Zavadapaltermeszetesfeny

Závada Pál: Természetes fény A könnyen lelkesedő hírlapi kritikusok nagy problémája, hogy a csúcsteljesítményekre nem marad arányos szavuk… Igen, most ezzel küszködünk. Úgyhogy próbálunk visszafogottan fogalmazni.

Megjelent Závada Pál fizikailag is nagy és vastag, új regénye. Így kezdődik, ezzel a tanítani való, hétköznapira kalapált első mondattal: „Noha a családnév maga voltaképp ismerősen hangzik nekem – végül is T-ben nem megy ritkaságszámba –, mégsem hallottam eddig ezekről a Semetkáékról.”

Máris bedobja a két főszereplőt, a szerző csak nevében leplezett szülőfaluját, Tótkomlóst, illetve az egykor köztiszteletben állott Semetka bíró családjának viselt dolgait. A következő bekezdésben arról értesülünk, hogy egy mikrobuszban ül egy Galánta melletti kis faluba tartó társaság, valamikor a Csehország és Szlovákia szétválása körüli időben. A harmadik bekezdésben pedig kiderül, hogy a kocsiban ül Milota Gyurka bácsi, „aki az összes régi históriát betéve tudja”. Závada végül is évtizedek óta egy balzaci regényfolyamot ír, ahol a szereplők ki-be járnak, egyik könyvből a másikba. A vége felé egyszer csak elhangzik a Jadviga név, és szerepel a felnőtt Osztatni Marci. És már az első oldalon megjelenik a szabadalmaztatott, Závada-féle elbeszélő tudomány: a nevén nevezett „elbeszélő” és a többes szám első személy, a közösség egésze, a görög kórus mintájára kifejlesztett kollektív én.

A könyv elején tett szlovákiai látogatás a vénséges vén, ágyat nyomó Semetka Jánost mutatja be az olvasónak, akit megkeseredett vénkisasszony lánya, Mari gondoz. Az utolsó oldalakon ismét velük találkozunk. Közben a háború előtti, alatti, utáni életüket látjuk leperegni, és választ kapunk a fontos kérdésre: hogyan került ez az egykor tekintélyes, tót gyökereire és magyarságára egyaránt büszke, többször is megválasztott bíró („pán richtár”) ide, a Felvidékre.

Mint a többi könyve, ez is erősen a magyar történelembe horgonyzott regény, sőt, magáról a magyar vidéki sorsról szól. Pontosabban a magyar vidéki kisebbségi fátumról.

Ami első pillantásra is újdonság: a könyvet a szerző megtűzdelte száznál is több archív képpel, amelyek a cselekményt igyekeznek illusztrálni. Noha a szerző egy mottószerű mondatban az elején megjegyzi: „A fényképeken felismerhető személyek nem azonosak – de hogyan is lehetnének azonosak? – a regény szereplőivel.” Az olvasók számára mindenestre nagyon is valóságosak ezek a remekül válogatott képek. Fontos támpontok és kiegészítő elemek, pihenőhelyek a szövegfolyamban.

A fényképek szerepét növeli, hogy a másik főszereplő család a Weisz fényképész família, amelyik hosszú vándorlás után telepedik meg T.n. Az ő két gyerekük, a Kóbi becenevű Jakab és Juci szintén sokat fényképez. A háború előtti fejezetek érzékletesen mutatják be az együtt bandázó fiatalok hányódását a kisgazdák és a radikálisabb irányzatok között, és a felnőtt világot, a „választásokat”, ahol az ellenzéki jelölttől még az indulás jogát is durván elcsalják.

Závada többi könyvéhez hasonlóan a Természetes fény is olvasmányos, letehetetlen szöveg. Itt terjedelmi okokból abba is hagyom a cselekmény ismertetését. De az arányokról el kell mondani, hogy noha a zsidók külön szenvedéseiről és a deportálásokról bőven esik szó, ám terjedelmében és súlyában legalább annyira szól ez a regény a háborút tisztként végigharcoló Semetka Istvánról, a hadifogság gyötrelmeiről. És harmadsorban a háború utáni szlovák– magyar lakosságcsere szívszorító és alig ismert történetéről.

Végezetül egy utolsó megjegyzés. Noha ez a könyv a lehető legtávolabb áll mindenféle tézisregénytől (több lebilincselő, tökéletesen hihető szerelmi szál is gabalyodik benne, bár korántsem teljesedik be mindegyik – ahogy az életben sem, ugye), a legfontosabb

érzés, amely a figyelmes olvasót a hatalmába keríti, nem más, mint egy „aha-érzés”: – Most már érteni vélem, miért tart itt a mi országunk.

(Magvető, 2014, felelős szerkesztő Dávid Anna, a kötetet tervezte és a szerző fotóját készítette Szüts Miklós, 632 oldal, 6990 Ft)