A podkászter és a történész a Hunyadi sorozatról
Legyőztem sznobságomat, megnéztem a Hunyadi-sorozatot. Az Elkúrtuk filmet is láttam, de a Blokádot, a Semmelweis és a Petőfi filmet viszont már nem, annyi rosszat hallottam róluk. Azért is döntöttem így, mert el szerettem volna olvasni a „népi filmkritikus”, Kovács Gellért Filmszerész írását a Facebook oldalán. Néha odatévedek, és kivétel nélkül mindig tetszik, amit, és ahogyan ír. Szabad ember, és szomorúan nyugtáztam, hogy valamilyen rémes magánéleti csapás érte, illetve nem tud megélni sokirányú tevékenységéből. Tetszett nyíltsága Veiszer Alinda podkásztjában is. Nahát a Hunyadi-sorozat első része nagy csalódás volt. A dramaturgiát gyerekesnek és vázlatosnak találtam, a színészeket sem elég jónak. Még a magyar Laurence Olivier, Fekete Ernő is egysíkú volt szerintem, mintha egy gyengébb Jókai regényből lépett volna ki.
De aztán néhány nap múlva úgy döntöttem, mégis folytatom. Nagyon idegesített a sok nyelven beszélő nagy király, egész Európa egyik legnagyobb hatalmú emberének primitív ábrázolása – ez még Gálffi Lászlónak sem sikerülhetett. Tetszett viszont, hogy az egyes színészek a saját nemzetiségüknek megfelelő nyelven beszéltek, és feliratozták őket.
De adjuk csak át a szót Kovács Gellértnek. Summázata ez:
„A fikciós sorozatok közül az ilyen kalandos-történelmi produkciók akkor igazán jók - és most valami iszonyú meglepőt fogok mondani -, amelyek közben lehet izgulni. Ezt nyilván nem most találtam ki, így van ez, mióta folytatásokban nézünk történeteket. Nos, a Hunyadi közben kicsit izgultam időnként, de mivel ez egy véres-kegyetlenerotikus-historikus széria, amely ki szeretné belőlem hozni a büszke hazafit, ennél azért jobban szerettem volna izgulni. A Hunyadi inkább egyfajta mozgó, görcsösen megfelelni vágyó freskó, amely közben nehéz azonosulni a szereplőkkel - hiszen sokkal inkább valamiféle történelem-értelmezést látunk, mint jól kitalált mesét, s igaz ez úgy is, hogy akkor lenne ez az egész egészséges, ha meseként tudna működni.”
Egy másik sarkos megjegyzés:
„Kádár L. Gellért címszereplője nem él, inkább megfelel, méghozzá egy afféle képnek, amelyet bizonyos ízléssel megáldott emberek elvártak tőle. És most nem a korabeli pápára, vagy a földesurakra
by
gondolok. Nyilván ezért szerepel a jelenetek javarészében félmeztelenül.”
Nem hiányzik a mai kocsmával való összevetés sem:
„Fekete Ernő Cillei Ulrikjában minden ganéság benne van, amit mostanában Orbán Viktor és consigliere-je, Rogán Antal képvisel a magyar politikában - nyilván nem direkt alakították így, vagy ki tudja, ugye.”
A végkövetkeztetése az, hogy ebben a regiszterben nem lenne kíváncsi a folytatásra, egy Mátyás-sorozatra sem.
Annyi azért hallgatólagosan kiviláglik a szavaiból, hogy a sorozat azért szintlépés, ha igazi magasságot nem is sikerült meghódítaniuk az alkotóknak.
Ugyancsak tanulságos a Heti Válasz című podkászt remek, alapos adása, amelyben Varga Szabolcs történészt faggatja a sorozatról
Ablonczy Bálint és Zsuppán András. Igen, az alany ugyanaz a történész, aki a mohácsi csata kutatásának legfrissebb eredményeit ismertető interjúja szerepelt már a Vademecumban, és amely kis híján elnyerte néhány éve a Mengyelejev-díjat.
Most is öröm hallgatni Varga Szabolcs nyomdakész, olykor vicces szavait arról, hogy tudta-e nézni a sorozatot mezei nézőként (tudta, de olykor kizökkent), hogy mi bántotta a leginkább, mint szaktörténészt (a különféle királyokkal folytatott dialógusok tiszteletlen volta, amely teljesen elképzelhetetlen volt a korban). Nagyon érdekesen magyarázta el, hogy hogyan alakult ki az utóbbi százötven-kétszáz évben a mai sematikus, patyolatfehér Hunyadi-kép, amit a sorozat is sulykol. A nyugati romlottsággal együtt. Mindennek semmi alapja. Az udvarok nemzetköziek voltak, ahogy a történész kifejezte, mindkét kérdező nagy derültségére: akkoriban minden udvar „Brüsszel” volt… A török udvar ábrázolásának (a nyugatiak romlottságával szembeni) relatív árnyaltsága meg egyenesen a Rákóczi emigrációból eredeztethető. Szó esik a sorozat alapjául szolgáló történelmi regénysorozatról is, amelynek olvasása után Varga Szabolcs nem találta az alapos tudományos felkészülés nyomait, amit a szerző interjúiban hangoztatni szokott. Annak ellenére, hogy tudja, milyen
sokan olvassák a regénysorozatot lelkesen (többek között az ő édesapja is!) ő e könyvekben sematikus kor-ábrázolást talált. Néhány perccel később elmondja, hogy tulajdon édesanyjától is megkapta a következő kérést:
„De legalább Mátyáshoz ne nyúljatok, fiam. Jó az, amit én megtanultam erről a hatvanas években az általános iskolában, nem kell átfesteni.”
Mikor a történésznek szegezik a kérdést, hogy mi a dolga a korszerű történettudománynak, azt a választ adja, hogy a szakembereknek nem az a dolga, hogy ügyesen törölgessék a port a szobrokról, hanem hogy jó kérdéseik legyenek.
Varga Szabolcs, amikor horvát tankönyvekre, mindenféle balkáni népénekekre utal Hunyadi kapcsán, abból is példát mutat, hogy egy komoly középkorásznak ma már nem elég ma a német és latin tudás, hanem legalább olvasnia kell tudnia a környező országok nyelvén is. Az egész podkászt megnézhető/meghallgatható itt.
