A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 7. Szlovénia
Telefon: 02/5776-180
E-mail: info@nepujsag.net
Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.
Példányszám: 1200
4 20 26 34 43 45 50 59 68 70
Ez szerzetesi munka… – egyedül kell lenned
A különleges színek és az utcai pillanatok mestere
A bőrét pörcösen ropogósra kell sütni...
A természet egy patikakert Lendva aranykorának ezüstlevele
Göncz János, a képíró
A lendvai KINO–MOZI története
Ljubljana rejtett és kevésbé rejtett zugai Könyvespolc Művelődés(ön)szervezés
Vallomás az olvasóknak
Az utóbbi időben viszonylag gyakran gondolkozom a szakmánk, illetve inkább a médiatér átalakulásáról és a benne elfoglalt hely(zet)ünkről.
A következő sorokban egy gyors helyzetkép: az internet, a közösségi portálok és a különböző mobilapplikációk mélyen átalakították a médiát, a hagyományos sajtó működését, és átalakultak a társadalom informálódási szokásai is.
Kivált a fiatal generációk számára – az Instagram és Tik-Tok világában – a hírek gyors megjelenítése a legfontosabb. Egyre inkább teret nyer az egyszerűsítés, a felszínes hozzáállás a dolgokhoz; egy gyors görgetés vagy egy rövid videó helyettesíti a mélyebb olvasást és a kritikus gondolkodást. Így a manipulatív tartalmak is gyorsan terjednek – különösen, ha érzelmeket váltanak ki –, és sokszor nehéz eldönteni, mi igaz, és mi nem.
talmakat részesítik előnyben. Van, ahol a mesterséges intelligencia teljesen átvette a hírszerkesztést.
Tehát a saját otthonunkban egy érintéssel rengeteg információhoz juthatunk. Másrészt ma már mindenki tartalomgyártóvá válhat, elég egy okostelefon és egy (jó) ötlet.
Esély vagy veszély ez? Mindkettő.
A felszínes hozzáállás korát éljük. Nemcsak a médiatérben, úgy általában. Az olvasó (vagy most már csak informálódó) közösség – sokszor türelem és kompromiszszumkészség hiányában – már csak elvétve vállal mélyebb párbeszédet egy-egy komplexebb kérdés megvitatása kapcsán. Pedig a társadalomnak szüksége lenne rá.
A hosszabb cikk ma már retró-kategória?
Szeretném hinni, hogy nem.
A mesterséges intelligencia megjelenése új dimenziókat nyitott meg. Az újságírói szakmán belül is. Az algoritmusok képesek automatikusan összegyűjteni és elemezni a különféle forrásokból származó információkat, amelyek a személyre szabott tar-
Szeretném hinni, hogy a hagyományos sajtónak – minden dilemma mellett, melylyel szembesül, hogy miként lehet elérni, illetve megtartani a közönségét, figyelembe venni annak igényeit – van (még) helye a világunkban, és képes (lesz) értékes, hiteles és eredeti tartalmakkal működni a megváltozott médiatérben és -korban.
Király M. Jutka felelős szerkesztő
Huzjan Zdenko festőművész
Ez szerzetesi munka… – egyedül kell lenned
Huzjan Zdenko a szlovén modern művészet egyik központi és legeredetibb képviselője. Egyedi vizuális nyelvezetéről ismert –szimbolikával teli festményei az emberek közti viszonyokról, a magányról, a mulandóságról szólnak. Ő maga azt vallja, a családját festi. A művei – festmények, rajzok, grafikák, kisplasztikák – hazai és külföldi galériák, múzeumok és gyűjtők kollekcióiban is megtalálhatók. Alkotói munkásságáért számos díjat és kitüntetést kapott, amelyek közül a legrangosabb a Prešeren Alap díja (1988). Költőként és esszéistaként is elismert, több verseskötete és egy prózai műve jelent meg. Lendván született, az egyetemi éveitől kezdődően – a Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán szerzett diplomát, majd specializációt – Ljubljanában él és alkot. „A fiatalságom földrajza mindenképpen Lendva és környéke, ahol egy munkáscsaládban nőttem fel. Akkoriban az egész utca ismerte egymást, tudtunk egymás ügyes-bajos dolgairól, és szerettünk pletykálni is egymásról, mert ez
Király M. Jutka
általános jellemzője a pannon peremvároskáknak. De egyébként nagyon szolidárisak voltunk egymással. Emlékszem az 1956-os magyar forradalomra, amikor magyar menekültek jöttek az aknamezőkön át a határon, és tőlünk, gyerekektől kérdezgették, hol vannak, és mi azt mondtuk, hogy Jugoszláviában. A rendőrség Radányban szállásolta el őket, ahová aztán
„Az
vára, az előző polgármester megkérdezte tőlem, mennyire vagyok elégedett Lendvával, fejlődött-e? Tudtam, hogy az infrastruktúrára céloz, és persze ő maga örült, hogy a város fejlődik, de számomra ez már egy másik Lendva volt, mint amilyet elhagytam, amikor Ljubljanába mentem tanulni. Eltűntek a rétek, a legelő állatok...
ember önkéntelenül is kötődik a fiatalságához, kutatja azt, reflektál rá, reflektál a viszonyokra a családban, amelyben felnőtt, majd a viszonyokra a családban, amelyben most él. Azt kell mondanom, hogy a festészetemben, akár muravidéki, akár ljubljanai festő vagyok, a családomat festem.”
édesanyám és Csih Jancsi gyűjtést szervezve ruhát és élelmet szállított nekik.
Létezett egy szolidaritás, az emberek másképp éltek, nem volt tévé, nem zárkóztak magukba, élet zajlott az udvarokon. Mi, gyerekek a réteken, a patakparton játszottunk, s a legapróbb részletekig ismertük a természet struktúráját. Emlékszem, egyszer, amikor művésztelepre jöttem Lend-
Igen, a fiatalsággal együtt ez a hangulat valahogy elhalványult, és persze az ember nosztalgikus lesz és emlékezik. A lényeg az, hogy a kortárs művészet, legalábbis a modernizmus, amellyel én foglalkozom, a tudatalattiból táplálkozik. A tudatalatti pedig a fiatalkorban halmozódik fel, és mindaz, amit az ember fiatalkorában átélt, valahol a tudatalatti világában tárolódik,
és ez az, ami aztán a vizuális művészet által kínált lehetőségeket hajtja. Az ember önkéntelenül is kötődik a fiatalságához, kutatja azt, reflektál rá, reflektál a viszonyokra a családban, amelyben felnőtt, majd a viszonyokra a családban, amelyben most él. Azt kell mondanom, hogy a festészetemben, akár muravidéki, akár ljubljanai festő vagyok, a családomat festem.
aki kifejezetten intelligens asszony volt és a maga módján igyekezett minél többet segíteni nekünk, már nincs velünk. De éppen ő volt az, aki a művészi küldetésemet szuggerálta felém, mivel édesapám is festő volt. Gábor Zolival barátkozott, és a háború után festészetet akart tanulni, de nem sikerült neki, mert előbb
„Engem a nagy kihívások érdekeltek. Mindig magas célokat kell kitűzni, és ha az ember csak a felét eléri, az is elég.”
A feleségem is lendvai születésű, így szeretünk Lendván lenni, ott él a nővérem és a bátyám is. Sajnos édesanyám,
meghalt. Kéthónapos voltam, amikor elhagyott bennünket. Mielőtt meghalt, azt mondta, hogy talán éppen ez az utolsó gyerek festő lesz. És láss csodát, ez történt. Szóval ezt
egyfajta küldetésnek tekintem, apám kívánsága a munkámba is transzformálódott. De mivel anyám folyamatosan az elhunyt apánkról beszélt, ez egyfajta szorongásként nőtt bennem, és talán ezért vannak a föld színeiben készült festményeim, melyek egyfajta sötétséget árasztanak, nem annyira festőiek, pittoreszkek, de nem abban az értelemben, hogy erős színkontrasztok lennének jelen, a hangsúly inkább a fényátmeneteken, a gyengéd átmeneteken és a világos-sötét kontraszton van” – kezdi a beszélgetést ljubljanai műtermében, a Rožnik tövében arra az indító szóra, hogy: Lendva. – A világos-sötét kontrasztok legerőteljesebben a fehér-fekete festményein – amelyeken a fehér
alapon ott lapul a fekete figura –jelennek meg…
– Igen, a modernizmus rengeteg lehetőséget nyújt.
Egy bizonyos pillanatban úgy döntöttem, hogy színelhagyással festek, ami a fehér
arcra szemeket, orrot és fület és más részleteket festenék, akkor az már portré lenne. Így viszont az antropomorf figurát mint egyetemes alakot megtartom, amely az életemet és a mi életünket jelöli. Tehát nem
„Minden nagyon felszínessé vált, maguk a kurátorok is nagyon felszínesek. Lényegében minden kiállításnak legalább egy évig kellene készülnie, ha komolyan gondoljuk.”
festményekig vezetett el. Meggyőződésem ugyanis, hogy az élet annyira változatos, hogy egyszerűen nem lehet ősi értelemben ábrázolni. Az élet széttöredezett, és az emlékezetben és a kifejezésmódomban valamilyen fragmentumként, töredékes eseményként jelenik meg, ezért a figurák is minimalisták. Ha például egy
portrékról van szó, hanem megtörtént és megtörténő eseményekről.
– És az embrióforma sem embrió…
– Bármelyik kultúrát nézzük, találkozunk anyaképpel, anyával gyermekkel a karján, vagy egy összecsavarodott alakkal, amelyet rituálisan temettek el, rámutatva az emb-
rionális helyzetbe való visszatérésre. Nem az embrióképről van szó, hanem a helyzetről. Amikor félünk, összekuporodunk, védjük a puhább, hastáji részünket. Megtörtént velem egyszer, amikor még a Prečna utcában volt a műtermem, hogy egy bizonyos szorongást éreztem meg, és azóta ez a figura ebben az összehúzódott formában jelenik meg, amelyet aztán persze módosítottam, és még a barokk művészetben is találtam párhuzamokat.
– A színekhez visszakanyarodva, a Mušji ples (Légy-tánc) című könyvében azt írja, hogy a fekete a létezés és a dac színe. És a fehér?
– A fehér megfoghatatlan. Ha egy gödröt ásol a földbe, annak nagyon erős hatása van. Bármi, ami sötét, kifejezetten
tárgyszerű lehet. Ismerünk művészeket, akik földművészettel foglalkoztak, és sokan vannak, akik még mindig művelik. Ha megnézzük Vrečič festményeit, ő mindig valamilyen sötét színnel fejezte be a képet. Ez valószínűleg Munkácsy hatása, aki Münchenben tanult, és ott alkalmazták ezt a „kugel-elvű” festészeti módszert, hogy miként lehet a formát az extrém világosságtól a sötétig, az árnyékig nyújtani. És Vrečič is valami hasonlót csinált. Az ő fasorai vagy gyümölcsfái között, amelyek söté-
tek, a világosra meszelt pincék világítanak – ez az a kontraszt, amelyet magamban hordozok, és ezt láttam az embereken, akik vasárnaponként a lendvai Szent Katalin-templomba jöttek. Sötét öltönyük és világos
„Minden művész egoista. Mindannyian a legjobbak, nehéz bárkinek is bármit mondani.”
ingjük volt. Gyakran festek valamilyen alakot öltönyben (gvant), és akkor ebben a feketeségben, mely a testet jelzi, megjelenik az erős fehér fény. Ennek a hatása ünnepélyes. – Robert Inhof művészettörténész szerint, aki komolyan tanulmányozta a munkásságát, a festményei – amelyeket általá-
ban komor és szorongó jelzőkkel illetnek – valójában életszerűek és pozitívak. Gábor Zoltán szerint a remény és a kétely hadakozásai… Igazuk van?
– Igen, sokan azt mondják, hogy a festményeim együttérzők. Dane Zajc szlovén költő, aki sajnos szintén nem él már, amikor a műtermemben járt és a monográfiámról beszélgettünk, azt mondta, hogy a festményeim „csendesesek” – igen, ez az ő kifejezése, amit utána sokszor használtam a verseimben is. Ha Mahler zenéjét hallgatjuk, a hangzása csendeses, a fúgái csendesesek. Vagy a lengyel modernista Goretzki zenéje –az is minimalista és csendeses.
– A festményeinek a címei költőiek, mint ahogy a kiállítása-
Fotó: Meszelics László
Fotó:
Fotó: Meszelics
László
inak a címei is. Azon festők közé tartozik, akik szavakba is tudják önteni azt, amit megfestenek.
Nem utolsó sorban több szépirodalmi könyve is megjelent.
– Ez azt jelenti, hogy szeretem az irodalmat.
– A festményben tükröződik az írott szó, vagy épp fordítva, a
De verseket már nem írok. Tulajdonképpen akkor kezdtem el verseket írni, amikor észrevettem, hogy hiányos a szlovén szókincsem. Akkor –és talán én vagyok az egyetlen – elolvastam a szlovén nyelv teljes szótárát, és kiírogattam a szavakat, hogy gazdagodjon
„Most már csak festek… Gyakran azon gondolkodom, vajon melyik festményem lesz az utolsó.”
leírt gondolat kerül a vászonra?
– Itt vannak ezek a kis feljegyzéseim (kis papírcetlikre mutat), ha valami eszembe jut, leírom. Amikor egy képről eszembe jut egy szöveg, akkor meg tudom teremteni a kapcsolatot köztük. Néha a szó, néha a kép van elöl.
a szókincsem és egyáltalán elkezdhessek írni. Mindenkinek, aki Lendváról jön, vannak ilyen jellegű gondjai, a muraszombati gimnáziumban nekem is voltak problémáim. Ez egy átlépés, egy másik világ, ha Ljubljanába jössz, még inkább... A lendvai „nyelveze-
tet” (a lendavščinát) azonnal felismerem, és megszólítom az embert az utcán. Amikor írni kezdtem, a verseimet Milan Vincetičnek küldtem el, ő pedig a sajátjait nekem. Egyszer azt válaszolta: most már költő vagy. Csak akkor vettem a bátorságot, hogy kiadjam az első kötetemet Mačuhice címmel. Mindenki azt hitte, hogy a címben a barkáról (mačice) van szó, de nem, az árvácskákról (mačehe) írok. Minden évben árvácskákat ültettünk apám sírjára, és ez megmaradt bennem.
Most nekem is minden évben a műtermem előtti virágvályúban árvácskák virágoznak… – még egy kötődés.
– Választékosan beszél magyarul is, annak ellenére, hogy nem gyakorolja a nyelvet napi szinten.
Fotó: Meszelics
László
– Mi otthon a családban magyarul beszéltünk, a Kossuth rádión hallgattuk az esti mesét. De nem tudtam írni magyarul, mert szlovén iskolába jártam. Akkor még nem volt kétnyelvű iskola, anyukánk pedig szlovén iskolába íratott be bennünket, mivel tudta, hogy megyünk továbbtanulni. Okos döntés volt. És hogy tanultam meg írni és olvasni magyarul? Tizenéves koromban olvastam ezt a könyvet (mutat egy régi antikvár kötetet) – ez egy műalkotás, és azért vonzott, mert egy nagy magyar festőművész illusztrációi van-
semmit sem festett. Tehát egy egzisztenciális történetről van szó.
– Az egzisztencializmus kérdéseivel is sokat foglalkozott.
– Igen, megőrültem Sartreért, mert ilyen körülmények között éltem... Három évig szabadúszó voltam, és amikor láttam, hogy ez már nem megy, mert családom van, el kellett helyezkednem tanárként. Aztán eljutottam az egyetemig. Húsz évig tanítottam az egyetemen.
Több szemrehányás is ért, miért hagytam el Lendvát, mi-
„Minden száz évben változik a művészet, megváltozik
a társadalmi struktúra, valójában száz év után minden megváltozik. Aztán új művészet születik. És most abban a korban élünk, amikor ez keletkezik.
Én már konzervatívnak számítok.”
nak benne. Azt mondtam magamnak, ha festő leszek, akkor úgy fogok élni, mint ez a fickó itt egy szerény padláson (mutat egy rajzot a könyvben), de művész leszek. Zola itt Cezanne-ról írt, aki nehezen tudott hírnevet szerezni magának, mert sokáig nem vették fel a Párizsi Szalonba. Amikor Cezanne elolvasta ezt a Zola-történetet, nagyon megorrolt Zolára, de ez most nem is fontos... Ez a művész tulajdonképpen valami álomban élt, hogy majd fest egy képet, mely az örökkévalóságnak szól és a legjobb lesz. Bezárkózott és csak festett, az ételt is szállították neki. Végül kiderült, hogy
ért nem maradtam, hiszen ott is festhettem volna. De engem a nagy kihívások érdekeltek. Mindig magas célokat kell kitűzni, és ha az ember csak a felét eléri, az is elég. De egy nagyobb városban nehezebb érvényesülni, hiszen nagyobb a konkurencia.
– Hogyan hat a tanítás, az óraadás az alkotásra? Inspirálja vagy esetleg hátráltatja?
– Ha a hallgatók elég eszesek, akkor jó, akkor kialakul a párbeszéd. Máskülönben kimerítő. Alapvetően a képzőművészetet nem tanítják, hanem irányítják. Nem lehet megtanítani. Mindenkinek
magának kell megtanulnia a saját tapasztalatain keresztül. De tanácsot lehet adni. A képzőművészetben minden nap jelen kell lenni, nincs más út. A tehetséget ápolni kell. A diákokat mindig bátorítottam.
– Kevésbé ismert, hogy kisplasztikát is alkot, kollázsokat is készít.
– Azt hiszem, minden festőművész foglalkozott szobrászattal is. A festészetnek az a módja, amelyet én művelek, hamar elvezet ahhoz a vágyhoz, hogy azt agyag, viasz vagy valamilyen más anyag segítségével materializáljam. Amikor a csenddel foglalkoztam, az volt az érzésem, hogy a vas az, ami a csendet magába zárja. Elmentem a Litostroj gyárba, és megkértem a vezetőséget, tegyék lehetővé a gyárban heverő vashulladék hegesztését, aztán figurális formákat hegesztettem belőlük.
– Csipkét és fát is alkalmaz... – Igen, a csipke is természetesen a fiatalkoromból ered. Nagyon szeretem a vasalást. Emlékszem, amikor vasalni szoktunk, és ez a nagy konyhában történt, mindig olyan illat volt, mint valamilyen ünnepkor. A nagy, fehér ágyneműket gőzzel kellett vasalni, és ez nagyon tetszett nekem. Éppen most a ptuji kiállításomon (Mihelič-galéria, szeptember 19.- október 20., szerz. megj.) is láthatók ezen alkotásaim is. Egy kollázst „le is nyúltak”. – És hogy érzi magát mint művész, akinek „lenyúlták” a művét?
– Nem éppen kellemes, először is azért, mert szeretném visszakapni a művet, mert kötődöm hozzá... A festők kötődnek a munkájukhoz.
Másodszor, az ügy a rendőrségre került, ami szintén nem kellemes...
– Azt tartják, hogy minden műalkotás mögött egy történet áll.
– Igen, ez igaz lehet.
– Ezek szerint rengeteg történetet őriz.
– Ha minden nap dolgozol, akkor ez az életed.
– Minden nap dolgozik?
– Igen, kivéve vasárnap.
– Mi ad ihletet?
– A festés iránti vágy. Magától jelenik meg, nehéz ezt megmagyarázni. Amint megrajzol az ember egy nyomot, az egy másikért kiált, és így megy
tovább, és akkor már benne vagy a festményben. De ehhez egyedül kell lenni. Ez egy szerzetesi munka, nem dolgozhatsz, ha valaki áll mögötted. Egyedül kell lenned.
A festészet egyfajta rituálé, egy bizonyos szín vagy egy bizonyos festési folyamat is valamilyen módon megválthat, segíthet. A művészet sosem agresszív; ha valódi, őszinte a művészet, akkor segít az emberiségnek a túlélésben.
– A művésztelep akkor nem az az alkotói formavilág, amivel élne?
– A művésztelepeken igen kevés az alkotómunka, úgyhogy már nem járok. Leginkább azért jártam, hogy megismerjem Szlovéniát. Ugyanis kevésbé ismertem, így viszont megismertem a tájat, a tájszólást…
A művésztelepekről az tartják, hogy véleménycseréről is szólnak – de nem lehetsz kritikus egy kollégával szemben, mert megsértheted. Minden művész egoista. Mindannyian a legjobbak, nehéz bárkinek is bármit mondani.
Amikor fiatal festőművész voltam, és az első kiállításom volt a szlovén zeneművészek egyesületében – Igor Dekleva zongoraművész hívott meg, hogy állítsak ki –, másnap olyan szörnyű kritika jelent meg az újságban, hogy nem volt mindegy. Mindezt át kellett élnem.
A legelső kiállításom különben még diákkoromban volt a muraszombati gimnáziumban, és mivel egy akt másolatát festettem le, letakarták törölközővel, mert éppen
akkor érkezett egy ellenőrző bizottság az iskolára. A gimnáziumban Sagadin professzor szakkörét látogattam, ő bátorított a képzőművészet terén. Művészettörténetből érettségiztem, viszont karóra álltam matekból, de átengedtek. Susa professzor engedett át, aki azt mondta, te művész vagy, és kettest adott.
Galič akkor már Kavčič professzornál tanult a pedagógiai akadémián Mariborban, és először állítottunk ki együtt, én még gimnazistaként Slovenj Gradecben a fiatal művészek fesztiválján. Egy önarcképpel díjat nyertem, a díj pedig egy temperakészlet volt. A Pomurski vestnikben aztán megjelent, mint a sporthírekben, hogy kitűnő második helyezést értem el.
– A sajtó- és médianyelvezet is változáson ment át. Ma a képzőművészeti kritika vagy általában a művészeti kritika ritka műfaj a napi sajtóban.
– Létezik néhány szakmai folyóirat, ott még olvasható, de máshol nem... Minden nagyon felszínessé vált, maguk a kurátorok is nagyon felszínesek. Lényegében minden kiállításnak legalább egy évig kellene készülnie, ha komolyan gondoljuk.
Lendván vannak komoly kurátoraik? Mert egyáltalán nem jelentkeznek nálam… Még fel sem köszöntöttek a 70. évfordulómra. Egyszer írtam egy levelet, hogy ezek a nagy kiállítások a várban ugyan érdekesek, de valójában a turistáknak szól-
nak, a hazai festőművészekre viszont nincs szakmai reflexió.
A gimnazisták már nem ismerik a munkáimat, nem tudják, ki vagyok... A legnagyobb öröm, ha valahol kiállítasz, ahol van a városban gimnázium, hogy elhozzák a galériába a gimnazistákat, a fiatalokat.
Ezeket a képeket, melyek itt láthatók (a műtermében, szerz. megj.), a Föld és az Ég párnái, a Lendvai Zsinagógába szántam. Száz képet festettem meg méhviasszal és olajfestékkel. Mert találkoztam egy emberrel – Pavle Warhollal –, aki Auschwitzból származott és képzőművészként az ottani emlékmúzeumban dolgozott, a műterme az egyik valamikori náci irodában volt. Plakátokat készített – talán már nyugdíjba is vonult –, és a múzeumok promóciójával foglalkozott. Együtt nyertünk egy európai szintű díjat egy feketefehér rajzért Pilsenben. A lendvaiaknak javasoltam, hogy Pavle Warhollal – aki különben csak tábormotívumokat rajzol – készítünk egy közös kiállítást. De valaki ellenezte, nem fogadták el.
– Említette, hogy verseket már nem ír. Szépirodalmat még igen?
– Nem. Az őrülten kimerítő. Most már csak festek. Ott látható egy tűzben fekvő alak, a tumulus, a sírdombom, ott van egy kisfiú, aki fekete zászlót visz... Gyakran azon gondolkodom, vajon melyik festményem lesz az utolsó. Amikor meghalt Franc Mesarič, elmentem részvétet nyilvánítani a nejének,
mert jó barátok voltunk, és megkérdeztem tőle, melyik az utolsó festménye. Megmutatta: egy csendélet volt virágokkal, amelyeken végigfolyik a vér. Ő ugyanis belső vérzésben halt meg.
– Érkezik vajon a képzőművészek egy új generációja? Mit gondol?
– Most mindennek egyfajta nehéz keveréke észlelhető. Még mindig a századfordulón élünk, az évek frissek, a 21. század elején vagyunk. Minden száz évben változik a művészet, megváltozik a társadalmi struktúra, valójában száz év után minden megváltozik. Aztán új művészet születik. És most abban a korban élünk, amikor ez keletkezik. Én már konzervatívnak számítok.
Új anyagok kaptak teret, a fotográfia nagy teret nyert, videóművészet például már nincs is… A feminista művészet nagyon erős, és azt hiszem, alapvetően a nők voltak azok, akik az 1980-as években megmentették az európai művészetet. Ha csak a Velencei Biennálét említem, ott a női alkotók voltak a legjobbak. Aztán rengeteg az új, számítógépes projekt is… Reméljük, hogy nem lesz háború. Mert eddig mindig háború tört ki, és az emberek csak utána józanodtak ki, majd elkezdtek építeni egy új humanizmust, elítélték az erőszakot, s újra azon kezdtek gondolkodni, mi lenne jó. Jó lenne újraéleszteni a kölcsönös tiszteletbe vetett reményt.
Graj Borut lendvai street- és tájfotós
A különleges színek és az utcai pillanatok mestere
A fotózás iránti szenvedély szikrája gyakran a legegyszerűbb pillanatokban pattan ki – egy fényképezőgép kipróbálása gyermekként, egy családi utazás emléke, vagy éppen az új technológiák felfedezése. Az alábbi beszélgetésben egy olyan muravidéki fotós világába pillanthatunk be, aki autodidakta tanulással, a régi és az új technológia ötvözésével, valamint a világ különböző tájainak felfedezésével formálja a művészetét – Graj Borut, a Magyar Fotósok Világszövetségének egyedüli szlovéniai tagja.
Borsos Flóra
– Honnan indult a fotózás iránti érdeklődése? Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni a fényképezéssel?
– Hú, hát ezt nem is tudom pontosan. Szinte minden gyerek játszott a fényképezőgéppel, de az igazi érdeklődés talán akkor kezdődött, amikor először voltam a szüleimmel Párizsban. Ott fotóztam a családi utazás pillanatait, de
aztán egy darabig nem foglalkoztam vele. Később jött a digitális fényképezőgépek kora, és én is vettem egyet –hiszen nagyon érdekelnek az új technológiák –, de ezek a gépek még mindent automatikusan beállítottak. Aztán elérkeztünk a komolyabb fényképezőgépek világába, amiken már lencsét lehetett cserélni, és egyre inkább elmélyedtem a fotózás világában. Rájöttem, hogy az új gépekre is lehet régi lencséket tenni, ami teljesen magával ragadott.
– A modern technológiát ötvözi tehát a régivel, a manuálissal. Hogyan akadt a régi lencsékre? Mi vonzotta bennük?
– 2015–2016 táján találtam egy fotósoldalt, ami csak régi lencsékkel készült fotókkal foglalkozott, és teljesen beleszerettem a dologba. Hogy mi vonzott? Ha kicsit filozofikusan mondjuk, akkor az első és legfontosabb talán a lencsék karaktere. A régi manuálisoknak különleges színei vannak, és egészen más hangulatot kölcsö-
nöznek a képeknek. A modern gépek persze sokkal precízebbek, de ezek a régi lencsék bizonyos szempontból „bájosak”. A képek nem mindig olyan élesek, de pont ez adja meg a varázsukat. Egy-egy jól elkapott pillanat egy kis „hibával” is gyönyörűvé teheti a végeredményt. Sok vita van a fotósok között arról, hogy minden fotónak élesnek kell-e lennie, de ennek a merev erőltetése egy „burzsoá dolog”, és nem is értek vele egyet. – Hogyan tanult meg fotózni? – Mindent autodidakta módon tanultam meg. Sokat olvastam, de YouTube-on is követek 10–15 fotóst, emellett én is sokat próbálkozom. Legutóbb például annak jártam utána, hogy ellenfényben hogyan lehet a madarakat jól lefotózni. Mindenki szereti a szép színes képeket, én is. Szeretem az állatokat a környezetükben megörökíteni, az állatkertben készült fotóknak szerintem hiányzik a varázsa, hiába nagyon élesek a fotók. Szeretek kísér-
letezni, minden évben van egy projektem, amikor kimegyek a természetbe fotózni egy géppel és legalább öt különböző lencsével. Tavasszal előszeretettel látogatok el Radamosba a kockás kotuliliomokat megörökíteni, de a Mura holtágai is kedvelt helyszíneim.
– Az autodidakta tanulás mellett sok fotókiállításon is részt vesz, nézőként és kiállítóként is. Hogyan segítik ezek a tapasztalatok a fejlődését?
– A tárlatok számomra mindig inspirálók. Nagyon szeretek fotókiállításokra járni, ha nincsenek messze, elmegyek megnézni. Voltam már Olaszországban és Magyarországon is kiállításon. Természetesen a fotóskollégák tárlatait is megtekintem, ez nekem is megtisz-
teltetés, illetve nekik is. Ezek az események mindig lehetőséget adnak, hogy más fotósokkal ismerkedjek és tapasztalatot cseréljek velük. Én a fényképezést és a képek kiállítását nem pénzért csinálom egyébként. Az egyik középiskolás tanárom egyszer megállított az utcán, hogy látta az egyik fotómat az újságban, és nagyon tetszett neki – ez hihetetlen öröm volt, inkább az ilyen apró visszajelzések motiválnak.
– Meg kell említeni, hogy a Lendvai Fotó-videó Klub mellett a Zágrábi Fotóklub tagja is, valamint külön említést érdemel, hogy a Magyar Fotósok Világszövetségének első és egyedüli tagja Szlovéniából. Miért jó ezekhez a közösségekhez tartozni?
– Nagyon szeretek beszél-
getni a kollégáimmal. Hihetetlenül jó érzés, amikor egy közösségben olyan emberekkel találkozol, akik ugyanazon az úton járnak, de mégis más szemszögből látják a dolgokat. A Zágrábi Fotóklub egy igazi hagyományos fotósközeg, 1892-ben alapították, és számomra fontos, hogy egy ilyen klasszikus közösség tagja lehetek. A tagság a Magyar Fotósok Világszövetségében pedig különösen büszkeséggel tölt el. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Magdó Istvánnak, a Magyar Fotósok Világszövetsége alelnökének, valamint Dolenčić Davornak, a Pannónia Fotóklub elnökének, hiszen ők mindketten rengeteget segítettek az elmúlt években.
Fotó: Borsos Flóra
– Előfordul, hogy a kiállításokon, különböző eseményeken megismert kollégákkal együtt indulnak el fotózni?
– Igen, a street-fotósoknál tervezett fotózások vannak, megyünk mindenfelé, mindig az irányít, aki jobban ismeri a várost. Sokat tanulunk egymástól. Kolarić Zorannal –többszörösen díjazott, elismert csáktornyai fotóssal – voltam néhányszor utcai képeket készíteni. Ő nem csak visszajelzést ad mindig, hanem támpontot is, hogy mitől lehetne jobb a fotó. A hétköznapi életben sem szeretem, amikor valaki kritizál valamit, de nem mondja meg, hogy miért nem jó. A kollégákkal egyébként egészséges szinten sokat vitázunk. Én is szeretek véleményt ütköztetni,
meg a társaim is, ezekből a beszélgetésekből építkezünk.
– Egy-egy szép fotóért akár több ezer kilométert is utazik, rendszeresen vesz részt fotóstúrákon. Milyen élményei kapcsolódnak ezekhez az utakhoz?
– A fotózás számomra nemcsak egy művészeti forma, hanem egy kaland is. Most negyedszer voltam Romániában, de először a Kárpátokon túl, és fantasztikus volt. A Duna-deltánál gyönyörű környezetben jártunk a társaimmal. A víz fotózása mellett madarakat is meg tudtunk örökíteni, és ezúttal megpróbálkoztam a portréfotózással is, hiszen nagyon érdekes emberek élnek ott. Technikailag tudom, hogyan kell csinálni, de én csak természetes fénnyel dolgozom, ami
kicsit megnehezíti a dolgot. Riportalanyunk a beszélgetés e pontján a telefonját elővéve egy halász és egy pap portréját mutatja. Majd az északi fény varázsáról is megosztja velünk a tapasztalatait: – Az északi fény olyan varázslatos élmény, amit szavakkal nem lehet igazán leírni. Izlandon – mínusz 10 fokban –több órát töltöttünk az éjszakában, hogy megláthassuk a „zöld asszonyt, aki táncol az égen” – ahogy én gondolok rá. Ott azt mondták nekünk, hogy amikor a turisták elkezdenek mozogni, akkor mi is meglátjuk majd a fényt. Telihold volt, az északi fény pedig szabad szemmel halványan látható csak. Miután megjelent, egy darabig nem is fotóztunk, csak néztünk, olyan
Fekete
adrenalinlöketet adott, hogy már nem is fáztunk. Készült videó is, ami alatt hallani lehet, hogyan csodálkozunk.
– A street-fotózás a virágkorát élni, és Önhöz is ez áll a legközelebb. Mi a titka egy igazán sikeres street-fotónak?
– A street-fotózás számomra a valóság megragadása. Nem tervezek előre, csak összpontosítok és átélem a helyzetet. Ráadásul nincs szükség sok utómunkára, ha jól elkapom a pillanatot. Az a legjobb, ha egy fotón keresztül el tudom mesélni egy adott hely történetét, vagy egy érzelmet. Az utcai fotózás egy nagyon szabad műfaj, ahol sokféle stílus és megközelítés létezik. Én például szeretem a merész színeket és a különleges kompozíció-
kat. Azok a képek tetszenek a legjobban, amik nem tipikus „képeslapok”.
– Mi a filozófiája a fényképezésben? Van valami irányelv, amit mindig szem előtt tart, amikor a gépet a kezébe veszi?
– Elsősorban az, hogy jól érezzem magam fotózás közben. Ha mottót kell mondani, akkor talán azt mondanám, hogy „Don’t make photographs of things, but make photographs about things.” Tehát nem valamit lefényképezni, hanem valamiről képet csinálni. Nem arról van szó, hogy egy tárgyat megörökítsek, hanem arról, hogy valamiről meséljek. Az igazi fényképezés számomra mindig egy történet mesélése, legyen az egy madár a természetben vagy egy pillanat a
város zajában. És ha mindezt jól csinálom, akkor a fotó egy igazi műalkotás lehet.
– Van valamilyen vágya, amit mindenképpen lencsevégre szeretne kapni?
– Egy nagy vágyam van most, méghozzá az, hogy lundákat fotózhassak. Izlandra szívesen elmennék még egyszer, habár, ha a madarak ott vannak, akkor nincs északi fény. Emellett Írországba és Rómába is ellátogatnék. Párizsban ugyan sokszor voltam már, de a francia főváros mindig új élményeket kínál. A legmesszebb lévő úti cél Új-Zéland, ahova el szeretnék jutni. De például nagyon szerettem volna már tavaly elmenni Jordániába is, sajnos ez most abszolút nem ajánlott.
Holt kanyarulat
Téglákat
A hurkatöltés hagyománya
A bőrét pörcösen ropogósra kell sütni...
Muravidék-szerte egyre ritkább esemény a disznóvágás, így a disznótoros húskészítmények, mint a házi kolbász, a disznósajt és a hurka is lassan kikopnak a konyhákból. Másrészt viszont ezek az ételek a reneszánszukat élik, mert egyre több vendéglátó fedezi fel újra az ezekben rejlő lehetőséget, visszalopva a 60-as, 70-es, 80-as évek büféinek húsos fogásait, amikor nem hamburgerért álltunk sorba, hanem sült kolbászért. Persze a hurka elkészítése macerásnak is mondható, sok vele a munka: bár némileg modernizált körülmények között, de valójában ma is minden úgy zajlik, mint régen. Régen a disznóvágás igazi ünnep volt: összegyűlt a rokonság, jöttek a szomszédok, a pálinkás pirkadattól dalolásba fáradó estével ért véget a tor. A konyhákban az asszonyok a hagyományos „lenni kell” ételsort készítették el: vérmálé, resztelt máj, húsleves, főtt hús tormával, pecsenye, aztán a nap vége felé káposzta, bujtarépa és hurka is került az asztalra. Ahogy a disznóvágás népi és gasztronómiai szokásai
Abraham Klaudia
elhalványultak, úgy fogytak el a falusi böllérek és hentesek is. Egyre kevesebben gazdálkodnak, és még kevesebben tartanak állatokat. A domonkosfai Kovács család azonban ragaszkodik a hagyományos életmódhoz. Bár mindannyian dolgoznak, mégis foglalkoznak állattenyésztéssel: tyúkokat, nyulakat és sertéseket nevelnek. Ahogy a nagymama és gazdasszony Márta mondja, szeretik tudni, mi kerül a család asztalára. Évente többször is vágnak disznót, és a kamrában mindig akad sonka és kolbász. A család legfiatalabb tagja, Teo ebben a természetes, falusi életmódban nőtt fel, és gyerekkora óta részt vesz a disznóvágásokon. Ahogy cseperedett, úgy lett a böllér inasa, ma pedig már mindent egyedül csinál. A fiatalember kitanult hentes, mészáros, aki nemcsak a szakmáját választotta tudatosan, hanem a családi, falubeli hagyományokat is nagy becsben tartja.
– Tudom, sokak szerint nem ez a legszebb szakma, de én szeretem – mondja Teo mosolyogva, miközben a hurkakészítéshez előkészíti a nyári konyhát. – Gyerekként már
figyeltem a falubeli böllért, aki hozzánk járt, és tőle tanultam meg az alapokat. Az általános iskola után pedig nem is volt kérdés, hogy a maribori élelmiszeripari szakközépiskolába jelentkezzek. A szakon mindössze nyolcan tanultunk, míg például cukrásznak negyvenen-ötvenen mentek. Pedig hiány van a húsfeldolgozókból és a falusi böllérekből is. Valamiért a mai világban nincs akkora becsületünk, mint régen volt – magyarázza a fiatalember, aki ma már egy húsfeldolgozó cégnél dolgozik, és közben a maribori egyetem élelmiszermérnöki szakán folytatja a tanulmányait. Teo nemcsak átvette a munkát otthon, de szépen lassan modernizálta is. A szükséges eszközöket, gépeket már maga szerezte be: a darálót, a kolbász- és hurkatöltőt, meg egy nagy keverőgépet. – A mama kenyérdagasztásra is használja a keverőgépet, úgyhogy mindenki jól járt – mondja nevetve. A kamra egy részét átalakították amolyan nyári konyhának, itt kaptak helyet az eszközök, valamint itt történik a húsfeldolgozás legtöbb munkafázisa is.
Elkészült a répa, megsült a hurka, Márta tálalja a vacsorát.
A húst le kell darálni, így kerül a hurka töltelékébe. Teo már saját, modern gépeit használja a konyhában.
Hurka
mindenki kedvére
Habár a hentesszakma népszerűsége csökken, Teo magabiztosan tartja fenn a hagyományt. Gyermekkori ízemlékeire alapozva, de saját ízlésére formálva csinálja a házi húskészítményeket. A hurkához minden hozzávaló előkészítve, háromféle töltelékkel: hajdinás-húsosvéres, hajdinás vér nélküli és köleskásás-húsos készül. A hajdinakásás-véreshez disznófejet, pofahúst is ad, míg a köleses változatba sült hús és pecsenyezsír kerül. Levessel, abálólével lazít a masszán. – A
hurkába hagyma, fokhagyma, feketebors, egy kevés szegfűbors kerül, ezek az alapfűszerek – magyarázza Teo, majd hozzáteszi, nincs leírt recept, próbálja a gyerekkorából megőrzött ízeket becsempészni és a tanultakkal kiegészíteni. Amikor kellően összekeverte a masina a tölteléket, a fiatal hentes kóstol. Saját ízlésére készíti a hurkát, de néha azért a mamát is megkérdezi, szerinte kell-e bele még valami. Ha minden stimmel és a mama is bólint, akkor következhet a töltés. Teótól megtudjuk, hogy a disznóbelet nem szabad nagyon megtömni, hiszen abálás közben a hajdina és a köleskása is dagad még. Ha szoros a hurka, „szétposszanhat” a bőre,
és kárba vész a drága munka és az alapanyag.
A nagymama végig szorgosan segít Teónak. De nem szól bele semmibe! – Én megdinsztelem a hagymát, előkészítem a vért, mosogatok, hozok,
Kásás hurka
• 2 kg főtt köleskása
• 2 nagy fej vöröshagyma dinsztelve
• 1–2 fej fokhagyma
• 5–6 kanál disznózsír
• Lesütött zsíros húsok
• Pecsenye ledarálva
• Sertéshúsos alaplé (amennyit felvesz a massza)
• Só, bors, szegfűbors, babérlevél ízlés szerint
• Konyhakész vékonybél
Fotó: Abraham Klaudia
Készül már a véres hurka is. A vérbe só kell, hogy ne alvadjon meg. Márta és unokája, Teo átszűrik a vért, így kerül a töltelékbe.
Teo éppen a kásás hurkát tölti. Ügyel arra, hogy ne tömje meg túlságosan a belet, másképp abáláskor kidurranhat a hurka.
Fotó: Abraham Klaudia
Fotó: Abraham Klaudia
Kovács Teo fiatal hentes, aki nem csak szereti a szakmáját, de odahaza is ragaszkodik a hagyományok megőrzéséhez.
Márta a disznótoros családi vacsorához bujtarépát is készített. Ez is családi hagyomány.
Fotó: Abraham Klaudia
A bujtarépa, ahogy Kovácséknál a nagymama készíti.
Igazi goricskói disznótoros vacsora: bujtarépa, párolt vöröskáposzta és hurka.
Fotó: Abraham Klaudia
viszek, amit kell – sorolja Márta, aki – úgy tűnik – sosem fárad el.
– Szerencsére ma már nem kell a disznóbelet mosni, tisztítva lehet venni – fűzi hozzá Márta. A bél mosása régen az ő feladata volt.
Ahogy a bélben végigér a töltelék, Teo határozott mozdulatokkal rövidebb, kolbászszerű adagokat formáz. Közben a benti konyhában a mama már főzi a bujtarépát is.
Mindhárom ízesítésű hurka elkészül; hosszadalmas munka, de megéri. – A családban mindenkinek a kedvében kell járni, ezért készül három fajta – mondja Teo.
A töltés után a hurkákat egy nagy lábosban körülbelül 20 percig főzi. Először a kásást, majd a véreset. Addig kell főzni, amíg a hurkák fel nem jönnek a víz felszínére. Ek-
kor óvatosan kiszedi és hűlni hagyja. – Ezzel kész a hurka, lehet sütni, a többi pedig megy a fagyasztóba – mondja a fiatal mészáros, és nekilát a takarításnak. Ez is sok munka…
Teo néhány éve már a helyi magyar önkormányzat hagyományos disznóvágásán is böllérkedik. Precíz munkáját elismerik a falubeliek. Jól jön egy szakember, aki ráadásul nagy kedvvel dolgozik, Teóra pedig lehet számtani.
Amikor minden elkészül, a legszebb rész következik, a hurkasütés. Ez már a házban, a konyhában történik. Márta a hurkákat zsírral kikent jénai tálban a forró sütőbe teszi. Addig süti, amíg a bőrük pörcösen ropogósra pirul.
A sült hurka illata kiszökik, betölti a konyhát, felidézve a régi disznótorok hangulatát. Az asztalon Márta saját hím-
• Só, bors, szegfűbors, babérlevél, esetleg pirospaprika ízlés szerint
• 1 liter sózott disznóvér
• Konyhakész vékonybél
A hozzávalókat alaposan öszszedolgozzuk. Először a kásást
keverjük össze, puha, könnyen tölthető masszát kell kapnunk. Kóstoljuk, és ha szükséges, még ízesítjük. Az elkészült masszát a hurkatöltőbe rakjuk, majd a hurkatöltő csövére felszedett bélbe lassan beletöltjük. A hosszú hurkát egyforma kisebb szálakra formázzuk, majd egy nagy fazék forrásban lévő vízben megfőzzük. Amikor újra felforr a víz és a hurka feljön a felszínére, akkor óvatosan kiszedjük, majd hagyjuk kihűlni. Zsírral kikent tepsiben, forró sütőben sütjük készre a hurkát körülbelül fél óra alatt.
zett terítője, hisz az étkezésnek meg kell adni a módját, és ő mindig örömmel terít meg a családnak. Párolt vöröskáposztát és bujtarépát készített a hurka mellé – igazi, hagyományos goricskói disznótoros lakoma.
Nem is gondolnánk, de a hurka az egyik legősibb étel a világon, már az ókori görögök és rómaiak is fogyasztották, vérrel, zsírral töltve meg a belet. Az első írott hurkareceptet bizonyos Apicius jegyezte le, ami szerint a sertésvért főtt tojással, hagymával és fenyőmaggal elegyítve kell a bélbe tölteni, majd megfőzni. A hurka az igazi népszerűségét a középkorban érte el a szegényebbek körében, hiszen nem csak ízletes, de takarékos és tápláló étel volt, főként, ha gabonával gazdagították a vért
– ez is akkoriban terjedt el. A magyar hurkavilág változatos, többféle receptet alkalmaznak tájegységenként, de még a Muravidéken is falvanként, házanként más és más. A fűszerezése mellett sokszor az alapanyagai és azok arányai is változnak. Nálunk a leggyakrabban véres és kásás hurka készül, ahogy a goricskói Teo is készíti, hajdinával, köleskásával. Magyarországon a hagyományos disznóvágásokon májas hurkát is töltenek, sőt előfordul tüdős hurka is, az ott hagyományosnak számító rizs mellett pedig egyre gyakrabban bukkan fel a kenyérrel vagy zsemlével dúsított hurka is.
Rozáliával a fák és a füvek gyógyerejéről
A természet egy patikakert
A göntérházi Vajdič Rozália nyugalmazott biológia- és kémiatanár a gyógynövénygyűjtés, a gyógy- és fűszernövény-készítmények előállításának egyik legnagyobb mestere a Muravidéken. Saját kezűleg készít krémeket, tinktúrákat, teakeverékeket a legkülönbözőbb panaszok kezelésére, enyhítésére. A gyógynövénygyűjtés szenvedélye a nyugdíjba vonulását követően bontakozott ki igazán, amikor az addigi ismereteit még elmélyültebben kezdte gyarapítani.
Tanárként is nagyon sok fiatalt buzdított a természet megismerésére, mostanában pedig tudását és tapasztalatait szívesen osztja meg műhelymunkákon is. Reméli, hogy lesznek követői, akik a természet kincstárából tudnak meríteni.
Mivel is fogadhatott volna az otthonában Vajdič Rozália egy napsugaras késő őszi napon, mint illatozó teával.
A télikert asztalán lévő kancsóban körömvirág, egynyári üröm és menta keverékéből készült frissítő ital gőzölgött.
A természet egy igazi kincsestár – állapítottuk meg már a beszélgetés kezdetén.
– Hálával tartozunk a természetnek azért, amit a számunkra tartogat. Ezért a kincsért csak le kell hajolnunk. Ha megtanuljuk felismerni és helyesen hasznosítani a természet kincseit, azok táplálékként és orvosságként szolgálhatnak számunkra – mondta rögtön az elején Vajdič Rozália, közismerten Rózsi. Hat évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, és örömmel vetette bele magát a gyógynövényekről szóló szaktudása elmélyítésébe. A tudásszomját könyvek, előadások, közvetlen találkozások révén oltotta. A gyógynövények gyűjtésén kívül lekötötte a készítmények előállítása is, ami részben a népi hagyományon, bevált praktikákon alapszik. Házipatikája polcain olyan saját készítésű krémek, tinktúrák, teafüvek találhatók, amelyek fájdalomcsillapításra, különböző betegségek tüneteinek kezelésére, az immunrendszer erősítésére, méregtelenítésre alkalmasak.
– Jók a tapasztalataim a gyógynövényekkel, hiszen nem egy bajon tudnak segíteni, de a használatuknál kitartónak kell lennünk, hiszen csak hosszabb idő után képesek hatni. A gyógynövény
szervezetet kímélő, természetes anyag, nem egy gyógyszeripari csodaszer, egy gyors hatású termék mellékhatásokkal – mondja.
Gyerekként sokat játszott a szülőfaluja utcáin, az udvarokon, a réteken. – Ennek az életmódnak a velejárója volt a természethez kötődés kialakulása. Mi még rá tudtunk csodálkozni a tarka réti virágokra, a szálló lepkékre! Ennek köszönhetően nekem nem volt nehéz szakmát választanom, világos volt, hogy biológia-kémia szakos tanár leszek. Amúgy is mindig tanár szerettem volna lenni – emlékezik Rózsi, s hozzáfűzi, hogy gyermekkorában a szülők nem fordultak mindjárt mindenért orvoshoz: ha a gyerek elesett, a zúzódásra útifüvet tettek, a gyomorfájásra ott volt a kamillatea, emésztési zavarok, hasmenés esetén sóskamagból készítettek teát, de a polcon volt szárított hársfa- és bodzavirág is. A téli vitaminpótlást a házi aszalt szilva és alma jelentette.
Újraélednek a népi praktikák
A modern világban a gyógynövények szerepe is jelentősen megváltozott, az emberek a gyógyszeripar újabb és újabb termékeire, a boltokban pedig a kész vagy félkész élelmiszerekre váltottak, s a természet kínálta lehetőségek háttérbe
Szolarics Nađ Klára
Vajdič Rozália, a természet kincseinek népszerűsítője.
Az egynyári üröm gyűjtése közben, a természet csendjében.
Teakeverék
a felső légutak felszabadítására
Hozzávalók: tüdőfű, zsálya, kamilla, kakukkfű Elkészítése: Az egyenlő arányban összeaprított gyógynövényeket egy csapott evőkanálnyi (10 g) menynyiségben 2,5 dl forró vízzel leöntjük. 10–15 percig lefedve hagyjuk állni, majd leszűrjük. Langyosan, kortyonként fogyasszunk napi egykét csészével. A teafüvek arányát tetszés szerint választhatjuk meg.
szorultak. Emiatt sok vadon termő növény, kerti fűszernövény kiszorult az étrendből,
és lassan kikopik a velük kapcsolatos elméleti tudás is. Szerencsére az utóbbi években újra nő az érdeklődés a gyógynövények iránt, köszönhetően annak, hogy a fenntarthatóság és az egészséges táplálkozás fontos szemponttá vált. Sokan újra felfedezik az őshonos növények értékeit, elkezdik ezeket gyűjteni, s újra a spájz polcára került a fenyőrügy, a medvehagyma, a kamilla, a csipkebogyó, a bodza- és a hársfavirág… Ma a gyógynövények használata a reneszánszát éli, egyre többen a természetes gyógyírt keresik. Kár volna, ha feledésbe merülne az, amit már a régi öregek is tudtak.
– A gyógynövények sok mindenre felhasználhatók,
különösen jól alkalmazhatók meghűléses betegségeknél, emésztési problémáknál, alvászavaroknál, idegi eredetű panaszoknál. A gyógynövények előnye, hogy nincs semmilyen komoly mellékhatásuk és nem jelentenek megterhelést a szervezetnek. Bátran forduljunk a természet patikájához! – mondja lelkesen Rózsi.
A népi gyógyászati praktikákról, a jól ismert gyógynövények felhasználásáról, az újak megismertetéséről Rózsi népszerű műhelymunkáin, előadásain is nagy szeretettel beszél a résztvevőknek, legyenek azok gyerekek, felnőttek, nyugdíjasok.
– A természet egy patikakert, de a használatához egy
Fotó: Vajdič
T.
A begyűjtött növényt szellős, de árnyékos helyen szárítsuk, hogy megőrizze a hatóanyagait.
Télen a gyógynövénykert pihen, az értékes növények tavasszal új erőre kapnak.
Fotó: Vajdič T.
Ha csak néhány gyógynövényt tartunk otthon, akkor a cickafark legyen az egyik. A nők doktorának tartják.
kis tudás is kell, és én szívesen adom át a tudásomat, a tapasztalataimat. Sokat tanultam Szabó Gyuri bácsi, Maria Treben, Szent Hildegard, Ašič atya, Jožef Majes könyveiből, illetve hallgattam meg különböző előadásokat. Gyógynövényeket, terményeket pedig olyanokkal jártam gyűjteni, akik ismerték ezeket. A felcserélésük némi kellemetlenséget okozhat, de távolról sem akkorát, mint a gombák esetében.
Habár ma már egyre többen fordulnának ismét a természethez, tapasztalható az is, hogy elszegényedtek a rétek, ami sajnos az emberi hatás következménye. A felszántott rétek, a talajművelés, a permetezés megritkította, kiirtotta a virágokat és sok más vadon
növő növényt is. Szinte keresni kell már a kamillát, a kék konkolyt, az orbáncfüvet, a cickafarkot, az ezerjófüvet, a mezei zsurlót, a csalánt. – Érdemes azonban venni a fáradságot, s felkutatni őket. Jót tesz a séta például a Muraerdőben, a kerékpározás a Mária-fáig vagy a szombatfai töltésen. Nagyon fontos, hogy a növényeket ne érje permetszer vagy más szennyezés. Figyeljünk a gyűjtésre is. A gyógynövényeket napos, száraz időben, és kosárba gyűjtsük. Késsel vagy ollóval vágjuk le, ne tépjük. A vadon élő növények szinte minden részének van gyógyhatása, a virágnak, a levélnek, a szárnak, a gyökérnek. Az utóbbit ősszel szedjük, mert virágzáskor szegényebbek
hatóanyagban – lát el gyakorlati tudnivalókkal. – A begyűjtött növényeket rakjuk egy szellős ládában csomagolópapírra, és szellős, árnyékos helyen szárítsuk meg őket, ha kell, forgassuk át. Mikor elég száraz? Akkor, amikor az ujjunk között szétmorzsolódik. Ekkor papírzacskóba vagy dunsztosüvegbe kerülhetnek, hűvös és sötét helyen tárolva. A tárolt növényekből használatkor csak annyit vegyünk ki, amennyire szükségünk van. S ekkor zúzzuk össze, aprítsuk fel.
– Mielőtt nekilátnánk a teafüvek összekeverésének, jó tudni, milyen céllal akarjuk fogyasztani a teát: betegségmegelőzésre, már kialakult betegség kezelésére vagy csupán az élvezeti értéke miatt.
A szárán megszárított palástfű. A növényt teakészítés előtt morzsoljuk össze.
Üvegekbe zárt nyár: tinktúrák egynyári ürömből, csipkebogyóból, szalmagyopárból.
Fotó:
A népi gyógyászat több mint ezerféle gyógynövényt használ.
Ha élvezeti teát készítünk, akkor az ízlésünktől függ, milyen növénykeveréket készítünk. Amikor gyógyászati célra készítünk keveréket, fontos, hogy az adott betegségre, szervre ható növényeket tartalmazza, hiszen így erősítik egymás hatását. Ha egyszerre alkalmazunk ellentétes hatású gyógynövényeket, kiolthatják egymást, s nem értünk el semmit. Általában egy csésze teához, 2,5 deci vízhez egy csapott kanál teafű kell. Ha virágból és levelekből készítjük az italt, akkor leforrázzuk, s lefedve 10–15 percig állni hagyjuk. Amikor a növény vaskosabb részeiből– szár, gyökér – készítünk teát, akkor ezeket 10–15 percig forraljuk.
Utána leszűrjük, és ízlés sze-
rint ízesíthetjük őket. Langyosan, kortyonként fogyasszuk éhgyomorra, illetve két órával főétkezés után, hogy a savak jobban fel tudjanak szívódni. Gyógyteából elég egy csésze naponta, de élvezetből fogyaszthatunk kívánságunk szerinti mennyiségben – mondja Rózsi, s hozzáteszi, hogy a téli panaszok enyhítésére, megfázás, orrfolyás esetén jó a tüdőfű, a zsálya, a kamilla, a kakukkfű teáját inni, mert vírusölő hatásúak.
A kenőcsök akár ehetők is
Teakeverék a jó alvásért
Hozzávalók: orbáncfű, ciromfű, komló
Elkészítése: A teakeverékhez egy csapott evőkanálnyi gyógynövényt használunk, felöntjük 2,5 dl forró vízzel, 10–15 perc állás után szűrjük le. Lefekvés előtt langyosan, kortyolgatva fogyasztjuk el. A tea íze legyen kellemes, ezért figyeljünk a kesernyés ízű komló mennyiségére.
Rózsi nagy előszeretettel készít kenőcsöket is különböző gyógynövényekből: körömvirágból bőrápolásra, citromfűből szúnyogcsípés enyhítésére, egynyári ürömből herpesz kezelésére, ízületi fájdalmak enyhítésére. Újévi ajándéknak idén szalmagyo-
Fotó: Solarics Nađ Klára
Vajdič Rózsi: – Nagyon szeretem a tinktúrák készítését is. Az idei nyarat is már üvegekbe zártam.
Kasvirág-tinktúra az immunrendszer támogatására
A tinktúra elkészítéséhez a kasvirág (Echinacea purpurea) virágját, szárát és leveleit késsel vagy ollóval aprítsuk össze. A felaprított növényt egy befőttesüvegbe kétharmadáig lazán betöltjük. Alkohollal felöntjük, összerázzuk. Az üveget jól lezárjuk, meleg, világos helyre tesszük, és 2–3 hétig állni hagyjuk. Közben megrázo-
párból és damaszkuszi rózsából készít kenőcsöt, zsályával dúsítva. Elsősorban nőknek szánja, és biztosan lesz is rá kereslet, mert a krém állítólag kisimítja a ráncokat. Rózsi kenőcsei természetes alapanya-
gatjuk. Ha a növény az alkoholt felszívta, pótoljuk. Ezt követően gézen át szűrjük le, majd tiszta üvegbe töltjük. A tinktúra öt évig is eltartható.
Az immunerősítő hatású kasvirág tinktúráját reggelente, teába vagy vízbe keverve fogyasztjuk. Elegendő 1 kiskanálnyi tinktúra.
gokból – fehér vazelin, méhviasz, disznózsír – készülnek, minden adalék nélkül. Szinte ehetők is.
– A kenőcsökhöz úgynevezett macerátumot készítek, azaz napraforgóolajban meleg
helyen 2–3 hétig hagyom a gyógynövényt, hogy a benne lévő anyagok kioldódjanak. A receptem szerint 150 gramm felolvasztott méhviaszhoz 1 liter macerátumot veszek, összekeverem, majd tégelyekbe, kis üvegekbe öntöm a folyékony masszát. Ha kihűl, hűtőben tárolom. Nagyon szeretem a tinktúrák készítését is. Az idei nyarat is már üvegekbe zártam. Szobahőmérsékleten, napos helyen érik az egynyári üröm, a kasvirág, a csipkebogyó, a kakukkfű és a zsálya tinktúrája. Ehhez a gyógynövényeket felaprítom, lazán egy dunsztosüvegbe rakom, felöntöm minőségi alkohollal és lezárom. 2–3 hét után leszűröm, üvegekbe öntöm, címkézem, hűvös
Fotó: Vajdič T.
A tinktúra koncentrált gyógynövénykivonat, a természet ereje palackokban.
helyre teszem. Egyes tinktúrák közvetlen használatra is jók, teával, vízzel fogyaszthatók. Ajánlatos reggel, elég egy kiskanálnyi mennyiség, ami 20–25 csepp – tanácsolja.
Még mindig van rá lehetőség, hogy vasban gazdag és C-vitaminban dús csipkebogyó-tinktúra készüljön. A begyűjtött bogyókat konyharuha alá helyezve húsklopfolóval megütögetjük, ettől a bogyók bőre megpattan, így az alkohol könnyebben kivonja a hatóanyagokat. – A tinktúrák immunrendszer-erősítők, az immunrendszer pedig a belső doktorunk. Törődjünk vele többet! – javasolja Rózsi.
A gyógynövények gyűjtése és felhasználása egykor a füvesasszonyok és a kenő-
emberek titka volt. Ma már ez az érdeklődők legszélesebb körének is elérhető, s mindenki kívánsága, tudása szerint meríthet belőle. Tény, hogy nincs mindenkinek lehetősége gyógynövényeket termeszteni, gyűjtögetni. A hiányt a bioboltokban beszerezhető gyógynövények széles választéka pótolja, melyek használata biztonságos, sőt, egyre több helyen szakszerű tanácsokkal is el tudják látni a vevőt.
– A mai felgyorsult világban egyre kevesebb idő jut magunkra. Ezt általában csak akkor ismerjük fel, ha egészségügyi gondok jelentkeznek. És mára valamiféle „növényvaksággal” szembesülünk, nagyon sokan a középkorosz-
tályból sem tudják felismerni a körülöttünk lévő növényeket, még akkor sem, ha nap mint nap találkoznak velük. Talán nem volna felesleges akár a biológia tantárgyba szélesebben is bevonni és gyakorolni a gyógynövényismeretet is – gondolkodik el a még mindig tanári lelkületű Vajdič Rozália. – A természet sokkal több, mint gondoljuk, amiért hálásak lehetünk. Ha megtanuljuk felismerni és helyesen használni a természet kincseit, azok táplálékként és orvosságként szolgálhatnak számunkra.
– A természetben töltött idő is nemesít, hiszen lehetőséget ad az önvizsgálatra, a belső béke megtalálására – vallja Vajdič Rozália.
Fotó: Solarics Nađ Klára
Becses tárgyaink
Lendva aranykorának ezüstlevele
Az európai technikai fejlődés és a polgári sajtószabadság a 19. század második felében Magyarországon is lehetővé tette a nyomdák széleskörű megjelenését olyan kis városokban is, mint amilyen Alsólendva volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején a városban több nyomda is működött, de a legjelentősebb a Balkányi családhoz fűződik.
Kepéné Bihar Mária
Lendvai Kepe Zoltán
Nyomdájukban számos képeslap látott napvilágot, amelyek felbecsülhetetlen vizuális kordokumentumok Lendva polgári világáról. A képeslapok jelentőségét az is bizonyítja, hogy Gálics István, Szúnyogh Sándor és Tomka Miklós szerkesztésében 1997-ben egy képeslap-monográfia is megjelent. Kétségtelen, hogy ezek közül a színes, kőnyomatos lendvai képeslapok a legbecsesebbek, amelyek békebeli hangulatukkal varázslatos időutazásra röpítenek bennünket. Nem könnyű elképzelni, hogy ezen képes levelezőlapo-
kat, amelyeket a kor legigényesebb technikájával, anyagával és művészi megformálásával alkottak meg, minemű postai üdvözlőlap tudná túlszárnyalni?!
Ezüstösen cseng a hangja. Fénylik, mint az ezüst. Amint meghalljuk e különleges nemesfém nevét, filigrán ékszerek, értékes pénzérmék, míves tálak és evőeszközök, a finomság, az elegancia és a halhatatlan értékek jutnak eszünkbe. Igazán méltó ez az anyag, hogy maradandó érzéseket közvetítsen. Minden bizonnyal így gondolta ezt a kiskamondi születésű dr. Ma-
gyar Károly fiatal földbirtokos és ügyvéd is, aki Bécsben 1899 októberében egy különleges ezüstlemezre képeslapot készíttetett kedvesének. Ezzel a rendkívüli ajándékkal biztosította Vilma kisasszonyt közelgő eljegyzésük alkalmából nemes és múlhatatlan érzelmeiről. A képeslap egyik oldalán a címzett kapott helyet, míg a másik oldalán a „Grüss aus Wien!” felirat alatt a „Szívélyes üdvözlettel Bécs ’99 X. 10. Magyar” felirat díszeleg, és minden bizonnyal nem véletlenül egy ibolyacsokor. A virágok nyelvén az ibolya a szerénység, a hűség, az ártatlanság és a szépség közvetítője, amellyel a szerelmesek ezt üzenték egykor egymásnak: „Állandóan a gondolataimban vagy...” A 136 milliméter hoszszú és 85 milliméter széles, MG monogramos mesterjegyű ezüstlevélen úgynevezett dianás fémjel található, amely bizonyítja, hogy 800 ezrelékes finomságú ezüstből készült. Természetesen egy ezüstlevelet pedig illik ezüstbélyeggel
ellátni! Egy ilyen egyedi levelezőlap láttán immár semmin sem lepődünk meg. Az ezüst levelezőlapot a 2 krajcáros bélyeg gravírozott hiteles mása ékesíti Ferenc József portréjával, mi több, gravírozott ezüstpecséttel, pontos dátummal és feladási hellyel.
A rendkívüli eljegyzést aztán elegáns esküvő követte, hát hol máshol, mint Alsólendván! Dr. Magyar Károly ugyanis nem mást választott hitveséül 1900-ban, mint Isoó Vilmát, Isoó Ferenc alsólendvai ügyvéd és Kiss Kornélia leányát. A menyasszony anyai nagyapja a nagyra becsült Kiss Béla gyógyszerész volt, aki 1835-ben megalapította Alsólendván az első muravidéki gyógyszertárat, a Szentháromság Patikát. Micsoda társadal-
mi és kulturális gazdagság, micsoda igényesség jellemezte az egykori Alsólendvát, ahonnan a legmagasabb társadalmi körök ifjai választottak feleséget! A házaspár aztán kiskamondi birtokukon élte tevékeny életét. Dr. Magyar Károlyt, aki időközben Veszprém vármegye legfontosabb embere, azaz főispánja lett, felesége öt gyermekkel ajándékozta meg. 31 évet töltöttek együtt, de szerelmük még azon túl is tartott, hiszen a Bécsben készült ezüstlevelet a címzettje, az alsólendvai születésű főispánné 1940 augusztusában bekövetkezett haláláig, azaz 40 évig őrizte. Halála után leánya, Vilma vigyázott rá, majd az unokája, László, akik a legnehezebb időkben is ragaszkodtak a csa-
ládi ereklyéhez. Most az Őrffy család tartja nagy becsben. És csodák csodájára a legbecsesebb lendvai levél másodjára is megtalálta útját a címzett városába! Újra megérkezett a plébániatemplomra néző Isoó-villába, mert a feladója egy lendvai virágnak szánta, mert a szellemét Lendva történelméhez kötötte! Úgy döntött, hogy még ha virtuálisan is, de most már örökre itt marad az egykori lakóhelyének biztonságot nyújtó erődben, a lendvai várban székelő múzeumban.
Ez a kis remekmű, ez a páratlan lendvai műtárgy, ez a ritka ezüstlevél a leghitelesebben tükrözi vissza az Osztrák–Magyar Monarchia életszínvonalát és benne Alsólendva aranykorát.
Évforduló 1934–2024
Göncz János, a képíró
Göncz Jánossal személyesen a múlt század kilencvenes éveinek második felében ismerkedtem meg. Jó kedélyéről volt ismert, számos festészeti és irodalmi tervéről beszélt. Én is úgy kerültem kapcsolatba vele, hogy néprajzkutatóként a festményei felkeltették az érdeklődésemet, és aztán a többi már történelem.
Göncz János néprajzi adatközlő volt, aki képeivel mondta el az elillant múlt, a vidéki élet sok fontos mozzanatát.
Halász Albert
Bátorítottam néprajzi leírásainak, elbeszéléseinek elkészítésére, újabb helyi, néprajzi tárgyú témák megfestésére, sőt nagyméretű, színes falinaptárt is terveztünk közösen, amely el is készült, és kiadtuk az 1998-as évre. És még ki tudja, mi mindent alkothatott volna, ha a mesternek nem kellett volna letennie a festőpalettát és az ecsetet. Göncz Jánosról néprajzi szemszögből a Gyermekkorom faluja című könyvének Bellon Tibor által írt előszava szól hitelesen, hiszen abban életútját, festői habitusát, képeinek témáit, egyszóval Göncz János „megélt és teremtett” világát Bellon tanár úr nagyszerűen mutatja be. Az említett előszóban így ír erről: „A képbe sűrűsödik egyegy téma sok mozzanata, amit
talán csak külön tanulmányban tudna elmondani az etnográfus.” Valóban, a hazai tájról, emberekről, eseményekről készített festményei dokumentumértékű alkotások. Ahhoz hozzátenni vagy elvenni bármit is nem kell, hiszen megbillenne a precízen megkomponált egyensúly. Szóban is csak a képi leírást magyarázni, értelmezni lehet.
Göncz János 1934. július 12-én született a Hetéshez tartozó akkori Lendvahídvégen. A második világháború után befejezte a
gimnáziumot, majd a szerszámkészítő szakmát tanulta ki. Akkor erre volt szükség az iparosodó vidéken. Ám a gyár, ahol dolgozott, csődbe ment, így valamennyi munkatársával a hatvanas évek végén Németországban próbált szerencsét, ahonnan már csak nyugdíjas éveiben tért véglegesen haza a szülői házba. Göncz János nem képezhette magát a képzőművészet terén, saját leleményességére volt utalva, ha hódolni akart a művészet ezen ágának. Ki tudja, hogy a
honvágy vagy a festői ihlet volt-e a meghatározóbb, hogy távol a hazától ecsetet ragadott és megteremtette saját emlékeinek otthonát. Bellon írja: „Németországban a szülőföld jött hozzá a festményekkel. Megidézte gyermekkorát, az otthon levegője áradt a képekről. Megnyugtatta, otthonossá tette az idegen környezetet is. A képekkel megteremtette az elveszettnek tűnő gyermekkori világot. De a szülőföldtől, a falutól sohasem szakadt el, nem is akart elszakadni. Nem véletlen, hogy nyugdíjasként hazaköltözött a szépen felújított, részben átépített szülői portára. Az írott sorokból azonban kicseng a múlt szépsége iránti nosztalgia, az elveszett gyerekkor színes világa, szemben a jelen korántsem mindig biztató
ígéretével. Így a hiány itthon is újratermelődik, ami további munkára inspirálja Göncz Jánost: továbbra is megidézni a múltat, hogy a jelent tanítsa az értékek megbecsülésére.”
És elmondhatjuk, Göncz János, ha már nincs is közöttünk – Bellon Tiborral más „festői tájon” társalog a régmúlt időkről –, alkotásaival továbbra is gyönyörködteti és okítja a jelent az értékek megbecsülésére. Néprajzi ihletésű képein nem fiktív ábrázolásokat láthatunk, hanem szinte kizárólag egy megélt, de letűnt világ precíz mását, ahol minden tárgy, személy, jelenet, cselekmény egykor létezett, valóság volt. Képei nem csak esztétikai élményt nyújtanak, hanem ábrázolásaik révén hozzáadott értéket is hordoznak magukban. Senki se találjon kifogást az ecsetkezelésben, a színvilágban, a formákban, az arányokban; az általa teremtett szépség esztétikájába az adott lehetőségek tükrében ez ugyanis így, ahogy
Kézi cséplés
Göncz János
van, mind belefér, hiszen ezeket az egyedi képeket más így valószínűleg egyáltalán nem tudta volna megfesteni. Göncz János ezzel teremtett értéket.
Néprajzi adatközlő volt, aki képeivel mondta el az elillant múlt, a vidéki élet sok fontos mozzanatát. A festőművész képeit szemlélve legalább két szembetűnő jellegzetességre lehetünk figyelmesek. Az egyik a fotográfiai pontosságú ábrázolásmód, mely ugyan torzít is, hiszen tágabban ábrázolja a teret, mint ahogy azt lencsevégre kapva tehetnénk, szinte színpadias elrendezésben. Megrendezve állnak elénk olyan emberek, események, a vidék huszadik század elején, közepén kimúló jellegzetességei, melyeket a technikai fejlettség szintje miatt akkor még nem, vagy csak
kezdetlegesen, például a pompás színek nélkül rögzíthettek volna, ma pedig már nem tudunk az élet mindennapjaiban megörökíteni sem filmvásznon, sem pedig fényképen, hiszen az idő kereke azóta nagyot fordult. És ehhez fűződik a másik megfigyelés. Göncz János olyasvalamit állít elénk, melyből rekonstruálható a múlt egy szelete. A mondanivaló alapvető: kik, hol, mit és hogyan csinálták. Az aratást, a gépi és kézi cséplést, a nagymosást, a kender megmunkálását, a kukoricafosztást, a tök magozását, a szüretet, a fonást, a téli favágást, és még sorolhatnánk. Ezeket a témákat változataiban többször is megfestette. Az idősebb korosztály saját élményekből még emlékezhet ezekre, a fiatalabbak viszont már csak közvetett
forrásokból ismerhetik meg őket. Az említett Gyermekkorom faluja című könyvben Göncz megszövegezi, amit a képeken láthatunk, felidézi korai emlékeit, így egészítve ki – mint egy jó néprajzi adatközlő – a festményeit. Csak néhányat említve ezek közül: például a kender megmunkálásának azon folyamatát ábrázolja Göncz egyik képe, amikor a vászon alapanyaga, a kender már az udvarban van, és a női munkakörbe tartozó feldolgozását láthatjuk. A kinyőtt kendert patakban több napig áztatták, majd szárították, utána következett a vágása, amit egy erre alkalmas fából készült vágószerkezettel végeztek el, hogy eltávolítsák a pozdorja nagyját, majd ugyanehhez a szerkezethez hasonló eszközön,
Hosszára fűrészelés
Szüret
a tilón finomították. Ezeket a szálakat a keményfa deszkába bevert, kovácsolt vasból készült szögek alkotta fésűszerű eszközön, a gerebenen húzogatták át. A finomabb szálakból lett a szösz, a gerebenen maradt a kóc, ebből kócmadzagot fontak. A szöszt rokkapálcára kötötték, onnan fonalat fontak belőle. A finomabb szálakból, a virágosából lett a szövőszéken a finomabb vászon, ezekből a szebb ruhadarabok készültek, mint a lepedők, asztalterítők és törölközők.
A cséplésnek két formáját ábrázolja, egyik képén a kézi cséplést. Először a learatott gabona közül a megszáradt rozskereszteket hordták a pajtába, és a kitakarított szűrű földjén, a kalásszal egymásnak fordított
két sorban kézicséppel nyerték ki a magot. A kökényfából készült hadarót és a könnyű és rugalmas kőrisből készült nyelet kutyabőrből készült szíj kötötte össze. Ha lehetett, hatos vagy nyolcas párban csépeltek a férfiak. Bizonyos ütemben zajlott a munka, ügyelni kellett arra, nehogy a szemben lévő hadaróra ráüssenek, mert megszakad a munkafolyamat üteme, ritmusa. Így épen maradt a szalma nagy része, amit kévébe kötöttek, és az épületek zsuppolásához használták. A gabonaszemeket először kézi fölözőrostával tisztították meg a törmeléktől, majd a finomabb szélrostával. Ennek a szerkezetnek kézzel hajtott ventilátora volt, ami kifújta a maradék szemetet és a port a gabonából. A cséplés
másik módja a gépi cséplés volt; a cséplőgépet gőzgép hajtotta, akár házról házra vándorolva. A munkafolyamat gyorsabb volt, de mintegy 18 személy is kellett a gép kiszolgálásához. A munka itt sem volt könnyű, és balesetveszély is fennállt. Gondoljunk csak a cséplőgépbe esett lányról szóló balladákra.
És így halad képein keresztül számos témán. A fentiek csak rövid vázlata annak, amit a képíró alkotásai hordoznak; bővebb kifejtésük bizony nagyobb terjedelmű írás lenne. Göncz János festményeivel, emlékeinek megszövegezésével alkotott maradandót, ezzel járulva hozzá a Lendva-vidék kulturális örökségének, néphagyományának, életmódjának átörökítéséhez.
Várostörténeti (film)kockák
A lendvai KINO–MOZI története
A mozizás története globális szinten több mint egy évszázadra nyúlik vissza, és számos izgalmas fejlődési szakaszon ment keresztül. A mozi szinte a történet legelejétől jelen volt a lendvaiak életében is. A városban az első mozielőadást 1908-ban tartották, mindössze tizenhárom évvel a Lumière fivérek első párizsi vetítése után. Az első állandó mozi több mint száz évvel ezelőtt, 1913-ban nyílt meg: az Uránia mozi a Hungária Esernyőgyár földszintjén, majd a Korona szálló nagytermében kapott helyet. A lendvai mozi történetében megkerülhetetlen Hranilovič Viktor személye, aki gyermekkora óta részese volt a lendvai, illetve a muravidéki mozizásnak. Az ő segítségével járjuk körbe a történetet. Mielőtt belevetnénk magunkat a lendvai mozi históriájába, a teljesség igénye nélkül tekintsük át a mozizás, a film általános történetét, már csak azért is, hogy a lendvai mozizást történelmi keretekbe tudjuk helyezni. Az első mozgóképeket a 19.
század végén mutatták be. Az egyik legelső és legismertebb film a Lumière testvérek által készített, „A vonat érkezése” (1895) című alkotás volt. Az első, nagyjából az 1920-as évig tartó, némafilmkorszakban a mozi már jelen volt az akkori Alsólendván is. A filmek ekkor még hang nélküliek voltak, és gyakran zongorakísérettel vetítették őket. Charlie Chaplin és Buster Keaton voltak a korszak legnagyobb sztárjai. Nagy felfordulást jelentett ebben a hangosfilm megjelenése, az első ilyen, „A dzsesszénekes” (1927) forradalmasította a filmipart, megnyitva az utat a modern mozi előtt. Ezután következett a mozi, elsősorban Hollywood aranykora, amikor olyan klasszikusok születtek, mint az „Elfújta a szél” (1939) vagy a „Casablanca” (1942). Itt mindenképpen ki kell térni arra, hogy sok magyar származású személy játszott kulcsszerepet Hollywood megalapításában és fejlődésében. A két legkiemelkedőbb alak közülük Adolf Zukor és William Fox. Zukor (azaz Cukor Adolf) a Paramount Pictures alapító-
ja, az amerikai filmgyártás egyik atyja, míg Fried Vilmos, ismertebb nevén William Fox a 20th Century Fox alapítója volt, és a hangosfilm úttörőiként kerültek a filmtörténelembe.
A második világháború után az új hullám és a független filmek korszaka következett, egészen 1970-ig. Olyan rendezők, mint François Truffaut és Martin Scorsese új stílusokat és témákat hoztak.
A televízió megjelenése lehetővé tette, hogy az emberek az otthonuk kényelméből nézhessenek filmeket, és ahogy rohant az idő, megjelent a digitális technológia, amely forradalmasította a filmkészítést és a filmnézést is. Napjainkra új lehetőségeket nyitottak meg a filmesek számára az úgynevezett streaming szolgáltatások, vagyis az olyan platformok, mint a Netflix, az Amazon Prime és a Disney+, amelyek teljesen átalakították a filmnézési szokásokat. Ez sajnos igencsak nagy kihívások elé állította a klasszikus filmszínházi mozizást.
Térjünk vissza Lendvára, illetve az akkori Alsólendvára.
Tomka Tibor
A Lumière fivérek által készített kinematográf. 1895 decemberében elkezdődött a mozi története. Csupán nyolc évvel később Lendván is hasonló szerkezettel indították el a mozit.
A városban az első mozielőadást 1908 szeptemberének elején tartották, a filmvetítések pedig Swartz Simon egykori alsólendvai polgárnak köszönhetők, aki Zalaegerszegről hozta el utazó moziját. A vetítésekre egy erre a célra felállított sátorban, a valamikori Brenner házzal szemben került sor. 1912 májusában újabb utazó mozi érkezett Alsólendvára, mégpedig a Grand Royal Electrograph. A vetítések a Korona szálló nagytermében zajlottak. A tulajdonos kiváló minőségű vetítéseket ígért, hiszen saját világítással (dinamóval) rendelkezett. A mozi néhány hétig maradt a városban, a vetítések többnyire vasárnaponként voltak. Ugyanezen év novemberén
újabb utazó mozi látogatott a városba, a Kino Fortuna, melynek tulajdonosa Molecz László volt. Az első vetítéseket az evangélikus iskola melletti fűtött pavilonban tartották. A mozielőadások mindig nagyon népszerűek voltak.
Az első állandó mozi 1913-ban nyílt meg, ez volt az Uránia mozi a Hungária Esernyőgyár földszintjén, majd később a Korona szálló nagytermében. Ezt a lakosi vendéglős, Stern Dávid fia, Stern Henrik alapította (Stern Henrik a hosszúfalui zsidó temetőben nyugszik).
Az 1920-as évek után, különösen a trianoni békeszerződést követően Shrantz Elek helyi vállalkozó kezdett el foglalkozni filmvetítéssel.
A harmincas évek elején egy újabb vállalkozó, Matjasec
János folytatta a tevékenységet üzlettársával, Gálics Tamással.
A Korona udvarán nyári mozi is működött. Később Matjasec kivásárolta Gálics Tamást az üzletből. 1941-ben Matjasec mozitermet építtetett lakó- és üzletháza mellett a Fő utcán, az új mozi ünnepélyes megnyitójára 1943-ban került sor. Matjasec 1946-ig sikeresen vezette a mozit, amikor az új jugoszláv hatalom államosította moziját.
Az akkori új hatalom Lendván létrehozott egy mozivállalatot Lomo néven, ennek igazgatója Petrović Dušan lett. A mozit Városi Mozinak nevezték el. Emellett a mozivállalat részeként ismét
működött nyári mozi a Korona udvarán. A filmvetítéseket hétköznapokon 20 órakor, vasárnap és ünnepnapokon pedig kétszer, 17 és 20 órakor tartották. Az új vállalat első mozigépésze Matjasec János lett (akkoriban nem volt más képzett mozigépész), ám nem sokáig, ugyanis állítólag többször is szabotálta a vetítéseket, valószínűleg dühében, amiért elvették tőle a mozitermet. Rossz képminőséget biztosított csak, gyakran ezért el is maradtak az előadások. Az állítólagos szabotázsok miatt börtönbüntetésre is ítélték, és a helyére más gépészek léptek. 1953-ban a mozigépész Gajt Janez lett, de az akkori időből érdemes megemlíteni Simonka István mozigé-
pészt és ifjú segédjét, Vučak Aleksandart is, akik az 1960-as években dolgoztak a lendvai moziban. A Városi Mozi pénzügyeit Horvat Katica intézte. Később a mozi működtetését a Kisiparos Kommunális Vállalatra (a későbbi Gidosra) bízták. Ezt a vállalatot is Petrović Dušan vezette. Ebben a korszakban voltak filmvetítések a Nafta új termében is. És itt lép a lendvai mozizás történetébe Hranilovič Viktor, akinek első találkozása a mozival még gyermekkorában történt.
„Körülbelül hatéves lehettem. Nagyon jól emlékszem arra az időszakra. Ezek az élmények valószínűleg meghatározták a későbbi kapcsolatomat a mozival az életem
során. Nagyapám, Simonics János volt a hetvenes években a Lendvai Mozi vezetője. Feladatai közé tartozott a jegyek ellenőrzése és a rend fenntartása a teremben. Nagyon szigorú volt azokkal, akik hangoskodtak a filmvetítések alatt. A terem bejáratánál volt egy széke, alatta pedig egy gumibotot és egy elemlámpát tartott, amelyekkel rendszeresen járőrözött a teremben. Ha szükség volt rá, a gumibotot is használta, vagy eltávolított egy-egy forrófejűt az előadásról” – emlékszik vissza Hranilovič Viktor.
Elmondása szerint gyerekkorában általában mellette volt a vasárnapi matinékon és a délutáni vetítéseken is. Nagyapja a plakátolásért is
A lendvai Korona szálló és a benne működő mozi.
Mozireklám 1935-ből.
felelt, ezeket mindig néhány perccel az éppen aktuális filmvetítés előtt cserélte ki. A jövő heti filmvetítés plakátjait és fotóit (ezek fekete-fehér fényképek voltak a filmekből) azért helyezte ki, hogy a nézők azonnal tudják, mi „megy” legközelebb. „Emlékszem, a plakátokat otthon őrizte a szekrényében, úgy voltak öszszehajtogatva, mint a katonai egyenruhák. Én már hetekkel előre láthattam, milyen filmeket fognak vetíteni a moziban. Voltak westernfilmek John Wayne-nel, krimik Alain Delonnal, történelmi filmek... Emlékszem, amikor már délelőtt elmentünk fűtőolajért, nem volt messze a mozitól, ahol az olajtartályok voltak. Befűtöttük a termet, ahol két olajtüzelésű kályha volt. Akkoriban a székek fából voltak a teremben, középen volt a folyosó, és a széksorok a két falig értek. Ha becsukom
a szemem, még mindig látom ezt a termet, érzem az illatát, látom a falilámpák formáját, a bekeretezett fényképeket az akkori filmsztárokról – Sophia Loren, Ava Gardner, Gregory Peck, Rock Hudson...” – emlékszik Viktor.
Simonics János mozigépészként felelt a filmek szállításáért is a lendvai vasútállomásról. A filmek vasúton érkeztek és mentek tovább. Faládákban voltak, spárgával átkötve és fuvarlevéllel ellátva. Ezeket a ládákat Pony biciklin szállították a moziba, illetve az állomásra. A filmekkel természetesen érkeztek a fotók és az üvegre készült diareklámok is. „Az én feladatom volt, hogy felvigyem ezeket a vetítőfülkébe. Nagyapámnál gyakran fent voltak a kollégái is, akik segítettek a filmtekercsek átcsévélésében, miközben söröztek. Volt olyan eset is, amikor csak nekem vetített le egy rajzfil-
met. A Csodálatos pókháló (Charlotte’s web) volt az. Dida néni és anyám árulták a jegyeket” – meséli Viktor, aki mint mondja, nem feledte el Bata kollégát gumicsizmában és a munkaköpenyben dolgozó Haša Irén takarítónőt sem. A mozit az akkori üzemeltető vállalat – még mindig Petrović elvtárs vezetése alatt – 1978-ban bezárta. Ennek oka az állítólagos gyenge látogatottság volt. „A mozi bezárása nagyon megviselt, ez a mozi a miénk volt. Hogyne lett volna az, amikor az egész család ott dolgozott” – mondja Viktor. A gyenge látogatottság mellett, amit leginkább a rossz filmválasztás okozott, az ok a vetítéstechnika elöregedése, a rossz fűtés, a kényelmetlen, kemény székek és a már régen felújításra szoruló terem volt. A polgárok nagy csalódással fogadták a mozi bezárását, viták folytak, s az újságok is gyakran írtak erről a problémáról.
„Mindenki egyetértett abban, hogy Lendvának szüksége van mozira! Így 1979-ben elkezdődött a moziterem felújítása.
Hamarosan beindultak a filmvetítések a Nafta teremben, nyáron pedig a terem mögött szabadtéri mozi is működött.
A látogatók el voltak ragadtatva, nagyon jó volt a látogatottság, s természetesen én is közöttük voltam” – meséli Viktor.
A filmeket Zver József vetítette, aki a későbbiekben a városi mozi vezetője lett. Az akkori Lendva Község a
Szlovén Kulturális Közösség
segítségével jelentős összegeket fektetett a terem teljes felújításába, ami gyakorlatilag mindent magába foglalt: a termet, a tetőt, a mennyezetet, az elektromos vezetékeket, a mozitechnikát, a homlokzatot, a központi fűtést. Meg kell említeni, hogy a kazánház a szomszéd épületben, pontosabban az egykori óvoda pincéjében volt. Az ünnepélyes megnyitó 1980. március
8-án volt az aktuális legújabb szlovén film, a Görcs (Krč) vetítésével, a premieren jelen volt a film rendezője, Božo Šprajc is. Az újonnan megnyílt mozi iránti érdeklődés akkor rendkívüli volt. Filmvetítések szombatonként, vasárnaponként és keddenként voltak, az iskolásoknak pedig szervezett vetítéseket rendeztek, illetve vasárnapi gyermekmatinék is voltak 10 órakor. A rajzfilmek mellett ifjúsági filmeket is adtak. Akkoriban sorban álltak a jegyekért, a sor egészen a járdáig ért. A jegyeket elővételben is meg lehetett vásárolni a templom előtti piros Delo-kioszkban. Ott volt eladó Zver Olga, Zver József moziigazgató felesége. Sok előadásra már azelőtt elfogytak a jegyek, mielőtt a mozi pénztára egyáltalán kinyitott volna. A bal és jobb páholyokba szóló jegyek valamivel drágábbak voltak. A legkeresettebb ülőhelyek a nyolcadik sorban voltak, ugyanis a nyolcadik sor a terem közepén volt, előtte folyosó húzódott,
A lendvai Uránia mozi reklámja az Alsólendvai Hiradóból.
ami nagyobb kényelmet jelentett a nézőknek.
„A terem nevetéstől visszhangzott, amikor Bud Spencer és Terence Hill filmjei voltak műsoron. A legjobban az Autópálya réme, a Super Infra Man, az Indiana Jones című alkotásokra, Louis De Funes filmjeire, Bruce Lee karatefilmjeire és nem utolsósorban a lágy erotikára vették a jegyeket. A mozi újra népszerű lett Lendván, havi bérletek is voltak. A Partizán utca tele volt emberekkel, akik máshonnan is jöttek, és film előtt kötelező volt a megálló az alsó vagy a felső cukrászdában fagylaltra vagy krémesre” –emlékszik vissza némi nosztalgiával beszélgetőtársunk.
„Szinte minden filmet megnéztem, csak azokat nem volt szabad, amelyek 18 éven felüliek voltak. Számomra a moziba járás nemcsak a film megtekintését jelentette, sokkal többet annál, visszatérést egy térbe, amely egykor a miénk, az enyém volt. Minden alkalommal féltékeny pillantásokat vetettem a vetítőfülke felé, ahonnan most már más kukucskált ki, nem a nagyapám. A szigorú jegyszedőt pedig Gerencsér postás váltotta fel. A fiú, aki a moziban szaladgált, már nem én voltam, hanem Zver Miran.”
1984-ben a mozi vezetését Prošić Enes vette át. Az új vezető a filmek kiválasztásáért is felelt, amelyek, legalábbis az
Moziplakát a régi, első Jugoszlávia korából.
akkori fiatalok véleménye szerint rosszak voltak. Viktor úgy döntött, ezt közli Enes-szel. „A posta melletti telefonfülkéből tárcsáztam az 575-891-es számot, és a lendvai ifjúság képviselőjeként mutatkoztam be, aki elégedetlen a filmválasztással. Egy rövid beszélgetés után Enes meghívott a moziba személyes találkozóra. Még aznap este elmentem a vetítőfülkébe. Akkor még nem tudtam, hogy ez az esemény fogja meghatározni az életemet, hiszen
a működő vetítőgépek hangja és a xenonlámpák illata még jó húsz évig elkísért.”
Az új mozivezető felkarolta Viktort, gyorsan betanította a munkába, ő pedig örömmel tanult, és néhány óra alatt elsajátította a vetítőgépek kezelését. Már a következő hétvégén egyedül vetítette a filmeket, így lett hivatalos vetítőgépkezelő-helyettes. A Lendvai Kulturális Intézet Ljubljanába küldte tanulni, ahol letette a mozigépészi
vizsgát, így hivatalosan is vetíthetett. A fülkében gyakran meglátogatta a nagyapja, Simonics János is. „Soha nem felejtem el az elégedett tekintetét, amikor a vetítőgépek mellett látott” – mondja Viktor, aki a vetítés mellett aztán a műsorért is felelős volt. Filmvásárokra is járt, ahol a műsorrendről egyeztettek. Ahogy egykor a nagyapja, ő gondoskodott a plakátok kihelyezéséről, végül is önállóan vezette a mozit. A filmvetítések főleg pénteken, szombaton, vasárnap és kedden voltak, de a rendszeres vetítések mellett iskolai előadásokat is tartottak. „Évente egyszer hazai és magyar filmhetet is szerveztünk, ahol a látogatók megismerhették mindkét ország legújabb filmalkotásait. A látogatottsággal akkor elégedettek voltunk.” Viktor 1987-ben vonult be az akkori jugoszláv hadseregbe, majd hazatérve kezdett benne felébredni a mozizás iránti vágy. Tudta, hogy Tornisán van egy szépen berendezett terem, így az ottani helyi közösség titkárával megegyezett abban, hogy beszerez mindent, ami a mozihoz kell. A brežicei moziban dolgozó kolléga segítségével talált egy használt vetítőgépet. A mozitechnika beszerzése és beszerelése mellett használt székekről is gondoskodott a Ptuji Városi Moziból, ahol épp befejezték a terem felújítását és eladták a moziszékeket. „Most már a
saját mozimban vetítettem a filmeket. Voltak segítőim is, mivel mindent nem tudtam egyedül elvégezni. Novak Ervin volt a sofőröm, amíg meg nem szereztem a jogosítványt. Segített a jegyek ellenőrzésénél is és vigyázott a rendre.” Tornisa után Dobronak felé vette az irányt, ahol néhány éve már állt az új művelődési ház. Ugyanazon forgatókönyv szerint, mint Tornisán, megegyezett a helyi közösséggel, majd elindult használt felszerelést beszerezni. Hamarosan Dobronaknak is lett mozija! „A filmeket péntektől vasárnapig vetítettük, és ezek váltakoztak Tornisa és Dobronak között.
Dobronakon egy film pénteken ment, majd ugyanaz Tornisán szombaton. Vasárnaponként Tornisán 15 órakor volt film, ugyanaz pedig 17 órakor Dobronakon” – emeli ki Viktor, aki mindemellett vándormozit is működtetett, amellyel előzetes megbeszélés alapján látogatta az általános iskolákat szinte az egész Muravidéken.
„A lendvai moziban emellett még mindig dolgoztam, volt néhány segítőm is, akiket betanítottam az önálló munkára. Köztük volt Žižek Ludvik és Polak Vlado. Akkor még nagyon fiatal voltam, de vállalkozó szellemű, és a
mozis üzlet nem volt rossz. 1994-ben és még a következő két szezonban a régi óvoda udvarán, nem messze a lendvai mozitól szabadtéri mozit is csináltam. Beszereztem egy használt vetítőgépet, a vetítéshez csak ki kellett nyitni az ablakot. Felállítottam egy vásznat, összecsukható székeket kölcsönöztem, az áramot pedig a Matjasec házon keresztül vezettem át a moziból.”
1996-ban az állam a kárpótlási törvény alapján visszaadta a lendvai mozitermet Matjasec János örököseinek. A kezelő Lendva Községi Kulturális
Intézet a terem átadása előtt
Matjasec János új moziterme, amelyet 1944-ben adtak át.
minden felszerelést elvitetett az épületből, csak a székek maradtak. S a Lendvai Mozi ugyanazon év őszén bezárt. Viktor ennek ellenére úgy döntött, folytatja a filmvetítést. A mozi régi-új tulajdonosaival üzleti együttműködésben állapodott meg. A szabadtéri mozi vetítőgépét átköltöztette, és felszerelte a hangosítást is. Még egy új mozivásznat is kellett varrni, állítólag a tulajdonos menyaszszonyi ruhájának anyagából készült. „Így 1997 márciusának elején újra megnyitottuk a mozit, premierként a Striptease című filmet vetítettük Demi Moore-ral. A filmet rengetegen nézték meg. Ettől kezdve hétvégén vetítettük a filmeket. Minden év őszén
magyar filmnapokat tartottunk a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézettel együttműködve, amely gondoskodott a filmek Magyarországról való behozataláról. A termet bérbe is adtuk, mivel akkoriban Lendván ez volt az egyetlen megfelelő helyszín rendezvényekhez.”
Közben Tornisán és Dobronakon abbahagyta a filmvetítést a gyenge látogatottság miatt, ehelyett aktiválta a már néhány éve bezárt ormosdi mozit. Ott olyan volt a program, mint Lendván, csak más napokon. Volt egy hordozható 35 milliméteres vetítőgépe is, ezzel járta a muravidéki általános iskolákat, ebédlőkben és tornatermekben vetített filmeket. 2004-ben
végre megnyílt az új művelődési ház Lendván. A tervekben mozi is szerepelt, az építkezés alatt is szó volt róla. Sajnos nem így történt.
„Ahogy akkor megállapítottam, a lendvai önkormányzat szakértője azt gondolta, hogy modern technikát szerez be, olyan videóprojektort vásárolt, amellyel számítógépről vagy DVD-ről lehetett volna vetíteni, de ezeken a médiumokon akkoriban sajnos nem voltak nyilvános vetítésre alkalmas filmek, a mozikban ugyanis még mindig 35 milliméteres filmeket vetítettek.”
Emiatt Viktor aláírásgyűjtést szervezett Lendván a mozi művelődési házban való elindítása érdekében. A petíciót sokan aláírták, reagáltak
Az utóbbi két évtizedben üresen állt a lendvai mozi.
Simonics János mozigépész, akinek Pony biciklijén érkeztek a filmek.
a helyi hatóságok is, de Viktor elmondása szerint csak sok ígéret hangzott el, eredmény azonban nem született. „Végül azt a pofont kaptam, hogy a mozival inkább a magánszektor foglalkozzon, hogy az új művelődési ház terme nemcsak túl nagy, hanem kár lenne odaadni filmnézőknek, akik majd rágógumit ragasztanak a székek alá és piszkos cipővel járnak a terembe! Akkor nagyon csalódott voltam” – mondja.
Ennek ellenére továbbra is folytatták a filmvetítést a régi moziteremben, de ettől kezdve az egyetlen bevételi forrás a
filmvetítések jegybevétele volt, amelyből egyrészt a filmek bérlését, másrészt a fűtést és villanyáramot is biztosítani kellett. Semmi egyéb támogatást nem kaptak. „A mozi az akkori községi illetékesek szerint nem olyan kultúra volt, amit támogatni kellett volna, sem akkor, sem később!” –mondja most is láthatóan csalódottan Viktor.
Így a 2000-es évek derekán lassan véget ért a Lendvai Mozi története. Viktornak már nem volt energiája szélmalomharcot vívni. A mai napig állítja, szomorú, hogy a helyi közösség nem ismerte fel
az épület értékét. Sok forrás áll rendelkezésre az EU-tól a hazai pénzügyi forrásokig, jó ötletekkel könnyen hozzá is lehet jutni. Úgy gondolja, a felújított terem a filmvetítések mellett szolgálhatná a közeli Zeneiskolát is, hiszen a moziteremnek kivételes akusztikai tulajdonságai vannak. Ott lehetne egy alternatív kulturális központ és még sok minden egyéb, Lendvának ugyanis véleménye szerint szüksége van egy kisebb teremre, a Színház- és hangversenyterem ugyanis gyakran túl nagy, a Lendvai Zsinagóga pedig túl kicsi…
Unokája, Hranilovič Viktor mozigépészként 1988-ban.
Szomszédságban
Ljubljana rejtett és kevésbé rejtett zugai
Ljubljana, a szlovén főváros gazdag történelmével, a régi világ bájával és világvárosi energiájával magával ragadó keverék. Európa egyik legkisebb fővárosa, de történelmi várával, a várost kettészelő Ljubljanica folyóval, hídjaival, lüktető óvárosával, a sok zöldterülettel és kultúrájával kecsegtető úti cél a látogatók számára. A várban raboskodó gróf Batthyány Lajos miniszterelnök emléke pedig a magyarsággal is szorosan összeköti. Ezúttal rejtett(ebb) zugait fedezzük fel.
A hagyomány szerint Ljubljana esetében a görög mitológia volt a meghatározó abban, hogy a város a sárkányt választotta jelképének, de ami biztos, hogy a város történelme több mint két évezredre nyúlik vissza. Eredete a római korban gyökerezik, ekkor Emona néven emlegették. Az évszázadok alatt a város a különböző hatások alatt – a Római Birodalomtól a középkoron át, amikor Laibach volt a neve, egészen az osztrák–magyar korszakig – sajátos módon fejlődött. Ez utóbbi korszak kitörölhetetlen nyomot hagyott
a város építészeti és kulturális képén. Miután 1895-ben egy pusztító földrengés tönkretette, az akkor jellemző neoklaszszikus és szecessziós stílusban építették újjá. A város mai arculatára rányomta alkotói bélyegét Jože Plečnik építész, aki újragondolta a városképet, és merész, előremutató megoldásokat csempészett a terveibe. A gyalogosokat és a köztereket helyezte előtérbe, így a városközpontot is lezárta az autós forgalom előtt. Szlovénia 1991-es függetlenségének kikiáltása óta Ljubljana az európai fővárosok közül a leghangulatosabbak egyikévé vált.
A sárkányok városának mindennapi lüktetését érkeztem ezúttal átérezni. Ősz tájékán a dombok karéjában a nyirkos köd szeret hosszabb időre megbújni a városban, ilyenkor a szürke nappalok megszokottak. Nem volt ez másként október végi látogatásom elején sem, de szerencsémre a napsugaraknak volt még annyi ereje, hogy aztán eloszlassák a ködfoltokat, így igazán kellemes felfedezőútra indulhattam.
Ljubljana kis méretének
előnye, hogy a látnivalói elég közel vannak egymáshoz, gyalog vagy kerékpárral könnyen elérhetők. A rejtett zugai ezért könnyebben is felfedezhetők, a városra jellemző zöldövezetek, pihenőhelyek pedig lépten-nyomon elénk tárulnak, főleg, ha a Ljubljanica mentén haladunk. A városközpontot szándékosan kihagytam, és csupán egy röpke pillantást vetettem a ködben ébredező utcákra, a város jelképével díszített Sárkány hídra (Zmajski most) és a nyüzsgő piacra. Elkanyarodtam a hídtól nem messze található Magyar Kulturális Központ, vagyis a Liszt Intézet felé, amely Ljubljanában a magyar kultúra megismertetéséről, népszerűsítéséről, programok, események szervezéséről gondoskodik, és mindig vannak valamilyen időszakos kiállítások is. Ha arra járunk, ne hagyjuk ki!
A Ljubljanica mentén haladva az egykori kultikus Rog kerékpár- és írógépgyárban kialakított Rog Központ (Rog Center) tárult elém. A tágas és korszerű tervezésű közösségi és kreatív központban, melyet a város működtet, összefonódik a kézművesség, a forma-
Horvat Silvija
A várost kettészelő Ljubljanica folyó, a hidak és a legnagyobb szlovén költőről elnevezett Prešeren tér a ferences templommal a háttérben.
tervezés és az iparművészet. Kilenc gyártóműhely, közel húsz projektstúdió, könyvtár és rendezvényterem is működik benne. Itt kaphatók a szlovén dizájnerek termékei is. Idén például itt szervezték meg a Ljubljanai Divathetet is, melyen sikeresen mutatkoztak be magyar divattervezők is. A tágas, kellemes és csendes sarokbeülőkben pihenni vagy tanulni is lehet, a hangulatos kávézó teraszán pedig a folyóra néző panoráma tárul elénk.
Nem messze a Rogtól van egy másik, 2021-ben megnyitott kortárs kulturális központ, a Cukrarna – a másik kultikus gyár, a régi cukorfinomító felújított épületében –, ahol a város, az ország, sőt a szélesebb régió legnagyobb galériája összesen közel 5.700
négyzetméteren terül el. Kiállítások, performanszok várják itt folyamatosan a művészetkedvelőket.
A város egyedisége, hogy szinte minden szegletből látható a várdombon álló ljubljanai vár. A domboldalban árnyas sétautakat alakítottak ki, így egy kényelmes sétával könnyen fel lehet jutni, de több más lehetőség közül is lehet válogatni: kerékpár, siklóvasút vagy ingyenes, környezetbarát kisbusz. A tematikus utak közül pedig a gyermekes családok számára érdekes lehet a Báb tanösvény (Lutkarska pot) az állatok és fantáziaállatok sziluettjeivel, madáretetőkkel és odúkkal. Az útvonal a Ljubljanai Bábszínház mögött indul és a várban található Bábmúzeumig vezet.
Én a várat gyalog, a lépcsős és erdei útvonalon keresztül közelítettem meg. Ősszel a mindenféle színben pompázó fák között különösen megnyugtató a séta. A várat azért is látogattam meg, mert magyar történelmi emlékek fűződnek hozzá. A vár pincéjében kialakított börtönmúzeumot kerestem fel, ahol 1849ben három hónapon keresztül tartották fogságban az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost. Emlékét emléktábla őrzi, melyet a magyar állam és a szlovéniai magyarság minden évben megkoszorúz.
A várudvar, amely nyáron rendezvények és hangulatos szabadtéri mozi helyszíne is, nyüzsgött a turistáktól, főleg olaszokat véltem hallani. A vár
A Ljubljanica mellett, a régi Rog kerékpárgyárban kialakított Rog kulturális központ.
A Cukrarna galériája a város, az ország, sőt a szélesebb régió legnagyobb kiállítóhelye.
Fotó: Horvat Silvija
Fotó: Horvat Silvija
Délutáni kávézás egy „rejtett zugban”.
faláról szép panoráma nyílik a városmagra és a háttérben a várost körbeölelő hegységre.
A várhegyet a Botanikus Kert irányában hagytam el, közben érintettem az „Orlov vrh” pihenőhelyet és elhaladtam a vár szőlőskertje mellett, ahol pontosan 1.050 szőlőtőkét gondoznak.
A ljubljanai Botanikus Kert a béke oázisa. Az 1810-ben alapított és két hektáron elterülő kert több ezer növényfajnak ad otthont a világ minden tájáról, köztük ritka és veszélyeztetett példányoknak is. Az ösvényeken sétálva számos érdekességet lehet felfedezni Szlovénia növényvilágából, de ott van az egzotikus növények trópusi üvegháza is. A belépő
a botanikus kertbe 4 euró személyenként, a családi belépő 10 euró, de számos kombináció lehetséges szakmai kertkalauzolással vagy anélkül. Az utóbbi időben a kert felkapott esküvői helyszín lett, természetesen leginkább tavasszal és nyáron.
A közvetlen közelben van a helyiek kedvenc pihenőhelye, a város egykori fürdőhelyén létrejött, szépen kialakított Špica. Egy kávéra le kell itt ülni! A folyó partján magával ragadó a nyugodt légkör, a természet nyugtató hangja, az egész az éppen még nem túl nagy tömeggel igen kellemes volt. Szemben Ljubljana egyik legszebb sétánya, a fiatalok közkedvelt találkozóhelye, a
Trnovski pristan tárult elém látványos lépcsőzetével. Nem messze pedig a Krakovski nasip, ahol szabadtéri (fotó) kiállítások tekinthetők meg. Itt, a Trnovo negyedben található a híres szlovén építész, Jože Plečnik otthona, amely ma múzeum. Mint említettük, Plečnik a két világháború között szinte egymaga alakította ki Ljubljana városképét, beleértve az épületeket, a tereket, a hidakat, a sétányokat, a piacot. Emlékházában a berendezési tárgyak, a személyes emlékek ma is ugyanúgy vannak, ahogyan az építész hagyta. Plečnik rendkívül hívő ember lévén sokat járt a háza szomszédságában lévő templomba, amely ma arról neve-
Gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök három hónapot töltött fogságban a ljubljanai várban. A vár pincéjében kialakított börtönmúzeumban tábla őrzi emlékét.
A botanikus kert ösvényei mellett több ezer növényfajta bújik meg.
A már kihalt fajoknak sírkertet alakítottak ki...
zetes, hogy France Prešeren, a legnagyobb szlovén költő a templom előtt pillantotta meg először a szerelmi verseit ihlető múzsáját, Primic Juliát. A romantikus pillanatot a templom homlokzatán elhelyezett emléktábla is őrzi. Plečnik házától nem messze, a Jakopič-kertben tekinthető meg az Emona Régészeti Park. A hely arról híres, hogy itt volt Rihard Jakopič szlovén impresszionista festő műterme, valamint a 15a. házszám alatt a római korból épületek maradványai maradtak fenn. Lehet tenni egy sétát a római falak mentén is, majd a Zvezda parkban (Kongresszus tér) megtekinthetjük egy hajdani emonai polgár szobrának másolatát. Visszakanyarodva a belváros-
ba, Ljubljana egyik legrégibb és legszebb kis utcájába, a Križevniška ulicába fordultam be. A régi óváros varázslatos csücske! Az utcán elhelyezett padokon híres szlovén költők, például Prešeren vagy Srečko Kosovel versei olvashatók, a házak előtt zöld növények. Az utcában működik a Mini teater színház is, mely az egyik elhagyatott polgári házba költözésével újjáélesztette a kulturális és társadalmi életet a negyedben. Habár az utca délután még magányosan várta látogatóit, az óváros lassan benépesedett. A központi Prešeren tér vibrált, a Ljubljanicán folyamatosan jártak a sétahajók, a kávézók és a kis éttermek pedig a képhez kellemes háttérzajt adtak.
A Hármas híd (Tromostovje),
a helyiek és a látogatók kedvelt találkozóhelye tökéletes kilátópont is a hangulat megfigyelésére.
A főváros szép zöldterületeiről is ismert. Az egyik közkedvelt ilyen a város szívében fekvő hatalmas Tivoli park sétányaival és a neoklasszicista Tivoli kastéllyal. A Tivoliból a helyiek kedvenc kirándulóhelyére, az erdős domboldalban elterülő Rožnikra is fel lehet jutni.
Ljubljanát és környékét jól kiépített gyalogos- és futóösvények, valamint kerékpárutak hálózzák be és veszik körbe, így a környező dombokat, a Šmara gorát, a Golovecot és a Rašicát a kikapcsolódásra vágyó ljubljanaiak gyakran látogatják. Az utóbbi több mint egy évtizedben Ljublja-
A híres szlovén építész, Jože Plečnik otthona ma múzeum.
A világhírű író, James Joyce a feleségével Triesztbe indult vonattal, de eltévesztette a leszállási helyet, így egy egész éjszakát töltöttek a ljubljanai vasútállomásnál egy padon, amit emléktábla is őriz.
Fotó: Horvat Silvija
A városi piac a folyó oldaláról –egy „klasszikus” Ljubljanából.
Egy szokatlan házikedvenc sétáltatása az ébredező fővárosban.
Fotó: Horvat Silvija
Fotó:
Horvat Silvija
A Ljubljanica mentén húzódó Krakovski-töltés (Krakovski nasip) szabadtéri kiállítások helyszíne is.
nában sokat tettek azért, hogy fenntarthatóan éljenek, ezért gondoskodtak a zöldfelületek, parkok kialakításáról, több ezer fa ültetéséről, így nem véletlen, hogy a város az Európa zöld városa címmel is büszkélkedhet.
Ha esetleg vonattal érkezik valaki a fővárosba, mindenképp keresse fel Jakov Brdar szlovén szobrászművész alkotását is a vasútállomás első peronján, amely emléket állít James Joyce-nak, a 20. század egyik legbefolyásosabb írójának. A beszámolók szerint az Ulysses című regény szerzője Triesztbe utazása során a feleségével, Nora Barncale-lel tévedésből a ljubljanai vasútállomáson szállt le a vonatról,
majd a szemközti park padján voltak kénytelenek tölteni az éjszakát. Ez a történet is a város kultúrtörténetének részévé vált.
A felújítás alatt álló vasútállomásról benéztem a közeli Kinodvor moziba is, melyre azt mondják, hogy a legjobb a városban. Változatos a kínálatuk, alternatív és művészfilmeket is vetítenek, filmfesztiválokat látnak vendégül, valamint gyermek- és ifjúsági programokat szerveznek. A Kinodvor ma persze élénk közösségi hely is. Látogatói közül az idősebb korosztály gyakran mosolyogva idézi fel átalakulásának történetét, hiszen egészen a 1990-es évek elejéig Sloga néven erotikus moziként
volt ismert szinte az egész volt jugoszláv térségben.
A Ljubljana felfedezésére szánt idő gyorsan elrohant, és az 1933-ban épült, tizenhárom emeletes „felhőkarcolóhoz”, a Nebotičnikhez már este értem oda. Azt mondják, a tetején működő kávézóból az egyik legszebb kilátás nyílik a városra, és ez bizony igaz este is. Ljubljana egy olyan város, amely tökéletesen ötvözi gazdag történelmét a modern látnivalókkal. A kulturális és építészeti izgalmakban bővelkedő, de nyugodt város sajátos identitását őrizve lüktet. Rejtett, kevésbé ismert zugaiba többször érdemes visszatérni, hiszen a város nem csak egynapos élményeket tartogat.
Fotó: Horvat Silvija
KÖNYVESPOLC
Bence Lajos Szúnyogh Sándor
„Csak a tudata a tiéd...”
Szülőfalum
én végigtapostam egykor poros utcáid alsólakos elhagytalak és visszajöttem hitegetve rád nevettem szalmakontyos házaid vártak engem, de hiába: én is hűtlen lettem te is megváltoztál de én szeretlek nem iszok a Feketeérből, de újra látom magam vizében
Báti Konc Zsuzsanna
Lendvai képeslap anyámnak
(részlet)
Látod-e utas ez a HALIKÁNUM csatasorok és utak rengetege az idő nem változott és mi is csak olyanok vagyunk mint akkor a római seregek kicsi embere volt a kicsi embereknek itt a hegy szőlőt és bort teremve rajta próbálja erejét
(részlet)
Itt ez a táj, e szűkre méretezett haza, talpad alatt zokogó rög, ősöd sírja. Mint tékozló fiú, ki megtér a szülői házba könyör- és kenyértelen vendégként dajkál, kölykének becéz, cirógat, mesél, orgonaillattal hiteget hazáig. S hívhatnak már tornyos városok, párizsok, csalogathatnak idegen pamlagok és pázsitok, el már nem indulsz soha, hiába csábít a csoda, a számkivetettek daca felel helyetted is: nem, nem soha. Mert ide taszít a sors is a gonosz mostoha, az idegen föld vásott közönye, ide húz vissza az út menti jegenye távolt fürkésző tekintete, megannyi reszketeg sóhaja a tavaszi szélben.
Szomi Pál
Aratódal
A róna hullámzó tenger; csodálni tudja az ember.
Kalászba szökken a nyár is. Nekem szebb, akár a Páris, szülőfalum.
Hozzánk nem jár csókos szellő, folyónk – kiszáradt sellő. Sárga, rejtelmes füzesek, rátok nem lelve keresek, árnyékokat.
Égve hull ránk a nagy meleg –földünk meg tétován remeg, traktor, a dübörgő élet, körülötte zsengve éled acél dalunk.
Erősen, nevetve, szépen
Lengek az aratógépen.
Zúdulva száll el a dalunk, de mi itt örökké maradunk, aratóknak.
Car Evgen
(Szülőfalum II.)
(részlet)
Te magasztos Szent Jakab-templommal te dobronakí híres Jánossal te kisebb-nagyobb pannon házakkal te piros arcú magyar lányokkal
Te őseim több száz éves völgye te gyerekkorom legdrágább gyöngye talán egyetlen nap el nem múlik hogy csak egy kicsit rád ne gondolnék
Pál Péter Varga József
Verseim
Verseimet nem én írom
Gondolataimat sem irányítom
Mondataimat nem én alkotom
Meglátásaimat sem én rajzolom
Bennem a Muravidék dús szépsége díszlik
Verseimben Muravidék nép-kacaja izzik
Verseimben a gyermekek szelíd szíve dobog verseimben a melegség fénye tüzel lobog
Halász Albert
Hazátlan
(részlet)
még egy tőke is lesz itt egy csepp víz is mag s domb én előttük alázattal suttogó hangon alig hallhatón tettekkel mondom el hogy ez az én hazám aki folyton küld de mindig visszavár és ki hazátlan annak hazát ad s nem kér mást csak azt hogy ne feledd el hazádat
E vidék
(óda és vallomás egyaránt)
Hazám az ég, innen látom utam merre kanyarog. Eldöntöttem rég, egy töredéket magamból itt hagyok.
E vidék nem kopár, lábad alatt nem reszket havasi gyopár. Zöld.
E szó mindent elmesél.
Visszahúz majd az erdők színe, ha innen egyszer elmentél. Ha mész, háttal menj az útnak. Megcsodálni képeit a hazai élet-kútnak. Lendva, Feketeér
a Mura folyó mentén zsong fülembe a nyugalom szava.
Értékeink eltiprását nem érdemli ez ódon vár, megért ez már harcot, vihart, török, tatár támadást, de velünk, gyarlókkal dacolva a jövőben is majd kiáll.
Te vagy e szép vidék koronája, a Bánffy nemzetség centruma, kell-e ennél gazdagabb dísz, mint létünk, múltunk szimbóluma?
Kit zavar az egyik, kit a másik, baj tán, ha magyar zászló leng falán, hisz ember embert itt megbecsül, egymás himnuszát dúdolván.
Ki volt előbb és ki a több, e kérdésnek helye nincs, van még egy maroknyi föld, gyere pajtás – ez a kincs.
Kovács Tibor-Ringó
Itt
hagytak engem a bátrak
(részlet)
Elmentek a bátrak idegenbe gazdagnak, Én megmaradtam itthon példának, boldognak. Tanulság e dalban nincsen talán semmi, lehet már nálunk is piros autót venni.
Így látom én
Művelődés(ön)szervezés
Amikor elért hozzám a felkérés, hogy írjak ide egy kötetlen témájú „gondolatmenetet”, szinte magától értetődő volt számomra, hogy vesszőparipámmal, a kultúrával, a művelődéssel foglalkozzam. Ezen belül is két általam gyakran hallott tételmondatról szeretnék értekezni – akár vitaindító jelleggel is.
„Lendván nem történik semmi.”
Véleményem szerint településünk a méreteihez viszonyítva igen gazdag és széles skálán mozgó művelődési élettel rendelkezik. A fent kiemelt „tévhitet” csak egy felsorolással kívánom megcáfolni – a teljesség igénye nélkül: kézműves kiállítások és műhelyfoglalkozások, néptáncfesztiválok, műkedvelők és a képzőművészet óriásai kezei alól kikerülő kiállítások, a komolyzenétől a dzsesszen át a nép- és a szórakoztató zenéig terjedő koncertek, balett, bábszínház, két színházi bérlet, a hazai színházi társulatok előadásai, meseórák, könyvbemutatók, az általam is méltánytalanul mellőzött folyóiratok, és még sorolhatnánk. Nyilván nem várható el, hogy egy specifikus műfajban minden igényünket kielégítsék (például hetente legyen dzsesszkoncert), de a kínálatban szerintem mindenki találhat valami magának valót.
„Nem tudtam az eseményről.”
ket. Fordítóként valóban félelmetes látni, hogy amikor egyegy fordítás kapcsán beleásom magam egy témába, még hónapokkal később is az adott téma reklámjai és tartalmai jelennek meg a képernyőmön.
Javasolhatnánk rendszerszintű megoldásokat. Jó kezdeményezés volt a Lendvai Könyvtár honlapján elérhető KjeKaj/HolMi című lendvai eseménynaptár, amely meglepetésemre még mindig működik, azonban közel sem szerepel benne minden program, de akár a helyi médiától is elvárhatnánk, hogy visszakereshető formában nyújtsanak heti programajánlót. Véleményem szerint azonban mégsem ez a legfontosabb.
Nos, ez már kissé összetettebb kérdés. Az egyre „okosodó” eszközök korában mindinkább arra kell rájönnünk, hogy ezek ahelyett, hogy megnyitnák előttünk a világ kapuit, algoritmusaik révén buborékba zárnak bennünket (milyen találó és az elevenünkbe vágó covidos kifejezés!). Fontos tudatosítanunk, hogy az online lábnyomunk lényegesen hat az elénk tárt tartalmakra. Az eszközeink folyamatosan arra törekszenek, hogy „boldoggá tegyenek” minket, és ezért olyan tartalmakkal traktálnak bennünket, amelyek a keresési előzményeink alapján érdekel(het)nek bennün-
Mi a megoldás? A tudatosság, a közösség ereje és némi ráfordított energia. Egy kedves tanárnőm szava járásával élve: „Ne várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb!”
Ne legyünk restek, és fordítsunk heti 20–30 percet arra, hogy végigböngésszük a kínálatot. Emellett nagyon fontosnak tartom, hogy legyünk mi magunk a saját és a mikrokörnyezetünk művelődésszervezői. Legalább a szűkebb baráti és ismerősi körünkben népszerűsítsük az általunk preferált eseményeket, hiszen sok kicsi sokra megy, és így a különböző emberek különböző ízlése mentén minden bizonnyal színesebb kínálat tárul elénk. A valódi műkritika hiányában fontosnak tartom azt is, hogy legalább kisebb körben értekezzünk az általunk látottakról és hallottakról, hiszen a művészetek célja, hogy reakciót váltsanak ki a közönségükből. Ezzel esetleg felkelthetjük azok érdeklődését is, akik nem voltak ott az adott eseményen. Nem utolsósorban pedig ha csak egy hangyányit is, de az eseményeken való részvételünkkel (valamint a távolmaradásunkkal) is kivehetjük a részünket közösségünk kulturális miliőjének az alakításából.
Összefoglalva: művelődjünk, „művelődtessünk” és lépjünk ki a saját buborékunkból!
Kósa Péter
Minden héten
A szlovéniai magyarok hetilapja
Otto DIX & Salvador DALÍ
der Sammlung Richard H. Mayer, Bamberg in Zusammenarbeit mit den Kunstgalerien Böttingerhaus, D-96030 Bamberg
