Vademecum 731: Tíz kultúrával kapcsolatos ajándék, magánembereknek és közösségeknek A múlt heti olvasmányom Elena Ferrante nápolyi tetralógiájának befejező, negyedik kötete volt. Nem is emlékszem arra, hogy életem során lett volna ehhez hasonlítható, szépségesen elhúzódó könyvélményem, talán a Harry Potter regények visszatérő varázslatát kivéve. De ez azon is túltett. Amaz életre felkészítő sorozat volt, az ott átélt fájdalmak oltás-jellegűek voltak, itt ellenben az igazi élet minden fájdalma minket kínzott. Ez a kötet vastagabb, mint az előző három, de hát volt is mit elmesélnie a szerzőnek. A két főhős életének durván a felét ismerjük meg, nem lineárisan, a vége felé van egy nagy előreugrás, aztán folytatódik az egyenes vonalú, többnyire egyenletes időmúlás. A negyedik kötet nem csak megkoronázza az egész folyamot, de elbeszéléstechnikai szempontból is hoz újdonságot. Az első az 1980-as nápolyi földrengés testközeli, dermesztően reális leírása, amelynek fontos szerepe van a cselekményben: kizökkenti Lilát sorsából, és valami lényegeset megmutat természetközeli, ősanya személyiségéből. (171-183. o.) A másik ugyancsak vele kapcsolatos: ötvenéves korában eleltünedezik otthonról, kiderül, hogy Nápolyt járja, mert gyönyörködik benne és meg akarja ismerni. Sőt, mellette könyvtárba jár, talán ő is könyvet akar írni. Minderről Lenù csak egyik gyereke elmeséléséből,