egy világosító, egy hangosító, egy kellékes és egy díszítő alkotja. Minden munkatársunk kreatív alkotótárs egyben, ennyi idő után és ebben a struktúrában nem is lehetne másképp. Emellett még az elkötelezettséget említeném, senkinek nem ott ér véget a feladatköre, ahol az megszokott. Milyen a munkamegosztás Kornéllal? Mennyire választódik külön az ügyvezetés, a szervezés a művészi résztől? Főállásban dolgozom a Proton Színházban mint ügyvezető igazgató. Alapvetően én intézem a színház ügyeit, van mellettem egy produkciós menedzser, illetve „bedolgozik” egy irodavezető, egy művészeti titkár meg egy műszaki vezető. Tavaly nyárig a kommunikáció is hozzám tartozott, nemrég lett egy kommunikációs munkatárs is. Kornél nagyon nagy szabadságot ad, megbízik bennem. Rám hagyja, hogy mit játszunk, hova megyünk vendégjátékra. Nagy gazdasági döntéseket, művészi, emberi kérdéseket, illetve minden vészhelyzetet, mint például egy előre nem látott beugrás, természetesen megbeszélünk egymással. Kikérjük egymás véleményét, ő művészeti, én operatív kérdésekben. Milyen visszatérő nehézségekkel kell megküzdeni a működés folytonosságának a fenntartásához? A bizonytalanság folyamatos. Soha nem lehetett túlságosan előre tervezni, maximum másfél évre. Adna egyfajta biztonságot, ha látnánk előre mondjuk tíz vendégjátékot. Tavaszra Nápolyba és Barcelonába szól a meghívásunk a Látszatélettel, de érzem a másik partneren, hogy még kivár. Ebbe az előadásba a saját pénzünket is beleraktuk a koprodukciós partnerek hozzájárulása felett. A bemutató után fél év alatt lement az összes koprodukciós vendégjáték, semmilyen nyereségünk nem volt, sem vendégjátékunk a következő fél évre. A másik folyamatos nehézséget az egyeztetések jelentik, mikor, hol, tudunk játszani, ráérnek-e a színészek. Állandó zsonglőrködés folyik ez ügyben is.

Mi segítene a financiális patthelyzetek megoldásában? Harminc millió forintnyi stabil állami támogatás lefedné a létezésünkhöz szükséges alapot. Az éves raktárbérleti díjunk négy-öt millió forint. Az elmúlt három évben tizenkét-tizenhárom millió forint működési támogatást kaptunk, abból lejön a raktárbérlet, és még semmit nem csináltunk. Ha bejelentünk valakit teljes állásban, az járulékokkal együtt még plusz 4 millió, összesen 4 millió marad egy évre. Az eddig megtett úton mit tart kiemelkedő eredménynek? A legnagyobb fegyvertény, hogy vagyunk. Az elején azt gondoltam, két-három évig dolgozom majd Kornéllal egy-két független produkción, aztán vége. Annyira irreálisnak tűnt Kornél vágya, hogy szeretne egy társulatot! Ülve valahol egy laptoppal, iroda, próbaterem nélkül, nehezen elképzelhetőnek tűnt, hogy meg lehet csinálni. Hónapokig dolgozunk azon, hogy egy-egy előadásblokkot le tudjunk játszani. A jegyárusításra végképp nincs kapacitásunk. Öröm és egyben segítség volt, amikor a Katona Sufniban játszottuk az 1 linket Vajdai Vilmossal vagy a Madách Stúdióban a Vackort. A Nehéz istennek lenni előadásunkat a 2021-es Velencei Biennálé vendégjátéka után a saját raktárunkban búcsúztattuk. A Trafó nem ért rá, az Örkény Színház bevállalta a jegyek árusítását. A hazai színházi struktúrában kakukktojásnak számítanak. Hová helyezik magukat az itthoni és a nemzetközi színházi szcénában? Nemzetközileg sikerült nagyon magasan elhelyezni magunkat, a világ legnagyobb fesztiváljain szerepeltünk Avignontól Zürichig, Szingapúrtól Ausztrálián át Chiléig. Európa topszínházaiban is rengeteg vendégjátékunk volt a párizsi Bobigny-től Berlinig. Magasan jegyzettek vagyunk, úgy tekintenek ránk, mint egy komoly színházra. A legjelentősebb fesztiválok vezetői személyesen ismernek, kollégának tekintenek. Ezzel szemben itthon sajnos nem tudunk akkora nyomot hagyni, mint amekkorát szerettünk volna, mint például anno a Krétakör. Egyre kevesebb a lehetőség a független színházi produkciók játszására. Egyrészt pénz függvénye, másrészt a nyitottság hiányából fakad. 7


„NYARAT CSINÁLUNK A MAGYAR ZENE HÁZÁVAL” SZERZŐ: CSABAI MÁTÉ | FOTÓ: MOHAI BALÁZS

2022. január 23-án megnyílt a Magyar Zene Háza, amely egyszerre koncertterem, kiállítótér és pedagógiai intézmény, a közvéleményben a vitatott Liget Projekt része, a kortárs építészetre fogékonyak körében pedig a klasszis japán tervező, Fudzsimoto Szú budapesti remekműve. Hogy mi zajlik majd itt, és milyen vízió vezérli majd a működését, arról az új intézmény ügyvezető igazgatójával, Batta Andrással és operatív igazgatójával, Horn Mártonnal beszélgettünk.

A Magyar Zene Háza megnyitóján elhangzott egy kormánypárti kampányszlogen zongorán, Orbán Viktor miniszterelnök pedig arról beszélt, hogy elhúzza a politikai ellenfelei nótáját. Nem az a cél, hogy a Magyar Zene Háza politikán felül álljon? Horn Márton: Erről azokat kell megkérdezni, akik politikai kérdésekben nyilatkoztak, mi szakmai kérdésekben foglalunk állást. A Magyar Zene Háza politikai oldaltól függetlenül mindenkié, és tapasztalatunk szerint tetszést aratott mindazok körében, akik idelátogattak. Hogy fogadta a Zene Házát a muzsikusszakma? Batta András: Nagyon várták már, és örömmel szerepel nálunk mindenki. Igen széles körről beszélünk, hiszen nemcsak klasszikus zenével, hanem népzenével, etnozenével, popzenével, jazzel is foglalkozunk. Többször elmondtuk már, de nem lehet elégszer, hogy a zene csodáját, végtelenségét szeretnénk bemutatni. Már megvan az első fél évünk koncertműsora, a weboldalunk is elindult, és bizonyára ön is látja, hogy a fellépők listája tarka, nincsenek politikai szempontok. Én már túl vagyok egy ilyen nagy projek8

ten, hiszen a Zeneakadémia felújítását két kormány is támogatta 2007 és 2013 között. Az is, ez is politika felett álló ügy, de hogy a politika hogyan kommunikál a maga céljai szerint, arra nincsen ráhatásunk. Egy interjúban úgy fogalmaztak: nem az a fő céljuk, hogy nagy sztárokat hozzanak ide, hanem az, hogy sztárokat csináljanak. Hogyan lehet ezt megvalósítani? B.A.: Az épületben két (120 és 320 fős) koncertterem, egy hatalmas zenetörténeti állandó kiállítás és a hangdóm kapott helyet. Még idén nyílik egy időszaki kiállítás is, valamint egy afféle „zenei csodák palotája”, ahol a látogatók maguk is játszhatnak a különböző hangszereken. A ház beosztása tehát pedagógiai, ismeretterjesztő funkcióra predesztinál, és alkalmas arra, hogy diákcsoportok látogassanak hozzánk rendhagyó foglalkozásokra. Valóban nagy hangsúlyt fektetünk a feltörekvő fiatalokra, akik tehetségesek, és a pályájuk elején állnak. Ezért szoktam mondani – talán túl szerényen –, hogy előszobája kívánunk lenni a nagy zenei intézményeknek, a Zeneakadémiának, a Műpának.

BATTA ANDRÁS

H.M.: A külföldi előadóktól sem zárkózunk el, hiszen rengeteg olyan zenész van, aki még nem jutott el Magyarországra. Sok produkcióban törekszünk arra, hogy együttműködések induljanak magyar és külföldi együttesek, művészek között. Példaként Sena koncertjét hoznám, aki ghánai gyökerei okán ghánai zenésztársakkal lép színpadra. Szeretnénk, ha a Zene Házába azért jönnének a látogatók, mert nyitottak, és tudják, hogy mi valami különlegessel fogunk szolgálni, akár erdélyi, akár indiai, világi vagy szakrális zenéről van szó. Még egy példa: valószínűleg kevesen ismerik Kudsi Ergüner nevét, aki a hatlyukú török népi síp, a ney mestere, és azt bizonyítja, hogy még egy ilyen egyszerűnek tűnő, kis hangszeren is lehet nagy zenét produkálni. Ha megbízik bennünk a közönség, akkor ilyen élményekből kaphat sokat. Az is céljuk, hogy a magyar zenészek új impulzusokat kapjanak? B.A.: A magyar zenepedagógiának, a közoktatásnak van szüksége új hatásokra. A zeneiskolai és a szakiskolai képzést jónak tartom, viszont az énekzene oktatásnak mostohább a sora. A tanároknak és a diákoknak szélesebb horizontot kell mutatni, hogy


ne csak azokat a zenéket hallgassák, amik például a plázákban szólnak. Az az idealisztikus megközelítés jellemez minket, ami szerint a zene szép, a zene érdekes, a zene mély – és így próbálunk nyarat csinálni. Nem egyetlen fecskeként, mivel több mint hetvenen dolgozunk ezen a Magyar Zene Házában. Szükség is van ennyi emberre, hiszen – noha a ház kicsi – komplex feladatot végzünk, egyszerre vagyunk koncertközpont, pedagógiai intézmény és egyfajta múzeum. H.M.: Arra ösztönözzük a zenészeket, hogy ne a szokásos repertoárjukat hozzák, hanem fiatalabb zenészekkel vagy más műfajból érkező kollégákkal közösen csináljanak műsort, vagy szervezzenek workshopot, beszélgetést. Miből áll a Hangdimenziók című állandó kiállítás? H.M.: Először a magyar zene történetét szerettük volna feldolgozni, arról viszont nehéz beszélni az európai zene története nélkül. Végül arra jutottunk, hogy egy átfogó történeti kiállítást készítünk, ha már rendelkezésünkre áll a körülbelül ezeregyszáz négyzetméteres kiállítótér. Nem gyűjteményes kiállításról van szó, mint egy hagyományos múzeum esetében, sokkal fontosabb, hogy ahhoz a közönséghez szólunk, amely általában hétköznapibb formában találkozik a zenével, de többet szeretne róla megtudni. A Hangdimenziók tehát elsősorban nem a szakmának készült, hanem a nagyközönségnek, és a zenetörténet legfontosabb fordulópontjaira koncentrál. B.A.: A kiállítás egészen egyedülálló abban a tekintetben, hogy video- és audiofelvételekkel, interaktív elemekkel és tárgyakkal átélhető, megérthető képet ad a zenetörténetről. Ehhez hasonlót máshol nem találunk. Ugyan az angolok nagyon jók ebben a műfajban – gondoljunk csak a David Bowie- vagy Pink Floyd-tárlatra –, de hasonló kiállítást ilyen egyetemes témában ők sem készítettek. Aki csak meglátogatta a Hangdimenziókat, nem nagyon jött ki másfél óránál előbb. Az intézményhez kapcsolódó munkát hét esztendeje kezdtük Mártonnal, de benne van a Zeneakadémia zenetörténet-tanáraként szerzett negyvenéves tapasztalatom is. A zene születésétől indulunk,

az első közösségek kialakulásától a gregoriánon át a többszólamúság kialakulásáig, külön kitérve a magyar népzenére, az opera születésére, a kottanyomtatás feltalálására. Minden egyes korszak megismerésében interaktív eszközök segítenek, hiszen tanulni élmények segítségével lehet a legjobban. A XX. századi popzenével is foglalkozik a kiállítás, ezt a szerteágazó, stílusokban gazdag korszakot a technikai vívmányok – a rádió, a tévé, az elektromos gitár, a szintetizátor – egymásutánja jeleníti meg. A zene sokféleségét szeretnénk bemutatni, hogy a látogató választani tudjon ebből a kínálatból, és valami újat vigyen magával haza. Mikor kezdődik az iskolákkal, oktatási intézményekkel közös együttműködés? H.M.: Február közepén elindulnak a múzeumpedagógiai foglalkozások. Itt két célt fogalmaztunk meg: szeretnénk, ha minél több iskolából jönnének osztályok, és legalább egy délelőttöt eltöltenének velünk, és szeretnénk, ha ezek a foglalkozások nem egy megszokott énekórára hasonlítanának, hanem a csoportmunka, a beszélgetés és az élőzenével való találkozás is részei lennének. A Magyar Zene Háza több mint évi egymilliárd forintból gazdálkodhat. Várnak magántámogatásokat is? H.M.: Ez egy tízezer négyzetméteres intézmény, a kiszámítható működéshez szükségünk van az állami támogatásra, de nem titkolt célunk, hogy nonprofit kft.-ként legyen saját bevételünk, amit visszaforgatunk a programjaink finanszírozásába. Terveink szerint a következő időszaki kiállítások már ennek a terhére készülhetnek.

középületekre. A Magyar Zene Háza tökéletesen megfelel a háromféle funkciónak, amiről már beszéltünk, és nemcsak funkcionálisan, hanem esztétikailag is kiemelkedő. Aki idejön, politikai szempontoktól függetlenül is elismeri erényeit. A nagy múzeumokat a századelőn még más kultúrszemlélettel építették, hatalmas, templomszerű épületeket hozva létre, ma azonban nem csupán múzeumot, hanem közösségi teret is kell építenünk, könnyen megközelíthető, átlátható épületeket, ahol az emberek szívesen töltenek időt. Az első hét nagyon jól bemutatja ezt a törekvést: ingyenes koncertek voltak, és rengeteg érdeklődőt fogadtunk, a játszótér folyamatosan tele volt gyerekekkel, felnőttekkel. Azt a kritikát többször megfogalmazták, hogy miért egy parkba építkeztünk. Az épület, úgy gondoljuk, hogy odafigyeléssel fordul a környezete felé, ami elengedhetetlen egy kortárs épületnél. A japán tervező szoros kapcsolatot épített ki a parkkal, átlátható, az épített és a természetes környezet határait felbontó épületet álmodott meg, például, több irányból meg lehet közelíteni, nincsen klasszikus értelemben vett „hátulja” vagy utcafrontja ennek a kör alakú háznak. Arra bátorítunk mindenkit, hogy előítéletek nélkül látogasson meg minket, és látni fogja, hogy a Magyar Zene Házával egy izgalmas, hasznos, a céljának jól megfelelő épület jött létre.

HORN MÁRTON

Nem került még szóba Fudzsimoto Szú, pedig szinte mindenki egyetért abban, azok is, akik ellenezték a Liget Projektet, hogy az épület gyönyörű lett. Miben látják az erényét? H.M.: Természetesen elfogult vagyok, hiszen az első kapavágás óta részt veszek a Magyar Zene Háza munkájában, mégis ki merem jelenteni, hogy kevés jó kortárs épület van ma Budapesten, és a Magyar Zene Háza egy közülük. Szükség van ilyen építészeti produktumokra, különösen 9


EGY VASÚTTÁRSASÁG ÉS EGY ZENEKAR KÖZÖS TÖRTÉNETE SZERZŐ: JANKÓ JUDIT | FOTÓ: SZECSŐDI BALÁZS A világban is kuriózum, hogy egy szimfonikus zenekart egy vasúttársaság támogat, de a MÁV-Volán-csoport nem éri be ennyivel, más területen is részt vesz a társadalmi felelősségvállalásban. Dr. Homolya Róbert vezérigazgatóval beszélgettünk a vállalat kultúrához való viszonyáról, CSR-programjaikról és arról, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekar mennyi örömöt visz az emberek életébe.

Milyen formában, milyen együttműködések mentén támogatja a MÁV a zenekart? A MÁV Szimfonikus Zenekart 1945ben alapította a Magyar Államvasutak Rt. azzal a céllal, hogy a vasút országjáró zenekara kultúrával segítse a háború okozta lelki sebek gyógyulását. A zenekar működését megalapítása óta a MÁV mint fenntartó biztosítja. 1993-ig a tagok a MÁV munkavállalói voltak, ezt követően az alapító a MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítványon keresztül nyújt támogatást. A MÁV a zenekar elhelyezése mellett évente meghatározott összegű támogatással járul hozzá annak működéséhez, fenntartásához. 2014-ben a zenekar támogatása már vállalatcsoportszintre emelkedett, ebben az együttműködésben az egyes leányvállalatok anyagi lehetőségeik szerint vesznek részt. A MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány közhasznú, nyílt, támogatóihoz bárki csatlakozhat. Milyen mértékben érkezik a MÁV-tól a zenekar költségvetése a MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítványhoz?

2021-ben a MÁV és négy leányvállalata közel kétszázkilencven-millió forint támogatást nyújtott a MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítványnak, amely a zenekar költségvetésének hozzávetőlegesen a harmadát fedezi a működési költségek, valamint a székhely és próbahelyszín biztosításával. Van-e tudomása arról, hogy a világon bárhol másutt egy vasúttársaság fenntart egy professzionális zenekart? Külföldi partnerek mit szoktak szólni hozzá? Hosszú ideig világkuriózumnak számított a MÁV Szimfonikus Zenekar, hiszen ez volt az egyetlen komolyzenei együttes, amelynek működését vasúttársaság támogatja. Néhány évvel ezelőtt létrejött a dél-koreai vasúttársaság szimfonikus zenekara, a Korail Symphony Orchestra, tudtommal most csak ez a két zenekar van a világon, amelynek hátterét vasútvállalat biztosítja. Együttműködésüknek köszönhetően már többször együtt zenéltek (2017-ben és 2018-ban), első alkalommal a szöuli Lotte Hallban, valamint a koreai vasutasnapon, majd a következő évben Budapesten. Külföldi partnereinkből csodálatot és elismerést vált ki, amikor megtudják,

hogy évtizedek óta egy professzionális, magas színvonalon játszó zenekara van a magyar vasúttársaságnak. Miért fontos a MÁV számára, hogy ez a zenekar tovább éljen, minden gazdasági nehézség, pandémia, krízis ellenére? Mit adhatnak egymásnak a vállalat munkatársai és a művészcsapat? Hetvenhét évvel ezelőtt, a zenekar indulásakor az volt a cél, hogy a világháború veszteségei után ne csak az ország, hanem az emberi lélek is erőre leljen. A cél napjainkban is hasonló, nem csak a gazdaságot kellett újraindítani, hanem lelkileg is újra kell indítani az országot. A klasszikus zene örömöt adó, felemelő szépsége segít elfeledtetni ezt az embert próbáló időszakot, és inspirál a folytatásban. A Szimfonikusok alapítói sok ezer ember életébe vittek örömöt, ahogyan a ma zenészei is rendületlenül dolgoznak a közönségért. A MÁV-Volán-csoport a járványhelyzetben a személyszállító társaságoknál bekövetkezett jelentős utascsökkenés és menetdíjbevétel-kiesés ellenére is megtartotta teljes munkavállalói állományát, emellett támogatásával továbbra is biztosította a MÁV


Szimfonikusok Zenekari Alapítvány működését. A zenekar a vasutastradíció része, kulturális értékeit őriznünk, továbbvitelét segítenünk kell. Szívesen és büszkén hívjuk a zenekart kiemelt vállalati rendezvényeinkre, hiszen világszínvonalú komolyzenei élménnyel gazdagíthatjuk munkatársainkat és protokollvendégeinket egyaránt. A vasutasok méltán híres összetartása a kultúra terén is megmutatkozik: ötvenszázalékos kedvezménnyel vásárolhatják meg a MÁV Szimfonikus Zenekar bérleteit, és ezzel a lehetőséggel sokan élnek, hiszen ezekre a koncertekre egy kicsit „haza is mennek”. Mit gondol a MÁV a társadalmi szerepvállalásról, milyen ügyekben vesznek részt azon túl, hogy támogatnak egy zenekart? A MÁV-Volán-csoport az ország legnagyobb munkáltatójaként a felelős foglalkoztatás mellett kiemelten fontosnak tartja a társadalmi felelősségvállalásban betöltött szerepét, ezért a pénzbeli támogatások és az átfogó fenntarthatósági stratégia kialakításán túl számos saját CSR-programot szervezünk, és lehetőség szerint csatlakozunk ilyen jellegű külső felkérésekhez is. A járványhelyzet alatt élelmiszer-adományokkal segítettük az Országos Mentőszolgálatot, a vidéki kórházakat, és tavaly decemberben a Jónak lenni jó! karitatív gyűjtés során húszmillió forint értékű adománnyal segítettük a Regőczi István Alapítványt, amelynek missziója, hogy gondoskodjon a koronavírus-járvány idején árván vagy félárván maradt magyar gyermekekről. Családbarát programjaink, esélyegyenlőségi tevékenységünk, adománygyűjtéseink, az illegális hulladék

A MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány a foglalkoztatás és a szervezet minden szintjén egyenlő esélyeket biztosít munkatársainak, nemre, faji hovatartozásra, vallási, világnézeti meggyőződésre, családi állapotra, életkorra és szexuális beállítottságra való tekintet nélkül. A MÁV Szimfonikusok mindig kiállt és továbbra is elkötelezett a kultúra, a tehetség és a munka – mint minden hovatartozástól és határtól független, globális érték – mellett. A zenekar kiemelt feladatának tartja a kisgyermekek, a diákok és a fiatal felnőttek zenei nevelését. Kodály Zoltán állításával összhangban minden korosztálynak – a magzati kortól az iskolás évekig – szervez érdekes, játékos zenés foglalkozásokat, hangszerbemutatókat, koncerteket, valamint fiataloknak ismeretterjesztő beszélgetéseket, előadásokat. A Kamarazenei bérlet művészeti vezetője, Tarkó-Nagymengyi Dóra kezdeményezésére az előadások nézőterére minden alkalommal meghívást kapnak egy-egy olyan alapítvány munkatársai, amely alapítványok a hátrányos helyzetűek, a fogyatékkal élők vagy a rászorultak számára beilleszkedést vagy élethelyzetet segítő programokat dolgoztak ki. A zene segítségével szeretnék áldozatos munkájukat megköszönni, elismerni, és erőt adni további útjukhoz.

felszámolása és a tudatos hulladékgazdálkodás érdekében szervezett akcióink, valamint a baleset-megelőzés terén tett erőfeszítéseink is azt igazolják, hogy a vállalatcsoport komoly részt vállal a társadalmi felelősségből. Új helyszínre költözik a MÁV Szimfonikus Zenekar, a MÁV vállalat felajánlotta az egyik üresen álló, régi kultúrház épületét, amit most fel is újítanak, használhatóvá teszik az együttes számára. Még erősebb köteléket jelent a vállalat és a zenekar között, hogy nem az állam adja az épületet, hanem a MÁV? A zenekar telephelye és próbahelyszíne 1969-től, 51 éven át a MÁV által működtetett Múzeum utcai Károlyi palota volt. Az épület állagromlása miatt más, olyan helyszínt kellett keresni, ahol biztosított a kellő méretű előadóterem, teljesülnek az akusztikai szempontok, illetve a műszaki felszereltség kiépítése is lehetséges. A szóba jöhető helyszínek szemléje után 2020-ban a zenekar székhelyének és próbahelyszínének a Budapest kilencedik kerületében lévő Ferencvárosi Vasutas Művelődési Házat válasz-

tottuk. A közbeszerzési eljárás után tavaly szeptemberben elindultak a felújítási munkálatok, amelyek jelenleg is tartanak. 2020-tól egy Stefánia úti bérelt ingatlanban működik a MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány. Terveink szerint a zenekar legkésőbb 2023-ban a beköltözhet a működési igényeknek megfelelően kialakított új székhelyére. Személy szerint önt milyen kapcsolat fűzi a zenéhez, a művészetekhez és a zenekarhoz? Amikor lehetősége van, szívesen meghallhatja őket hangversenyteremben? A zenei ízlésem nagyon széles palettán mozog, szeretem és igénylem a zenét a mindennapokban is. Szívesen látogatom a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjeit. Egyedülálló élmény volt, amikor személyesen részt vehettem a zenekar 75. éves jubileumi koncertjén a Budapesti Kongresszusi Központban. Szintén nagy élmény volt a Fővárosi Nagycirkusz „Dinasztiák ” előadásának – munkatársainknak szóló – díszbemutatója előtt tartott koncert, amelyet a járványhelyzet miatt online közvetítéssel lehetett megtekinteni.

11


Újraélt gyerekkori kreativitás SZERZŐ: HJ | FOTÓ: TÚRI MÁRTON Képzeljen el egy interaktív kiállítóteret, amolyan kulturális Csodák Palotáját! Ahol nem csak mint befogadó lehet jelen, de alkotóként is kiélheti kreativitását. Egy ökoszisztémát, ahol új dolgokat tanulhat, ahol közösségre lelhet, ahol bárkinek lehet egy jó ötlete, ami meg is valósulhat. Újbudán nemsokára mindez több lesz mint képzelet. Digitális magány. A kifejezés már két évvel ezelőtt is tömegeket érintett, ám a pandémia még inkább felerősítette a jelenséget. „Meggyőződésünk, hogy a digitális magány – ami azért alakul ki, mert egyre több időt töltünk az online térben, miközben elhanyagoljuk a valós, emberi kapcsolatainkat – feloldható a kreativitás segítségével. Ha sikerül felpiszkálni az emberekben szunnyadó, a gyerekkorban még oly élénk kreativitást, az közös alkotáshoz, közösségi élményekhez vezet” – mondja Humayer Balázs, a CUP 4 Creativity stratégiai vezetője. A CUP (Cultural Urban Platform) 4 Creativity projekt 2020 tavaszán nyert az Európai Unió Urban Innovative Actions (UIA) pályázatán 4,2 millió eurós támogatást. „Az Unió 2015-től minden évben kiírja ezt a pályázatot, 2019-ben többek közt kultúrával kapcsolatos innovatív megoldásokat vártak. Újbuda önkormányzatával és még tizenkét helyi partnerrel pályáztunk, célul kitűzve minél több alulról szerveződő közösség életre hívását a kreatív alkotóenergiák felszabadításával.” Kétszázhuszonkét pályázatból tizenegy uniós város nyert, ezek egyike Újbuda. „Pályázatunk első szava az isolation volt, ami 2019-ben komoly jóstehetségről árulkodott” – nevet Balázs. „De tetszett a bírálóknak a pályázatunk azért is, mert a projektet olyan környezetbe terveztük, ahol már évek óta számos izgalmas kulturális program, kezdeményezés valósult meg. Mellettünk szólt a partnerek sokszínűsége is: akad köztük civil szervezet, szakértői társaság, nagyvállalat és több önkormányzati cég, vagyis rendkívül diverz, sokszínű a partneri hálónk.” Az uniós támogatás a projekt nyolcvan százaléka, a maradékot a partnerek adják össze – húsz-húsz százalékot a bevételi forrásaikból –, így összesen 12

5,3 millió euróval gazdálkodhat a CUP csapata. Kézzel fogható kreativitás Mi kell ahhoz, hogy újra a felszínre törjön a városlakók kreativitása? Például fizikai terek, ahol inspirálódhatnak, fejlődhetnek, és alkotói közösségre lelhetnek. „A Bercsényi utcában, a B32-től egy saroknyira álmodtuk meg a kezdeményezés zászlóshajóját. Az Adaptér névre keresztelt art&tech intézmény jelenleg egy elhanyagolt önkormányzati épület, ám őszre – terveink szerint – a környék legpezsgőbb kulturális helyszíne lesz” – magyarázza Balázs. „Többfunkciós teret álmodtunk ide: egyszerre inspirációs tér egy állandóan változó, interaktív welcome experience tárlattal, és egyszerre alkotótér, ahol workshopokat tarthatunk, vagy időszakos kiállításokat szervezhetünk. Ezzel a kétszáz négyzetméteres befogadótérrel szemközt, az utca túloldalán (szintén önkormányzati ingatlanban) lesz az Adaptér Műhely, ahol a városlakók saját alkotásaikat készíthetik el az ott rendelkezésükre álló géppark segítségével. Mindennek kialakításában neves kreatívipari szereplőkkel dolgozunk együtt.” Keresd a kapcsolatot! A projekt azonban nem csak a fizikai térben létezik: a CUP fontos része az Insert, ami előbb csak weboldalként, majd telefonos applikációval kiegészülve köti össze a városlakókat a művészetekkel és a kapcsolódó technológiákkal. „Az oldal egyfajta kreativitás-menedzsment platformként működik majd. A célunk, hogy a városlakókat három fázisban támogassuk: inspirálni az érdeklődőket, támogatni a fejlődésüket, majd segíteni őket a szabad alkotásban. Az inspiráció része a minél sokszínűbb események szervezése, ahol különböző művészeti, kreatív lehetőségekkel, kö-

zösségekkel ismerkedhetnek meg. Ezt követi az önképzés folyamata, itt workshopokkal, képzésekkel, mentorokkal segítünk. Majd jön a legkomplexebb rész, a látottak, tanultak alapján a szabad alkotásra és szervezésre való buzdítás. Merthogy az Inserten össze is kötjük a városlakókat: ha valaki például kerekasztal-beszélgetést vagy kiállítást szervezne, itt kereshet hozzá helyszínt, társat, szakembert. Amennyiben nincs rá anyagi kerete, úgy pályázhat – mi pedig segítünk. A lényeg, hogy mindenkit támogassunk kreativitásának kibontakoztatásában.” Mind az Adaptér, mind az Insert több „csáppal” nyúl a helyiek felé: lesz interaktív kiállítás és programsorozat az Alleeban, ahol kreativitás-hónapot szerveznek, de izgalmas kezdeményezés a Kreatív Busz is. Igen, ez pont az, aminek a neve alapján gondoljuk: egy látványos busz, ami kihelyezett mozgóhelyszínként népszerűsíti a projektet – nem csak Újbudán. „Itt, a buszban kreatív élményeket nyújtunk, workshop-felszereléssel kiegészítve. Vagyis a busz segítségével könnyen kitelepülhetünk iskolákhoz, cégekhez, fesztiválokra.”

„Hisszük, hogy a munkavállalónak már nem elég a plusz babzsák meg a csocsóasztal – ha vissza akarják csábítani őket az irodába, a cégeknek új, vonzó lehetőségeket is ki kell találniuk” – mondja Balázs. „Konzorciumi partnerünkkel, a BT-vel (korábban British Telecom) hiszünk abban, hogy a nagyvállalati kreativitás-támogatás – hasonlóan az egészségkultúra felkarolásához – kölcsönösen előnyére válik munkáltatónak és munkavállalónak, így a projekt során ezen izgalmas távlatokat ígérő program részleteit dolgozzuk ki, és teszteljük velük közösen.” A pályázat lehetőséget nyújt további újbudai nagyvállalatok csatlakozására ezen programhoz – várjuk az együttműködésre nyitott cégek jelentkezését!


AMIKOR EGY „ANGYALBEFEKTETŐ” BIZALMAT SZAVAZ A MŰVÉSZETNEK

SZERZŐ: BARCZA RÉKA | FOTÓ: TÓTH GÁBOR

Hamarosan akár egy kávé megvásárlásával is támogathatjuk kedvenc művészünket a Loyalty to Art nevű új kezdeményezésnek köszönhetően, amely a fenntarthatóság jegyében segít összehozni az alkotókat, az üzletembereket és a fogyasztókat. „A pandémia kellős közepén, a nyomasztó bezártságban kezdtük a projekt megvalósítását még Art App Methodolgy néven, másik három uniós országgal – Horvátország, Görögország és Olaszország – együtt. Tavaly decemberig nem is találkoztunk személyesen, csak online” – meséli a Loyalty to Art projektmenedzsere, Kovács Andrea. Miután megnyerték az Európai Unió Kreatív Európa Kultúra programjának pályázatát, az EU feltette a kérdést: bele akarnak-e vágni a projektbe a járványügyi helyzet ellenére is? A válasz egyértelmű volt, hiszen egy nagy, lelkes, nemzetközi csapat várta tűkön ülve, hogy munkához láthasson. A megvalósításhoz két év áll rendelkezésre: a lojalitás fogalmát újradefiniáló metodológia fejlesztési és tesztidőszaka 2020-ben kedődött, és 2022-ig tart. Az ötletgazda a Szimpla kert, hozzájuk csatlakozott az olasz MateraHub, a görög LATRA Innovation Lab, a horvát Spotlight szervezet, a magyar Pro Progressione, valamint a szintén magyar Let it Be! art agency. A nemzetközi konzorcium tagjai olyan üzleti tanácsadásokat és workshopokat szerveznek, amelyeken megoldást keresnek egy, a fenntartható művészetet támogató terv üzleti modelljének megvalósítására. A projekt lényege, hogy az alkotók, a befektetők és a fogyasztók egy közösen alakítható támogatói felület segítségével működhessenek együtt. „Rájöttünk, hogy egy mobilapplikáció fejlesztése első nekifutásra túl nagy falat lenne, így más digitális platform kidolgozása felé vettük az irányt. Az igények feltárására kérdőíves felmérést készíttettünk, csaknem négyszáz

résztvevővel. Az eredményekből kiderült, hogy a fogyasztók többsége nem pénzt akar visszakapni, hanem valamilyen pluszértéket, amely exkluzívvá teszi viszonyát az adott művésszel. Így jutottunk el a Loyalty to Art mottóig, amely a legjobban tükrözi az üzleti modellünket” – mondja Andrea. A három szereplő között a körkörös gazdaság elvén alapuló adok-kapok zajlik: a művész azáltal, hogy közös kampányt indít üzleti partnerével, egyúttal pénzkörforgást is generál, mivel a „rajongói”, azaz a fogyasztók a kampányban való részvétellel támogatják őt. Itt nem pluszpénzt kell fizetnie a vásárlónak, hanem arról az összegről dönthet tudatosan, amelyet egyébként is elköltene valahol, és amellyel így egy művészeti projekt „közreműködőjévé” válhat. „Az Európai Unióra angyal-befektetőként tekintünk azáltal, hogy egyfajta bizalmi tőkét szavazott számunkra a metodológia kidolgozására és alapos átgondolására. Célunk, hogy akik a Loyalty to Art rendszerében költik majd el a pénzüket, jó ügyet szolgálnak, és hozzájárulnak egy fenntarthatóbb művészeti modell kialakításához, amely globális szinten is kiterjeszthető. Távlati céljaink között szerepel, hogy további országokat is bevonjunk még a projektbe.” Ahhoz, hogy kiderüljön, miként lehet mindezt megvalósítani, nemcsak itthon, hanem a többi résztvevő országban is elkezdtek tesztelni fókuszművészekkel. A Szimpla már régóta dolgozik azon, hogy többet jelentsen egy divatos romkocsmánál: a három évvel ezelőtt indított LEMMING programjában például kezdő zenekarokat támogat koncertezési és CD-kiadási le-

hetőséggel. Az első, budapesti Loyalty to Art rendezvénynek is a Szimpla kert adott otthont tavaly decemberben, amelyen részt vettek a fókuszművészek is, Jónás Vera, a Launching Gagarin, valamint a Grecsó Zoltán vezette Willany Leó Improvizációs Táncszínház. A táncosok a Hiraeth márka ruháiban léptek fel, amely Lénárdt Laura nevéhez fűződik. „Nem csinálunk mást, mint hogy az eszmei értéket tudatosan üzleti értékként is kommunikáljuk. Szemléletmódot szeretnénk pozicionálni: a vásárló egyetlen tudatos gesztussal válhat koproducerévé művészeti eseményeknek. Reményeink szerint a jövőben ez megtörténhet akár egy üdítő vagy egy tervezői ruha vásárlásával is egy adott üzletben, amellyel együttműködésben áll a művész” – magyarázza Kovács Andrea. Az a terv, hogy a projekt kutatási szakaszának végére a Loyalty to Art hiteles tapasztalatokon alapuló virtuális toolkit és módszertani szolgáltatást tudjon nyújtani a művészeknek, az üzleti partnereknek és a fogyasztóknak, így sok időt megspórolva mindhárom szereplőnek. Az alkotók – nemcsak itthon, hanem a részt vevő országokban is – gyakran érzik úgy, hogy egyedül kell küzdeniük a művészeti világban. Épp ezért a jövőben – amellett, hogy más országokra is kiterjesztenék a kezdeményezést – olyan online platformot hoznak létre, ahová a művész és az üzleti partner is regisztrálhat, így könnyítve meg az egymásra találást, megerősítve a művészekben, hogy nincsenek egyedül. 13


LEHETSÉGES MŰTÁRGYAK NÉLKÜL IS ÉLNI, CSAK VELÜK JOBB – Az egész egy egyszerű lakásdekorációs kísérlettel kezdődött. Egy idő után nem bírtuk otthon nézni a csupasz falakat, és elkezdtünk a feleségemmel festményeket vásárolni. Noha korábban engem sem zavart az üres fal, ma már szúrja a szememet – mesél Róna András a kezdetekről. A házuk falai lassan megteltek, a festmények viszont gyűltek, így a legtöbb műtárgyat kénytelen volt raktárban elhelyezni. Bármennyire is megfelelő körülmények között tárolnak azonban egy festményt, az mégis a falon van a legjobb helyen. Innen jött az ötlet, hogy érdemes lenne bérbe adni a képeket, erre pedig alkalmasnak bizonyultak az irodaházak és a hotelek üres falai. – Nyilván minden gyűjtő bolond egy kicsit, hiszen mindenki, akinek több képe van, mint fala, és ennek ellenére tovább vásárolja a festményeket, irracionálisan cselekszik. Mert a gyűjtés egyfajta szen14

vedély, nagyon sokat ad az embernek. Ebbe az őrültségbe próbáltam némi racionalitást vinni. A gyűjtő egy bizonyos mennyiség után nem tudja élvezni a képeit, mivel nincsenek a szeme előtt. Ráadásul Magyarországon visszafogott a vizuális kultúra: megfigyeltem, hogy sem a szállodákban, sem az irodai környezetben nem törekednek magas minőségre, néhány kivételt leszámítva. Innen már csak egy lépés volt az, hogy hoteleknek és irodaházaknak adjunk bérbe képeket. A kezdetekkor óva intettek, hogy szállodai szobákba kölcsönözzünk képeket, mondván, az akár veszélyes is lehet: a mű megrongálódhat, vagy ami még rosszabb, eltűnhet. Ilyenre azonban szerencsére nem volt példa, de nyilván úgy is rögzítjük a képeket, hogy ne lehessen egyszerűen leemelni őket a falról. Ráadásul a szállodák vagy irodaházak falain gyakran látszik, hogy korábban terveztek oda valamit, mert a fal egy adott

SZERZŐ: B.R.

Egy Ország Lili-monotípiával a hóna alatt érkezik meg a beszélgetésünkre Róna András, a Fine Art Rent vállalkozás megálmodója, vezetője. A kis méretű kép egyike annak a csaknem ezer darabból álló gyűjteménynek, amelyből irodaházak és szállodák is bérelnek műtárgyat.

pontjára van irányítva a fény, de valahogy elmaradt a befejezés, azaz nem került mű a kijelölt helyre. Ilyenkor jövünk mi a képbe – mondja Róna. Amellett, hogy a műtárgyak birtoklása presztízskérdés az irodaházaknak, ma már mindez az employer branding része is. A műtárgyvásárlás azonban nem írható le költségként, a bérlés viszont igen, így szintén előnyös a cégeknek. A Fine Art Rent gyűjteményében a fiatal képzőművészek munkái éppúgy megtalálhatók, mint a befutott nagy művészekéi, korszakokat tekintve pedig szemezgethetünk a XIX. század végétől kezdve a napjainkban készült művekig mindenből. A festmények értéke százezer forinttól húszmillió forintig terjed. Az adott mű vételáranak egy százalékáért már lehet festményt bérelni, így akár havi ezer forintos ráfordítással is tapasztalható, milyen érzés egy műtárgy által inspirálódni.


Ha több képet adnak bérbe egy helyre, szándékosan kerülnek be a válogatásba a nagy nevek mellé a fiatalok munkái is, mert így több mű esetén sem száll el a bérleti díj, valamint a fiatal művészeknek is elismerés, hogy a legnagyobbakkal „lógnak együtt”. A bérlés azért is a legkézenfekvőbb megoldás, mert festményt vásárolni kockázatos befektetés, pláne, ha egy laikus nem ért ahhoz, melyik műbe érdemes beruházni. Ráadásul nem kell egy életre szóló döntést hozni, hiszen festményt bérelni lehetséges csupán fél évre is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a legtöbben ragaszkodnak a kibérelt képhez. Olyannyira a szívükhöz nő egy-egy darab, hogy akár évek után sem akarnak megválni tőle, pedig a cserelehetőség adott. – Ha műtárgyak között él az ember, az mindig ad valamilyen inspirációt. Egy gyűjtőnek mindez megadatik, azonban ez a lehetőség akár egy munkahelyi környezetben is elérhető – mondja Róna András. A munkahelyi közérzet befolyásolja az ott dolgozók teljesítményét, hatékonyságát. Az úgynevezett „wellbeing” minden olyan tényezőt magában foglal, amely kihat a munkavállalók közérzetére, elégedettségére. A munkahelyi légkör javítása bizonyos feltételek optimalizálásával érhető el. Ahhoz, hogy egy irodaház megfeleljen ezen kritériumoknak, jelen kell lennie a művészetnek is. Amennyire tehát például az oxigén cserélődése elősegíti, hogy a munkavállaló optimális környezetben dolgozzon, annyira fontos a művészet jelenléte is, ami bizonyítottan motiválóan hat a dolgozókra. – Amellett, hogy nagyon fontos szempont: a képek szem előtt legyenek, ne egy raktárban porosodjanak, integráns része az elképzelésünknek, hogy hozzájárulhassunk a motiváló munkahelyi környezet megteremtéséhez. Missziónak tekintem ezt a vállalkozást – folytatja Róna. Sok vállalati gyűjteményben az aktuális vezetők ízlése szerint választott képeket találjuk, és nem tükrözik a az ott dolgozók ízlését. A bérlés és a megfelelő kép kiválasztása csapatépítő programként is megállja a helyét: mivel félévente adott a csere lehetősége, így ezen időtartamra a munkavállalók közül egy-egy kiválasztott csoport döntheti el, hogy melyik kép kerüljön az irodájukba, így a műtárgyélvezet nemcsak a vezetők kiváltsága lehet. Olyan is előfordult már, hogy egy dolgozó beleszeretett egy

képbe, amely az iroda falát díszítette, és meg akarta vásárolni. Erre nincs lehetőség, azonban a Fine Art Rent ilyenkor összeköti az adott művésszel a potenciális vásárlót, így mindenki jól jár. – Az, hogy többször előfordult már a fenti eset, a kezdeményezés sikerességét mutatja – mondja Róna. Jelenleg háromszáz-négyszáz festményt bérel öt irodaház és öt hotel, ám ha nem jött volna közbe a Covid-járvány, még magasabb lenne ez a szám. A cél az, hogy az irodaházakban legyen legalább egy műtárgy: erre találták ki az „1 kép mindenképp” elnevezésű kezdeményezést, egy irodaházak üzemeltetésével foglalkozó céggel karöltve. – Azt javasoljuk, hogy az irodaházak, irodák kezdjék el a bérlést kicsiben. Legyen csak egyetlen műtárgy például a recepción, és ha igény van rá, növelhető a festmények száma. Fokozatosan haladva remélhetőleg el lehet jutni arra a szintre, hogy minél több helyen legyen legalább egy műtárgy – magyarázza Róna. Évente egyszer ellenőrzik, hogy a kibérelt képek a szerződésben foglaltak szerint, megfelelő körülmények között vannak-e, szigorúan tilos például légkondicionáló készülék közelébe vagy fűtőtest fölé helyezni őket. Ilyenkor azt is vizsgálják, nem rongálódott-e meg az adott kép, de erre még sosem volt példa, sőt. A bérlők jellemzően nagy becsben tartják a műtárgyakat, és nehezen válnak meg tőlük. Róna saját bevallása szerint szintén ragaszkodik egy-egy féltve őrzött festményéhez, és nem szívesen adja el, pláne, ha jelen volt esetleg a kép készülése közben, vagy egyszerűen csak elbeszélgetett a művésszel. Gyűjteményében megtalálhatók olyan, már elismert művészek munkái is, mint El Kazovszkij, Szüts Miklós, Bak Imre, Maurer Dóra, Fehér László és Bukta Imre, Szűcs Attila, Nádler István csakúgy, mint a fiatalabb generáció, például Csurka Eszter, Gresa Márton és Verebics Katalin festményei. A Magyarországon egyedülálló vállalkozás céljai között szerepel az is, hogy bővítse azoknak a gyűjtőknek a körét, akik beadják egy-egy saját darabjukat a kollekcióba. Nem titkolt szándékuk az sem, hogy a közgyűjtemények raktáraiban, a gyakran méltatlan körülmények között heverő festmények is bérelhetők legyenek, ám ehhez jogszabályi változás szükséges. [Magyarországon nem lehetséges magánemberként közgyűjte-

ményből bérelni képeket, de például az Amerikai Egyesült Államokban megtehetjük ezt: magánemberként is kölcsönözhetünk műtárgyakat múzeumoktól – a szerk.] Ha ez itthon is megvalósulhatna, a bejövő összeget a műtárgyak restaurálásra lehetne fordítani. A csaknem ezer darabból álló gyűjtemény egy része – amelyben a festmények mellett fellelhetők monotípiák, grafikák és szitanyomatok is – online katalógus formájában is hozzáférhető, ám érdemes inkább a bemutatóteremben, személyesen választani. Egy online képen ugyanis, még ha a lehető legtökéletesebben is fotózták, nem látni a textúrát, a méretet sem érzékeljük úgy, valamint a mű auráját sem. Így ha egy potenciális bérlő tanácstalan lenne, igénybe veheti az úgynevezett art consultancy szolgáltatást, ahol profi tanácsadó segíti a választásban a potenciális bérlőt. – A képeket nem lehet a végtelenségig felhalmozni, ám azzal, hogy ilyen módon tudjuk hasznosítani a műveket, az eladási kényszer sem olyan nyomasztó. Nem azt mondom, hogy nem lehet műtárgyak nélkül élni, mert lehet. Csak éppen velük jobb – zárja a beszélgetést Róna András.

15


A KULTÚRA TÁMOGATÁSA MINDKÉT FÉL ÉRDEKE SZERZŐ: CSABAI MÁTÉ Több mint huszonöt éve alapította a szállítmányozással és fuvarozással foglalkozó Ghibli Kft.-t Szabó Zoltán ügyvezető, aki úgy véli, a kultúrát támogató forintok akkor érnek jó helyre, ha nem adományként, még kevésbé alamizsnaként tekintünk rájuk. Mecénás tevékenységükön túl a környezetvédelem is szóba került. Kérem, avasson be a Ghibli Kft. történetébe! Hogyan indult a cég, és hova jutott mostanra? Huszonöt évvel ezelőtt alapítottam magyar-olasz cégként egyetlen íróasztallal és egy raktárral. Jelenleg – már más tulajdonosi szerkezettel, de – ötvenötezer négyzetméternyi raktárral rendelkezünk, több mint kétszáz embert foglalkoztatunk Budapesten és környékén, valamint nagyjából tízmilliárd forintnyi bevételt termelünk évente. A Ghibli Kft. szállítmányozással és fuvarozással foglalkozik (az előbbi szervezést, logisztikát jelent, az utóbbi pedig árutovábbítást), a ferihegyi repülőtér mellett is van egy ötezer négyzetméteres raktárunk. Vámkezelést, tengeri és légi szállítmányozást is végzünk. Pár éve így nyilatkozott egy interjúban: „Ha valaki szereti a krimit, könnyebben elvállalja, hogy ügy16

vezető legyen. Aki romantikus könyveket olvasgat, nem valószínű, hogy ügyvezető lesz.” Mire gondolt? Ügyvezetőként bele kell állni a dolgokba, naponta ellenőrizni, irányítani a cég munkáját, innovációt alkotni, figyelni, merre megy a világ. Úgy látom, Magyarországon sokan abbahagyják a tanulást, amikor kikerülnek az iskolából, mert azt mondják, tanultak már eleget. Még az egyetemistát is a „hallgató” szóval illetjük, mintha más dolga nem lenne, mint hallgatni. De az az ügyvezető, aki romantikusan álmodozik, nem biztos, hogy helyt fog állni. Korábban is beszélt már a logisztika szerepéről a környezetvédelemben. Azt mondta, hogy a cégeket üzletileg kell érdekeltté tenni a zöldítésben. Mondana erre példát? Az általam létrehozott Nagyvállalatok Logisztikai Vezetőinek Klubja a Levegő

Munkacsoporttal közösen alapította meg a Radó Dezső-díjat, hogy elismerjék az olyan zöld kezdeményezéseket, amelyek nem számításból vagy parancsra, hanem saját ötletből születtek. A díjban részesült a BorsodChem és az Oszkár is. A „zöldre festés” jelenségét – amikor egy cég azt állítja, hogy környezetvédő módon tevékenykedik, de ez csak látszat – nagyon sok helyen tapasztaljuk. De hogy egy példát mondjak a logisztika szerepére: korábban a Műegyetem egyik diákjával készítettünk egy felmérést, hogy hány szállítóautó megy egy nap ugyanazokhoz a szállodákhoz, és kiderült, hogy okos szervezéssel évente több tízezer járművet ki lehetne szűrni az utcákról. A szállodavezetőket azonban nem érdekelte a megoldás, miszerint közös raktárakra van szükség a város szélén, mert ez zöldebbé tette volna a működésüket, de olcsóbbá nem. Engem dühít ez a hozzáállás, vagy ha


nem is dühít, hát zavar, hiszen a „zöldre festés” nem segít a környezeten, de azt a látszatot kelti, hogy minden rendben van. Engem az ilyen hamis megoldások nem érdekelnek. Nem véletlen, hogy 2015-ben, a logisztikai cégek közül egyedül, Üzleti Etikai Díjat kaptunk. Változatos módokon támogatnak kulturális projekteket. Kiemelne néhányat, amit a legfontosabbaknak tart? A vállalatok kultúratámogató tevékenysége akkor lehet hosszú távú és gyümölcsöző, ha mindkét fél számára kölcsönösen előnyös. Ez nem az az eset, amikor a koldusnak adunk pár forintot, hiszen az mindkét félnek megalázó lenne. A Ghibli Kft. telephelyén van egy százötven-kétszáz méter hosszú kerítésünk, amit művészek díszítettek a grafikáikkal. Én azért szeretem ezt a kerítést, mert jó benyomást kelt rólunk, és jelzi, hogy

ez nem egy újabb szürke munkahely. Rendeztünk már fotó- és karikatúrapályázatot logisztika témában, és remek pályaművek érkeztek. A 2016-ban meghirdetett Logisztikai Karikatúra Pályázatra küldött számtalan hazai és nemzetközi pályamunka ma is irodánk falait díszítik. 2017 óta támogatjuk a DLRM rockzenekar turnéit, cserébe a munkatársaink jegyeket kapnak a koncertjeikre. 2019-ben és 2021-ben egy-egy millió forinttal támogattuk az Ördögkatlan Fesztivált. Tavaly pedig elköltöztettük Gácsi Barna szobrászműhelyét Párizsból a bikali Puchner Kastélyba – ingyen, amivel a művész több száz ezer forintos költséget spórolt meg. Milyen lehetőségek vannak még a kultúra támogatásában? Logisztikai cégként bejárásunk van rengeteg piaci szereplőhöz, és az anyagi támogatáson túl a szerve-

zésben, a kapcsolati hálón keresztül is segíteni tudunk. Úgy tapasztalom, hogy a kulturális szektorban sokan ódzkodnak a cégek jelenlététől, pedig lehet ezt ízlésesen csinálni. Az ideális eset mindkét fél számára előnyös. Valóban, de ne higgye, hogy minden esetben elvárunk valamit cserébe! Szívesen segítettünk az Operaháznak, amikor a gördülő turnéjuk előtt – a színház felújítása miatt – nem volt próbahelyük. Nemcsak az egyik raktárhelyiségünket ajánlottuk fel nekik, hanem a munkatársaink segítségét is. Azt ígérték, hogy amint megnyit a felújított Andrássy úti épület, a munkatársaink jegyeket kapnak, amit örömmel fogadtunk. Hiszen arra az élményre, amit a kultúra ad, szüksége van a dolgozóinknak, és annak a cégnek van tartós értéke, amelyik erről is gondoskodni tud.

A Líbiai-sivatag forró szeléről elnevezett Ghibli Kft. kezdetben olasz fókusszal, 2013-tól pedig kínai tulajdonostárssal működik. Ügyfelei között kulturális intézmények is szerepelnek. 2021-ben a Ludwig Múzeum a Ghibli Kft.-t bízta meg, hogy az Othernity című kiállítás darabjait elszállítsák a 17. Velencei Építészeti Biennáléra, a Magyar Pavilonba. „A speciális árukat Budapestről Velence kikötőig szállítottuk, amit ott daruval és targoncával rakodtak át hajóra, majd jutott el az áru a Biennálé helyszínére” – írták honlapjukon. A Ghibli Kft. saját, a dolgozók számára ingyenesen igénybe vehető könyvtárral is büszkélkedik, amely elsősorban szakkönyvekből áll. Ezentúl ingyenes idegen nyelvű tanfolyamokat is tartanak a munkavállalók számára anyanyelvi tanárokkal. A cég a kultúrára fordított támogatásai éves értékét – a bartermegállapodásokkal – ötmillió forintra becsüli. 2019 májusában a Budapesti Műszaki Egyetemen részt vettek a Knorr-Bremse okoskamionokat bemutató rendezvényén, ahol kamionjuk raktere a Cloud9+ színpadát biztosította. Szabó Zoltán alapította a Nagyvállalatok Logisztikai Vezetőinek Klubját , amely konferenciáira rendszeresen hív meg vendégelőadóként olyan kulturális szereplőket, mint Krizsó Szilvia televíziós műsorvezető, Risztov Éva olimpiai bajnok úszó, Tari Annamária pszichológus és Széll Tamás Michelin-csillagos séf. A klub immár kilencedik alkalommal hirdetett logisztikai csapatbajnokságot felsőoktatási intézmények hallgatóinak 1,2 millió forint összdíjazással. Azon tagokat pedig, akik az adott évben kiemelkedő munkát végeznek a klubban, színházjegyekkel jutalmazzák. „A Ghibli székhelye alapítása óta, azaz több mint huszonöt éve Csepelen van, ezért kiemelten fontosnak tartjuk a XXI. kerületi intézmények támogatását. Ennek jegyében, a koronavírus elleni hatékony védekezést segítve több mint tizenötmillió forint értékben adományoztunk kéz- és felületfertőtlenítésre egyaránt alkalmas fertőtlenítő kendőket kerületi intézményeknek” – írták tavaly december végén Facebook-oldalukon. Ez év januárjában pedig – többek között – erről számoltak be: „Ismét egy nagy adag használt mobiltelefont adtunk le a Jane Goodall Intézet „Passzold vissza, tesó!” – avagy mobiltelefonnal a csimpánzokért és a gorillákért kampányának jegyében. A mobiltelefonok előállításához szükséges koltánércet Afrikában, veszélyeztetett fajok, például gorillák és csimpánzok élőhelyén bányásszák, felemésztve erdeiket. Ezt a folyamatot szeretnénk közösen megfékezni, ezért a használaton kívüli mobilokat újrahasznosítás céljából az intézet kihelyezett gyűjtők segítségével összegyűjti. Mi, a Ghiblinél már több mint két éve örömmel vagyunk részei a programnak, és ezáltal az állatok élőhelyei megóvásának.”

17


CSONGOR, TÜNDE ÉS AZ ÚTKERESŐ KARMESTER SZERZŐ: SZELE TAMÁS | FOTÓ: BOLYA ÁRPÁD

Balassa Krisztián a magyar kulturális élet egyik legszínesebb egyénisége – karmesteri sikerein túl tavaly év végén kiváló, abszurdba hajló novelláskötettel lepte meg a közönséget, de mintha a „Marionett Fenomenál” sem lett volna elég számára, ő írta a készülő rajzfilmes Csongor és Tündefeldolgozás forgatókönyvét is. Az ön neve mostanság a novelláskötete és a készülő Csongor és Tünde-rajzfilm kapcsán vált ismertebbé az eddig megszokottnál. Miért kezdett el írni? Mit talál hasonlónak az irodalomban és a zeneművészetben? Úgy érzem, egyik alkotó folyamat sem különbözik gyökeresen a másiktól, mindegyiknél nagyon hasonló energiák dolgoznak az emberben. Amikor jött a koronavírus, valamit ki kellett találnom, és az írásvágy már nagyon régen bennem volt. Ha már szóba került a világjárvány: meg lehet élni karmesterként a mostani helyzetben? A járvány előtti években Stuttgartban dolgoztam zeneigazgató-helyettesként, és a színház határozatlan idejű állást ajánlott, amit nagyon nehéz Németországban elérni. Sok a magánszínház Németországban, a Palladium Színház is ilyen, ahol dolgoztam, és amikor ajánlottak egy állandó posztot, kértem egy kis gondolkodási időt. A diplomám megszerzése óta állandóan alkalmazásban álltam, és eszembe

jutott: milyen jó lenne egy kis szabadság. Hazajöttem pár hónapra, azon gondolkoztam, mennyire szeretnék szabadúszó lenni. Akkor tört ki a Covid-járvány. Abban a pillanatban munkanélküli lettem, és valóra vált az álmom: igazán szabadúszó lettem, viszont pont akkor történt ez, amikor nem kellett volna. Nehéz megvalósítani, kivitelezni egy-egy projektet? Mit kell „beletennie” azon kívül, hogy ön az alkotó? A színházakról mostanában elég sok mindent elmondtak, az mindenképpen látszik, hogy mennyire katasztrofális helyzetben van az egész szakma. Ha valamit létre akarnak hozni, annak anyagi akadályai szoktak lenni. Másrészt rengeteg produkció úgy kerül színpadra, hogy félplaybackről megy, a zenekart megspórolják, vagy kevesebb zenészt alkalmaznak, hogy minél olcsóbban oldják meg az előadást, és emiatt olyan lesz, amilyen. Ez egyébként nem csak magyar jelenség, egész Európában jelen van. Szerintem a néző becsapása színházi

darabokat úgy előadni, hogy a zene magnóról megy, én ezzel nem értek egyet. Ha feleslegessé válik a részvételünk, nemsokára munkanélküliek leszünk. Hiszek abban, hogy egy színházi előadás attól különleges, hogy akkor és ott születik meg. A film és a színház két teljesen különböző dolog, ezeket nem szabad így összemosni, mert abból öszvérmegoldások születnek. Viszont alkotóként az a legizgalmasabb dolog, amikor létre lehet hozni valamit. Írásban olyan világokat teremtek, amilyeneket csak akarok. Más kérdés, hogy egyelőre bevételem ebből nincs sok, de ez engem nem zavar, mert nagyon élvezem. Úgy érzem, magamra találtam, megtaláltam a hangomat. Erről elmondhatjuk, hogy ugyan manapság több lábon kell állni, de ezek közül egyiken sem lehet megmaradni? Így van. De nem szeretném, hogy ez panasznak hasson, mert valójában boldog vagyok. Ha ezek a dolgok nem estek volna meg így, akkor lehet, hogy


most egy megkeseredett karmester lennék valamelyik eldugott zenekari árokban. Úgyhogy hálás vagyok érte, és nagyon élvezem. A filmet is, a színházat is és a könyvírást is.

Zoltán versére készített animációs kisfilmjének, a Három nyúlnak a mintájára. Az első sort tiszteletből megtartottam, úgy hangzik: „Egyszer régen, nagyon régen”.

A film a többi műfajhoz képest milyen lehetőségeket nyit meg? A Csongor és Tündével kapcsolatban az az érdekes kérdés, hogy hogyan lehet filmre adaptálni. Megnézve rengeteg színházi előadást és a tévéjátékot, számtalan elemzésen átverekedve magam, azt gondolom, hogy ez igenis működhet filmként, természetesen a filmes kollégákkal és Dargay Attila örökösével és alkotótársával, Henrik Irénnel együttműködve. Nagyon nehéz volt megtalálni a középutat, ebben Bodzsár Márk rendező fejlesztőként rengeteget segített nekem. Dargay Attilának az 1970-es évek környékén készült egy képes forgatókönyve. Ez még az összes meséje előtt született, és fiókban maradt. A zsenije már itt kiütközött: kiváló dramaturgiai érzékkel nyúlt a Vörösmartyanyaghoz, de muszáj volt eldönteni, hogy őt követjük vagy Vörösmartyt. Mindkettőt egyszerre nem lehetett. Dargay változatánál maradtam végül, az volt a fontosabb, hogy az ő látásmódja minél jobban érvényesüljön. Természetesen mindent elkövettem, hogy ahol lehet, Vörösmartyhoz is ragaszkodjunk, de ez ne menjen az érthetőség rovására. Előfordult, hogy a közel kétszáz éves drámai költeménynél szótárt kellett használnom, hogy megértsem, pontosan mire gondolt a szerző, nem beszélve azokról a dramaturgiai lyukakról, amiket elég nehéz volt betömködni. Nagy munka másfél órásra átdolgozni egy ötfelvonásos, háromórás színpadi darabot. Én is kíváncsi vagyok, hogy fog majd kinézni. Decemberben bemutattunk egy kedvcsináló kisfilmet, teasert, voltaképpen csak kiragadtunk egy részletet, amelynek a kisördögök a főszereplői. Arról szól, hogyan jutottak a később sok bonyodalmat okozó atyai örökségükhöz, a bocskorhoz, az ostorhoz és a palásthoz. Ez egy teszt volt nekünk is, hogy rájöjjünk, mik azok, amikre majd oda kell figyelni az igazi film készítésénél. Izgalmas kihívás volt a történet után a zenét is megírni hozzá, valamint a narrációt, amelyet ütemhangsúlyos verselésben, felező nyolcasokkal írtam, Dargay Attila Zelk

Láttam a teasert, és nagyon tetszett. De eltöprengtem: a Varázsfuvolával nagyon sok közös elemet mutató, erősen szimbolikus hőskölteményből hogyan lehet úgy rajzfilmet csinálni, hogy megmarad a története, de szórakoztató jellegű is lesz? Dargay ezt tartotta a legfontosabbnak, és egy dolgot azért kijelenthetünk: a Csongor és Tünde a szimbolikájával, a filozofikus tartalmával, a hármas út problematikájával, az életigenlő szeretet keresésével, az élet értelmének megfejtésével, nem feltétlenül gyerekeknek szóló mese. Viszont több szintje, rétege van, és ezeket felfejtve biztos vagyok abban, hogy élvezhető lesz minden korosztálynak. Vallja, hogy a művészi tehetség általános, és ezért lehetséges több műfajban is maradandót alkotni? Természetesen. Ezek után hogy is mondhatnék nemet? Állandó útkeresésben vagyok, úgy érzem, folyamatosan tanulok, fejlesztem magam, és lehet, hogy soha nem fogok a végére érni. De ezzel nincs semmi gond, szerintem annak, hogy valaki jó dolgokat csináljon, épp ez a feltétele. Sokat kell még tanulnom, de talán amit eddig összeszedtem, már elég ahhoz, hogy élvezhető és elgondolkodtató dolgokat tegyek le az asztalra. Ha az élet az embert ismeretlen területekre löki, és arra kényszeríti, hogy változzon, mást csináljon, mint amit addig, az csak hasznos lehet. Nem hiszem, hogy a változás rossz. Az ember egyre több dolgot fedez fel magában. De az, hogy jól érzem magam a bőrömben, vagy legalábbis élvezem azt, amit csinálok, mindennél fontosabb. És ha éppen nincsen színházi bemutató, akkor fantasztikus dolog, hogy valami máshoz nyúlhatok. Nyugaton és nálunk erősen eltér a kultúra finanszírozási rendszere. Milyennek látja ezeket a rendszereket? Főleg a német rendszerről tudok beszélni, mert abban éltem egy ideig. Ott elképesztő mértékű önálló tőke

áll rendelkezésre, és ezt a különböző vállalatok, cégek, magánszemélyek számolatlanul öntik a kultúrába. Így hatalmas és önálló művészeti intézmények jönnek létre. Magyarországon ilyenek alig vannak, szinte teljesen hiányoznak. Ezért mindenki az államtól függ, és ilyen kiélezett helyzetben, amilyen a mostani, nagyon nehezen lehet állami támogatáshoz jutni. De azt sem tartom jónak, ha valamibe nyakló nélkül öntik a pénzt. Szerintem valahol középúton lehet a megoldás. Kényszerből, vérrel és verítékkel születnek a jó dolgok, soha nem úgy, hogy minden igényünket kielégítik. A szakmán azt látom, hogy ki van véreztetve, és a fennmaradásáért küzd. Viszont látunk egy csomó intézményt, ahol rengeteg a pénz, de kevés a néző. Mit tapasztal, van-e kapcsolat a művészek és az üzleti szféra között? Arra az üzleti szférára gondolok, amelyik valóban megengedheti magának a támogatást. Éppen az Art is Business jóvoltából zajlott egy párbeszéd a kultúra képviselői és a vállalkozók között, mindenki elmondhatta a saját verzióját. Nem igazán értek a gazdasági dolgokhoz, nem vagyok vállalkozó, ilyen ismeretségi köröm sincs, úgyhogy rettenetesen örülnék, ha az iskolai képzésben a Zeneakadémiára és más nagy intézményekbe bekerülne ez a téma. Jó volna, ha a hallgatókat felkészítenék a valós életre. Kikerül az ember az utcára, és csak csodálkozik, hogy a megtanult értékekkel semmit nem tud kezdeni, úgy érzi, a rengeteg időt inkább kapcsolatépítésre kellett volna fordítania. Azt látom, hogy akik jó kapcsolatokkal bírnak, legyenek bármilyen kevéssé tehetségesek, sokkal többet el tudnak érni, mint azok, akik „csak” tanultak az egyetemi éveik alatt. Az Art is Business azért remek kezdeményezés – már annak alapján, amit én látok belőle –, mert platformot teremt ahhoz, hogy a magyar kultúra és a gazdasági élet képviselői találkozhassanak, és együtt hozhassanak létre újabbnál újabb alkotásokat, amiből mindannyian csak gazdagabbak leszünk – nem feltétlenül anyagi értelemben.

19


ÚJHULLÁMOS MECENATÚRA SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

Hindiné Ódor Mónika több mint húsz éve foglalkozik élelmiszeripari csomagolóanyagokkal a Startfol Plusz Kft. tulajdonosaként, és jó néhány éve elindult a környezettudatosság felé. YAMA néven létrehozta „zöld” termékeket kínáló új brandjét, amely akkor a környezettudatos csomagolástechnikai megoldásokat jelentette, de mára sokkal többről szól. A jóga filozófiáját közvetítő, egyre bővülő márkát már a lányával, Németh-Hindi Fatimával közösen építik. Hitvallásuk: a profit nem a végső cél, a cél: az értékteremtés! De mit is jelent ez, mit vállal a Yama Art, és mit fed az újhullámos mecenatúra? Fatima mint az új generáció képviselője, a legújabb marketingeszközökkel él, a céges kommunikáció mellett saját énmárkát is épít, de valahogy mégis őszinte és önazonos videókat készít. Honnan a youtuberkedés ötlete? Fatima: 2012-ben találkoztam először a műfajjal. Külföldi bloggereket néztem, teljesen átlagos, de nagyon inspiráló nőket. Motiváló volt végigkísérni őket a kisebb-nagyobb problémáikon, mindennapi kihívásaikon, úgy éreztem, ez nekem is testhezálló lenne. Külső kényszer nélkül vágtam bele, és megengedhettem magamnak, hogy organikusan fejlődjön a vlogom. A legnagyobb szabadság, hogy hallgathattam a belső hangomra és intuíciómra, hogy mikor veszem elő a kamerámat, milyen tartalmakat teszek közzé. A gazdaságnak és a művészetnek is lényeges eleme a hatáskeltés: akkor vagy sikeres, ha hatni tudsz a cégeddel a piacra, a személyiségeddel a munkatársakra és a közönségedre. Szerintem önnek fontos képessége, hogy tud hatni. Fatima: Sok visszajelzést kapok ezzel kapcsolatban, s érzem is, hogy 20

természetesen jön belőlem. Kell hozzá bátorság, hogy harmincötezer követő elé ki merjem tenni a véleményemet vagy az életemet, beengedjem őket a személyes terembe, de nekem ez nem kényelmetlen, sőt valamiféle szupererő száll meg. Természetesen figyelembe veszem a közvetlen környezetem határait, megfogalmaztam, mi fér bele, mi nem, és nagyon normális, intelligens a közönségem, elfogadják, ha valamiről nem akarok beszélni, vagy semmit nem akarok mutatni. Nincsenek rossz tapasztalataim, s ez egyszerre igaz a személyes márkámra, a Fatimapankára és a céges csatornáinkra. Biztos vagyok abban, hogy az életmódblogger tevékenysége távlatilag nagy mértékben fogja befolyásolni a cégük életét is. Mónika, kérem, foglalja össze az elejétől, hogy mivel foglalkoznak! Mónika: Rendhagyó módon lettem vállalkozó, eredetileg földrajz-rajz szakos tanár vagyok, Pécsett végeztem. Szomszédos kollégiumban laktunk Fatima palesztin édesapjával, aki az orvosi egyetemre járt. A rendszerváltozás után elveszítette az állami ösztöndíját, így harmadéves korában megszakad-

tak a tanulmányai. Ez összetörte, és teljesen megváltozott az életünk. A tanári (ötezer-ötszáz forintos) fizetésemből nehezen éltünk meg. Albérletet fizettünk Pécsett, küszködtünk, és néha bizony éheztünk is. Szüleim Sárváron éltek, hazahívtak minket, és ott kaptam egy lehetőséget: a SÁGA csomagolástechnikai üzletágának vezetője lettem. Három év kereskedelmi munka elegendőnek bizonyult, hogy jól megtanuljam a szakmát, és amikor az angol tulajdonos tervezte, hogy eladja a vállalatot, úgy gondoltam, nem hagyom veszni a kapcsolatokat és a szakmai tudást: megalapítottam a STARFOL Kft-t. 2001. szeptember 11-én fizettem be a bankba a törzstőkét, családi kölcsönből. Vállalkozásunk mára meghatározó beszállítója lett a magyarországi élelmiszeriparnak. Olyan fóliákat forgalmazunk, amelyekben hosszabb ideig lehet tárolni az élelmiszert, a szeletelt sajtot, a szeletelt szalámit, tömbsajtokat, tömbsonkákat. Ezek a speciális záró fóliák meghosszabbítják a termékek szavatosságát. A megalakuláskor még szó sem volt környezettudatosságról, klímaváltozásról, az emberek igényeit kiszolgáló csomagolóanyagok voltak


előtérben, és annak próbáltunk megfelelni. A YAMA márkát egyértelműen a környezettudatosság igénye hívta életre? Mónika: A YAMA márkánk belső kényszer eredménye, szerettem volna a környezetünket kevésbé terhelő csomagolástechnikára áttérni. Tíz évvel ezelőtt elsők között hoztunk Magyarországra környezetbarát, komposztálható csomagolóanyagokat. A YAMA brand nevet adtam neki, ami üzenet is volt az embereknek: ez már szemléletváltás. Mindig bennem volt, hogy hassak az emberekre, legyen valami plusz abban, amit csinálok, legyen szellemisége is. A YAMA így született meg. Mit jelent a YAMA? Mónika: A Yama a jóga rendszerének első lépcsőfoka, a szellemi és morális szint, öt intelemmel – Senkit és semmit ne bánts! Légy őszinte! Ne légy telhetetlen! Ne lopj! Élj tisztán és mértékkel! –, amiket mi beleépítettük a küldetésünkbe. Végül a YAMA sokkal több elemet foglalt magába, például óvodaprogramot indítottunk, amelynek keretében a gyerekeket szelektív hulladékgyűjtésre tanítottuk, támogattunk alapítványokat, majd 2016-ban létrehoztam a Cselekedj Ma a Holnapért Alapítványt, amely hátrányos helyzetű gyermekek oktatását támogatja, valamint környezetvédelmi programokat szervez. A Starfol húsz-, a YAMA tízéves, és 2016-tól működik a Yama Kitchen, ami azért született meg, mert Fatima, miután elvégezte az egyetemet, meg-

kezdte a munkát a családi vállalkozásban, vegán életmódváltó programot – és ezen túl is friss szellemiséget – hozott a cég marketingkommunikációjába. Fatima, a családi cégnél akart dolgozni, vagy voltak más tervei is? Fatima: Az ELTE Társadalomtudományi Karán, nemzetközi tanulmányok szakon végeztem, de mindig is úgy gondoltam, az a legcélszerűbb, ha az erőforrásaimat a saját cégünkön belül hasznosítjuk. A férjem is itt dolgozik. A Yama Kitchen Youtube-csatorna úgy jött létre, hogy szerettük volna ismertebbé tenni a zöld márkánkat, de irreálisan magas hirdetési árajánlatokat kaptunk. Közben egyre jobban kiismertem a Youtube felületét, s tudtam, ez remek platform arra, hogy számtalan dologról kommunikáljunk, ami a márkánkkal kapcsolatos lehet. Vegán recepteket adok, főzök, életmódot mutatok be, azaz az emberek úgy találkoznak a márkával, hogy kapnak valamit, miközben mi növeljük termékeink ismertségét, beszélünk az aktualitásokról, a komposztálásról, megmutatjuk a lebomló termékeinket. Ráadásul az érdeklődők önszántukból kattintanak egy videóra, nem mi tolunk az arcukba egy reklámot. Közösséget építünk. Mostanra elérkeztünk a legújabb projekthez, ami a Yama Art. Mit fed ez? Mónika: A Yama Kitchen indulásakor a komposztálható tárolóedények reklámjára gondoltunk, később csatoltunk ehhez egy újabb rendszert és egy életmódáruházat. Itt kapcsolódik be a rajztanári múltamból, hogy magam is alkotok, Fatima pedig Lifestyle bookot, vegán receptkönyvet ad ki. Így alakult ki a Yama életmódáruház, aminek most része a Yamabooks a könyvkiadással, a Yama Kitchen a receptekkel és a hozzá kapcsolódó háztartási cikkekkel. Ez bővülni fog, de lassan, mert mindig organikusan építkezünk. Szeretnénk gyógy- és fűszernövényekkel foglalkozni, a karantén alatt elvégeztem az aranykalászos gazda tanfolyamot, körvonalazódik a fejemben egy YAMA agrovonal. A „gondolkodjunk globálisan – cselekedjünk lokálisan!” koncepcióban gondolkodunk.

A lokális merrefelé található? Mónika: Ikerváron, egy háromezer fős nagyközségben felújítottunk egy 1,6 hektáros területen lévő csődbe ment, lerobbant asztalosüzemet, ott van telephelyünk. Mellette van a kis házunk, nyolc évig ott éltünk. Mára a mérgező anyagokkal teli területből szép park lett, gyümölcsössel, akácossal. A négy épületből álló együttest felújítottuk, irodákat és raktárakat alakítottunk ki, és már a kezdetektől emlegettem, hogy az egyik épületben kortárs művészeti galéria lesz. Tavaly felépült a YAMA HÁZ! Ott kapott helyet a YAMA Art gyűjtemény. 2019-re olyan szépen fejlődött a cég, hogy a profit egy részéből futotta művészetek támogatására. Megint koncepcióban kezdtem el gondolkodni, hogy ne csak vásároljunk képzőművészeti alkotásokat, vagy megbízásokat adjunk, hanem ténylegesen támogassuk a művészeket. A környezettudatosság, klímaváltozás témáját járjuk körül, választott művészekkel, akikről portréfilmet készítünk. Az alkotó saját magát is bemutatja, és ezt mi népszerűsítjük az oldalainkon és üzleti partnereink körében. Készítünk egy fotósorozatot is, amit ajándékba adunk a művészeknek, valamint arra kérjük őket, készítsenek a Yama gyűjteményébe egy művet. Olyan alkotást, ami az öt intelemmel összhangba hozható, környezettudatos, de egyébként teljesen szabad kezet adunk. 2019 óta tizenhat művészt mutattunk be, portréfilmjeik megtekinthetők a YAMA ART Youtube-csatornánkon. A cég húszéves születésnapjára elkészült YAMA Házban, ünnepségünk keretében nyitottuk meg az első YAMA Art kiállítást, ami március 31-éig megtekinthető. Elkészült a YAMA Kitchen stúdiója is, van egy foglalkoztatóterünk, ahol – amint engedi a járványhelyzet – szeretnénk workshopokat tartani, értelmes beszélgetéseket szervezni. A kiállítótérben pedig lehetőséget adunk a művészeknek önálló kiállításokra. Szeretnék egyre több embert bevonni, felvállalni jó ügyeket. Vallom, hogy ami igazán emberi, az a művészet és a kreativitás, amit érdemes és kell is támogatni! Ezt értem újhullámos mecenatúrán.

21


ABLAKOT NYITNAK A VILÁGRA SZERZŐ: HJ

GECSER OTTÓ

A két férfi halkan beszélgetett az előadás után az épület előtt. Mellettük egy házaspár vesézte ki az estét, nem észrevéve, hogy a közelükben más is tartózkodik. Az aznapi esemény – hasonlóan a korábbiakhoz – sikerrel zárult, a közönség már az első percekben csüngött az előadó szavain, a „kezekhez nőtt” telefonok hamar a zsebekbe kerültek. „Ha hazaérünk, azért lesz miről beszélgetnünk” – summázta velősen a nő az estét. „Nem volt ebben a rövidke mondatban semmi fenyegető, nem gondolom, hogy otthon a válási papírokat vette elő az asszony” – nevet a történetet mesélve Tóth Tamás, merthogy ő volt az egyik takarásban beszélgető férfi, beszélgetőpartnere pedig az aznapi előadó. „A nő szavaiból kiérződött, hogy a hallottak komoly hatást gyakoroltak rá. Ez volt a célunk, ennél többet nem is kívánhatunk.” Tamás és Gecser Ottó régóta ismerték már egymást az üzleti világból. Tamás a rendszerváltás évében itthon elsőként indított fejvadász céget, dolgozott számos külföldi és hazai cégben vezetőként, miközben felépítette és bevezette a KOGART házat. Ottó kutatóként, fejlesztőmérnökként évekig a Műegyetemen, majd bő évtizedig a japán cégeknél dolgozott; vezetett magyar cégeket, és töltött be felsővezetői szerepet külföldi multiknál. Bő tíz évvel ezelőtt – hosszú időre eltolva ezzel a nyugdíjba vonulást – közös munkába kezdtek. Megalapították a Personal Brand Institute Kft.-t, majd 2019-ben a cégen belül egy 22

Mi a közös Mácsai Pálban és a Telekom magyarországi vezérkarában? A Microsoft fejlesztőiben és Pál Feriben? Hogyan vezényelték le a nagyobb változást a Mediciek, és mit tanulhatnak ebből a XXI. század vezetői? Dr. Tóth Tamás és Gecser Ottó szerint itt az ideje, hogy ablakot nyissunk a világra – inspirációs előadók ügynökségeként ebben segítenek. merőben új koncepciót hívtak életre, Back 2 Human néven. „Minden Pál Ferivel kezdődött. Előadásait hallgatva arra jutottunk: mindezeket az üzleti élet szereplői is nagyszerűen tudnák alkalmazni a mindennapokban – meséli Tamás. – Mentálhigiénés szakemberként több ezer embernek segített már, különleges, magával ragadó előadásmódja pedig a vállalati szféra kulcsfiguráit is beszippantotta. Ő lett az első előadónk, még a Back 2 Human 2019-es indulása előtt.” „Több mint negyven évet töltöttünk a vállalati világban, és visszagondolva azt kell mondanom, az időnk hetven százaléka értelmetlen megbeszélésekkel telt el – veszi át a szót Ottó. – Ezért úgy döntöttünk, visszavonulás helyett inkább segítünk azoknak, akik hozzánk hasonlóan mókuskerékben, taposómalomban töltik a mindennapokat. Arra gondoltunk, milyen klassz lenne, ha a felvetődő kérdésekre, problémákra a vállalati szférán kívülről érkező szakemberek adnának választ. Meséljék el ők, hogy miként küzdenek meg a nehézségekkel, hogyan vezetik a rájuk bízott intézményt, miként végzik el a mindennapi feladataikat. Hátha tanulhat belőle más is.” A terv hamar megvalósult, az előadások száma egyre sokasodott, az előadók köre bővült. Ottó és Tamás jó érzékkel fedték be a piaci rést: habár külföldön már nagy hagyománya van, itthon még mindig nem létezik az inspirational speaker agency, vagyis az inspirációs előadók ügynöksége mint üzleti ág. Pedig nagy szükség lenne rá.

„A XXI. században az lesz sikeres – és most nem pénzügyi értelemben vett sikerre gondolok –, aki képes big picture-ben gondolkodni, aki felismeri az összefüggéseket. Aki kellő önismerettel rendelkezik. És aki elsajátítja a magával ragadó kommunikáció készségét. Hogyan lehetséges ez? Ha ablakot nyitunk a világra. Ha olyanokat is meghallgatunk, akikkel nem találkozunk az üzleti életben: például a művészeket, a tudományos világ szereplőit” – magyarázza Tamás. Hozzáteszi: előadóik nem élménybeszámolót, workshopot tartanak abban az ötven-ötvenöt percben, amíg a közönség előtt állnak, hanem arról beszélnek, miért csinálják azt, amit, és miként küzdenek meg a mindennapos nehézségekkel. Sokkal inkább szellemi kaland ez, mint tréning. „Hamar kiderült, hogy ez az előadóinknak is öröm, hiszen így rákényszerülnek, hogy átgondolják szokásaikat, tevékenységeiket, problémamegoldási stratégiáikat. Azokat a berögződéseket, amiknek talán nincsenek is tudatában.” Ottó és Tamás célja, hogy a résztvevő felső- és középvezetők, beosztottak az előadások után mind kicsit más szemszögből tekintsenek a munkájukra, napi rutinjukra. „Ha mindig hozzánk hasonlóan gondolkodó, hasonló munkakörben dolgozó emberekkel beszélgetünk, ha zárt csoportokban kommunikálunk, ahol csak egymást hergeljük a problémáinkkal, abból nem jutunk sehová. Vagy idegesek, agresszívek leszünk, vagy pesszimisták és depresszívek” – magyarázza Ottó. – Dr. Aczél Petra egyik remek előadása a jövő készségeiről


DR. TÓTH TAMÁS

szól. Hogyan alkalmazkodjunk a folyton változó világhoz, milyen fordulatokat hoz például a robotizálás az életünkbe? Miként reagálhatunk, ha a biztosnak hitt állásunk megszűnik, ha a cégünket magába olvasztotta egy nagyobb multi? Hogyan adaptálódhatunk a változásokhoz? Miközben ezeken a témákon gondolkodtunk, szöget ütött a fejünkbe a gondolat: ne csak alkalmazottként vagy vezetőként, de magánemberként is tekintsünk a közönségre. Mert persze az előadásra azért ült be, mert a főnöke kifizette az előadót, és ez most a kötelező program, de nekünk fontos, hogy ne csak mint munkavállaló, hanem mint magánember is kapjon valamit. Hogy legyen egy gondolat, amit otthon elmesélhet, amit beépíthet az életébe, ugyanakkor hassunk rá mint dolgozó emberre is, aki másnap talán már egészen más szemmel néz az előtte tornyosuló feladatokra. Kapjon egy kapaszkodót, aminek segítségével nem elszenvedője lesz a nehézségeknek, hanem kezelni tudja azokat. Innen a név is: Back 2 Human, vagyis vissza az emberhez.” A Back 2 Human azonnal siker lett. Teltházas előadásokat szerveznek az őket megkereső cégeknek, és egyre gyakoribb, hogy az ügyfelek kérései nem egy-egy konkrét előadóra vonatkoznak, hanem inkább a szervezetet érintő problémával keresik fel Tamást és Ottót – kérve őket, ennek megoldásához ajánljanak valakit szakembereik közül. „A davosi Világgazdasági Fórumon Benjamin Zandert, a Bostoni Filharmonikusok alapítóját és első számú

karmesterét hallgatják a kormányfők. Nálunk a Telekom vezérkarának Mácsai Pál színigazgató tart előadást” – von párhuzamot Tamás. – Bősze Ádám zenetörténész a harmóniára való törekvésről beszél az opera világán keresztül, Antalffy Péter kultúrtörténész a Mediciek változásmenedzsmentjéről mesél, GundelTakács Gábor műsorvezető, sportkommentátor a szervezetfejlesztésben adhat tippeket. Dr. Porkoláb Imre pedig a katonai stratégia és vezetéselmélet hasznosítását mutatja meg az üzleti életben.” Az előadók körét nem bővítenék, de újdonsággal készülnek tavaszra: páros beszélgetésre hívják őket. Elsőként Aczél Petra és Pál Feri ülnek majd egymással szemben. „A párokkal – ügyfélvisszajelzések alapján – együtt vetjük fel azokat a konkrét kérdéseket, amelyre kíváncsiak, amiről szeretnék meghallgatni e nagy formátumú emberek véleményét” – magyarázza Tamás. – Természetesen nem kell, hogy ők ketten egyetértsenek a színpadon, lehet véleményt ütköztetni: a közönség így több megoldási lehetőséget is hall. Talán így könnyebb is átgondolni, hogy mindebből mit viszünk haza, mit teszünk magunkévá.” „Gondolatébresztő beszélgetések lesznek, ahol nem kap egzakt választ a közönség, de felvázolunk pár lehetőséget. Ahogyan tette ezt Yuval Noah Harari is a 21 lecke a 21. századra című könyvében – teszi hozzá Ottó. – Számomra meghatározó például Pál Feri egyik gondolata volt, miszerint a család az a hely, ahol senkinek nincs

igaza. Vagyis a te igazad kiegészíti az enyémet, és fordítva. Ha valaki azt gondolja, hogy csak neki van igaza, az a család fel fog bomlani. Ugyanúgy igaz ez a mondat a gyereknevelésre és a cégvezetésre is.” Tamást leginkább Antalffy Péter Mediciekkel hozott párhuzama ragadta magával: „Megdöbbentő látni, hogy több száz évvel korábban is hasonló problémákkal küzdöttek koruk vezetői – tanuljunk tőlük, ők hogyan oldották meg a nehézségeket!” Az elmúlt pár év a Back 2 Human előadásaira is rányomta bélyegét, amikor nem lehetett nagyobb rendezvényeket tartani, online közvetítették az eseményt. Igaz, a személyes varázs így kevésbé érvényesül, de a pandémia hozta változásokhoz is adaptálódnak. „Nem streamelt előadást láthatnak nálunk, hanem online közvetítést. Profin felvett előadást nézhet otthon az, aki nem tud személyesen jelen lenni” – mondja Tamás. – Ezt a lehetőséget a későbbiekben is megtartanánk, hiszen nem életszerű, hogy egy-egy rendezvényen a teljes cég jelen lehet. Ők később visszanézhetik az előadást, így senki nem marad le.” A páros lendülete nem hagy alább, folyamatosan új megoldásokon, lehetőségeken törik a fejüket. Már-már rajongással beszélnek előadóikról, láthatóan élvezik hivatásuk minden percét. „Számunkra ez csak ötven százalékban munka. A másik fele kedvtelés. És hát azt se felejtsük el: ingyen járunk előadásra!”

23


Szerelemből vágott bele SZERZŐ: TÓTH ARTIN | FOTÓ: HÁMORI ZSÓFIA Egy, a multik (L’oreál, Iron Mountain, Unilever) világában dolgozó elismert elemző hogyan landol a Budapest Bábszínházban mint marketinges? Ekkora váltás csakis valamiféle katartikus színházi élmény hatására történhetett, gondolhatnánk. És nem is járunk messze az igazságtól: Zelei Ágnes, a szinhazista.hu oldal megálmodója, szerzője ugyanis szerelmes lett – magába a színházba. Milyen élmény tette színházfüggővé? A középiskolám évente legalább két alkalommal elvitt minket színházba. Többnyire az Operettszínházba jártunk, és a színházi élményt gyakorlatilag a musical jelentette mindannyiunk számára. Az egész osztály szerelmes volt Dolhai Attilába. Később, már az egyetemi évek alatt fedeztem fel a Vígszínházat, az Örkényt, a Trafót. A Félkegyelmű premierje volt az, ami végzetesen beszippantott 2018-ban. A szinhazista.hu weboldalt pedig 2019 júniusában indította útjára. Mi volt az elképzelése, hogyan tud fenntartani egy kulturális tartalmat szolgáltató platformot akkor, amikor talán ez a legkevésbé támogatott szegmense a hazai kultúrpolitikának? Úgy hozta az élet, hogy önkéntesként dolgozhattam a Szigeten, a Volt Fesztiválon is mint könnyűzenei menedzser, és nagyon élveztem. A multinacionális cégeknél nem éreztem azt a motivációt, mint ezeknél a munkáknál – hiszen mi történik akkor, ha mondjuk, egy flakonnal több mustárt rendelnek meg? Újra elkezdtem aktívan színházba járni, és elindítottam a blogomat, ami színházi előadásokat ajánlott, és interjúkat is készítettem. Egyre többen lájkolták az oldalt, szép lassan létrejött egy követőbázis, és látható igény született egyfajta színházi közösség kialakítására is. Abban bíztam, hogy pályázati forrásokból, magántámogatásokból fenn lehet tartani. Az Ódry Színpad előadásainál alakulóban volt ez a színházi közösség, az Orlai Produkciós Iroda is nyitott volt az együttműködésre. A Színházista missziója 24

emellett a pályakezdő színészek, kis színházak támogatása. Létrehoztunk egy Évadtervezőt is a színházimádóknak… A pandémia nem húzta keresztül a számításait? Hiszen sorozatosan maradtak el az előadások, illetve a nézők nagy része bizonytalanná vált a nyitás után: merjen színházba menni, vagy inkább részesítse előnyben a streaming előadásokat? De, sajnos keresztülhúzta. A szerkesztőségünk idő- és forráshiány miatt szétszéledt, az Évadtervező nyolcvan százaléka a nyakunkon maradt, hiszen nem volt mit tervezniük az embereknek, és az állami támogatásra benyújtott pályázataink sem voltak sikeresek. A független színházaktól, pályakezdőktől tevékenységünkért nem szerettem volna soha pénzt kérni. Az üzleti modellt kell újragondolni, mecénásokat kell keresnünk, és a privát szektorból kell forrást teremteni. Milyen túlélési stratégiát dolgozott ki, hogy a rengeteg jó ötlet és befektetett munka ne vesszen kárba? Fontos felismerés volt, hogy vissza kell ülnöm az iskolapadba. Mert szeretnék hiteles, jó szakember lenni, nem pedig kibic, aki a színházi kérdésekben osztja az észt, és nincs mögötte igazi tudás. Korábban elvégeztem a Werk Akadémia Színházi menedzsment szakát, most pedig beiratkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány mesterszakára. Olyan szakembereket képeznek, akik elméleti és történeti nézőpontból is képesek reflektálni a színház mibenlétére. Ismerik az európai és magyar dráma, illetve színházkultúra történetileg és szo-

ciológiailag változó formáit, kialakulásának folyamatát. Mi a feladata a Bábszínház marketingeseként? Mennyire tudja átültetni a korábbi, weboldalszerkesztőként megálmodott dizájnt, letisztultságot, innovatív ötleteket egy állami fenntartású színházi intézmény marketingjébe? Szerintem az, hogy egy színház mennyire szeretne újítani, fejlődni, nem azon múlik, hogy állami vagy magánszínház-e, hanem a vezetőség szemléletén. Ellinger Edina igazgató partner ebben, támogató és kreatív egyéniség. Nagyon hasznosak voltak a korábbi tapasztalataim. A Színházista teljes honlapját én csináltam, kampányokat építettem fel, fotózásokat szerveztem, együttműködéseket. A Bábszínházban is megvannak ezek a feladatok, csak persze nagyobbak. Szorosan együtt dolgozom a grafikusunkkal, megújultak a plakátjaink, kreatívjaink. Az én feladatköröm a premierek kommunikációjának, kampányainak megtervezése, a vezetőséggel közösen: forgatások, fotózások szervezése, a kampányok ütemezése és persze elemzése. A sajtóreferenssel együtt tervezzük meg a sajtómegjelenéseket, bannerkampányokat, én frissítem a honlapunkat. Elindult például a Helló, Héraklész! előadásunk TikTok-csatornája, Instagramoldalai vannak a karaktereknek – sokkal közvetlenebbül érjük el a közönséget, a saját nyelvükön. Március 21. a bábszínházi világnap, nagyon készülünk rá. A pandémia miatt elmaradt BÁBU nemzetközi fesztiválunkat is újraindítjuk majd, és jön a nyár a fesztiválokkal. Van tennivaló.


LIFE SUPPORT FOR BUSINESS ASTRONAUTS

László Moholy Nagy, A XXI, 1925

www.oppenheimlegal.com


MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR HANGVERSENYEI A MÜPÁBAN

2022. február 17. 19:30 Verdi: Traviata

– három felvonásos opera, koncertszerű előadásban Vezényel: Kesselyák Gergely Főbb szerepekben: Miklósa Erika (Violetta) Molnár Levente (Giorgio Germont) Ninh Duc Hoang Long (Alfred)

2022. április 21. 19:30 Hazatérők találkozása Dvořák: Gordonkaverseny Dvořák: VII. szimfónia

Közreműködik: Fenyő László (gordonka) Vezényel: Káli Gábor

2022. május 11. 19:30 Romantikus kortársak

Mendelssohn: Szélcsend és szerencsés hajózás – nyitány Schumann: a-moll gordonkaverseny Mendelssohn: V. (Reformáció) szimfónia Közreműködik: Camille omas (gordonka) Vezényel: Csaba Péter

www.mavzenekar.hu


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.