Virágvölgyi Péter emléke A múlt héten egy nap kétszer is eszembe jutott régen meghalt kiváló barátom, Virágvölgyi Péter (1948-1998). Először a Vörösmarty utcai földalatti állomáson pillantottam meg az állomás nevét üveg alatt, Péter mesélte annak idején, hogy a vonal 1973-as rekonstrukciója idején minden állomástáblát is újraalkottak (Haiman György tervei szerint), csak egyet hagytak meg mutatóba, éppen ezt. Ugyanaznap még kezembe került az Index cikke is, amely arról szólt, hogy Finnországban elhatározták, mostantól a gyerekeknek egyáltalán nem kell majd folyóírást tanulniuk, helyette tízujjas gépelés tanulását írják elő nekik. A cikk alaposan utána járt, kiderült, hogy néhány országban már hoztak hasonló döntést (Franciaországban már vissza is állították a dolgot), az USA-ban már kikerült a szövetségi rendelkezések közül, de néhány állam ragaszkodik hozzá. Aztán végigveszik a megtartás mellett kardoskodók érveit, szerintük az írástanulás (kicsit leegyszerűsítve az olvasottakat) javítja a komplex gondolkodást, az agynak több részét mozgatja meg, mint a gépelés. Az ellenzők szerint a kézügyességet más dolgokkal is lehet javítani. Megszólal magyar agykutató is. A cikk végén került elő Péter, aznap már másodszor. Az 1973-ban írott diplomamunkája, amely a dőlt írás iskolai bevezetésére tett javaslatot. Hogy a gyerekek könnyebben megtanulják, és felnőttként kevésbé romoljon majd le a kézírásuk. Egész hátralévő életében küzdött a bevezetéséért, talált is reform-pedagógus harcostársakat, de hát a többség nem akart változtatni. A rendszerváltás után meg túl sok lett a változás. Pedig Péter milyen kedves, szívós, mosolygós ember volt. Ha a hirtelen rátört betegség el nem viszi 50 éves korában, milyen remek tanszékvezető, oktatás-reformer, (rektor?) lett volna belőle. A dőlt írásért ma is küzdene, és lehet, hogy ebben a központosított új rendszerben célba is ért volna.