Vademecum 555: Hét amsterdami kaland

Vademecum 555: Hét amsterdami kaland Russel Shorto: Amsterdam Amsterdami barátaim nyomták a kezembe az ott élő amerikai történész könyvét, aki öt év helyben lakás után vette a bátorságot és könyvet írt a városról, pontosabban az azt formáló liberális eszmékről.

A szerző, aki a könnyű tollú újságíró és a nehézkes tudós nyelvezetét próbálja sikeresen vegyíteni, végigrohan a város történetén, olykor mentegetőzik, hogy terjedelmi okokból nem tud egész Hollandiával foglalkozni. (De egyszer sem említi a német Hanza-városokat, ami aligha van rendjén.)

Shorto könyve izgalmas olvasmány olyanoknak, akik többedszer járnak már a városban, akiknek ismerősen hangzik a könyv három tucat főszereplőjének a neve. Mert a könyv leginkább egy színes portréfüzér, a 17. (ún. „arany”) évszázadtól a 21. század elejéig.

Személyes ismerősünk lesz a nem kevesebb, mint tizenkétezer levelet író Orániai („Csendes”) Vilmos, a holland Kelet-Indiai Társaságot alapító Dirck van Os, a vérkeringés elméletét kinevető, hiú polgármester és orvos, aki nevét Tulp-ra hollandosította, és fél tucat portrét festetett magáról, többek között Rembrandttal, a Temzén felhajózó de Ruyter admirális, aki lerohanta az angol haditengerészeti bázist és zsákmányként elhozta az angol zászlóshajót, és az ellenállás fivér hősei, akik lényegében kirabolták a nemzeti bankot, egyikük hősi halált halt, másikuk (Gijs van Hall) megbukott mint polgármester a hatvanas években.

Ha kicsit kisebb betekintést kapnánk a szerző magánéletébe (elvált, gyerekei volt feleségével visszaköltözött az Egyesült Államokba, de új

életet kezdett, és megszületett a kis Anthony!), és többet ellenőrizte volna a tényeket (azt még én is tudom, hogy nem lehetett az amsterdami a világ első tőzsdéje, az antwerpeni épület nyolcvan évvel idősebb), hibátlan könyv lenne. De így is nagyon érdekes.

Kiemelkedik Spinoza portréja, ami annyira a szellemi emberrel foglalkozik, hogy nincs érkezése megemlíteni a köztudott tényt, hogy a gazdag rokonsággal megáldott nagy filozófus nyomorgott és üvegcsiszolásból tartotta fenn magát, az így szerzett szilikózis hozzájárult korai halálához.

A könyv témája voltaképpen a liberalizmus, amelynek elméletéhez és gyakorlatához kétségtelenül sok köze van a lehetetlen helyen létesült városnak, amelyre semelyik középkori oligarchának nem fájt a foga.

Ahol Descartes és Locke éveket töltött el, és mégis, a német megszállás alatt történt, ami történt. Vagyis hogy a tolerancia és a liberalizmus korántsem egy és ugyanaz. A liberalizmus minden trendváltozáskor tud törékeny lenni, elég csak a migránsok okozta felfordulást nézni. Itt, - ha erről Shorto nem is tesz említést – kicsorbult a sokszor idézett „gedogen” módszer, ami kb. annyit jelent: „máshová nézés”, hallgatólagos tudomásul vétel. Amire a legjobb példa a marihuánát áruló „coffee shopok” adófizetési kötelezettsége egy tulajdonképpen illegális tevékenység után.

Ezt a könyvet haladó Amsterdam-rajongóknak ajánljuk, elsőnek mindenképpen a Vademecum egy ősrégi számában már agyondicsért, magyarul is megjelent könyvet kell kézbe venni: Geert Mak / Amsterdam, egy város életrajza, Corvina, 2001.

(Abacus, London, 2013, 403 o., ára £10.99)

A Concertgebouw zeneszerző-nevei Megérkezésem napján barátaim meglepetés-koncertjeggyel vártak.

Brahms-koncert, kis klezmer zenével. (?!) Jól tudják, hogy a patinás, (1888-ban átadott) koncertterembe bármikor, bármire kapható vagyok.

A Nederlands Kamerorkest koncertjére csaknem teljesen megtelt a kis híján kétezer férőhelyes nagyterem. Hétköznapi, tipikusan ötvenévesnél idősebb közönség (néhány, száz felé járó, nagyon törékeny zenerajongót is láttam), nyakkendő csak mutatóba. Jó korán érkeztünk, ezért szokás szerint végigböngésztem a falakra írt összesen 46 zeneszerzőnevet. Köztük feltűnő helyen, a bal oldali karzat legelején Bartók neve, hibátlan helyesírással. Nyilván nem az építéskor került oda, akkoriban a kis Béla még csak 7 éves volt.

Barátaim „beguglizták” a dolgot, de nem tudja senki, pontosan mikor kerültek oda az új nevek. Érdekes, hogy a Kisteremben is van 12 név, de három kivételével azonosak a nagyterembeli nevekkel.

A nagyteremben vannak többé-kevésbé ismerős nevek, mint Sweelinck, Lassus, Clemens N. P. (= Non Papa!), és egzotikus, csak Hollandiában játszott szerzők, mint Diepenbrock, Röntgen, Pijper és mások… A komplett lista megtalálható itt. Újra elméláztam a kultikus műemlék koncertteremhez illesztett modern szárny merészsége felett. (Pie de Bruijn, 1988). Mikor először megláttam, felmerült bennem, mi lenne, ha Budapesten merészelne valaki ilyet felvetni. Már nem kell képzelődni: a Szépművészeti lépcsőjébe való – ehhez képest – lepkeszárny óvatosságú beavatkozás tornádóhoz, a projekt bukásához vezetett.

Martin Fröst klarinéttal a kezében táncol Az 1970-es születésű, svéd Martin Fröst eddig már húsz lemezt vett fel, ismert klarinétos sztár, nekem még nem volt hozzá szerencsém.

Nem kétséges, rendkívüli jelenség. Muzikális, virtuóz, a számokat könnyeden bevezeti (a közönséget már ezzel is az ujja köré csavarta), utána, zenélés közben valósággal táncol – csak lassan jöttem rá, hogy ezzel a kamarazenekart irányítja. Először három, viszonylag kevéssé ismert Brahms Magyar táncot adtak elő (1, 12, 21, átdolgozta Göran Fröst, a szólista öccse). Ebben a szólók fölényesen tökéletesek voltak, szó sem volt virtuozitás-fitogtatásról. Ezután jött egy kis Schumann, majd a klezmerdal feldolgozások (Klezmerdance Nr. 2. and 3., for clarinet and strings, arr. by Göran Fröst, 2011). Itt aztán sírt és nyöszörgött a hangszer, hol az egekben járt, hol a pokolban, mégis könnyed volt és játékos, meg merem kockáztatni, hogy ezt kevesen tudnák utána csinálni. Egy másik zenekarral tartott klezmer koncertjét meg lehet hallgatni itt. Mozart Kegelstatt-triójának klarinét szólama itt.

Eddig még nem figyeltem meg, hogy Hollandiában a vonósok tetszésüket a szólista vagy a karmester iránt nem a kottatartó ütögetésével fejezik ki. Egyesek egyszerűen integettek a vonóval,

mások bal kezük kinyújtott mutatóujját ütögették nagy komolyan.

Mert nagyon tetszett nekik Martin Fröst játéka. Nekem is!

A 8. Margit hercegnő-Díj átadása a Városi Színházban Utazásom célja egy díjátadón való részvétel volt. Nyolc éven át tagja voltam az ECF nevű, nagy presztízsű, Amsterdamban működő kulturális alapítvány igazgatótanácsának (szerényebben: kuratóriumának), az én működésem alatt indult el a 25 ezer euróval járó Margit hercegnő-Díj, amelyet most nyolcadszor osztottak ki.

Olyan összeurópai jelentőségű személyek vagy csoportok kaphatják, akik/amelyek különleges hatást gyakorolnak saját társadalmukra, innováció vagy aktivizmus révén képesek befolyásolni társadalmi folyamatokat. Idén a Krétakör Alapítvány és a madridi Media Lab Prado kapta a díjat.

Az ünnepség kivételesen nem Brüsszelben volt, hanem a holland EUelnökség miatt az amsterdami Városi Színházban. A jól szervezett, pörgős eseményen jelen volt (de nem beszélt) Margit hercegnő, a volt királynő húga. Azért van a díj róla elnevezve, mert 24 évig ő volt az alapítvány ceremoniális elnöke. (Van szerencsém személyesen ismerni

– bámulatosan közvetlen, négy-gyerekes családanya, aki egy vacsora alkalmával elmesélte, hogy a háború alatt, Kanadában született, és a kanadai parlament a születése idejére holland területté nyilvánította a kórház területét, nehogy az újszülött elveszítse jogát a holland trónra.)

Beszélt a holland külügyminiszter és a díjazottak is – mármint az egyik. Schilling Árpád köszönetét felesége, Sárosdi Lilla színésznő olvasta fel, melyből kiderült a díjazott távollétének oka: március 15-én az ő helye Pesten van, a tüntetésen. Három tüneményes magyar diák is fellépett, akik a Krétakör iskolai programjának résztvevői. Egyikük egy miskolci roma fiú, akinek kitelepítették a rokonait a városból.

(Mindenki angolul beszélt.)

Azt, hogy a másik díjazott projekt egészen pontosan miről szól, sem a filmből, sem a három résztvevő prezentációjából nem lehetett világosan érteni. A madridi városháza épületében dolgoznak, állampolgárok jönnek fúrni-faragni, mindenféle egzotikus projektet megvalósítani. A dolgozók pedig segítenek nekik, gépkezeléssel, anyagokkal, fűtéssel, világítással. Egy boldog ország problémáinak megoldásában.

Ki ez a sok száz ember?! – kérdezte tőlem a Krétakör egyik mecénása, akit az alapítvány meghívott az ünnepre, sőt a színpadra is magával vitt. Sok ismerősöm volt köztük, ezért csak annyit tudtam mondani: „Mindenki, aki számít”. Nagykövetek, minisztériumi emberek, alapítványi igazgatók, művészek, Amsterdam alpolgármestere, Vilmos Sándor király öccse, Konstantin herceg. (Ő csak azért, mert történetesen az elnök asszony férje.)

A Rijksmuseum renoválás után A múzeum már két éve megnyílt, de legutóbb akkora tömeg volt kíváncsi rá, hogy elrettentem. Tíz évig tartott a renoválás, hat évvel tovább, mint eredetileg tervezték. Ennek elsősorban az azbeszt szigetelés volt az oka, erre csak a falak bontása után bukkantak rá, ezért a tervezést is újra kellett kezdeni… 375 millió euróba (kb. 116 milliárd forintba) került a teljes felújítás. Ebben benne volt az is, hogy a már kész belső falfestés nem tetszett Wim Pijbus igazgatónak, és új színt rendelt (noha nyilván ő volt az eredeti megrendelő, és látnia kellett a színterveket). Ahogy sok múzeumnál kézenfekvő, lefedték az udvarokat, így nyertek új tereket. A bejutás bámulatosan gördülékeny volt, hála az interneten vett jegyeknek. A kézi ruhatárnál már volt sorállás. A legnagyobb újítás nem építészeti jellegű, hanem egyrészt az egykorúság tiszteletén alapuló „holisztikus szemlélet” térnyerése: a vásznak között hajómodellek, tányérok, mindenféle használati tárgyak sorakoznak a vitrinekben, az egyikben például egy cipő és egy használattól félig elkopott kefe. A legmeglepőbb viszont a „termékeny kontraszt” elve: Rembrandt Zsidó menyasszonyával szinte szemben Amish Kapoor hatalmas, emberi belsőségeket ábrázoló műgyanta művei. (Ld. a képeket alább.)

Az átépítésért mindenki rajong. A sajtóvisszhang egyöntetűen azt emelte ki, hogy ez a múzeum, hatalmas anyaga ellenére, eljut a látogatók szívéhez.

De Haallen: az óriás remíz új élete Amsterdam egyik új szenzációja manapság a De Haallen nevű kulturális és gasztronómiai-kereskedelmi központ, amelyet egy óriási villamosremíz átalakítása után nyitottak meg idén tavasszal. Kicsit olyan, mintha Erzsébetváros Ligettel érintkező oldalához közel lennénk, a Csikágóban, vagy a Józsefvárosban, nem sokkal a körúton túl. Hatalmas területen, sokféle csarnokban. A közös design-elem: a nagyon magas ajtók, amelyen a villamosok is játszva ki- és

beférnének. Van benne kis szálloda, vagy három tucat étkezési lehetőség, pavilontól elegáns helyig, ócskapiac, bolti rész, és egy soktermes mozi. A síneket több helyen meghagyták. Ja, és van közkönyvtári fiók, kávéházzal keresztezve. És minden, amire a városlakóknak szüksége lehet. A mellette levő telkeken hatalmas új lakásépítési projekt bontakozik ki. Máris jó lehet itt lakni. (http://dehallen-amsterdam.nl/)

Eye: a filmmúzeum új épülete A filmmúzeum legendás épülete a Vondelparkban volt, de már rég kicsinek bizonyult. A bécsi Delugan Meissl iroda tevei szerint emelt új épület 2012-ben nyílt meg, egyik érdekessége az, hogy első közintézményként az IJ-tengeröböl másik oldalán nyílt meg. Az intézmény (vagy csak az épület?) új neve „Eye” lett, ami rímel a tengeröböl kiejtésére: („ej”). A hatalmas, összetéveszthetetlen formájú, sokszögű, fehér épület hívogató látványa messziről is odacsalogatja a turistákat, akik ingyen komppal tehetik meg a kb. három és fél perces utat a Főpályaudvartól.

Négy moziterem, nagy kiállítótér, még nagyobb, kalandos éttermi/büfé tér, és az alagsorban egy állandó kiállítás található a mozi történetéről, ahol váltakoznak a kiállított szépséges régi tárgyak, és az interaktív vetítések. Egy percre is érdekes, de egy órányi bambulni valót is kínál.

Kedvencem az a tárló volt, ahol a mozi feltalálása óta használatos összes filmformátum ki van rakva, mindegyikből egy harminc centis darab, mindegyiknél ki van írva, melyik filmből, és a háttérvilágítás miatt fel is ismerhető a jelenet! (Bámulatos milyen sokféle formátummal próbálkoztak.)

A ruhatári szekrényeken filmsztárok képei, és a design (pozitív értelemben) annyira uralkodik az épületen, hogy még a vécéajtó fogantyúi is rímelnek az épületre…

(IJ promenade 1, 1031 KT, www.eyefilm.nl)