Valós látomások - Benkő Imre, a szubjektív dokumentarista
A rendszerváltás idején figyeltem fel Benkő Imre különlegesen érzékeny képeire, amelyek számomra megragadták a hirtelen nekilóduló társadalmi változásokat. 2000-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a Harvard Design Magazine felkért, hogy az East of Berlin különszámába írjak cikket a változó Budapestről. Némi habozás után Benkő Imre tizenkét képéről írtam rövid szövegeket. Ezek a képek, együtt, hajszálpontos látleletet adtak. Meg is jelent a 2001 tavaszi számban. Olyan világszerte ismert szerzőkkel együtt, mint Svetlana Boym és Boris Groys. (Másik magyar szerző is volt: Moravánszky Ákos, aki a Memento Parkról írt nagyon érdekes cikket.)
Most nagyon-nagy élmény volt felfedezni az ott kiválasztott képeket.
Az egyik előző Vademecum számban felidéztem egy réges-régi vitatkozást az erélyről, mint a művészi érvényesülés kulcsfogalmáról.
Ez megint eszembe jutott, amikor beléptem a Műcsarnok három középső szentélyébe. A most nyolcvanegy éves (jóval fiatalabbnak látszó), lassú, halk beszédű Benkő Imre, amennyire én láttam
személyes, távoli ismerőseként, kissé a „bocsánat, hogy élek” típusú anti-nyomulás jegyében élt. Így építette fel hatalmas életművét.
Mintha már pályája elején, ösztönösen érezte volna, hogy a jövő a nagy projekteké, nem egy-egy bravúros képé. Már 1975-ben nyert World Press Photo díjat, az a kép a legrégebbi, 2019-es a legfrissebb. Összesen 250 képet tartalmaz a kiállítás, ami – mondjuk ki őszinténbefogadhatatlan mennyiség, különösen úgy, hogy lényegében ömlesztve vannak, egyenkeretben. Önvallomásaiból ki van emelve ugyan néhány nagy méretű szöveg, és a termek közepén is van néhány fal, de azon ugyanúgy, keretben láthatók a felvételek.
Vissza lehet nézni nagy sorozatait, az ózdi kohóművekről szóló nagy riportot, amely egészen a bezárás drámai jelenetéig terjed. Nagy kedvencem az Ikrek-sorozat, amelyet nagyon régóta, folyamatosan
készít. Sok közte a groteszk felvétel - mert persze az ikrek is megöregszenek, nem maradnak mindig cuki kislányok, egyformán öltöztetve.
Néha elgondolkodtam, hogy lehetett Benkő Imrének ekkora szerencséje, hogy mindig elébe kerültek a pontos és fontos pillanatok. Megnéztem a róla szóló riportfilmet, és ott hosszan beszélt egy kedves képemről, ami a körút és Dob utca sarkán álló mozi reklámvásznát mutatja, előtte két idős hölggyel. Erről elmondta, hogy kinézte a sarkot, és hosszan várakozott, hogy történjen még valami. Aztán történt. Ezek szerint ez a fotó - az operajátszásból elcsent kifejezéssel - egy „félig szcenírozott kép”. És van még jó pár ilyen. Az MMA honlapján van egy igen érdekes portréfilm a művészről.
Ennek van egy rövidített ízelítő-változata is, itt.
(Műcsarnok, megtekinthető április 7-ig. Kurátor: Tulipán Zsuzsanna.)
