Vademecum 583: Két könyv, egy mentegetőzés és kilenc megfigyelés Sanghaj városáról, igen fontos függ

Vademecum 583: Két könyv, egy mentegetőzés és kilenc megfigyelés Sanghaj városáról, igen fontos függelékkel Szentmártoni Líviának és Szüts Andrásnak köszönettel

A Vademecum alábbi különszáma egy év végi pénzmaradványnak köszönhető: ez tette lehetővé, hogy Hírlevélírót meghívják Sanghajba két előadást tartani, a Magyar Kulturális Hét keretében. (Annak apropója egy magyar tanszék indítása volt.) Ez az utazás halálos csapást látszott mérni a szerző büszkén vallott nézetére, miszerint: „Minek menjek Ázsiába és más egzotikus helyekre, amíg van francia kisváros, ahol még nem jártam?” Minden eddiginél erősebben érezte: porszem ő, minden emberrel együtt. Tanúja volt annak, hogyan modernizálódik öles léptekkel a mára 24 és fél millió lelket számláló megapolisz. Persze nem hagyatkozott gyér megfigyelőképességére, barátságos vendéglátói tapasztalataival kiegészítve – szinte egy egész napot egy helyben talált regény olvasásával töltött. És nagyot változtatott hozzáállásán egy utolsó nap kapott levél. (Lásd a Függelékben).

1 A régi és az új – váratlan kaland a főtéren Sanghajról mindenki tudja, hogy a modern felhőkarcolók és a szegénység, a dübörgő nagyváros és hagyományos életvitel fura ellentéte uralja. Ha a város belsejében száll meg az ember, akkor az utóbbit ma már keresni kell a turistáknak szánt, mesterségesen fenntartott cifra nyomorúságon kívül. Persze, ha csak az ember éppen vasárnap keresi fel a fél Városliget méretű Néptéren található Kortárs Művészeti Múzeumot, akkor oda igyekeztében valami nagyon archaikus dolgot láthat. Nagy számban idősebb asszonyok üldögélnek ott, akik kinyitott esernyőjük domború végére erősített A/4-es papírlapra írott információk segítségével próbálnak férjet szerezni pártában maradt lányuknak vagy unokájuknak. Több ezren vannak... A fényképek nem jellemzőek – az „árusok” szemlátomást inkább a szavak erejében bíznak.

Mint ismeretes, a kínai írásba manapság arab számokat kevernek, és ebből arra kellett következtetnem, hogy a papírokon nem csak a magasság és a súly szerepel, hanem a fizetés is. A nézelődők leginkább turisták voltak, és idősebb kínai hölgyek, akik nehezen kapcsolatot létesítő fiacskájuknak próbáltak párt szerezni... Ők többnyire mobiltelefonnal fényképeznek. Egymás után sok adatot.

(Mindezt a társkereső portálok aranykorában!)

Azt mondták, hogy ezek a hölgyek az utóbbi tíz évben bevándorolt mintegy tízmillió új lakos közül kerülnek ki.

2 Google és Facebook nélkül, de MoBike-kal Kínáról a technikai haladás jutott eszembe, (épp hazautazásom napján küldtek fel két újabb kínai űrhajóst), ezért aztán megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Google és a Facebook tényleg blokkolva van… ha nem tévedek, minden Google szolgáltatással együtt. Érdekes módon a Bing kereső viszont működött. Azt mesélte valaki, hogy Vietnamban is így volt, de ott néhány éve az olvadás jeleként éppen ezeket a korlátozásokat oldotta fel a kommunista párt. (Amikor én gyerek voltam, akkor a farmernadrágban és a westernfilm volt az olvadás jele, meg a Coca Cola – meg a Szabad Európa rádió zavarásának abbahagyása.)

Feltűnt viszont a rendkívül trendi, reklámmentes közbicikli, valóságos design remekmű... És azt tessenek elképzelni: nincsenek hozzá állomások! Bárhol le lehet tenni és fel lehet venni őket. Egy térkép megmutatja, hol vannak éppen, és 15 perccel előbb le lehet foglalni őket, nehogy elvigyék az orrunk elől. Amint lefoglaltak egy biciklit, máris eltűnik a térképről. Érthetetlen módon viszont nem lehet az ülés magasságát állítani. Nagy fehér embereknek reménytelen.

Mielőtt a BuBi létesítőit ekézni kezdenénk: ez a rendszer mindössze egy hónapos.

3 Az erkölcsi avulás és a felhőkarcolók A repülőtérről közeledve alig várja az ember a híres-nevezetes felhőkarcolókat, amelyekből mára több van, mint New Yorkban. A csalódás azonnali és súlyos. Igen sok ilyen épület csak nagyra növesztett magasház, enyhébb esetben csak csúnya és igénytelen. Az evolúció következő foka az volt, hogy a harminc-ötven emelet igénytelenségét egy tetődísszel (lótusz vagy más hagyományos motívum, esetleg posztmodern „réztányér”) próbálták feledtetni.

Ahogy beljebb érünk, egyre több a New York-ias valódi felhőkarcoló, de a legtöbb a „trükközős” fajta, sokszögű, hasábok és görbe formák

keresztezése, olyasmi, amit már a rajzasztalon (pardon, képernyőn) megtámad az „erkölcsi avulás” halálos kórja... Sajnálatosan mindezek a megállapítások igazak a Huangpu folyó másik oldalán, azaz „Budán” található Pudong negyedben kiépült legújabb felhőkarcolónegyedre is. Nagy „kedvencem” a kb. háromszáz (!) kisméretű korinthoszi oszloppal díszített, egyébként is kellemetlen arányú magasház az 1994-es évjáratú, iszonyúan zagyva tévétorony mellett.

Az a baj ezekkel az épületekkel, hogy ezek nem bújnak meg a jobban sikerült egyéb épületek árnyékában, hanem messzire ellátszanak, és ez így lesz – gondolom – még vagy száz évig.

A tavaly átadott rekorder felhőkarcoló, a Shanghai Tower ellenben csodálatos alkotás – nem csak azért, mert a maga 632 méterével a világ második legmagasabb épülete. Külső, dupla üvegezésű borítása összesen 120 fokban csavarodik meg. Az inspiráció itt nyilván Calatrava malmői „Torso” háza volt, de annál ez sokkal szebb és szervesebb forma.

(Az építész csapat vezetője Jun Xia volt, a Gensler iroda keretei között. Az angol Wikipédián sok érdekes részlet és fénykép található az építésről. Ugyancsak van külön szócikk a legmagasabb sanghaji felhőkarcolókról.)

4 A Park Hotelben lakni Abban a szállodában laktam, amelyik 1984-ig nem csak Sanghaj, hanem egész Ázsia legmagasabb épülete volt. Nem más, mint Hugyecz László (1893-1958) tervezte, aki 1914-ben végzett a Műegyetemen, és rögtön be is vonult katonának. 1916-ban fogságba esett, Szibériába került, fogságából kalandos módon (egy vasúti hajtányt elkötve) Kínába tudott menekülni. A két háború között hallatlanul termékeny építész összes (több tucat) épülete Sanghajban épült meg, ezek ma is állnak, de sajnos közülük sokat már nem használnak. Hugyecz – a hála alapos történeti képzésének – mindenféle stílusban könnyedén tervezett: az európaiaknak az kellett, amit hátrahagytak hazájukban. A nem ritkán sötét eredetű pénzből építkező újgazdagok ellenben a legújabb stílust, az Art Decot akarták.

Ilyen stílusú a Park Hotel is. (A Magyar Hét alkalmával három nagy sikerű építészeti sétát is tartottak, amelyen a szép emléktáblákkal ellátott épületeknek csak töredékét tudták bemutatni.) Életművéről ma már bőséges szakirodalom található magyar nyelven is. Hallottam, hogy a konzulátus szívesen beköltözne a legkülönlegesebb Hugyecz-épületbe, az Art Decon is messze túlmutató Zöld Házba, mely a Bauhausnak azon válfaja szerint épült,

amely nem irtózott a kerek formáktól. Bárcsak sikerülne megszerezniük.

5 Egy nehezen megtalált könyv Nem mondhatnám, hogy sikeres volt a felkészülésem a hosszú útra.

Terveztem, hogy megkeresem a Sanghajról szóló második legérdekesebb regényt (mert az első helyen, nem kérdés a Testvérek című regény áll, ld. a 11. posztban), de ez végül elmaradt. Ehelyett a helyszínen kutattam fel a számomra legcélszerűbb könyvkereskedést, az egyik belvárosi főutcában található Idegen Nyelvű Könyvesboltot

(a régi rendszerben nálunk is volt ilyen, a Váci utca és Kígyó utca sarkán!). Ez egy háromemeletes, nagyon szépen berendezett áruház, rengeteg angol könyvvel, de angolul, megdöbbenésemre, szinte egyáltalán nem tudott senki. Elmondtam, hogy Sanghajról szóló könyveket keresek, de nem tudom melyiket. Kézről kézre adtak, mindenki a géphez cipelt, hogy mondjam meg, pontosan mit keresek.

Végül egy igen csinos, negyvenes, ott vásárolgató külföldi hölgy sajnált meg, aki nem bajlódott az eladókkal, hanem megmutatta a keresett polcot. Három könyvvel távoztam boldogan, az egyiket meglepetésemre - torontói barátom, Taras Gresco írta a háború előtti Sanghaj egyik szép és igaz szerelmi történetéről. A másodikat, Az új Sanghaj címmel egy komoly, a régióban élő gazdasági újságírónő írta, sok hivatkozással. Ezekben még csak a képeket nézegettem meg, a harmadikra azonban nagy örömmel rávetettem magamat. Egy malájziai származású, Angliában tanult író, bizonyos Tash Aw (ejtsd "tesó") írta.

6 Five Star Billionaire -- Tash Aw regénye Nagyszerű olvasmány, valahonnét a lektűr, az értékes irodalom és a szociográfia határvidékéről. Érdekes módon a végén egy "Reader's Guide" is található, amit szintén az író jegyez. Arról, hogy miként jött az ötlet, arról, hogy mit akart vele kifejezni. Utána iskolai órán felhasználható kérdések sora következik.

A könyv öt sanghaji bevándorló, nagyon különböző helyzetű "újrakezdő" életét mutatja be, eleinte mechanikusan váltakozó, független történetszálakon, majd egy idő után bizonyos emberek összetalálkoznak. Egy mélyszegénységből kitörni akaró, csinoska gyári munkásnő, egy fiatal korától célirányosan tenyésztett popsztár, egy régi gazdagságból lecsúszó harmadik generációs üzletember, egy bölcsész kékharisnyából sikeres kisvállalkozóvá lett harmincas nő és

egy rejtőzködő milliárdos sorsának állomásait követjük.

Mindegyikükre áll, hogy szabadulni akarnak a múlt terheitől, azt remélik, hogy ez a jövő sikereinek záloga. Azért az író a szereplők múltjából csak-csak beavat minket ebbe-abba, sőt, egy hatodik történetszál is megjelenik, afféle gyakorlatias ingatlanbiznisztankönyvnek álcázott história. Hogy össze ne keverjük a dolgokat, ezt eltérő, modernebb betűtípussal nyomtatták.

Mivel öten vannak, világos, hogy ebből csak két pár telik ki... Vajon ki lesz boldog közülük? Boldog lehet-e bárki ebben az őrült hajszában és taposásban, ami ma Sanghajt jelenti? Talán nem lepek meg senkit, ha annyit elárulok: nem azok és nem úgy, ahogy a könyv közepe felé elképzeljük.

Nagyon erős és szép a szerző idővel kapcsolatos mindennapi és mindenki számára érthető filozofálása.

"Bele kell törődnie mindenkinek, hogy az idő mindig ellenünk van.

Sohasem kedves, és nem bátorít senkit. Lassanként eloroz tőlünk minden jó dolgot. Szóval, ha arra vágyunk, hogy bevégezzünk valamit, legyen az akár a legegyszerűbb feladat, tegyük meg gyorsan, nagy elánnal, amíg az idő el nem ráncigál minket máshová." (60. o.)

Fantasztikusak a zaj- és, a környékleírások, a belső monológok, egészen kiemelkedő a popsztár fellépéseinek ábrázolása, az internetes párkeresés sötét világának bemutatása, a Sanghajba költözött hagyományos, dúsgazdag maláj nagycsalád mindennapjainak, illetve a távoli, paraszti világból a miniszteri székig jutó patriarcha korrupcióba és onnét is lejjebb csúszó figurájának bemutatása.

(Speigel and Grau, New York, 2013, 380 o., ára 90 jüan.)

7 Egy város, ahol elfelejtettek angolul Annak ellenére, hogy a kommunista korszak előtt Sanghaj száz évig a világ egyik legkozmopolitább városa volt, és a keményvonalas korszak már vagy húsz éve véget ért, ebben a városban tébolyító az angoltudás hiánya, nemcsak az utcán vagy boltokban megszólított emberekből vett minta alapján, hanem a turizmussal közvetlenül érintkező szakmákban is. Vendéglátóim elintézték például, hogy megnézhessem a már említett Park szálloda ma már nem nyilvános tetőteraszát. A szálloda két vezetője kísért fel minket. Nos, egyik sem tudott angolul... Ez hagyján, de minden útikönyv megírja, hogy a legtöbb taxisofőr sem tud angolul. Ezt nem akartam elhinni. Pedig de... Volt olyan, aki az olvasásban sem jeleskedett. El akartam menni egy helyre, amelyet nem minden sofőr ismer. A címet gondosan felírattam valakivel egy papírra, azt is, hogy melyik sarokhoz van közel – ahogy az javallott. Egymás után két sofőr mondta, hogy nem. És mutatta a nagyon vacak autó ajtaját, hogy kifelé... Sok köztük a vidéki is. Az egyik vendéglátómmal a felhőkarcoló-negyedbe akartunk menni, ami kb. annyira ismert, mint minálunk a Hősök tere. A sofőr ezúttal kínaiul kapta az instrukciót, de "nem vállalta a fuvart".

8 Az éjszaka árusai A városi hatóságok öles léptekkel haladnak a jogállam megszilárdítása felé. Erre abból következtetek, hogy egyik vendéglátóm sajnálkozva említette, hogy az ún. "Francia koncessziós negyedben", az egyik utcában egyik napról a másikra bezártak vagy hetven kocsmát.

Ezért nagyon meglepődtem azon, amit a szállodánk mögötti utcában láttam, amikor egy hazatelefonálás kedvéért éjjel fél egyig fent maradtam. Egy párhuzamos világot találtam ott. Egy sarkon fillérekért tornacipőket árultak – egy nagy körben, esztétikusan helyezte el az árut a fiatal pár. Egy másik pár (bóbiskoló pici gyerekkel a vezetőülésben) mindenféle, általam alig ismert gyümölcsöt árult a platóról. Mellettük egy középkorú pár egy triciklire szerelt lacikonyhából árulta a finomságokat, főleg halakat. Találomra rámutattam egy pálcikával átszúrt panírozott "halnyalókára". Már dobta is a hölgy a serpenyőbe, amelyet egy PB-gázpalack tartott forrón. Négy jüan volt az ára, e heti árfolyamon 168 Ft. Onnét 50 méterre háromszor annyiba került egy kávé.

A hal annyira ízlett, hogy másnap is visszamentem. Már 11-kor ott voltak és árultak. Szívesen megkérdeztem volna, nappal mit csinálnak.

9 Bűnözés helyett dudálás?

Papám megesketett, hogy ebben a veszélyes nagyvárosban egyedül nem megyek sehová. Mikor ezt elmeséltem érkezés után, nevetés támadt: biztosítottak róla, hogy ebben a városban (és ahogy ők tudják, általában Kínában) az utcai bűnözés egyszerűen nem létezik.

Gazdasági bűnözés nagyon is van, de olyan, hogy az utcán valakinek elrabolják a táskáját, vagy leütik az illetőt, netalántán egy nőnek baja esik, nem létező kategória. Mint a fenti beszámolóból kiderülhetett, megszegtem ígéretemet, ami nem szép dolog. Sokat járkáltam estefelé, sok fiatal nőt láttam hazafelé tartani, és a legkisebb félelemérzés sem látszott rajtuk.

Hanem a közlekedési morál – az gyalázatos. A kocsik bátran belehajtanak a zebrán zöldben áthaladó gyalogosok tömegébe.

Ugyanezt teszik a motorosok is, akiknek ugyan piros a lámpa, de ez nem zavarja őket. A legtöbb motorkerékpár egyébként elektromos hajtású, nincs hangjuk, és a legváratlanabb irányból bukkannak elő. Ki sincsenek világítva, mondván, hogy "az is fogyasztja az áramot".

Ezért folytonosan dudál mindenki, akár éjjel 2-kor, de reggel 6-kor nemkülönben. Azt még nem is mondtam, hogy a járdák mindenütt keskenyek, csak jelzésül vannak ott. Mindenki az úttesten jár.

Már indulok a repülőtérre, haza a korántsem ilyen bűnmentes Budapestre.

10 Bonyolult mentegetőzés, filmek ügyében Ez a poszt arról szól, hogy miként támadt egy jó ötletem, miért tűnt reménytelennek a kivitelezése, miként pártolt mellém a szerencse átmenetileg, aztán mégis miért kell itt ilyen hosszan mentegetőznöm...

Már a repülőn eszembe jutott, hogy milyen jó lenne megnézni egy-két Sanghajban forgatott játékfilmet, és aztán jól kivesézni őket e hasábokon. Csakhogy nem találtam olyan mozit, ahol vetítették volna ezeket. Egy könyvesboltban nagy nehezen találtam két ígéretes DVDt, arra gondoltam, végső esetben kölcsönkérek egy laptopot a vendéglátóimtól. Aztán – ahogy belföldön és külföldön is gyakran megesik egy útikönyvíróval – szembejött a szerencse. Az egyik nap holtfáradtan vánszorogtam a szálloda felé, amikor szembe találtam magam a város egyik legmenőbb, Press nevű kávéházával. Rendeltem egy kiadós vacsorát, és várakozás közben unottan beletúrtam az ott heverő folyóiratok kupacába. Nem fogják elhinni, de a tetején a Time Out Shanghai nevű, angol nyelvű hetilap filmkülönszáma volt. Olyan ínyencségek voltak benne, mint "minden idők 100 legjobb Sanghajban forgatott filmje", és a mozik komplett listája. Azt is meg lehetett tudni belőle, hogy a Hotel Indigo nevű, Huangpu-parti butikszálloda 6. emeletén van egy étterem, amelyben van két ingyenes videobox, ahol szívesen látnak baráti társaságokat, hogy együtt mozizzanak, elő vannak fizetve mindenféle mozicsatornára, de hozott filmet is levetítenek!

Másnap délután már ott voltam. Finomat ettem, gyönyörködtem a túlparti felhőkarcolókban, aztán finoman rátértem jövetelem igazi céljára. A csinos, határozott üzletvezetőnő viszont közölte, hogy félreértés áldozata vagyok, ez csak a szállóvendégek számára

lehetséges. Majdnem feladtam, de aztán meglobogtattam az újságot, hogy én azért jöttem ide a város másik végéből, hogy ezt igénybe vegyem, nem lehetne-e mégis, fizetnék is érte... Megemlítettem, hogy vacsoráztam is, nagyon ízlett... Elolvasta a cikket, és azt mondta megenyhült hangon, hogy akkor ezt megkérdezi az igazgatótól.

Hamarosan visszajött leforrázva, hogy igen, tévedett. Elnézést, persze, hogy úgy van, ahogy a lapban áll, akkor mindjárt hozzák a DVDlejátszót. Olyasféle boldogság töltött el, mint az utolsó kanyar után egy biztos befutónak látszó zsokét. De ahogy a komolyabb versenyeken szokott történni, itt sem volt minden lefutva. Először egy pincérlány ügyetlenkedett mintegy húsz percet a csatlakoztatással.

Végül hívták az üzemeltető mérnököt, ő aztán beizzította a készüléket.

Igen ám, de nem találták az angol feliratot. A dobozon rajta volt - de akkor se... Maradt a másik film. Az angol nyelvű volt, el is indult.

Segítőim boldogan faképnél hagytak, én meg hálálkodtam nekik.

Nagyon hangos volt a film eleje, ezért le akartam halkítani. Ám a távirányítón persze minden csak kínaiul volt felírva. (Az utcatáblákon és a metrón szerencsére ott állt minden latin betűkkel is.) Hosszas tépelődés után megnyomtam egy hangerő-szabályozónak tűnő gombot. Egy csapásra eltűnt kép és a hang is.

Itt adtam fel.

11 Egy kis ismétlés – Jü Hua: Testvérek Ezt a könyvet a Vademecum 306. számában ismertettük nagy lelkesen néhány évvel ezelőtt. Alig leplezetten Sanghajnak a kulturális forradalom óta lezajlott történetéről szól. Vastag, szórakoztató, felejthetetlen.

Az ismertetés elolvasható itt.

Helyhiány miatt ezúttal kimaradt: – Ujgur étteremben enni (ingujjas ínyenc élmény); – Várostervezési múzeum (designból hármas alá, eredményekből ötös); – Hírlevélíró két előadásának ismertetése (a világ legjobb tolmácsa ellenére jobb, ha a közönség ért angolul).

Függelék Őszinte vallomás egy dolgozó nőtől („Sanghajt látni és megutálni” jeligére) – két felvonásban Mielőtt elutaztam, levélben fordultam legvagányabbik unokahúgomhoz, aki öt évet élt itt, hogy adjon ötleteket, ossza meg velem kedvenc helyeit. Először viccel ütötte el a dolgot, íme: Akár hiszed, akár nem, tényleg csak egyet tudok mondani. Ami nekem valaha ott tetszett, az mind csak azért, mert túl régóta voltam ott, és már a rossz is jónak tűnt... És azóta már azt a kicsi szépet is lebontották.

Szerintem a víziváros, Zhujiajiao megér egy vizitet. Megy oda metró, és lehet enni stinky tofut, aminek a szaga tényleg elviselhetetlen, de meglepően finom, igazi kínai kihívás. És még valami: október az egyetlen szép hónap Sanghajban. Vigyázat, csalás!

Aztán az utolsó nap kaptam ezt a megrendítő vallomást, amit rövidítve, utólagos engedelmével ide másolok:

Én öt évet voltam ott. Az első év nehéz volt, három év kihagyás után újra tanárként, ráadásul department headként. Rengeteget dolgoztam, fél nyolctól leggyakrabban fél hétig bent voltam. Messze laktam bármilyen belvárostól, Puxi déli részén, egy lakásban, amit gyűlöltem. És innentől tulajdonképpen csak romlott a helyzet. A munkaidőm gyakorlatilag nem változott, és bár egyre beljebb költöztem (először Xujiahuihoz, ahol most állítólag új központ épül, aztán már a French Concession közelébe), soha nem volt számomra kedves sarka a városnak.

Illetve, talán az egyetlen, amit szerettem, az éjszakai piacok voltak. Ezeket az első két éven belül bezáratták. Aztán jött a többi kis piac, a food streetek és tulajdonképpen minden, ami adómentes jövedelmet biztosíthatott. Ami maradhatott, annak nincs már helyi íze, legalábbis annak, akinek a „helyi” szó valami hagyományt is feltételez. (...)

Vannak nyomornegyedek, ahova elborzadva tévedtünk be néha, amik érdekesek voltak. Ezeknek a nyolcvan százalékát lebontották. Egyik nap még ott voltak a lakók, egymás hegyén-hátán, alul az egyetlen konyhával és vécével. Ezek történelmileg érdekes maradékai voltak Mao hagyatékának. De még mialatt ott voltam, ezeknek a hetven százalékát lebontották úgy, hogy éjszaka jött a lakókért a busz, és kényszer-kilakoltatással külvárosba költöztették őket, lakótelepre.

Megélhetésük a lakásukban működő boltjuk volt, ha volt, de ez mind nem számít. A helyük köré egy nap alatt fal épült. (Láttad ezeket a falakat?) Aztán új lakásokat építettek. Sanghajban csak nem régóta lehet lakást venni. Bár hetven év múlva visszaszáll az államra, őrült buborék lett rögtön, senkit sem érdekel, mi lesz hetven év múlva. Tele van a város lakatlan lakótelepekkel a nyomornegyedek helyén. A nyomorultakat védő ügyvédeket meg lecsukták. (...) Ahogy belegondolok, hogy te milyennek láthatod a várost - azt gondolom, hogy sok minden egzotikusnak, „eredetinek” tűnhet. De ott élve engem letaglózott az emberek környezetük és kultúrájuk iránt való teljes érdektelensége és tudatlansága.

Mao „kulturális forradalma” teljes volt és sikeres. Nemhogy a buddhizmus is már csak szimbólum, legalábbis Sanghajon belül, de a Tienanmen téri történtek 20. évfordulóján is csak az expatek tudták, miért nincs pont aznap internet. Utáltam, hogy részese vagyok, haszonélvezője vagyok ennek a rendszernek.

(...) Aztán Pudongban kezdem dolgozni, egy menő expat suliban, ha lehet, még többet. A napi rutinomhoz hozzáadódott napi 1,5-2 óra bejárás. De amit láttam Pudongból, az az volt, hogy az már egy valódi steril buborék, egy művi világ. Ott aztán a réginek még nyoma sincs. Igazi buborék. Még terhesen se bírtam beköltözni. Aztán megszületett P. és a kellemetlen városból igazi rémálom lett.

Akkor már fél éve elérhető volt a szmog jelentés, ami mindig narancssárga, de legtöbbször piros, lila, barna, vagy fekete – sohasem zöld, és csak nyáron, októberig sárga nagyritkán. Volt olyan hét(!), hogy P. nem hagyhatta el a légtisztított lakást. Úgy dolgoztam, hogy 10 hét terhes-szabadságom volt. Ehhez még kivettem három hetet, ez másfél havi fizetésemmel volt büntetve. Onnantól kezdve anyám volt napközben a gyerekkel, miközben én teljes állásban plusz ingázással, szertárban fejéssel voltam távol. Ez az év valódi sokk volt. Amikor hazajöttem, konkrétan nem éreztem, hogy Kínában voltam öt évig. Az egészet hónapok alatt olyan szinten elnyomtam, hogy szinte sosem jut eszembe. (...) Olyan, mintha nem is én lettem volna ott.

Sajnálom. És tulajdonképpen örülök, hogy tetszik neked. Ha ott lennék, biztosan tudnék hozzáadni, hiszen tudom, milyen bucit kell rendelni, ha nagyon éhes az ember (bár leírni nem tudom, és érdekes, még a gőzölt bucik gondolatától is összeszorul a gyomrom, és csak a reggeli rohanás jut eszembe), és vannak jó anekdotáim. Tudom, hogy te pont ezekre vagy kíváncsi, de amikor írtál, csak az jutott eszembe, ne, Sanghajba ne menj, senki se menjen! ***

Hát igen. Köszönöm, kishúgom, ennyi elég volt Ázsiából.

Marad Európa, Magyarország. Sőt, irány Erdély és a Felvidék. Ott értem a nyelvet – talán az embereket is megértem egyszer.