Wassalbertafuntineliboszorkanyujszinhaz

Wass Albert: A funtineli boszorkány – Kerényi Imre rendezése az Újszínházban Egy költő barátom javasolta, látogassunk el egyszer az Újszínházba (ez lett a neve, miután az Új Színház khm… megosztó módon új vezetést kapott öt évvel ezelőtt.) Oka: hogy ne mondhassák, mi nem teszünk kísérletet. Kiválasztottam hát a legtöbb színészt megmozgató előadást, amelyet egy ismert rendező vitt színpadra.

Az első meglepetés akkor ért, amikor jegyet próbáltam venni. Alig volt már, csak egy nagyon drága páholyt sikerült kivenni.

Igyekszem óvatosan és higgadtan fogalmazni: az előadás igazi időutazás volt az 1960-as évekbe. Akkor láttam ennyire statikus, bombasztikus jeleneteket, lefúrt lábú színészeket, akik álltak és szépeket mondtak – az akkori Nemzeti Színházban. Az előadás első negyed órájában pl. Erdély szépségeit ecsetelő hosszú bekezdéseket hallottunk a darab alapjául szolgáló regényből. Számtalan jelzést alkalmaz a rendező arra utalva, hogy itt nem hétköznapi jelenet zajlik, hanem egy elemelt, szimbolikus térben, sűrű mesevilág díszletei között járunk. Hangeffektek, szignálok, széles gesztusok, életigazságok. Érdekes módon csaknem végig egy cigányasszony ül a színpad közepén, aki a fontos mondatokat kendője lebegtetésével poentírozta.

A történet éteri, angyali édességű meseként indul, aztán megjelennek a gonosz erők, elszakítják a főszereplőt, Nucát nagyapjától, aki egy időre börtönbe kerül. Itt kezd a figyelmes nézőnek az az érzése támadni, mintha Jókai Mór összes műveit próbálták volna egy estébe összesűríteni, a hepiendet kivéve.

A trilógia adaptációja nem sikeres. A regény amúgy sem kínálja magát a dramatizálásra. A jelenetfüzér, amelyet látunk, ilyen formában inkább diafilm feldolgozásra lenne alkalmas. A második rész vége felé az addigi rablóvezér például kiáll a színpad elejére, és igen hosszan elmeséli, hogy voltaképpen ő Nuca apja. A főszereplő egyetlen

színészi eszközét, a hamvas, romlatlan mosolyát továbbra sem levetve, meglepetten hallgatja. Közben kiderül a másik bonyodalom – erre vezetik majd a vasutat, ezért a Táti által – egyetlen szög nélkül – épített faházat arrébb kell majd vinni.

Ezek után felgyorsulnak az események: a fél órával ezelőtt félig nyílt színi szüléssel világra hozott kisfiút (akit kisvártatva elragadott a gonosz báró, mert a gyerek apja az ő fogadott fia, akit nem sokkal a fia születés után egy vadászbalesetben véletlenül lelőttek), már ötéves formának látjuk viszont. Aztán kirohan, és „megtudjuk”, hogy megölte a főhős, mert szemtelen volt vele… Akiről persze nem tudta, hogy ez a tulajdon gyermeke. Miután mind a hét áldozatával végzett, Nuca, a boszorkány (vagy csak „ártatlan áldozat”?) egy fényalagúton, diadalmas zene kíséretében távozik a színpadról.

Meg kell mondani, a páholyból jól látható módon senki nem távozott a szünetben, s az előadás végén a nézők hosszas vastapssal fogadták az előadást. Mi, a más színházba is járó fanyalgók két visszatapsolás után szedtük a sátorfánkat. Az ünneplés akkor még javában tartott.

Részletek az előadásból itt. (Forrás: emberiseg.hu) (2016. május 1., Színpadra alkalmazta: Pozsgai Zsolt és Turcsány Péter. A főbb szerepekben: Koncz Andrea, Timkó Eszter, Koncz Gábor, Jánosi Dávid, Lux Ádám, Beszterczey Attila, Szarvas Attila, Nagy Zoltán, Incze József, Bordán Irén, Szakács Tibor, ifj. Jászai László, Kautzky Armand, Almási Sándor. Húros Annamária.

Koreográfus: Román Sándor.