Volt egyszer egy Hollywood – Quentin Tarantino kilencedik filmje Minden valamirevaló sajtótermék foglalkozott ezzel a filmmel, némelyek érezhető módon fanyalogtak. Én amellett próbálok érvelni, hogy tessék megnézni ezt a filmet, mert szerény véleményem szerint tömény élvezet. 1969-ben játszódik Hollywoodban (a történetet Tarantino eredetileg regénynek akarta megírni, csak később döntött a film forma mellett), a főszereplő egy Rick Dalton nevű, leszálló ágba került, harmincas western- és kalandsorozat színész. A sok ittas vezetés miatt elvették a jogosítványát, ezért Cliff, a dublőre fuvarozza őt, aki lassanként a bizalmasa lesz. A szomszéd villába költözik Roman Polanski, a már akkor is ünnepelt rendezősztár, tündéri színésznő feleségével, Sharon Tate-tel. Dalton arról ábrándozik, hogy egyszer meghívják oda egy partira, és akkor nagy fordulatot vehet a pályája. Egy producer olasz spagetti westernek főszerepét kínálgatja, aminek nem tud ellenállni. Vele tart Cliff is. Egy év múlva butácska, olasz színésznő feleséggel tér haza. Nem sokkal ezután Cliff hazafuvaroz egy fiatal, hippy csitrit a kolóniára, ahol lakik… Innét már nem illik mesélni a történetet. Annyit azonban érdemes hozzátenni, hogy aki kiismeri magát a Manson gyilkosságok történetében, az több jelentésréteget ért meg, mint aki nem. Három nyomós érv, amellett, hogy szánjunk időt erre a filmre. — Nagyon régen szippantott már be ennyire egy kosztümös film – a környezettel, a ruhákkal, a kiejtéssel, a nézésekkel, az emberi viszonyokkal. — Mint Tarantinónál oly gyakran, itt is a véres, komoly valóság és a paródia kényes határmezsgyéjén közlekedünk. Nehéz nem nevetni, de gyakran elakad a meginduló nevetés. — Ahogy egyik előző filmjében, itt is él a rendező a „történelmi igazságtétel” eszközével. Valami ismert történelmi eseményt mesél el