William kentridge on the refusal of time (vetített performansz, kommentárral) 638

William Kentridge on “The Refusal of Time” (vetített performansz, kommentárral) Vannak művészpályák, amelyeket az ember konkrét személyeknek köszönhet. Antonio Canova-ért általános iskolai rajztanáromnak, a néhai Biczó Juditnak vagyok hálás, Georges de La Tourt Orosz Istvánnak, William Kentridge-et pedig Kicsiny Balázs szobrásznak köszönhetem. 2005-ben ő volt a Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiállítója. Akkor egy üzletember-csapattal szerveztünk túrát, Balázs is velünk jött, mint emelt szintű cicerone. Miután a saját műveit bemutatta a magyar pavilonban, azt kértem tőle, hogy mutasson nem több mint hat pavilont, illetve művészt. Első utunk a központi kiállítás területére vezetett, ahol Kentridge-nek egy több falra vetített, emlékeim szerint minden hang nélküli műve volt látható.

Azonnal beleszerettem. Az esetlen, nagydarab bácsinak hallatlanul erős kisugárzása volt.

Aztán több helyen is láttam Kentridge munkáit. Egy alkalommal még Budapesten is járt, és a Kieselbach Galéria elit közönsége előtt tartott előadást.

Mint tanulni vágyó, képzőművészetekben félművelt egyén a legutóbbi időkig azt hittem, hogy a Louisiana Museum of Modern Art az USA déli részén található, állami intézmény. Pedig dehogy. Valójában Dánia leglátogatottabb művészeti múzeuma, Koppenhágától 35 kilométerre. Nevét Alexander Brun, a villa első tulajdonosa adta, akinek mindhárom felesége a Louise nevet viselte. Magát a múzeumot 1958-ban alapították, az épületet sokszor bővítették. Ma már zenei, irodalmi részlegük is van, igazi összművészeti intézmény lett. 2012ben indult a Louisiana Channel, amely egy videótár, ahol a kiállításaikhoz és más eseményeikhez kapcsolódó, saját készítésű videók láthatóak. Itt bukkantam rá Kentridge egy viszonylag új,

bámulatosan komplex videó-performanszára, aminek címe: „Az idő visszautasítása” (The Refusal of Time).

Ez a 25 perces videó-alapú mű mintegy tucatnyi témát és impulzust tartalmaz. Szerencsére, a filozófus-hajlamú művész – az installáció közepén ülve – sok mindent értelmez számunkra. Beszél az öt vászonról, az installáció közepén álló gépezetről, amit a készítői Elefántnak becéztek. Arról, hogy mit keres itt a metronóm, miért 1905 az elképzelt idő. Hogy miért haszontalan és töredékes az egész. (Bár a narráció csak angolul jól tudóknak érthető, a mű anélkül is élvezhető.)

Micsoda remek intézmény lehet ez a Louisiana, ahol a helyet fel sem kereső művészetbarátok elbűvölésére ennyi anyagi és szellemi erőt mozgósítanak!

Megtekinthető itt.

(Az eredeti installáció 2012-ben készült, Philip Miller zeneszerző, illetve Catherine Meyburgh filmrendező közreműködésével, Peter Galison, harvardi tudománytörténész professor tanácsai alapján.

A videóban felhasználtak részleteket a 2011-ben készült „Making Time” című filmből, amely az installáció készítéséről szólt. Az interjút Christian Lund készítette. Fényképezte Jakob Solbakken, vágó Klaus Elmer.)