Szilágyi József
Tukuljski Racovi II.
Kik is a rácok?
Egy népcsoport titokzatos eredetéről és még élő jelenéről
Szilágyi József
Tukuljski Racovi II. Kik is a rácok? Egy népcsoport titokzatos eredetéről és még élő jelenéről
Szerkesztő és felelős kiadó: Szilágyi József Nyomdai előkészítés, nyomás: PrintPix Nyomda és Grafikai Stúdió Felelős vezető: Szakáll Tamás
Címoldalon látható: Vrlika környéke; vrlikai sírkőrészlet; a Kotori-öböl; Vászin József, Barisin Bernát, Marlyin Simon, Marlyin Antal, Ágics Pál 1913. szeptember 8-án, a tököli búcsú napján
Hátlapon látható: rác imaköny 1875-ből; fiatalasszony rác népviseletben [a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből]; a Bednanics családok régi háza Tökölön; Vukov Jeromosné Milkovics Mária; Tököl látképe; Vukov Istvánné Kudó Mária és dédunokái, Vukov Zorka és Vukov Balázs
Minden jog fenntartva. A mű bármilyen jellegű másolása, sokszorosítása a szerző írásbeli engedélye nélkül tilos.
Ezúton fejezem ki köszönetemet mindazoknak, akik a fényképek összegyűjtésében segítségemre voltak.
ISBN 978-615-00-5468-1 Tököl, 2019
Bevezető
Magyarország területén egykoron – a középkorban, a török időkben, illetve ezt követően is sokáig –a balkáni betelepülők magyarok által adott gyűjtőneveként volt használatban a rác elnevezés. Ez idővel kezdett elmaradni a hivatalos szóhasználatból, és megjelentek helyette a differenciált – szerb, horvát, bunyevác, sokác, bosnyák – megjelölések, azonban a Pest környéki, igen kevert eredetű katolikus délszlávok tekintetében – Tököl, Ercsi, Érd, Perkáta, Törökbálint és Csepel településeken – megmaradt a (katolikus) rác elnevezés. Megjegyzendő, hogy az említett településeken kívül a Kalocsai környéki Dusnokon és Bátyán is rácoknak nevezik magukat az ottani katolikus délszlávok, azonban – egyes, de nagyon fontos származásbeli párhuzamok mellett – több szempontból eltérnek a Pest környéki rácok nyelvi, kulturális jellemzőitől. Régóta vitatott kérdés, hogy a Pest környéki rácok horvátok-e, vagy szerbek, és az is érdekes tény, hogy a rácok nagy része a mai napig külön népcsoportnak tartja magát. A következőkben megkísérlem a számos – elsősorban horvát és szerb – forráson alapuló kutatásaim alapján vázlatosan megvilágítani, hogy álláspontom szerint miből is ered a sajátos rác öntudat, a más, nagyobb délszláv nemzetiségektől eltérő származás, illetve, hogy mégis miért van kapcsolódás mind a horvát, mind a szerb néppel.
2.
Betelepülés
A források alapján kijelenthető tény, hogy a rácok első hulláma már a török időkben is a fentiekben említett Pest környéki településeken élt, míg egyébiránt a hazai délszlávok döntő része a töröktől való felszabadulást követően érkezett az országba. A rác családok betelepüléseinek pontos dátumait illetően nem találtam forrásokat, mindazonáltal az 1620-as évektől egyértelműen feltűnnek a Pest környéki településeken, így Tökölön is. 1656-ban Mato Benlić belgrádi katolikus püspök 176 személyt bérmált meg Tökölön, akik a szentmise során hallott prédikációt értették a források szerint, így kijelenthető, hogy Tököl ekkor már nagyobb számú déli szláv lakossággal rendelkezett.
A rácokkal igen nagy rokonságot mutató bunyevácok történetével foglalkozó Balint Vujkov elmélete szerint az Ercsibe költöző rácok (akiket több forrás bunyevácként említ meg) az 1620-ban induló azon menekülthullám tagjaiból kerültek ki, akik a Boszniához tartozott likai szandzsákból (török katonai területi egység) menekültek el miután felkelésüket leverte a környék török ura, Memibegovics bég. Más források szerint egyébként nemcsak a likai szandzsákból menekülhettek el lakosok nagyobb számban az 1620-as években, hanem a mellette elterülő klisi szandzsákból is, amely területek együtt véve szoros földrajzi egységet alkotnak. Ezen terület lényegileg a Dalmát-hegyhát (Dalmatinska zagora) Trogir, Šibenik és Split felett elterülő részét, valamint a mai nyugat-hercegovinai Livno és Duvno kantonok egyes részeit foglalja magába.
Ezen menekülthullámot még több követte Pest környéke irányába, így feltehetően 1690-ben, illetve kisebb számban az 1700-as évek elején is érkeztek családok különböző területekről a rác településekre, így alakult ki az említett igen kevert eredetű rác lakosság.
A legtöbb forrást az első bevándorlási hullámmal összefüggésben találtam kutatásaim során, így a következőkben – a teljesség igénye nélkül – az erre vonatkozó adatokat, következtetéseket kívánom vázlatosan bemutatni.
3.
A Dalmát-hegyhát lakossága a 15-16. században
Tekintettel arra, hogy az első és álláspontom szerint a legmeghatározóbb beköltözés az említett Dalmáthegyhát vidékéről és környékéről történt a rácok vonatkozásában, így felmerül a kérdés, hogy kik is lakták ezen területeket egykoron.
A késő középkorban Dalmácia, Hercegovina és Bosznia régióiban egy sajátos identitású népelem is jelen volt, amelyet a történelemírás vlach népcsoportként jelöl meg. A vlachok a Balkán őslakosainak számítanak (források szerint az ókori illírek leszármazottai), akik a 13-14. században jelentős számban éltek a mai Görögország és Makedónia egyes területein. Ezen vidékekről a vlachok pásztorkodó életformájuk okán az idők során folyamatosan terjeszkedtek a Nyugat-Balkánon; több hullámban, és egyre nagyobb számban jelentek meg Hercegovinában, továbbá Kotor és Dubrovnik környékén, majd északabbra, egész Dalmáciában és részben az Isztrián, eljutva egészen Boszniáig, amely területeken idővel egyre inkább elszlávosodtak.
Észak-Dalmáciában az 1500-as évek első felében a vlachok fő területei Trogir, Šibenik és a Dinara-hegy között helyezkedtek el, illetve Knin, Vrlika és Sinj városok mellett, továbbá Likában és Krbavában is megjelentek, valamint a Neretva és a Cetina folyók közti délebbi területekre is költöztek. Az 1500-as évek közepére a Dalmát-hegyhát lakossága lényegében vlachokból állt. A vlachokat a török hatóságok gyakorlatilag betagozták katonai egységeikbe, a pásztorkodás melletti feladataikat például az ellenség területének megfigyelése, útellenőrzés és más hasonló teendők jelentették. Az említett vidékeken élt vlach népcsoportok többféle területről érkezett, eltérő jellemzőkkel bíró közösségekből tevődtek össze, és mivel – a még említésre kerülő rendelkezések ellenére – lassanként keveredtek mind a horvátokkal, mind a szerbekkel, így voltak katolikusok, illetve pravoszlávok is közöttük. Mindezekre tekintettel elmondható, hogy nem alkottak egy homogén népet, igen színes kulturális jellemzőkkel bírtak.
Érdekességképpen megjegyzendő, hogy már a vlach népcsoport elnevezése sem volt egységes. Így példaként említhető, hogy a 15. századtól a Velencei Köztársaság dokumentumaiban morláknak ( morlacco ) nevezték a hegyi (elsősorban dalmát-hegyháti) vlach pásztorlakosságot, vallási hovatartozástól függetlenül. A morlák elnevezés gyakorlatilag tehát a vlach szó egyik szinonimája volt. A morlák elnevezés történeti forrásokban való nyomon követése igen sok értékes információval szolgál a rácok történetét illetően is. Így például egy, az 1600-as évek elejéről származó forrás szerint a šibeniki kenéz (közösségi vezető) a korabeli szenátusban azt jelentette, miszerint kétezer morlák „ház” települt át a Duna menti területekre, hogy megszabaduljanak a török elnyomástól, terhektől. Ezen átköltözés időben egybeesik a szegedi szandzsákban megjelenő délszláv telepesek felbukkanásával, így joggal feltételezhető a párhuzam, azaz az említett vidékeken élt, kisebb-nagyobb mértékben elszlávosodott vlachok magyar területeken való megjelenése. A Velencei Köztársaság egyes dokumentumaiban – hasonlóan az előzőekhez – 1626-ban az szerepel, hogy tízezer család költözött el az említett, Duna menti irányba. Más kutatások szerint is 1620-1624 között mintegy tízezer lakos vándorolt el a klisi szandzsákból, Közép-Dalmáciából és Nyugat-Boszniából főleg a Duna menti vidékekre. Ennek okaként a források a klisi és krčki szandzsákban történt török elleni lázadásokat jelölték meg, ahogyan erre már Balint Vujkov elmélete kapcsán a fentiekben utaltam. Egyes kutatók szerint ez a költözés egy szervezett áttelepítés volt, így torolták meg a törökök a felkeléseket.
4.
Vlachok a Dunántúlon és Dél-Magyarországon
A vlach eredetű, de már erős délszláv hatásnak kitett népelemek tehát Magyarországon is megjelentek, akiket a törökök itt is nagyészt katonai szolgálatba állítottak; egyik központjuk Simontornya volt. A 17. század közepén Tolna és Fejér megyében nagyobb szórványokban – az erre utaló források alapján főként görögkeleti vallású – vlach népesség élt. Ezen lakosság számottevő arányát jól mutatja, hogy a vallási élet gondozására a Szekszárd melletti Grábócon egy görögkeleti monostort is alapítottak, amelyet a már említett Cetina folyó közelében álló Dragović kolostor szerzetesei kezdtek el működtetni az 1500-as évek második felében.
Fontos, hogy a pravoszláv vallásúak mellett katolikus balkáni menekültek magyarországi megjelenéséről is tudósítanak a források. Így például bizonyos Šimun Matković pap 1622-ben kérte a Szentszéket, hogy jóváhagyást kapjon a kalocsai érsekség területén a „Bunievzi“ – tehát bunyevác – plébánia működtetése vonatkozásában.
5.
Vlach eredetű délszlávok a Duna mentén, illetve Pest-Buda környékén
Érdekes – és talán nem véletlen – egybeesés, hogy a már említett Simontornya várának ura Hamzsa bég volt, aki Érden palánkvárat építtetett. Logikusnak tűnik, hogy a palánkvár fegyverforgatói már meglévő csapataiból közül kerültek ki, így Simontornya vlach eredetű katonái közül kerülhettek Érdre is. Az, hogy a simontornyai vlachok közül a Duna mentén északibb településekre is kerültek, nemcsak egyszerű feltételezés. Az egykoron szintén török palánkvárral rendelkező Adony 1696-os összeírásában több esetben is szerepel a „Simontornai” vezetéknév, amely nagy valószínűséggel arra utalhat, hogy Simontornyáról katonáskodó vlachok kerültek Adonyba. Ugyanez a tény rögzíthető például Rácalmás esetében is: az 1715-ös, illetve 1720-as országos összeírás szerint rácalmási lakos volt többek között Simontornyai Farkas.
Ugyancsak török palánkvár volt Ercsiben is, ahol az 1641-ben végzett összeírás rác nevei a következők voltak:
„Rác Farkas, Dabó Wayn, Wein, Bogdán, Radivay, Giurka, Lukácz, Jován, Ravaszel, Giurgáni Svetkó, Radváni, Pap háza [mármint a benne lakó], Niereghjártó Miháli, Fejérbajuszos Miklós, Szalojoves, Öcsöpán, Vukota, Milnoilancur, Milossa, Wuckó, Goykó, Markó, Pejo alias Péter, Jovica, Miodrágh, Luza, Kosztalni, Radu, Rábaköz folyás palánk mellett [lakó] Nimkó, Milum, Sladove Mihály, Péter Kaszap, Száva Guilka, Vukoda basa, Sánta Jankó, Gruica, Prikovicz, Stoian.” A forrás szerint az utóbbi nyolc személy a helyi várban zsoldoskodott.
A következő fontos forrás Kudó József (1885-1967) tököli származású rác plébános családi krónikája, amely szerint Tökölre települt első őse már 27 katolikus rác – ahogyan írásában fogalmaz: „régi” –családot talált a településen 1690-ben. A krónikában szereplő – és az alábbiakban feltüntetett – 1693-as névsorban tehát azon rác családfők neveit láthatjuk, akik nagyon nagy valószínűséggel már a török uralom alatt is Tökölön éltek: Fekete Mihály, Szerezlics Mátyás, Sárics János, Sárics Miklós, Sárics Márton, Farkas Mihály, Farkas Illés, Milkovics Márk, Radnics Miklós, Radnics Ilia, Radnics Antal, Radnics Mihály, Radnics Miklós, Sztankó Bogdán, Sztankó Andre, Sztankó Gyuró, Sztankó Mátyás, Sztankó Márk, Sztankó Mihál, Sztankó Miklós, Molnár András, Kovács Gergely, Kovács Fülöp, Kovács Ferenc, Gnyálics János bíró, Marics Bogdán, Rozgics Márton.
6.
A legrégebbi tököli rác vezetéknevek lehetséges őshazája
A fenti névsorban szereplő rác vezetéknevek kapcsán részletes kutatásokat végeztem, amelyek eredményeképpen elmondható, hogy pontosan azon dalmát vidékekhez kapcsolódó forrásokban bukkannak fel nagy számban – noha viszonylag ritka neveknek számítanak –, ahonnan a vlach gyökerű elszlávosodott lakosság elindult többek között Magyarország felé. Ebben a fejezetben a legrégebbi tököli rác vezetékneveknek régi dokumentumokban való konkrét felbukkanásaiból sorolok fel néhányat az azokhoz kapcsolódó területek megjelölésével.
Radnić – Radnics
A Tökölön is élő Radnić (Radnics) vezetéknév kapcsán talált forrás szerint a bizonyos Sitnica nevű településen lakó Radić Radnić 1535-ben a település területének bérlőjeként szerepel egy hivatalos iratban. Sitnica tekintetében 1555-ben vlach katunár (a vlach közösségben élt háztartások vezetője) volt Radovan Radnić fia, Radoslav Radnić; testvérei voltak: Vukašin és Rajko Radnić. Sitnica a mai Horvátország Split-Dalmácia megyéjében fekvő Sitno Gornje i Sitno Donje települések helyén volt található, első alkalommal Sitno néven 1549-ben említődik.
A szóban forgó vezetéknév további felbukkanásának egyes példái:
• 1603: Radoje Radnić vlach kenéz (közösségi vezető) – Sitno település
• 1605: Šimun és Radoje Radnić – Sitno település
• 1605: Luka Radnić, fia Jakov, valamint Jerko Radnić – Sitno településről származók, lakhelyük Zmina (már nem létező települési egység, szintén a mai Horvátország Split-Dalmácia megyéjében található Muć járásban fekvő terület)
• 1609: Radoj Radnić, Luka Radnić, illetve fiai, Petar és Vid – Sitno településről származók, Cetina lakói
• 1611: Radoje, Jerko és Toma Radnić fivérek – Sitnoból származók, Cetina lakói.
A Radnić családnév az említett, de már nem létező Zmina település plébániájának 1684 előtti anyakönyveiben is szerepel, majd néhány évvel később a dalmáciai város, Šibenik környékén is felbukkan.
A šibeniki forrásokban egyébiránt több esetben is megjelenik ezen név mellett a morlák, illetve a vlach megjelölés. Példaként említhető az a dokumentum, amely szerint a Velencei Köztársaság hatóságai a morlák Grga Radnićot és családját a Dalmát-hegyhátról Šibenik környékére telepítették az 1680-as években.
(A híres, 1636-ban született boszniai ferences vezető, Mijo Radnić kapcsán is megjegyzik a források, hogy ősei Split környékéről vándoroltak a boszniai Olovoba, ahonnan aztán Magyarországra, Kalocsára menekültek az 1600-as évek elején.)
Milković – Milkovics
A Milković név első írásos említését 1579-ből találtam a már említett horvátországi Split-Dalmácia megye területéről, amikor is egy bizonyos Mitlo nevű településről Trogir város környékére költözött a forrásokban morláknak feltüntetett Ivan Milković és családja.
Ezen vezetéknév 1692 körül Vrlika (Horvátország) környékén is feljegyzésre került (Cvitko Milković), de a szintén horvátországi Sinj környékén is ismert volt a források szerint. Több harambasa (katonai csapat vezére) is kikerült a török uralom alatt a Milković nemzetségekből, a források szerint például Šimun és Božo Milković.
A török időkben a klisi szandzsák (katonai közigazgatási egység) területén létezett egy Kamičak nevű
település (a mai Horvátország Šibenik-Knin megyéjében, amely a már említett Split-Dalmácia megye szomszédságában található), amelynek 1585-ös összeírása szerint ezen falu hét háztartással bírt, köztük az egyik háztulajdonos Nikola, egy bizonyos Milković fia volt.
A szóban forgó vezetéknév további előfordulásaira példa:
• 1592: Matej Milković – a šibeniki keresztelési anyakönyvek szerint Drniš településről (ma: Šibenik-Knin megye, Horvátország) származott
• 1606: Petar Milković – Vojihnić település (ma: Vojnić Sinjski – Split-Dalmácia megye, Horvátország), ahol kifejezetten feltüntették a morlák jelzőt a Milković nevű lakosok neve mellett
• 1648: a morlák harambasa, katonai vezér, bizonyos Martin Milković a Velencei Köztársaság képviselői részére Zadar városában beszámolót tartott egy ütközet körülményeiről.
Rozgić – Rozgics
A már említett zminai plébánia kereszteltjei sorában az 1679-1686 közötti időszakban megtalálható volt egy bizonyos Andrija Rozgić neve.
Marić – Marics
Szintén a zminai plébánián 1679-1686 között megkereszteltek jegyzékében szerepelt a Marić vezetéknév is.
Šarić – Sárics
Ugyancsak a zminai plébánia keresztelési dokumentumaiban nagy számban jelent meg ezen vezetéknév is.
Az előzőekkel összefüggésben lényeges összefoglalóan megjegyezni, miszerint a fentiekben említett területekhez kapcsolódó korabeli dokumentumokban ugyan több mai rác vezetéknév kapcsán szerepel a vlach megjelölés, azonban a nemcsak ezen területekről Magyarországra bevándoroltakból kialakult rác népcsoport ma már természetesen nem tekinthető vlachnak. Mindazonáltal – a vonatkozó forrásokra támaszkodó – álláspontom szerint a rácok tehát olyan délszláv népcsoportként határozhatók meg, amelyben igen jelentős vlach hatások fedezhetők fel mind az eredetet, mind pedig a kulturális jellemzőket tekintve, ahogyan erre még a következőkben is kitérek. 7.
Egyéb rác vezetéknevek az említett őshaza területén
Az előzőekben szerepeltetett, Kudó József által is felsorolt legrégebbi tököli rác családnevek őshazájához kapcsolódó dokumentumokban – nyilvánvalóan nem véletlenül – további Pest környéki rác vezetékneveket is találtam, nevezetesen az alábbiakat.
Šarac/Šarčević – Sárácz:
1612-ben bizonyos Matej Šarac a már említett, vlachok lakta Vojihnić település lakója volt. Az 1709ben készült, a Dalmát-hegyhát egyes vidékeit érintő birtokösszeírás szerint Filipović falunak (Šibeniktől északra, Drniš környékén) 10 háztartása volt 79 lakossal, közéjük tartozott Tomo Šarčević családja.
Kudozović – Kudó:
Ezen vezetéknév a Horvátország Split-Dalmácia megyéjében található Muć járás, valamint Vrlika település környéke, illetve a Cetina folyó mente (Horvátország) vonatkozásában volt megtalálható több forrásban.
Benković – Benkovics:
1627-ben bizonyos Bilov Benković neve jelenik meg az egykori Hotiblić településen (Drniš környéke, Šibenik-Knin megye, Horvátország).
Tokić – Tokics:
1591-ben említést tesznek a források Jakov Tokićról, 1633-ban pedig Matej és Božiljko Tokićról egy akkoriban Popović névvel illetett település kapcsán (Šibenik és Zadar között).
Banović – Bánovics:
Az 1632 körüli időszakból származó šibeniki dokumentumokban szerepel egy bizonyos Juraj Banović.
Burilović – Burlovics:
A már többször említett zminai plébánián 1679-1686 között megkereszteltek névsorában is gyakran megtalálható volt ezen vezetéknév (pl.: Kata, Josip, Martin, Ana, Nikola, Ivanka, Orsula Burilović). Emellett más forrás szerint Visoka településen is létezett ezen családnév (Bartul Burilović).
Bilić – Bilics:
Ugyancsak a zminai plébánia kereszteltjei között a már említett időszakban gyakran szerepelt ezen családnév is (pl.: Nikola, Pavo, Ivanka Bilić).
Šešić – Sésics:
1711-ben Brštanovo (Split-Dalmácia megye, Horvátország) településen mutatható ki az igen ritkának mondható Šešić vezetéknév (pl.: Ivan és Vid Šešić).
Antunović – Antunovics:
Umiljenović településen (ma: Umljanović, Drniš környéke, Šibenik-Knin megye, Horvátország) 1596ban megjelenik egy bizonyos Miloš Antunović neve.
Milosavić – Miloszavics:
Ugyancsak az előzőekben említett Umiljenović település 1592-es keresztelési anyakönyvében szerepel Margarita Milosavić neve; továbbá 1641-ben házasságot kötött bizonyos Vuleta lánya, Katarina Milosavić.
Az előzőekben megpróbáltam vázlatosan megvilágítani, hogy mely területekhez kapcsolhatók egyes rác családnevek őshazája. Ahogyan azt már a korábbi tanulmányaimban is kifejtettem, a tököli rác népcsoport több hullámban, tehát Dalmáciából (Dalmát-hegyhát), továbbá Hercegovinából, Boszniából, Montenegróból, Szerémségből, illetve Szlavóniából érkezett családokból alakult ki. Ezen kutatási
eredmények elsősorban külső forrásokból nyertek megállapítást, mivel maguk a tököli rácok között nem maradt fenn közösségi írásos emlék az őshazának számító pontos településekről. Egy általános leírás 1864-ből maradt meg, amikor is Tököl község elöljáróságának egy nyilatkozata szerint a település „Népesittetett (Boszniából) Dalmaczciából ʽ s Szerbiából”. Ezen kívül egy 1958-as, Vinko Žganec zágrábi zenetudós által készített hanganyagon a tököli Radnics Simon (született: 1892., szülei Radnics Simon és Radnics Simonné Radnics Katalin) elmondja, hogy a tengerhez közeli vidékekről (szó szerint: primorje – tengermellék) jöttek az ősei – amely állítás egyébiránt egybevág a korábban leírtakkal.
Ezzel összefüggésben elmondható, miszerint az írásos dokumentumoktól függetlenül az egyes családokban sem maradt meg mára arról információ, hogy pontosan melyik településről is érkeztek őseik; ez alól csak kettő kivételt ismerek. A Plausin (Plavsin) családnév kapcsán megemlítendő, miszerint 1958-ban egy tököli asszony, bizonyos Plavsin Matija (született 1907-ben) egy adatközlés során azt nyilatkozta, hogy családja egykoron a szerbiai Palánkáról költözött Tökölre. Ezen túlmenően egy tököli adatközlő velem osztotta meg azon családi legendáját, miszerint felmenőinek egy ága Pozsegáról költözött Tökölre.
Végezetül itt tartom fontosnak megemlíteni, hogy jelen kiadvány megjelenésének évében helyszíni kutatásokat végeztem a Dalmát-hegyhát térségében és ennek kapcsán kiemelném, miszerint a horvátországi Vrlikában és környékén arányaiban jelenleg is nagyon nagy egyezőséget mutatnak a vezetéknevek a rác családnevekkel (pl.: Radnić, Milković, Romić, Grgić, Vuletić, Barisić, Kuduz, Gavran, stb.).
8.
További rác vezetéknevek
Tökölön az előzőeken túlmenően a következő délszláv eredetű vezetéknevek találhatók meg az anyakönyvekben (ezen kívül léteznek magyar eredetű, de rác családokat jelentő vezetéknevek is, pl.: Farkas, Szilágyi):
Adamov, Andrasics, Ágics, Ásin, Áshin, Áschin, Áslim, Bacskaics, Bakudity, Balakovics, Barics, Barisin, Bednanics, Benczetics, Bilisics, Bobin, Bogics, Bogin, Bogdán, Bosnyák, Bronzics, Bundics, Csákics, Cseperkáló, Csernovics, Csernovljev, Csetikó, Csoban, Csobanovics, Csurefics, Csvórics, Danielovics, Dirgics, Domanics, Dragovics, Gergics, Gergin, Glavolics, Gubica, Gnyálin, Gyonlin, Gyukó, Gyurics, Gyurin, Horváth, Ibrahimovics (Ábrahámovics), Istvánov, Jaksics, Jerko, Jokán, Joszkin, Jugovics, Kapulics, Karlics, Kasics, Kovácsevics, Krémó, Krisztinkovics, Kurán, Kurják, Laczkovics, Laganovics, Lakics, Lipovics, Lucsicza, Magyarics, Marelin, Marelyin, Marianov, Markity, Marlin, Marlyin, Martinov, Mlinar, Mujics, Novákovics, Oravecz, Osza, Osztojics, Palkovics, Pankovics, Pastir, Pavkov, Pesuth, Plausin, Plavsin, Pontyusák, Potoczky, Rábovics, Radics, Radovics, Surnyák, Szávics, Szerezlics, Szimics, Szitár, Szivcsevics, Szjezsics, Sztankovics, Sztrilics, Tádics, Terzics, Tomasevics, Tomin, Tuczakovics, Vajkovics, Vászin, Víg Milkovics, Vlach, Vodenicsár, Volárovics, Vucsics, Vukov, Zsivnovszki, Zsganyár, Zsurics.
A tököli rácok körében az alábbi vezetéknevek is éltek, illetve részben élnek, és amelyek az idők során a környékbeli településekről, valamint távolabbi vidékekről történő átköltözés révén jelentek meg: - ercsi vezetéknevek: Árkocsevics, Baczakó, Bánovics, Bilics, Bulath, Buró, Csicskó, Csvárics, Dzsaja, Gabelics, Horák, Jerebicza, Krizsán, Krizsánovics, Lokics, Losics, Milassin, Polyák, Sokácz, Vajdics, Verlics, Versics, Vuleta; - érdi vezetéknevek: Antunovics, Barulity, Bifkovics, Csibrák, Csicsics, Drábik, Gávrán, Grozdics, Gvozdics, Gyurcsek, Hajduk, Ivanov, Jovicza, Kávrán, Kervárics, Kokics, Romics, Slimó, Szentivánszky, Sztoics, Tokics;
- csepeli vezetéknevek: Bogomoljics, Malaczkó, Versics, Zorinácz; - törökbálinti vezetéknevek: Buzadics, Csurcsia, Gvozdánovics, Miksics; - perkátai vezetéknevek: Nikolicza, Sibics, Vatraly; - százhalombattai katolikus rác vezetéknevek: Gajárszky, Szegedinácz; - szentendrei dalmát vezetéknév: Benkovics; - szentendrei szerb vezetéknév: Vucskovics; - bácskai bunyevác vezetéknév: Bijuklity; - szlavóniai sokác vezetéknév: Muravics.
A vezetéknevekkel összefüggésben érdekes lehet annak megemlítése, miszerint a vonatkozó tudományos leírások a Palikuća és a Žurić neveket egyértelműen vlachként, illetve morlákként határozzák meg; előbbi Érden is megtalálható volt (Palikutya), utóbbi pedig tököli rác vezetéknév (Zsurity/Zsurics) volt valaha, mára ezen nevek kihaltak. Ennek kapcsán megjegyzést érdemel, hogy Tököl esetében a vlach hatás egyértelműbben is kimutatható, ha a vezetéknevekről beszélünk. Az 1715-ös országos összeírás Tökölre vonatkozó részében szerepel Vlach Stanisa neve. Ez igencsak jól kifejezi, hogy ebben az időben Tököl egyes lakói vonatkozásában még élt a vlach megjelölés. Érdekes, hogy 1720-ban feltételezhetően ugyanezen tököli adófizető Stanislaus Racz néven szerepel: tehát a vlach és rác megjelölések szinonimák voltak ekkoriban. Ezt bizonyítja több forrás azon utalása is, miszerint a török időkben Budán élő vlachokat rácoknak is nevezték, akiknek egy része ekkoriban vált úgynevezett uniátussá, azaz elhagyva a pravoszláv vallást elismerték a pápa fennhatóságát. Egyik legkiemelkedőbb vallási vezetőjük Ivan Gabelić (1666-1703) volt (akinek vezetékneve, ahogyan említésre került, a későbbiekben felbukkan a Pest környéki rácok körében is). Vlach eredetre utaló vezetéknév a Pest környéki rácok tekintetében egyébiránt 1771-ből Perkátán is felbukkan, ahol egy összeírás tartalmazza a Karavlah (=fekete vlach) családnevet, amely az 1800-as évek elején megjelenik az adonyi pravoszlávok között is.
9.
Néhány néprajzi vetület
Igen érdekes kérdéseket vet fel, hogy Tökölön egészen a 20. század elejéig élt azon keresztnévadási gyakorlat, miszerint esetenként a gyermekeknek olyan rác keresztnevet adtak, amelyet – mivel az nem volt keresztény gyökerű – az anyakönyvekbe nem kívántak bejegyezni az egyház helyi képviselői. Ilyenkor volt egy egyházilag elfogadott hivatalos keresztnév a vonatkozó dokumentumokban – amelyet senki sem használt a közösségben a hétköznapi kommunikáció során – és volt egy olyan keresztnév, amelyen valójában szólították az adott személyt.
Erre éppen a már említett Radnics család esetében találjuk a leggyakoribb példát, ahol is az ősi szláv Milos nevet évszázadokon át használták, azonban a közösség által Milosként hívott személyek hivatalosan más nevekre lettek anyakönyvezve, pl.: Miklós, Dömötör, stb. Ugyancsak a Radnics család vonatkozásában említeném meg érdekességképpen, hogy az előzőekben a tengermelléki eredet kapcsán már hivatkozott Radnics Simon mind a saját keresztnevét, mind pedig édesapja keresztnevét a „Szímó” kiejtéssel mondta a vele készített hangfelvételen, ami egyébként a pravoszlávoknál szokás.
Emellett Tökölön a férfiak tekintetében – további példákat hozva – a Jován, Mitár, Vazil, Ángyelkó, Sztánkó, Damján nevek is ismertek voltak; a női nevek tekintetében a Jovánka, Perszida, Jelena, Natália, Pelágia keresztneveket is használták, még ha ezeket az anyakönyvekben nem is lehet minden esetben fellelni, de egyéb dokumentumok, a sírkövek és a szájhagyomány átörökítették őket. Ezen gyakorlat egyrészt azon vlach tradícióhoz köthető, hogy a katolikusok is igen ragaszkodtak az ősi szláv nevekhez, másrészt a pravoszlávoknál pedig mindig is jellemzőbb volt a népi (nem keresztény) nevek használata, tehát nem kizárt, hogy a katolikus rácok ősei között lehettek pravoszláv vallásúak is,
még ha éppenséggel nem is feltétlenül tartoztak a szerbek körébe. Ugyancsak érdekes tények fedezhetők fel a tököli rácok egykori ragadványnév-adási szokásait tanulmányozva. Kutatók szerint például a Herak tipikus vlach keresztnévnek számított valaha. Ez a név érdekes a tököli rácok vonatkozásában is, mivel a Milkovics családok egyik ágának „Herkusz” volt a ragadványneve, amely nagy valószínűséggel a szóban forgó Herak név becézett formájából alakulhatott ki. Emellett megemlítendő, hogy a kutatások alapján a Bokan szintén vlach név, amely – nyilvánvalóan egykori keresztnévből eredő – ragadványnévként a mai napig is ismert Tökölön a rác lakosság körében. (Itt említeném meg egyébiránt a nyelvjárási vetületet is érintve, hogy a Pest-Buda környéki rácok esetében a dalmát-hegyháti dialektus hatása nagymértékben kimutatható a vonatkozó szakirodalom szerint.)
A szokásvilág kapcsán mindenképpen utalnom kell a tököli rácok egykori lakodalmi áldására, amely főként Dél-Dalmáciára és Montenegróra volt még jellemző.
A néprajz területén kiemelkedő horvátországi szaktekintélynek számító Milana Černelić foglalkozott elsőként részletesen a szóban forgó lakodalmi áldással, amely keretében a menyasszony szülei – szimbolikusan – megáldják a párt. Nevezett néprajzkutató vizsgálatai arra mutattak rá, hogy az említett szokás lényegi, illetve hasonló elemei ugyan több vidéken fellelhetők voltak az egykori Jugoszlávia tengerparti területein, azonban ezek közül kiemelte Dél-Dalmáciát (Dubrovnik környékét), valamint a Crna Gora (Montenegró) partvidékén elhelyezkedő Kotori-öblöt (Boka Kotorska), amely területekre rendkívül jellemzők voltak a szóban forgó lakodalmi szokás legsajátosabb mozzanatai. A források szerint ezeken a területeken is egykoron jelentős arányú vlach lakosság élt, amely aztán – ahogy arra már utaltam – nagy számban vándorolt tovább mind a tengermelléki területeken, végig Dalmáciában az Isztriáig, mind pedig Hercegovina, illetve Bosznia irányába, és amely népcsoportnak egyik sajátos szokása lehetett a szóban forgó lakodalmi áldás.
Szintén érdekes tény, hogy a Közép-Dalmáciához tartozó Kornati szigetvilág Murter nevű szigetén ugyanazt a lakodalmi dalt énekelték valaha a menyasszony kikérésekor, illetve a násznép ezt követő elindulásakor, mint Ercsiben, Érden, továbbá Tökölön. Ezen sziget és környéke lakosságának eredete kapcsán a források megemlítik, hogy a török időkben vándoroltak ide a Split feletti Dalmát-hegyhát vidékéről. Ezt figyelembe véve újabb párhuzamot láthatunk a rác telepesek, illetve a szóban forgó dalmát területeken maradt vlach lakosság között.
Ugyancsak lakodalmi szokás volt, hogy az újdonsült rác menyecske Tökölön házról házra járt, hogy csókkal illesse az ott lakókat, amelyért pénz kapott ajándékba. Ezen szokás párhuzamait Milana Černelić megtalálta egyebek mellett a hercegovinai Tomislavgrad környékén, valamint a dalmát-hegyháti morlákok/vlachok körében. (Itt jegyezném meg, hogy például a rácok lakta Dusnokon is csókkal illette a násznép tagjait a menyasszony, így ezen szokásnál például felvethető, hogy a Kalocsa környéki rácok, illetve a Pest környéki rácok a közös dalmát/vlach gyökerek okán is kapcsolódhatnak.)
Jelen kiadványban nem térek ki a rác identitástudat részletes elemzésére, azonban néhány tényt és következtetést mégis szükségesnek tartok rögzíteni. A tököli rácok nagy része ma sem sorolja magát egyértelműen a horvátok, vagy a szerbek közé, hanem egyszerűen rácnak tartja magát, noha ilyen nemzetiség jogilag sehol nem létezik. Ezen „különálló” tudattal összefüggésben – és ennek egyik esetleges történelmi magyarázatául – csupán két forrásra szeretnék utalni, figyelembe véve az említett ősi vlach gyökereket is.
Milutin, szerb király (1282-1321) által kiadott törvények kifejezetten tiltották, hogy szerb és vlach házasodjon; megkülönböztetve így a két népcsoportot. Horvátország és Dalmácia bánja, Ivan Frankopan 1436. március 18-án a Klis és Sinj környéki vlachok számára kiadott egy statútumot, amelyben külön státuszt helyezett kilátásba. Ezen statútum megkülönbözteti a vlachokat a horvátoktól és szerbektől.
Megjegyzendő, hogy az idők során ez a fajta különválasztás teljesen megszűnt, a vlachok a dalmát őshazában lassanként mind a horvátokkal, mind pedig a szerbekkel keveredtek, a török miatti elvándorlást követő évszázadok folyamán pedig a szóban forgó területeken maradt vlach őslakosság teljesen beleolvadt az őt körülvevő délszláv népekbe: saját identitástudat hiányában a katolikus vallásúak a horvátok közé, a pravoszlávok pedig a szerbek közé integrálódtak. Érdekes tény, hogy ez az integrálódás a rácok esetében még több száz év elteltével sem zajlott le teljes mértékben. Noha az 1600-as évek végétől bizonyítottan katolikusnak mondható Pest környéki rác közösségek a vallás okán a horvát nemzettel kerültek párhuzamba, addig egyes szokásokban (pl.: a környékbeli szerb települések, illetve a Duna menti kapcsolatok Szerbiával összekötést jelentő hatása által is befolyásolt zenei tradíciók) a szerbekkel rokoníthatók inkább. A rácok nagy részének különállást hangsúlyozó tudata mellett tehát él egyfajta többes kötődés is a délszláv népek felé, úgy, hogy közben az asszimiláció okán – ahogyan ez még említésre kerül – hivatalos fórumokon emberemlékezet óta a rácok többsége magyarként határozza meg magát. 10.
A rácok legújabb kori jellemzőinek vázlata
Az előző fejezetekben a tököli rácok legkorábbi történeti korszakával foglalkoztam összefoglaló formában. Az alábbiakban megpróbálom felvillantani, hogy majd négyszáz év elteltével miként is jellemezhető a tököli rácok (leszármazóik) közössége, hogy az utókornak ne csak az „ősi” időkről legyen információja, hanem nagyon röviden betekintést lehessen nyerni a rácoknak a jelen kiadvány írásakor fennálló életébe is, felvillantva magyarázatul néhány történelmi előzményt is.
Az 1800-as évek végétől a tököli rácok körében is lezajlott az úgynevezett „paraszti polgárosodás”. Ezen társadalmi folyamat keretében a parasztság tekintetében a 19. századtól kezdődően eltűntek a középkori elemeket magában foglaló életmódbeli és kulturális jellemzők, és ezek helyét a modernizálódó világ szemléletmódja és eszközrendszere foglalta el. A szóban forgó jelenség természetesen hatással volt a tököli rácokra is. A főváros közelsége, a környékbeli iparosodás (gyárak megjelenése, kiépített vasútvonal) igen erőteljesen éreztette hatását Tökölön is, megjelentek azon folyamatok, amelyek az évszázados tradicionális közösségi mechanizmusokat elkezdték bomlasztani. Az 1930-as évektől kezdve egyre több család tagja kezdett el dolgozni valamely környékbeli ipari üzemben, vagy valamely budapesti közhivatalban, és a tehetősebb rác családok gyermekei megjelentek a főváros felsőoktatási intézményeinek padjaiban is. Az említett folyamat azonban óhatatlanul hozzájárult ahhoz is, hogy a falutól elszakadt egyének már egyre kevésbé érezték magukat az adott közösséghez tartozónak, amely jelenség a közösség hanyatlását is megindította. Ugyan a II. világháborút követően a rácok tradicionális alapokon nyugvó életmódja, szokásvilága jelentősen megváltozott, azonban az 1960-as, ’70-es és ’80-as években még pezsgő közösségi élet jellemezte a települést és ennek keretében a népi kultúra felélesztése, a vallási hagyományok őrzése, valamint a családi, rokoni kötelékek ápolása tekintetében Tököl kiemelkedő volt. Példaként említhetők a folklór terén az országos szinten ismertté vált néptánccsoport és zenekar, a családi kötelékeket jól kifejező két-három-négyszáz fős lakodalmak, nem megfeledkezve arról sem, hogy egy-egy nagyobb egyházi ünnep (pl.: Úrnapi körmenet) közel másfélezer embert is meg tudott mozgatni.
Mindezekből mára, a 2000-es évek elejére leginkább csak a néptánc és népzene világa maradt fenn, ahogy az még említésre kerül, valamint a családi és baráti körben megrendezett ünnepek, programok, és esetenként néhány rác vonatkozású közösségi rendezvény. A tököli rác közösség legújabb kori létszámával kapcsolatosan a következőket tartom szükségesnek megemlíteni. 1969-ben becsült adat alapján 2980 főt tett ki a tököli rác közösség. A későbbiekben, az 1990-es évektől egyre nehezebb képet kapni a létszámról. Egyrészt ugyanis – már az 1800 körül több ízben kimutatható, később aztán egyre nagyobb arányú – vegyes házasságok okán nehéz meghatározni,
hogy ki is a rác (az 1990-es évektől kezdve már nem is született olyan tököli, ahol mindkét szülői ágon csak rácok találhatók), másrészt a kisebbségjogi szabályozás okán rác kategóriát nem lehetett és nem lehet megjelölni a népszámlálási adatlapokon. A tököli rácok a kiforratlan identitástudat, a vegyes eredet és származás, majd az asszimiláció hatására emberemlékezet óta túlnyomó többségben magyarnak nyilvánították magukat hivatalos szinten, és csak leginkább kulturálisan élik meg balkáni származásukat. (A 2011-es népszámláláson egyébként 226-an vallották magukat horvátnak és 120-an szerbnek.)
Ugyan a településen a rácok megjelenésétől kezdve egészen az 1940-es évekig a rác nyelv volt a meghatározó, ám jelen kiadvány írásakor Tökölön már harminc fő alá esett azok száma, akik még folyékonyan beszélnek rácul, és ezen személyek is elsősorban az idős korosztályokba tartoznak, így kijelenthető, hogy néhány éven belül a tököli rác dialektus kihal a beszélt formából.
Ezzel részben összefügg, hogy az egyházi élet tekintetében is visszaszorult a rác nyelv, és hagyományvilág. Rác énekes misére/igeliturgiára szombat esténként, illetve nagyobb ünnepeken kerül sor; ezeken a szinte csak idősebb tagokból álló Rác Egyházi Kórus énekel Nagy Béláné Neidek Teréz vezetésével. Itt jegyzendő meg, hogy az egykori erős rác közösségi szemléletet manapság még talán a temetéseken lehet a legszembetűnőbben felfedezni, amelyeken a település lakossága nagyon nagy számban kíséri el utolsó útjára az elhunytakat, fenntartva a rácok nagyfokú temetői kultuszát, ideértve a rác énekeket, illetve esetenként a tamburazenét és harmonikaszót is.
Kiemelendő, hogy igen sok rác, illetve rác felmenőkkel rendelkező személy ápolja helyi szinten a balkáni folklórt. Ez zömében már nem autentikus rác zenei, illetve tánchagyományokat foglal magába, hanem elsősorban a volt Jugoszlávia néptánc és népzenei világához való kapcsolódást jelent. Kiemelendő e tekintetben a Halász László vezette Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes, Kolo zenekar és Rác Férfikórus. Ugyancsak fontos szerepet tölt be a rácok kulturális életében a Komsije Népdalkör (vezetője: Tornyossy László), a fiatalokból álló Ledina zenekar (vezetője: Libor Lajos), illetve a korábban több alkalommal fellépő, szintén fiatalabb zenészek által alkotott Prekovac együttes (vezetői: Ágics Péter és Ágics István). Emellett számos tököli zenész is műveli kisebb-nagyobb mértékben a balkáni műfajt; továbbá elmondható, hogy nagyon sok tököli számára igen kedveltek a szerb, bosnyák, horvát, makedón dallamok, ezért nem csoda, ha még manapság is a település legnagyobb rendezvénye az éves Rác bál.
Ugyancsak a hagyományápolás érdekében jelen kiadvány készítője korábban már hét könyvet jelentetett meg a tököli (illetve környékbeli) rácok eredete, szokásvilága kapcsán. Ennek hatására – a rác gyökerek kutatása céljából – aztán 2016-ban Bosznia-Hercegovinába csoportos kirándulás is szerveződött. 2017-ben életre hívtam az interneten egy közösségi fórumot Rácok Pest környékén elnevezéssel, hogy ilyen formában is lehetőség nyíljon a rácokkal összefüggő információk megosztására.
Tököl legélénkebb közösségi szintű kapcsolattartása rác vonatkozásban – Érd mellett – elsősorban Ercsivel valósul meg, elsődlegesen a már említett tököli Rác Egyházi Kórus, illetve Szili Istvánné Viczkó Tímea együttműködése révén, aki példaértékűen őrzi az ercsi rácok kulturális örökségét.
Végezetül szintén megemlítendő, hogy a Pest környéki, illetve a Kalocsa környéki rácok fontos közös rendezvénye a Duna menti rácok találkozója, amely évente más-más településen kerül megrendezésre.
Racovi na početku i sad
Koreni Racova pokažedu vrlo šarenu sliku; a sve je to zato, jer racke familije su došle iz više krajeva od 1620-i godina do početka 1700-i godina. U kolovinu Pešte i Budima kadgot došli su Racovi iz Bosne, Hercegovine, Crne Gore, Slavonije, Srema, ali u prvim redu iz Dalmacije, iz primorja. Ova moja knjiga – osma u redu – oće pokazat otkud, iz koji primorski krajeva su došle prve racke familije u Tukulju. Nekadašnji andzebeški racki pop, Joso Kudo, koji se rodijov u Tukulji 1885. godine, pisav knjige od svoje familije i od prošlosti Racova. U jednoj knjigi spomenov imena prvi tukuljski racki familija. Među tim imenam možmo nać i taka koja su i dan danas poznata u Tukulji: Radnić, Milković, Marić, Rozgić i još druga.
Ja sam otpočev tražit da đe nađem taka imena na Balkanu, pa našav sam nji u kolovini Splita, Trogira, Vrlike, Šibenika, Sinja i u krajevima kraj rike Cetina. Kadgot je bilo tamo mlogo taki čeljadi koji su imali taka imena kaka mož naći kod Racova u Tukulji, ili u drugim rackim selam oko Pešte i Budima. Tako moram spomenut Sitno u današnjoj Horvatskoj, đe su kadgot stojali Radnići, onda selo Mitlo, selo Vojnić Sinjski, kolovinu Vrlike i grad Drniš đe su živili Milkovići, pa onda nekadašnje selo Zmina đe su živili Rozgići, Marići, Šarići. U tim krajevima sam našav još i druga racka imena: Šarac, Tokić, Benković, Kudo(zović), Banović, Burilović, Bilić, Antunović, Šešić. U to vrime kad su u Tukulju stigle prve racke familije, u tim primorskim i dalmatskim brdovitim krajevima živili su Vlasi, koji su bili jedan čobanski narod, i koji nisu imali svoju državu. Živili su među Srbljanima i Horvatima, i baš zbog toga bilo je među njima i pravoslavni i katolički. Oni nisu imali još ni svoje ime: drugi zvali su nji Vlasima, Morlacima, Bunjevcima, pa i Racovima kad su već živili u Madžarskoj. Ti prvi Racovi su stigli u sela kraj Dunava već u vrime Turaka, tako su se selili u Tukulju, Erčin, Andzebeg, Turbal, Perkatu, Budim i tako dalje. Oni nisu bili samo čobani nego i vojaci Turaka. I to treba spomenut da su Racovi imali take običaje, koji nigđe nije bilo u Madžarskoj: blagoslov roditelja kad su se vincali mladi, svatovske pjesme, ili drugi običaji. Tukuljski Racovi su kadgot često dali djecam stara racka imena ko Miloš, Vaso, Mitar, Jovan, Jovanka, Persida, Pelagija.
Skoro četirsto godina prošlo od to doba kako su se doselile prve racke familije u Tukulju, pa je mlogo racki običaja već nestalo. Posli drugog velikog boja život je postav drugčiji, najviše čeljadi već nisu se bavili sa zemljom, nego su išli učit se ili radit u Peštu, pa staro racstvo pomalo počelo se raspadat. Ali i to treba spomenut da u 1960-i, ’70-i i ’80-i godina, kad život čeljadi je bijov malo lakši, i imali su više slobodnog vrimena, pojavile su se nove stvari: kulturni život je postav žestokiji, pa tukuljski narodni svirači, pjevači i igrači postali su poznati u cjeloj Madžarskoj. U to doba velike svadbe su držali Tukuljci, ponekad sa 400 gostiju; pukovi na Brašanče ili Veliku Subatu su osobito veliki bili, išlo je oko 1500 čeljadi. Prije pedeset godina još skoro tri hiljade čeljadi je bilo koji su govorili racki, nažalost danas nema već ni trideset, racki jezik će pomalo nestati. Racke riči možmo još čuti na rackim misama svake subate, i na ukopima, kad pjevaju racki crkveni pjevači. Ima zato još mlogo svirača u Tukulji, ima i više banda: Kolo, Ledina, Prekovac; osim muškog pjevačkog društva stariji Racova treba spomenut i pjevačko društvo Komšije, a tukuljski igrači idedu na mlogo mista da pokažedu naše igre. Tukuljski Racovi najčešće se družidu sa erčinskim Racovima, a ponekad se sastanedu i sa andzebeškim Racovima i sa Racovima iz kolovine Kaloče.
Tököliek érdi rác felmenői: Kovács Dániel és neje, Ilkics Margit az 1900-as évek elején
rác férfiak egykoron
Gergics Illés
Dragovics fivérek
Katonák az I. világháború idején, köztük: Tomin Gergely (felső sor, bal szélen) és Radnics Simon (középső sor, bal szélen)
Tököliek érdi rác hozzátartozói:
Kovács Julianna és rokonai
Szilágyi Pál
A Krizsánovics család egykoron
Tököli kisiskolás gyermekek jelmezben
Sárácz Lajos és neje, Szentivánszki Anna
Cseperkáló Antal, Marics János és Vukov István
Kokics Mátyás, Radnics Antal és Ágics József
Milkovics Pál (felső sor, jobb szélen) és barátai, többek között: Radnics Péter, Bruszt Gergely, Nyilas József…
Bednanics Józsefné Ági(cs) Katalin
és gyermeke, Bednanics Anna
Az asszonyok: Pesuth Mátyásné Tomin Laura és Baller Albertné Pesuth Magdolna
Imre és felesége, Marelyin Katalin
Külső félkör: Dragovics Gergely, Magyarics Márk, Bednanics Pál, Marlyin Pál, Marlyin Gergely; belső félkör: Joszkin Gergely, Ágics József, Dragovics Márk, Dragovics János, Radnics Antal, Zsurzsucz László
Polyák Jánosné Marlyin Mária, valamint Gergényi Ágnes és Gergényi Julianna
Dragovics Simon, Radnics Simon és Gergics János
Antal,
Milkovics Terézia, Istvánov Katalin, Bednanics Anna és Gnyálin Katalin
Milkovics Anna és Milkovics Gergely
Joszkin Jánosné Milkovics Johanna (Jovánka) és unokája, Joszkin Jolán
Gergics András és felesége, Rozgics Magdolna, valamint családtagjaik
Lakodalmas menet Tökölön
A képen többek között: Dragovics András és Csvárics Mátyás
Zsurzsucz István, továbbá Radnics Antal és neje, Milkovics Terézia
A lakodalmas menetben többek között: Vukov Miklós és neje, Tomin Paula; Tomin Jánosné Sárácz Paula; Révai Frigyes és felesége, Burlovics Mária, valamint Fellegi Istvánné Madlyéna Teréz
Bednanics Istvánné Teichter Katalin, Dragovics Mátyásné Sárácz Matild, Pandúr Ferencné Pálházi Mária, Farkas Józsefné Ágics Magdolna, Zsurzsucz Istvánné Istvánov Anna, Puskás Jánosné Radnics Paula
Gergics Péter és Malaczkó Katalin esküvői csoportképe 1925-ből
Milkovics Pál és neje, Radnics Ágnes
Krémó Béláné Gabelics Jolán menyasszonyként rokonaival
Kudó Simon és Bednanics Katalin esküvőjén készült fotó
Malaczkó József és Kirchner Katalin esküvői menete, aki kínál: Plausin Mihály
Esküvői jubileumok megünneplése a tököli templomban 1996-ban
Cseperkáló István és neje, Nagy Anna az ötvenéves aranylakodalmi szentmise után 2015-ben
A Halász és Tádics rokonságok esküvői menetben vonuló tagjai kolo táncolása közben 2018-ban
Kővári András a 80. születésnapja kapcsán rendezett ünnepségen 2018-ban
Sárácz Antalné Burlovics Magdolna 97. születésnapjának ünnepén 2019-ben; valamint lánya, Szilágyi Józsefné Sárácz Katalin; veje, Szilágyi József; fia, Sárácz Antal; lánya, Simeonov Petkov Krumné Sárácz Magdolna; valamint dédunokája, Szilágyi Zorka
Tomin Sándor 80. születésnapja 2019-ben, a képeken látható még többek között: Csicsics Gáborné Pesuth Ágnes, Sovány András, Istvánov József, Joszkin János, Halász László, Gyüre Ferencné
Tádics Anna, Antunovics Antal…
Vászin Márk, felesége, Sárácz Mária, valamint unokáik, Vászin Márk és Vászin Milica egy családi ünnepség alkalmával
vallási
A Tökölön 1892 és 1926 között szolgált Pasztorek István plébános névjegykártyája
Kudó Margit nevére kiállított oltáregyleti tagsági igazolvány
Rác imakönyv lapja 1909-ből
Tököli ministránsok csoportképe 1965-ből
Egykori úrnapi körmenetrészlet
Úrnapi körmenet – 2019, a kép előterében: Vukov István, Vukov Máté és Szilágyi Gergely
Úrnapi körmenet – 2019, a kép előterében: Rozgics Antalné Bagyó Mária, Barits Lászlóné Ágics Mária és Horváth Jánosné Istvánov Magdolna
Vukov Ádám és családtagjai úrnapi körmenetkor
Úrnapi körmenet – 2019, a fotón a Komsije Népdalkör és a Rác Egyházi Kórus tagjai
Úrnapi körmenet – 2019, virágsátor Jokán János és családja háza előtt
Tököli, érdi és ercsi rácok csoportképe az ercsi templom előtt a búcsú ünnepén
A tököli Rác Egyházi Kórus Nagy Béláné Neidek Teréz vezetésével Ercsiben
Szentelmények (alma, fokhagyma, só) megáldása Tökölön Remete Szent Antal napja kapcsán 2019-ben
Fotó egy régi szüreti mulatságról
A tököli tamburazenekar és a Rác Férfikórus egyes tagjai egykoron: Milkovics Mihály, Marelyin János, Kirchner István, Bosnyák Antal, Csvórics Antal, Bosnyák Sándor, Tomin János
A Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes fellépése 1997-ben a szerbiai Novi Karlovciban
A tököli Prekovac Együttes fellépése Érden 2005-ben a Szent Mihály napi búcsú ünnepén
A Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes 50 éves jubileumán – 2017-ben – készült fotó
A tököli Rác Férfikórus a Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes 50 éves jubileumán
Fotók a tököli Komsije Népdalkör fellépéseiről
A Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes utánpótlás táncosai
A Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes korábbi tagjainak csoportképe
Képek a Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes aktív tagjainak fellépéseiről
Tököli néptáncos lányok Mohácson 2018-ban
A tököli Kolo együttes fellépése Szerbiában 2019-ben
A Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes hagyományőrző csoportjának fellépésén készült képek 2018-ban
Tököli táncosok a budapesti Tabán Szerb Néptánccsoportban: Áschin Margaréta és Sárácz Tijáná (mindketten jobb szélen)
Rác nyelven betlehemezők 2018-ban: Monostory Péter, Boda Tamás, Karaba Péter, Bednanics István, Kőszeri Máté
A tradicionális rác karácsonyi kalács, a csurek 2018-ban [készítette: Karabáné Bednanics Márta], valamint a hagyományos rác karácsonyi plafondísz [(božićno kolo/kriskindla), készítette Révai János]
Zenés locsolkodás a Ledina Orkestar és a Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes tagjaival
Nótázós locsolók: Ágics Péter és Révai János
Húsvét hétfői közösségi program a Ledina Orkestar és a Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes tagjaival
Képek a 2015-ben Tökölön megrendezett Tambura táborról
Tököliek látogatása az érdi Szőlővirág-ünnepen, a képen többek között: Jokán Jánosné Rézbányai Ildikó, Ágics Annamária, Ágics Mihályné Szentivánszky Márta, Bednanics-Ágics Nikoletta
A tököli Komsije Népdalkör, az ercsi Zorica Tánccsoport és az érdi Igraj kolo Tánccsoport tagjainak csoportképe Érden 2017-ben
Az ercsi Zorica Tánccsoport és Jorgovani Énekkar a horvátországi Krk városában 2019-ben
A kép előterében a tököli Komsije Népdalkör egyes tagjai az ercsi Rác farsangon 2017-ben
Hagyományőrző tököli disznóvágás Dragovics András (jobb szélen) vezetésével
Fogathajtó verseny Tökölön, a képen: Csepelszigeti Andrea és Csepelszigeti Adrienn
Szüreti felvonuláson készült fotók
Szüreti felvonuláson készült fényképek
Képek a rácok, svábok, magyarok közösségi programjairól a tököli Urbanica-szigeten
a Ledina Orkestar és a Tököli Délszláv Nemzetiségi Együttes tagjai
Képek „Az ercsi, érdi és tököli rácok eredete, valamint népszokásai” című kiadvány bemutatójáról –Érd, 2014
Tököliek eredetkutatása a Bosznia-Hercegovinában található Mandino selo településen 2016-ban; a képen: Szilágyi János, Cseperkáló István, Istvánov István, Szilágyi József, Ágics József, Major József, Pesuth Antal, Marlyin András, Németh József
A németországi Hamburg egyetemének nyelvésze, Martin Henzelmann a tököli rác dialektus kutatása során 2017-ben; a képen látható interjúalany: Sárácz Antalné Burlovics Magdolna
A németországi Hamburg egyetemének nyelvésze, Martin Henzelmann a tököli rác dialektus kutatása során 2017-ben; a képeken látható interjúalanyai: Vászin Antalné Dragovics Paula és Horváth Istvánné Gergics Anna
A budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött tököli rác női mellények
Sárácz János egykori tököli plébános 1857-es irata a következő nevekkel: Barisin Péter, Radnits Mihály, Sárácz Mihály, Jokán János, Marelin István, Dragovits Gergely, Ásin Lukács, Radnits Pál, Krémó Iván, Jerko Miksa, Ágits Mihály, Szávits Márk, Gnyálin Mátyás, Zsurits György
Istvánov Fábián nevére kiállított tököli részvény 1895-ből
Tököl térképrészlete 1923-ból a Fő utcai Öregtemetőben levő – a földbirtokos Marelyin/Marlyin család által emelt – kripta-kápolna feltüntetésével
Márkó síremléke
Gergics Illésné Bagyó Mária otthoni felravatalozásán készült fotó 1964-ből
A Radnić család síremléke a horvátországi Vrlikában
A Radnics család sírboltja Tökölön
Ilija Milković sírfelirata a horvátországi Vrlikában
Milkovics Gábré (Gábor) sírkőve Tökölön
Virágvasárnapi szentelt barka, a gyerekek ajándékának szánt piros tojás, illetve pénz egy rác sírnál
Virágvasárnapi barkával díszített síremlék
Kudó Imre temetési értesítője 1951-ből
Cseperkáló Péter temetési értesítője ezen család (keresztnévből eredő)
„Mákszó” ragadványnevével 2016-ból
irodalom
Balassa Iván (főszerk.): A magyarországi délszlávok néprajza (Tanulmányok), Magyar Néprajzi Társaság – Tankönyvkiadó, Budapest, 1975-1977-1979.
Bara, Mario: Ekohistorijski pristup migracijama Bunjevaca, Godišnjak za znanstvena istraživanja, 2012., 11-31. old.
Berkity György: Népismertetés, Tudománytár VI., Buda, 1839., 314-331. old.
Blagonić, Sandi: Prilog etnohistoriji (sub)etničkih skupina Vlaha i Bezaka u Istri, Problemi sjevernog Jadrana 9, 2008., 101-131. old.
Botica, Ivan: Prilog istraživanju najstarijega spomena vlaškoga imena u hrvatskoj historiografiji, Zavod za hrvatsku povijest 37., Zagreb, 2005.
Božić-Bužančić, Danica: Prilog poznavanju stanovništva i antroponima Mućko-lećevičke Zagore, Polugodišnjak za proučavanje čakavske riječi XVI No. 2, Split, 1988.
Çoban, Erdal: Egy balkáni eredetű népcsoport a koppányi szandzsákban: a vlahok – Az 1570. évi török összeírások alapján, AETAS 23. évf. 2008. 4. szám, 173-190. old.
Černelić, Milana: A Budapest környéki, Duna menti bunyevácok lakodalmi áldása nyomában; Ethnographia. 105. 1994. 2., 459-476. old.
Černelić, Milana: Na tragovima izvorištu osebujnoga postupka pri blagoslovu mladenaca u podunavskih Bunjevaca iz okolice Budimpešte, Odsjek za etnologiju i kulturnu antropologiju, Filozofski fakultet Sveučilišta u Zagrebu, Studia ethnologica Croatica, Zagreb, 1993., 63-79. old.
Černelić, Milana: Specifičan način darivanja nevjeste u bunjevačkim svadbenim običajima; Etnološka tribina: Godišnjak Hrvatskog etnološkog društva 36 No. 29, Zagreb, 2006., 113-131. old.
Čoralić, Lovorka – Prijatelj Pavičić, Ivana: Prilog poznavanju djelovanja graditeljske obitelji Scotti (crkva sv. Grgura u Lepenicama u trogirskoj zagori), Croatica Christiana periodica 26 No. 49, Split, 2002.
Danica ili kalendar za u Ugarskoj ziveće Bunjevce, Šokce, Hrvate, Bošnjake, Race i Dalmatince, Bunjevački i Šokački odbor, Budapest, 1925., 34-35. old.
Danica ili kalendar za u Ugarskoj ziveće Bunjevce, Šokce, Hrvate, Bošnjake, Race, i Dalmatince, Bunjevački i Šokacki odbor, Budapest, 1926., 44. old.
Deisinger Mária által 1952-ben és 1953-ban a Néprajzi Múzeum részére – az ercsi, érdi és tököli adatgyűjtéséről – készített jelentések (EA 3023, EA3026, EA 3028, EA 3029, EA 3031, EA 4019, EA 4023, EA 26021, EA 26821)
Dujmov Milán: Szerbek története Adonyban, Szerb Nemzetiségi Önkormányzat, Adony, 2013.
Erdeljanović, Jovan: O poreklu Bunjevaca, Beograd, 1930.
Fürst-Bjeliš, Borna: Toponimija i percepcija u prostoru Triplex Confiniuma: Morlakija, Radovi – Zavod za hrvatsku povijest, Vol. 32-33., Zagreb, 1999-2000., 349-354. old.
Gelencsér József – Lukács László: Szép napunk támadt – A népszokások Fejér megyében, Az István Király Múzeum Közleményei, Székesfehérvár, 1991., 577-621. old.
Heka László: A szegedi dalmaták (bunyevácok) története, Bába Kiadó, Szeged, 2009.
Jaksić, Ivan: Iz popisa stanovništva Ugarske početkom XVIII. veka II., Vojvođanski Muzej, Novi Sad, 1966.
Jembrih, Alojz: Kratka azbukvica iz 1696. godine; http://izj.unsa.ba/files/1988-17-4/2-AlojzJembrih199-213.PDF
Juran, Kristijan: Doseljavanje Morlaka u opustjela sela šibenske Zagore u 16. stoljeću, Povijesni prilozi 46., Odjel za povijest Sveučilište u Zadru, Zadar, 2014.
Juran, Kristijan: Morlaci u Šibeniku između Ciparskoga i Kandijskog rata (1570. – 1645.), Povijesni prilozi 49., Odjel za povijest Sveučilište u Zadru, Zadar, 2015.
Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546-1590. évi összeírásai, demográfiai és gazdaságtörténeti adatok, Pest megyei Levéltár, Budapest, 1985.
Kiss Mária: A Buda környéki szerbek és horvátok néprajzi kutatásának történetéből, Etnografija južnih slavena u Mađarskoj 1982., Tankönyvkiadó, Budapest, 1982., 43-51. old.
Kiss Mária: Délszláv szokások a Duna mentén, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
Konjević, Veselin: Herak Vraneš – Rodonačelnik plemena Vraneši, MATICA, br. 64, zima 2015., 313348. old.
Dr. Kubassek János: Érdi Krónika, II. Bővített kiadás, Érd Város Önkormányzata, Érd, 2004.
Kužić, Krešimir: Prilog biografiji nekih kačićevih vitezova te podrijetlu stanovništva njihova kraja, Radovi – Zavoda povij. znan. HAZU Zadru, sv. 47/2005., 191–224. old.
Lončarević, Juraj: Hrvatsko stanovništvo Baranje i Bačke u prošlosti, Crkva i svijetu (časopis) Katolički bogoslovni fakultet Sveučilišta u Splitu, Split, 1980., 353. old.
Lončarić, Mijo: Kajkaviana & Alia, Institut za Hrvatski Jezik i Jezikoslovlje, Zagreb, 2005., 388-392. old.
Lončarić, Mijo; Ines Virč: Neke posebnosti hrvatskih govora u Mađarskoj. / Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae. 54 (2009); 111-122. old.
Mándics Mihály: A magyarországi bunyevác-horvátok története, Kecskemét, 1989.
Mandić, Živko: Antroponimija i toponimija bunjevačkih Hrvata u Madžarskoj, Hrvatski znanstveni zavod, Pečuh, 2005.
Mandić, Živko: Iz antroponimije i toponimije dalmatinskih Hrvata na sjeveru Madžarske, Izvorni znanstveni članak, Folia Onomastica Croatica 15, 2006.
Miklós Gergely – Barna Zsolt: Ercsi évszázadai, Ercsi Város Önkormányzata, Ercsi, 2010.
Milošević, Ante: O problematici stećaka iz dalmatinske perspektive, Godišnjak, 2013., 42:89-102.; http://www.anubih.ba/godisnjak/god42/40.23.pdf
Mužić, Ivan: Vlasi u starijoj hrvatskoj historiografiji, Muzej hrvatskih arheoloških spomenika, Split, 2010.
Nagy Lajos: Rácok Budán és Pesten (1686-1703) [In.: Tanulmányok Budapest múltjából XIII., szerkesztette: a „Budapest története” szerkesztőbizottsága, elnök: Pesta László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959.]
Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Pest-Pilis-Solt vármegye és kiegészítések /Pesty Frigyes; [közread. Bognár András; jegyz. Horváth Lajos], Pest m. Műv. Közp. és Kvt., Szentendre, 1984.
Pilić, Šime: Gdje je bilo i nestalo selo Filipović, Godišnjak Titius, god. 2, br. 2 (2009.), 87-118. old.
Sarosácz György: Magyarország délszláv nemzetiségei, Népi kultúra – Népi társadalom; Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának Évkönyve VII., Főszerk.: Ortutay Gyula, Paládi-Kovács Attila; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973.
Sekulić, Ante: Bački Hrvati, Narodni život i običaji, Jugoslavenska Akademija Znanosti i Umjetnosti, Zagreb, 1991.
Stepanović, Predrag: Govori Srba i Hrvata u Madarskoj: Štokavsko narečje, Dečje novine, Beograd –Novi Sad – Gornji Milanovac, 1994., (XIV. Govori Hrvata u okolini Budimpešte)
Šarić, Marko: Dositejevo viđenje Dalmacije i fenomen morlakizma: Prilog historijskoj imagologiji, Povijesni prilozi 46., 2014. 223-256. old.
Šekularac, Božidar: Dokumentarni i narativni podaci o Vlasima u Crnoj Gori, Časopis Matica, ljeto/ jesen 2011., 253-268. old.
Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia és Kultusztörténet. Képes tanulmányok. Balassi Kiadó, Budapest, 2003.
Unyi Bernárdin, O.F.M.: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története, Gyöngyösi Ferences Könyvek, felelős kiadó: P. Dám Ince, O.F.M., Magyar Barát, Budapest, 1947.
Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története, Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, Budapest, 1969.
Žigmanov, Tomislav: Skotistička filozofija među Hrvatima u Ugarskom Podunavlju; Scopus, 9-10, Zagreb, 1998.