Zeke Gyula: Volt egy feketém (A budapesti eszpresszók története) A céhbeli történészt nem sokkal pályakezdése után nagy erővel kezdte vonzani az irodalom. Ahogy a könyv bemutatóján felidézték, valamikor a nyolcvanas években Németh Gábor így mutatta be őt egy társaságban: „Író – de még nem ír.” Írt par excellence szépirodalmat is, de onnét a tudomány felé lökte vissza elrendelt sorsa. Egy ideje már a történészi és a szépírói pálya kereszteződésénél táborozik. Ezt a könyvét évtizednyi kutatómunkával, az anyaggal való kétéves küzdelemmel és két-három hónapi éjjel-nappali írással hozta tető alá. Nem a régebben feltárt tények ügyes csoportosításával állunk szemben: az itt közölt tudás kilencven százaléka teljesen önálló levéltári és könyvtári kutatáson alapszik. Az előszóban a szerző mentegetőzve próbál magyarázatot adni arra, hogy az őt évtizedek óta érdeklő „kávés nyilvánosság” terei közül (más írásaiból tudhatjuk, hogy ezek a kávéház, a kávémérés, a cukrászda és az eszpresszó) miért éppen az utóbbi történetének eredt a nyomába: „A döntés mellett három, ettől független, önmagában is elégséges okot is fel tudok sorolni. Itt van mindenekelőtt a kollektív emlékezetkiesés, amely az eszpresszók múltját sújtja. Részben nemzedéki okokból, részben a múltat végképp eltörölni kívánó agymosás sikereképp a ma élő emberek elsöprő többségének fejében az eszpresszó kizárólag a szocialista évtizedekhez kötődik, afféle sajátlag szocialista műfaj, amely nem is létezett korábban. (…) A második ok a nyilvános kávézás különféle intézményeinek állandó összemosásában lelhető fel, a kávéház, kávézó, kávémérés és eszpresszó szavak még a szellemi emberek (köztük igen gyakran a szakmabeliek) szótárában is puszta szinonimáknak számítanak, amelyeket a választékos fogalmazás érdekében nem pusztán lehetséges, de ajánlatos is váltogatni, tekintet nélkül a történeti korszakra, amelyről épp beszélnek. Ha fontosnak tartjuk a kávés múltról (és részben a jelenről is) folytatott diskurzusban