Vademecum 718: Nyolc benyomás egy városról

Vademecum 718: Nyolc benyomás egy városról, amely „sose mulasztana el egy lehetőséget arra, hogy elmulasszon egy lehetőséget” 1 Budapest: a félig megkelt tészta Harminchárom éve, nem egészen fiatalon szántam el magam arra, hogy a szülővárosom múltja és jelene tanulmányozásának szentelem az életemet. Jól emlékszem akkori nosztalgiáimra – milyen remek lenne, ha mintegy varázsütésre visszaállna a háború előtti Budapest, amelyet nem pusztított az ostrom és a kommunista korszak ízléstelensége.

Aztán kiderült, hogy a város és az ország sorsát a magunk kezébe vehetjük – és úgy is el lehet sok mindent baltázni.

Látnivaló volt, hogy eleinte a proteszt-szavazatok döntöttek, de aztán lassanként egy mélyebb összefüggés látszott kirajzolódni: a budapestiek (talán igaz ez a legtöbb poszt-kommunista nagyvárosra) könnyen mondanak nemet, de az igenek kimondása nem a kenyerük. Minderre a 2010 óta regnáló politikai elit erőltetett, sokszor titokban előkészített ténykedéssel válaszolt.

Egyre jobban elvette Budapest hatásköreit (és pénzét), helyette döntött, félresöpörve a köztudomásúan időigényes, hagyományos, „kiérlelő” tervezési folyamatokat. Amíg a világ sikeres nagyvárosai az alulról felfelé induló folyamatokat lovagolták meg, és lettek még sikeresebbek, Budapest ellenkező úton indult el.

Nem mondható ki, hogy felülről lefelé nem lehet sikeresen működő nagyvárost fejleszteni, de az csak hosszabb távon derül ki, hogy a viccbeli ló vakmerő volt, vagy éppenséggel vak…

2 Harag törzsi logika mentén A közösségi véleményalkotás a Facebookon és más platformokon gyakran forrpontig jut várostervezési témák mentén. Alig van kérdés, amelyben ennyire tetten érhető a törzsi gondolkodás, és ez nem kis baj. Így van ez a köz- és magánépítkezésekkel kapcsolatban is. Az eltelt idő olykor viszont hamar korrigál. A Kossuth téri átépítés előtti őrült ellenszenvre már alig emlékszik valaki. Itt az érvelés és meggyőzés mellőzésével visszahozott régi szobrok a kortárs környezetben jól egészítik ki egymást, szeretik a turisták és a helyiek egyaránt. A Clark Ádám téri beépítés (ahogy a Vademecumban is írtuk: lehetetlen telken, magánforrásból) ha lehet még annál is nagyobb ellenérzést keltett, mára az emberek mégis megszokták, a pozitív vélemények határozottan túlsúlyba kerültek. Folyamatban van a Liget projekt (ami igen sokat változott indulása óta), borítékolható, hogy mire elkészül, népszerű lesz. Utólag nem érdemes majd összevetni az igazán ésszerű múzeumépítési stratégiával: ugyanennyi pénzzel másutt több negyedet lehetett volna felrázni – mondják a fontolva haladók. És ott van a Királyi Palota problémagubanca. Az máris kimondható, igazi hungaricum, hogy lebontott épületeket újraemelünk anélkül, hogy világos funkciót határoznánk meg, az első kapavágás előtt… És ritkán, de előfordul, hogy a tömeges ellenállásnak van döntő befolyása a dolgok alakulására. A ritka kivételek közé tartozik a Római parti gát ügye.

Budapest összevont mérlege az elmúlt évtizedben inkább jó, mint rossz, de a dicsőség nagy része semmiképpen nem a fővárost illeti. (A 4-es metró befejezése és a Széll Kálmán tér átépítése kivétel.)

A sikerek nagy része alulról jövő kezdeményezéseknek köszönhető: a kulináris forradalom, a Sziget, a Budapest Music Center, a Jurányi Inkubátorház, a magánszínház-kezdemények stb.

3 A Primadonna és a Serpa Volt az előző ciklusban két kiemelkedően tehetséges és különbözőképpen sikeres városmenedzser, akiket először helyzetbe hozott a főpolgármester, majd megvált tőlük.

A Primadonna már gyerekkorában kívülről fújta a menetrendeket, egyetemista korában a BKV igazgatótanácsában ült (nem azért mert a miniszterelnök rokona!), és négy év alatt teljesen új pályára állította a közlekedést. Elindult a BuBi, a FUTÁR szolgáltatás, egy kézbe gyűjtötte a közlekedés minden ágazatát. És igen, nyughatatlan volt, sokat nyilatkozott, de egy másik főnök inkább a sikereket nézte volna, mert azok őrá is vetültek. A részletek jól ismertek.

A Serpa néhány évig főépítész volt. Előtte megtervezte az M4 két Duna-parti állomását, amellyel világszerte feltűnést keltett, és megalapította a Kortárs Építészeti Központot.

Csendes, alulról építkező, a rivaldafényt és a konfliktusokat kerülő személyiség, tevékenysége a neki adatott idő alatt alig volt észrevehető. Az ő távozása nem vert nagy hullámokat – pedig kisebb fajta tragédia volt. Sikerei hosszabb távon jelentkeztek volna, egy élhetőbb, békésebb, szervesen fejlődő város formájában.

Elvileg lehet felülről építeni a sikeres várost, de autonóm, alkalmas személyiségek nélkül aligha.

4 Élmény a Széna téren, este A koldulás módszereiben nem sok minden változott a rendszerváltás óta, az innováció inkább a kéregetésre jellemző. Elterjedt a konkrét összeg kérése. „Nem tudna hetven forinttal kisegíteni? ” vagy „Elvesztettem a tárcámat és telefonálnom kell, ki tudna segíteni?” és társaik.

Egy őszi estén, a Széna téren, a Pest felé tartó villamos megállójában álldogáltam. Mellettem egy jól öltözött, ballonkabátos fiatalember óriási nagy baguette-szendvicset majszolt egy zacskóból, egyre kijjebb tolva a részeket. Ekkor a Mamut II bevásárlóközponttól, az átmenetileg elapadó autófolyamok közötti rést kihasználva átvágott egy húsz év alatti fiatal hölgy, akire ugyancsak a jól öltözött jelző illik, csak egészen más regiszterben. Bakancs, színes harisnya, égővörös haj, bőrruha, testékszerek minden mennyiségben. Egyenesen odalépett fiatalemberünkhöz, és kedves, de határozott hangon azt mondta: „Szia! Nem adsz egy harit?!”

Adott. Közben megjött a villamos. Ők nem szálltak föl.

5 Egy megvalósult ábránd: az utcagondnokság Köztudomású, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi tartozik a kerületekhez, a fővároshoz, vagy az egyes városüzemeltetetési cégekhez. Erről szól a Vázsonyi Vilmostól (Terézváros egykori képviselőjétől) fennmaradt száztíz éves anekdota.

Késő éjjel tartott hazafelé Liszt Ferenc téri otthonába (ma a földszinten Menza étterem).

Előtte egy jókedvű, kapatos társaság haladt. Arra lett figyelmes, hogy az új, nagyobb fényű utcai lámpákat dicséri egyikük. „Éljen Bárczy!”– rikkantotta elismerésének jeléül. (Ő volt a polgármester.) Nem sokkal utána a társaság egy másik tagja megbotlott egy kicsorbult utcakőben. Ő meg így kiáltott fel: „Vesszen Vázsonyi!”

Ha a város újraegyesítése egyre messzebb (sohanapjára?) tolódik is, virtuálisan éppenséggel egyesíteni lehetne, véltem nem egyszer, lemondóan.

Soha nem gondoltam volna, hogy erre a problémára egy ilyen frappáns megoldás születik, a jarokelo.hu nevű, aktivista, hatósággyötrő blog formájában. Nem véletlenül, a projekt vezetője, Le Marietta nyerte el a Simplicissimus Hőse 2018 díjat.

6

Az égszínkék színű autóbuszok, mint legnagyobb probléma?

A férfiember többek között arról ismerszik meg, hogy rugalmasan változtatja nézeteit. „Ez most a legnagyobb problémád?!” Ez a mi családunkban szállóige, egy barátunk kisfia verte vissza így anyja dorgálását a túlzott ebéd előtti csokievés ügyében.

Ez a mondás jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy átfestik a buszokat. („Ez most komoly? Ez a legnagyobb problémánk?”) Aztán persze kiderült, hogy csak az új, vagy újonnan forgalomba kerülő buszokat pingálják át... Ahogy teltek a hónapok, el kellett ismernem, hogy ahányszor megpillantottam egy új buszt, enyhe fokú derű járt át.

Hogy ez csalás? Talán az, de a kegyes fajta. Van-e nagyobb problémánk manapság, mint a budapestiek – ezer okból indokolt – rossz kedve? Ha ez valahogyan enyhíthető, és nem kerül sokba, akkor én pártolom.

7 A Városháza projekt: hogyan tovább?

Amikor 2010-ben új polgármestert választott a város, hamar nyilvánvaló lett, hogy a 2008-as tervpályázat győztese, az Egeraat-féle terv soha nem fog megvalósulni. De mi legyen akkor a sebbel, amely ott éktelenkedik a Károly körúton? Mi legyen a végtelenül lerobbant Főpolgármesteri Hivatallal? A frissen hivatalba lépő (régi, vagy új) főpolgármesternek 2019 végéig gyorsan döntenie kellene a követendő irányról. Alapvetően két megoldás létezik, ehhez nem kell nagy bölcsesség.

A kézenfekvő megoldás az lenne, hogy kifejezetten a városháza igényeit kielégítendő, a környezetbe illő irodaház épülne a Károly körúti szárnyra, ahová az apparátust végleg vagy legalábbis a műemlék épület tatarozása idejére át lehetne költöztetni. A tatarozás korszerűsítést is jelentene, és a szégyenletes udvari toldások kipucolását, a Duna felé az átjárások megnyitását.

A megosztó, de ígéretes megoldás az utolsó tervpályázat egyetlen igazán eredeti ötletének megvalósítása lenne. A Zoboki-féle csapat a gordiuszi csomó átvágását javasolta: az Invalidus-ház jelentős visszabontását, oly módon, hogy egy téglalapot hoznának létre, egy ma csak tömegében létező hátsó homlokzat méltó megépítésével. (Kegyes, de voltaképpen hűséges hazugsággal.) Így egy új belvárosi tér jönne létre, egy igazi pesti főtér, ami valóban hiányzik.

8 Rakovszky Iván bölcsessége, Bárczy István társasága „A városfejlesztési feladatoknak két nagy ellensége van: a még korán és a már későn” – írta Rakovszky Iván, a Közmunkatanács elnöke (1928–1935) a Hogyan épült Budapest című könyv előszavában. Minden, ami sikerült Budapesten, az jókor jött – mert meg tudott valósulni. A hidak, a körút, az Andrássy út, a Hősök tere, a nagy múzeumok. Túl korán jött viszont például a pesti Óváros lerombolása, túl későn az Invalidus-ház le nem rombolása. De

jókor történt az Újépület lebontása és a helyére épített Szabadság tér.

Túl későn jött, ki is siklott a Nemzeti Színház építése, de jókor jött, sikeres is lett a Szabó Ervin Könyvtár bővítése.

Pont idejében, a 20. század elején történt meg a külső körút távoli jövőbe mutató kitűzése (1997-re valósult csak meg teljes szélességében!), de túl későn jött az M0 autópálya.

Túl későn kezdte a kormány bővíteni a Szépművészeti Múzeumot, és még elválik, hogy túl korán fog-e a kormány az új Múzeumi Negyed építésébe.

Budapest elszalasztott lehetőségei a túl későn és túl korán makacs, sorszerű együttállásán alapsznak.

Ha ezt valaki meg tudná törni, garantáltan bekerülhetne a jövő történelemkönyveibe, Bárczy István (1866-1943), a nagy iskolaépítő, a Gázgyár létrehozója mellé. Oda eddig még senki nem tudott bekerülni.