Whiplash – Damien Chazelle amerikai filmdrámája Vannak olyan filmek, amelyekről nem lehet olyan előzetest csinálni, hogy az ne lője le a poénokat – hiába keverik össze-vissza a jeleneteket. A Whiplash című film éppen ilyen: az előzetesből látszólag mindent megtudunk a filmről: és ez elvette a kedvemet. Sajnáltam a másfél órát a fiatal jazzdobos és szadista tanára közti küzdelem tanulmányozására. Előzetes itt. Aztán egy nap a Művész moziban található Odeon kölcsönzőben annyira ajánlották, hogy megadtam magamat. Milyen jól tettem! Mert a film egyáltalán nem a szadizmusról szól, pontosabban annál sokkal többről: egy gyurma képlékenységű fiatal tehetségről és a magánál nagyobb tehetségek kineveléséről álmodozó, maximalista, kegyetlen és bizonyos fokig őrült tanárról. Az ő harcukról, közös sikereikről és kudarcaikról szól. Bámulatos fordulatokkal. A film magas fokú profizmusa mellett van itt néhány különleges erény is. Egy (képzeletbeli) New York-i jazz konzervatórium falai között játszódik, egy zsenigyanús fiatalra fókuszál, de állandóan figyel a kevésbé tehetséges diákokra, a mindennapi emberekre is: éppen az a film tétje: hová fog tartozni egész életében Andrew? Tanára állandóan úton van a zseniális és a gonosztevő között. Ez az oda-vissza út a film utolsó jelentéig tart! A film elképesztő realizmusához hozzá tartozik a tanárt alakító J. K. Simmons, akit megszámlálhatatlan jó és rossz zsaru és rendőrfőnök szerepében láthattunk az utóbbi harminc évben. Ez a szerep élete lehetősége volt, és nagyon kitett magáért, meg is kapta érte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. (Egyébként joggal tekinthető ő a társ-főszereplőnek.) A film izgalmassága többek között abból ered, hogy az elit zeneiskolát mint egy harcteret, még inkább mint egy gladiátor-arénát mutatja be. Ez esetben a vadállat, akivel küzdeni kell, a zseniális és szadista tanár. A dramaturgia is nagyon eredeti. A bonyodalom a filmben egy