Whitneymuseumofamericanartnewyork

A Whitney Museum of American Art új épülete New Yorkban A múzeumokban bővelkedő New York egyik legjelentősebb magánintézménye végre megfelelően tágas épülethez jutott. Nem kisebb építész tervezte, mint a fiatalon a Pompidou Centerrel hírnevet szerzett Renzo Piano. A Madison Avenue-n található Marcel Breuer tervezte épületből tavaly költöztek ki, idén május 1-jén volt az ünnepélyes megnyitó. Érdekes helyen van, az East River partján, az ún. Húscsomagoló Negyedben, ott ahol a feleslegessé vált levegőben vezetett vonatsínek átépítésével létrehozott High Line park véget ér.

Az új múzeum érdekes, sokféle, mégse ún. „ikonikus épület”. Ez a homlokzat nem lesz találós kérdés a kereskedelmi televíziók kvízműsoraiban. De ez nem csorbítja erényeit, sőt. Az új Whitney egy alázatos épület – ez a legkevesebb, amit elmondhatok egy ott töltött délelőtt után.

Szinte minden kiállítási szinthez nagy terasz csatlakozik, amivel New York egyik szokatlan panorámáját Piano mintegy az épülethez csatolta – tetszenek tudni, az az a rész, ahol még (már) nincs a sakktáblaszerű elrendezés. Hanem változatos az utcakép, mint minden rendes városban, bárhol a világon.

A földszinten az üveg dominál: így csalogatják be a nézőket. Szinte nem is más, mint odakint! Itt helyezték el az egyik éttermet, amelynek a szellemes Untitled (cím nélkül) nevet adták: fricska ez a kortárs művészetek modoros alkotóinak, akik nem egyszer azzal tüntetnek, hogy nem adnak címet. Ez a modorosság egyértelműen rosszat tesz a kutatásnak, a műgyűjtésnek is.

Az épület lépcsőházában, felső emeletein a látszó beton, illetve az ablaktalan fehér terek dominálnak. Nagyon alkalmas, cseppet sem egyhangú teremsorokban van kiállítva az anyag, mint a múzeum neve is mutatja, kizárólag amerikai művek. Két emeleten mindig az állandó gyűjtemény lesz látható, a többin változó kiállítások. Két emeletet a munkatársak foglalnak el. Itt valamit érdemes lenne változtatni: a

lépcsőkön nem lehet lefelé lemenni. Hiába van öt nagy lift, gyakran mindegyik tele van a felfelé igyekvő új jövevényekkel. Az ember esetleg hosszú percekre fogságba esik odafent. Csak a távozás után jöttem rá, hogy (ha jól láttam), az egyes teraszokról is lehet közvetlenül távozni. Mint sok más magán múzeumban, itt is minden terem el van nevezve valamilyen mecénás családról. Még az alagsor is. Sőt, még a lift is! (Lehet, hogy mindegyik külön családról?)

Egy hétfő délelőtt jártam ott, a múzeum dugig volt. Nagyon sok nyolcvan (kilencven?) éven felüli látogatót láttam. És kisgyerekeseket is, nagy számban. A pálmát egy három kisgyerekes család vitte el.

Egy-egy teremben megálltak, és elmélyülten elmagyaráztak mindent.

A tömeges érdeklődés szemlátomást nem csak az új épületnek, az állandó épületnek szólt, hanem az égvilágon minden kiállított tárgynak. A legnagyobb tömeg Archibald Motley, a jazz korszak fekete festőjének retrospektív kiállításán volt. Szó se róla, remek anyag. De ki hallott eddig róla, a szakmabelieken kívül? Hát pont ez a jó múzeumok dolga, beemelni a jó művészeket a kánonba…

Ha a Metropolitan Museum 1931-ben kevésbé vaskalapos és nem utasítja vissza Gertrude Vanderbilt Whitney 700 műtárgyból álló ajándékát, most nem lenne miről írni… Az iparmágnás Cornelius Vanderbiltnek egyébként összesen 13 gyermeke született. Lányait szerette G-betűvel kezdődő névre keresztelni: Gertrude, Gloria, Gladys… Az utóbbi ismerősnek csenghet a Vademecum olvasóinak – igen, róla már volt szó, ő mentette ki Széchenyi László grófot a kínzó adósságok terhe alól. Ady Endre is írt a házasságukról 1908-ban.