Natalia Ginzburg: Családi szótár
Sok jó memoárt ajánlott már a Vademecum – elsősorban Vajda Miklós, Romain Gary, Ámosz Oz köteteit és Moldova György végtelen folyamának első négy részét. Mindegyik ma is modern és jól olvasható, de Ginzburg írása nem csak modernnek számít, hanem egyedülállóan az ma is. Valahogy úgy, ahogy Weöres Sándor darabjait időről-időre színre viszik és próbálják értelmezni. Az író rövid előszóban összegzi, miféle könyvre számítsunk. Csupa valóságos személyről és eseményről írt. Ha kitalált valamit, azonnal törölte a szövegből. Mégis regényt akart írni. „Csak azt írtam le, amire emlékeztem. Ezért, ha valaki krónika gyanánt olvassa a könyvet, a szememre vetheti, hogy rengeteg dolog kimaradt belőle. Noha a valóságon alapszik, azt gondolom, regényként kell olvasni, vagyis sem többet, sem kevesebbet nem szabad elvárni tőle, mint amit a regény adhat.” Aztán ehhez hozzáteszi, hogy nem sok kedve volt magáról beszélni Natalia Ginzburg (1916-1991) Palermóban született Giuseppe Levi természettudós és Lidia Tanzi ötödik, utolsó gyermekeként. A fentiek értelmében magáról mindvégig nagyon keveset beszél. Megfigyelői harcálláspontot vesz fel, a könyv eleje nem más, mint egy nagyszabású portré rabiátus, dühkitörésekre hajlamos, zsarnoki természetű apjáról, aki ráerőlteti saját, hegymászás iránti vonzalmát egész családjára. Tucatnyi vicces idézettel mutatja be, milyen nehezen tűri apja az övétől bármiben is eltérő véleményt, szokást. Ezeket „busmankodásnak” vagy „sükebókaságnak” nevezi. Felesége, Lidia kétségbeesetten próbál egyensúlyozni közte és a gyerekek között. Semmit nem tanult el férjétől, csak a reggeli hideg fürdőt. De hűségesen elkíséri férjét a gyakori tudományos konferenciákra, ott elviseli, hogy Beppino, ahogy a nagy tudóst mindig szeretettel becézi, 5-kor reggelizzen, hogy utána azonnal városnézésre kelljen indulnia vele. És minden múzeumon készségesen végigrohan férjével, akiben minden sokkal gyorsabban ketyeg, mint más halandókban. A könyve eleje afféle hangszőttes, a szereplőket, főleg a szűk család tagjait mondásaik, szólásaik alapján jellemzi a szerző. Aztán tágul érdeklődésének horizontja, bekerülnek a gyerekek partnerei. A pater familias mindig dühbe gurul, ha valaki házasodni akar, a jövendőbeliket vagy túl szegénynek, vagy éppen túl gazdagnak tartja (például az Olivetti család örököse, Ronaldo megkérte Paola lánya
by
kezét). Érdekes módon, a leghíresebb olasz kiadó, az Einaudi
társalapítóját, akinek családjáról a kiadót elnevezték, Giulio Einaudit mindig csak „kiadóvezetőként” emlegeti. (Ő egyébként az 1934-ben alapított kiadót 67 éven át vezette. Apja később köztársasági elnök, fia Lodovico híres zeneszerző és zongorista lett.)
A regény túlnyomó része Torinóban, a Milánóhoz közeli iparvárosban játszódik, ugyanakkor a gyárakról egy szó sem esik. Annál több a könyvkiadókról, az intellektuális életről, a fasizmusról, ami csak nem akar véget érni. A család félig zsidó, de teljesen világias – vallási vagy faji ügyekről e könyvben nem esik szó. Natalia fiatalkorában több bátyja is belekeveredik az antifasiszta mozgalomba, egyikük kalandosan, úszva menekül át Svájcba, másikuk börtönbe kerül. Egy időre apját is letartóztatják.
Közben Natalia az Einaudi Könyvkiadóban lesz szerkesztő, első könyve is megjelenik. Nem szeret magáról beszélni, ezért meglepi az olvasókat, hogy egyszer csak se szó, se beszéd hozzámegy Leone Ginzburghoz, az Odesszában született, Olaszországban tanult szerkesztőhöz, akit néhány oldallal hamarabb már kívülről alaposan bemutatott. Aztán gyors egymásutánban három gyerekük született, de Leone titkos tevékenysége miatt (vagy a faji törvények miatt?) száműzetésbe kell menniük Dél-Olaszországba. Jóval később említi is a szerző, hogy a kiadó vezetőjének szobájában, a falon ott egy fénykép férjéről, Leone Ginzburgról, akit Rómában halálra kínoztak a németek.
A könyv vége felé a szerző eszköztára tovább bővül. Már nem csak emberportrék, hanem folyamatok elemzése is előtérbe kerül. Jelentőségteljes könyv, jó olvasmány, amely alighanem arra is ösztönzi majd olvasóját, hogy többet akarjon tudni a XX. századi olasz irodalomról és történelemről. Micsoda szerencsés ország, ahol ilyen nők teremnek, mint Natalia Ginzburg, aki egy hímsoviniszta társadalomban íróként, szerkesztőként, Proust fordítójaként ilyen magas rangra küzdötte fel magát, közben öt gyereket szült, és valahai antifasisztából lett kommunista párttagból élete végén független, nagyra tartott parlamenti képviselő lett. És élete vége felé azt is megérhette, hogy 1939-ben született legidősebb fia, Carlo Ginzburg a mikrotörténelem irányzatának egyik legjelentősebb társadalomtudósa legyen. (A sajt és a kukacok című könyvéért részletesen rajongott e hírlevél.)
by
Nekem pedig abban a szerencsében volt részem, hogy hála a Blinken
Archívum igazgatójának, 2020-ban egy vacsorán mellette ülhettem, és hosszan beszélgethettem vele Budapestről és Bolognáról, ahol ő él, és ahol én még nem jártam. Ezen könnyű segíteni – mondta kedvesen –ezennel meghívom. Jöjjön el!
Ezzel a meghívással még nem éltem, de tervezem. A nagy történész még csak 86 éves, és híreim szerint kiváló egészségnek örvend. Ha elmegyek, feltétlenül megkérdezem, hogy mondta nagyapja olaszul azt, hogy „sükebókaság”. Hiszen ő még a saját fülével hallhatta! (Lessico famigliare, 1963, magyar kiadás: 2025, Park Könyvkiadó.
Fordította Todero Anna. Utószó: Király Kinga Júlia. A borítót tervezte Gerhes Gábor. Borítófotó: Maria Rastellini. 286 o., ára 5499 Ft.)
