Wagnerawalkur

Wagner: A walkür (félig szcenírozott előadás a Művészetek Palotájában) Most el kellene mesélni az élményt magát… Hát nagyon zavarban vagyok. Nem haltam bele, annyi bizonyos. Az első felvonás alatt még küszködtem a fáradtsággal (bár napközben lopva aludtam egy fél órát) – ez később nem fordult elő. Hatott rám nem csak a zene, hanem a többi ember áhítata. Mintha egy hatalmas templomban lettem volna, egy előttem ismeretlen kultusz ünnepén.

A félig szcenírozott operajátszás (nekem) egyáltalán nem jött be – talán jobb lett volna, ha csak a pódium és semmi más. A másfél mázsás hősszerelmes élményére jó előre figyelmeztettek – igazán hamar megszoktam. Segített a magyarul és németül is vetített szöveg böngészése. Fél órával a kezdés után már azt vettem észre, hogy „kiszálltam az életemből”. És nem is szálltam vissza, a nagyon hosszú szünetek alatt sem (50, illetve 60 perc). Ekkor beszélgettem, illetve beszélgethettem volna a következő jeles személyekkel: A Kormos István ifjúsági klasszikusában név szerint szereplő zenebolond szerkesztőnővel, „A leggonoszabb toll” címet néhány éve megörökölt publicistával, s a mellette (egy felvonáson át -- vajon miért csak addig?) ülő végtelenül csinos művészettörténész-nővel, A grafikus dandyvel és zeneértő nejével, A big business-től egyre jobban menekülő marketing- és PR szakembernővel, A zeneakadémia énektanárnőjével, akinek a színpadon is lehetett volna helye, A közismerten nagyon vallásos, nagyvállalati és privát moziüzemeltetővel.

Complicatus barátom elismerte, hogy ő már az élettársa unszolására egyszer mind a négy Ring estét végigülte ugyanitt. És mivel mindenre van egy jó hasonlata, azt tette hozzá, hogy olyan érzése volt, mint egy

óceánjárón, mert mindennap pontosan ugyanazok az emberek jöttek vele szembe a folyosón, és ugyanoda ültek le.

A kapun kívül még érdekesebb látvány fogadta az embert. Sétálgató, sütkérező emberek, csaknem mindegyikük elragadtatott arcot vágott, magába fordulva vagy csevegve. Mintha rajtam kívül senki sem lett volna itt először. És mégse bámultak meg.

Azt hiszem jövőre is jövök.

(2016. június 17. 16.00 – 22.00, művészeti vezető és vezényelt: Fischer Ádám. A főbb szerepekben: Johan Botha (Siegmund), Walter Fink (Hunding), Johan Reuter (Wotan), Anja Kampe (Sieglinde), Evelyn Herlitzius (Brünnhilde).

A második fényképen a háttérben egy rejtélyes tengerentúli házaspár, akik az előtérben álló jótevőm szerint minden évben itt vannak az Ünnep koncertjein, minden évben hasonlóan elegáns, bár nem teljesen azonos ruhában. Sőt, mint az egyik napilapból ma megtudtam, Washingtonból szoktak átruccanni, és máris megvan a jövő évi jegyük. (És a hölgy minden előadásra más ruhát vesz fel.)