Vastag könyvek dicsérete Nos, nem, szerintem nem remekmű Jaume Cabré Én vétkem című regénye („ A regények regénye”), de nagyon érdekes és jó könyv, az értékes irodalomnak a lektűrrel érintkező fajtájából. Szerettem olvasni. Egyetemista koromban kedves professzorom, a New Criticism amerikai irányzat szálláscsinálója, mindig azt mondta, hogy arról beszéljünk, ami jó, ami kiemelkedik. Nem az a dolgunk, hogy kiosszuk, leteremtsük a közepest, a gyengét, esetleg a tökéletlent. Persze az igazi kritikusnak minden időben az a dolga, de a tanárom jól tudta, hogy mi ketten mire valók vagyunk és mire nem. Most mégis meg kell mondanom, hogy ez a nagyon jó könyv miért nem dobogós a szívemben. Néhány dolgot kényszeredetten összehordok itt a bevezetőben, de az igazi érvelés az ellenpéldák sora, úgyhogy ezek felelevenítésére fabrikáltam Önöknek egy különszámot. Csupa olyan könyv, amiről már volt szó, és az Én vétkemnél jobb könyvként él az én gyarló lelkemben. Aki a múlt héten nem olvasta, amit írtam, elolvashatja itt. Voltaképpen akkor még a regény kétharmad része volt hátra, nem a fele. Továbbra is ugyanolyan érdekes a cselekményfűzés, mint eleinte: a hatalmas szerkezet sehol sem recseg, elbírja ezt a legalább száz néven nevezett szereplőt – a végén négy és fél kéthasábos oldalon sorolja a szerző, hogy ki kicsoda. Erre nincs is szükség. A szerkezet trükkös, de semmi sem homályos. Minden tiszta és világos. A fő szépség az egész regényben, hogy a cselekmény fókusza ide-oda vándorol. Először azt hisszük, hogy nevelődésregényről van szó, aztán, hogy szerelmi históriáról, majd pedig holokauszt-regényről (ezt legalább 250 oldalon át), de végül az derül ki, hogy voltaképpen ez a könyv egyenesen a nagyravágyás hübriszéről szól, és a főszereplő végig nem is Adrià, hanem valaki más. Az utolsó néhány tucat oldalon