Vademecum 708_Tizenkét személyes emlék Térey Jánosról

Vademecum 708: Tizenkét személyes emlék Térey Jánosról

Amikor TJ meghalt, egy New York-i szállodaszobában aludtam.

Hamarosan elárasztották a Facebookot és a magyar minőségi sajtót az emlékezők. Sokan méltatták őt, nagyon szép szavakkal. Alig volt benne túlzás. Térey valóban óriási, tehetségét beváltó író, költő, színműíró, publicista volt, sok műfajban alkotott kiemelkedőt.

Minden sorát elolvastam, már folyóirat-publikáció formájában, aztán könyvben újra. Színházi premierjei közül még a főiskolai vizsgaelőadásokat is elmentem megnézni. Időnként csak rákerestem az interneten, hogy le ne maradjak egy-egy interjúról. Mikor egyszer Debrecenben nyaraltam, megkerestem a szülőházát, amit már alaposan átépítettek.

Háta mögött úgy hívtam: a mai Babits.

Aszimmetrikus barátság volt köztünk, én csodáltam, de ezt próbáltam nem éreztetni vele. Ő meg kedvelt – sok jelét adva ennek (jó néhány ilyen kapcsolata lehetett).

Voltak barátaim, akiknek megmutatta félkész írásait – mit nem adtam volna, ha egyszer nekem is megmutat valamit előre. De nem tekintett szakmabelinek – talán mert megérezte rajtam a kritikátlan rajongást.

Egyik közeli barátommal minden évben leültek és egyenként pontozták az Élet és Irodalom karácsonyi számának verseit. Hát ilyen lényegi dologról nem is álmodhattam.

Néha elmondott olyasmit, amit nem akart nagydobra verni. Hogy egyszer fontos dolgot tett érte a Hegyvidék polgármestere, hogy sohase fejezte be egyetemi tanulmányait, hogy mi volt az eredeti családneve… hogy a házassága előtt melyik színésznő után epekedett, nem is hiába. Hogy mi hajtotta a regényírás felé (amiből az egyetlen olyan könyve született, ami nem aratott általános tetszést).

Igyekeztem mindent megtenni érte, ami módomban állt. Társasági eseményeken gyakran szóba hoztam személyét, éreztetve, hogy az ő verseit ismerni illik, mint a Thalész-tételt. Így aztán a legkülönbözőbb értelmiségieket vontam kérdőre: „Jut eszembe, ismered Téreynek ezt vagy azt a művét? Tudod, azt az ötödfeles jambusban írott verses regényt? (Tudod, amiben Az ember tragédiáját is írták?) – csak 401 oldal… Protokoll a címe, az ember egy fél oldal után elfelejti, hogy verses művet olvas…”

Ha az illető mutatott valami halvány érdeklődést, akkor néhány napon belül kapott tőlem egy csomagot, amelyben általában az ULTRA kötet, az Átkelés Budapesten és a Protokoll volt, azzal az ígérettel, hogy a Legkisebb Jégkorszak is az övé lehet, ha a Protokollt kiolvasta.

Két évvel ezelőtt KK, a nagy tekintélyű művészettörténész asszonya esett a hálómba. A csomagban a szokásos művek voltak, ezen szavak

kíséretében: „Csak elolvasás után veszem vissza őket.” Éppen a New York-i utam előtti héten érkeztek vissza a könyvek.

Mondanom se kell, a Vademecumban is nagyon gyakran írtam róla.

(A linkeket ld. a Mellékletben.) Érdekelte a pénz, hogyne érdekelte volna. Egyszerre akart polgár és bohém lenni – és ez sikerült is neki. Családja lett, és a budai otthon mellett fenntartotta az Újlipótváros peremén lévő legénylakását, ahová minden egyes reggel elvonult írni.

Nagyon erős túlzás azt állítani, hogy őt a rendszer ölte meg, ahogy ezt a jelentős prózaíró tette egy hirtelen megírt nekrológban. Talán csak nem emelte fel őt olyan magasságba, amit megérdemelt volna. Ugyan miért nem kapta meg soha a Kossuth-díjat? Viszont volt ezeknél fontosabb, amit magáénak tudhatott: az olvasók és a mértékadó kritikusok szeretetét.

Egy név, először kontextusban Emlékszem, 1992 lehetett. Egy oxfordi workshopra menet (vagy onnét jövet?), a repülőtéren találkoztam össze Babarczy Eszterrel, a mosolygós, kékharisnya eszmetörténésszel, aki akkor egy rivális folyóiratot szerkesztett. Hamar a fiatal irodalomra terelődött a szó.

Megütötte egy csoportnév a fülemet: „Téreyék”. Ezt a kifejezést használta. Pedig akkor Kemény István tűnt a fiatalok vezérének, mintha mindenki őt majmolta volna. Térey 22 éves volt akkor. Egy kötetes, ígéretes szerző.

Alább a Litera Nagyvizit rovatából származó kép, a szerző jelölése nélkül.

New York kávéház, kölyökkutya korából Ekkor már ismertem őt. A 2000 című folyóirat mindig a New York kávéház karzatán tartotta szerkesztőségi óráit, mégpedig csütörtökönként, pontban kettőtől négyig. Térey mindig ott volt a galéria alatt, jól látható helyen, elmélyülten dolgozott. 1993-ban megajándékozott engem második kötetével. Azt mondta, a címlapon nem ő látható, de addig keresett (az internet és a Fortepan előtti időkben), amíg talált egy olyan képet, amely a megtévesztésig hasonlít az ő még fiatalabb képére. Néhány éve megkérdeztem, hogy mindennap ott volt-e a kávéházban, vagy csak csütörtökön. „Mit gondolsz?” – kérdezte hamiskásan.

A Tulajdonosi személet hátlapja Emlékszem, a negyedik kötetből (Palatinus, 1997) a Nekrológ című vers tetszett a legjobban – egy anekdotázó úrifiúról szólt, aki kikopott a társaságukból.

A hátlap is nagyon tetszett. Most levettem a polcról. A fénykép és az előző kötetek alatt ez áll: „KEDVENC: Zenekar: Depeche Mode, The Cure, The Mission NŐ: CS. I. M. Város: Varsó, Debrecen, Ó- és Újlipótváros Világ: Hold Tárgy: síncsiszoló Cselekedet: Örömszerzés Isten: isten”

Hozzászól a Nagy Budapest Könyvhöz Emlékszem, mekkora öröm volt, amikor 2000-ben levelet hozott tőle a postás. Akkor éppen a XIII. kerületben, a Hegedűs Gyula utca 88. szám alatt, a harmadik emelet 71-es számú lakásában lakott.

Gyakorlatban is bemutatta, mit jelent közös szenvedélyünk, a bélyegek szeretete. Az elején és a hátán húsz bélyeget számoltam össze. Debreceni gyökerű létére félelmetesen ismerte a várost.

Ennyit írt: „Könyvedet remeknek és igen olvasmányosnak találtam, s a helyenként felbukkanó »fecsegés«, »belterj«, barátoknak bókolás nekem is gyöngém, ld. összes műveim.”

Géppel írt, az ékezeteket pedig kézzel javította, hiába mondtam neki, hogy egy szerelő ki tudja cserélni a billentyűket, jutányos összegért.

A gyönyörű gyár – kétszer Emlékszem, amikor a Holmiban rábukkantam erre a versre, azonnal éreztem, hogy ez mennyire nem irodalmi irodalom, hanem éppen hogy mindenkihez szól. Több tucat embernek mutogattam kinyomtatva egy lapra. Abban az évben, amikor beléptünk az EU-ba.

Az országot egy kulcsra zárt, jobb sorra váró gyárhoz hasonlította, amit a legénylakása ablakából látott. Így kezdődik:

„Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár A Révész utca végén, kulcsra zárva.

Emlékszik, mint a játszótéri pázsit, A felnőtt század kisgyermekkorára.

Egy rész téglából, egy rész műanyagból, Kétholdnyi föld, világtól elhagyott.

Kemény művészet kell, hogy összetartsa A gazdátlanul tengő anyagot.”

Ugyanezt megtaláltam az ULTRA című kötetben, ez az utolsó vers. A magyar irodalom egyik legtökéletesebb kötete.

Az egész vers elolvasható itt.

A Protokoll, egyvégtében Emlékszem, milyen volt 2010-ben a Protokoll 401 oldalát elolvasni egyetlen hétvégi napon. Különösen megmaradt bennem Mátrai Ágoston külügyi protokollfőnök szerelmi téblábolása, a hamis festmények égetése a Falk Miksa utcában, a pornó jelenet a Szépművészeti egyik irodájában, a motorcsónakkal munkába érkezés,

a New York-i és jeruzsálemi utazás és az elnök megszégyenülése a komáromi hídon. Na meg a kétfajta befejezés!

Az is a fejemben járt: lehet-e ennél jobban a verstől annyira a próza felé elmozdulni, hogy még mindig vers maradjon a médium?

Térey és a Toldi szerelme Emlékszem, egy véletlen utcai találkozáskor az csúszott ki a számon: „Na, és lesz még folytatás, mint Aranynál? Mátrai szerelme? Mátrai estéje? Az olvasók részéről jöhet!” Mire határozottan ingatta a fejét. „Nem. Mátrai Ágostonnal nincs semmilyen további tervem.”

Aztán eltelt négy év, és erre a beszélgetésre célozva felhívott, hogy megjelent egy rész a folytatásból.

Annyiban nem rímelt Aranyra, hogy a folytatás felér az első résszel.

Különösen az izlandi kirándulás (tejességgel helyettesíti a fizikai utazást). Feledhetetlen az újévi parti, a három közjogi méltóság jelenlétében, meg a Jókai kertjében tartott szüreti mulatság.

Térey mecénásának lenni Emlékszem, a negyedévenkénti, elegáns ebédelést azért találtam ki, hogy biztosan találkozzam vele. Tudtam, hogy mennyire vágyik az újonnan nyíló éttermekbe, hogy a családjától nem akarná elvonni a pénzt. Ezért eleve az lett a rendszer, hogy én fizettem, a cégünk számlájára. Egy idő után azt találtam ki, hogy felváltva hívjunk harmadik személyt. Így ismerkedett meg Mr. Fortepannal, a Kentaurnővel, a fehérvári iparbáróval, a Gyorsemberrel, aki vagyonát ingatlanfejlesztésből szerezte, és mostanában alternatív színházakra és a Kiútprogramra költi. J. nem ismerte jól Csákányi Esztert, hát elhívtam. Pillanatok alatt egymásra hangolódtak. Az Opus jazz klubban ettünk, utána Gőz László megmutatta a BMC épület összes

titkát. Az alábbi képet az ő szobájában készítettem. Néhány héttel utána J. megdicsért, hogy nem tettem ki a képet a Facebookra.

Találkozás az igazi Magyarországgal Emlékszem, egyszer játékból elhatároztuk, hogy együtt, összeszorított foggal elmegyünk, megnézzük, mi történt az Újszínházban a politikai fordulat után két évvel. Rám bízta a darabválasztást. A funtineli boszokányra esett a választásom. Három óra tiszta szenvedés volt, lefúrt lábú színészekkel, helyzetek helyett kijelentésekkel, érzelgős áriákkal. Arra számítottunk, a közönség fele távozik a szünetben.

Amikor ez nem történt meg, majd az előadás végén szűnni nem akaró taps tört ki, valami megpattant bennem – talán benne is.

Alább Horváth Péter Gyula felvétele.

Ami fájhatott neki Emlékszem, egyszer az az érzésem támadt, hogy J. túlságosan figyeli, ki, milyen irodalmi díjat kap. Nem hallottam tőle, de nyilván bántotta, hogy kapott ugyan néha szavazatokat a Digitális Irodalmi Akadémia tagságára, de messze nem eleget a megválasztásához.

Méltánytalannak érezhette, hogy a soha még csak (nyilvános) jelöltséget se kapott a Prima Primissima Díjra. Joggal – hozzá képest törpék (is) megkapták az irdatlan összeggel járó elismerést. Lehetett tudni, hogy ott Jókai Anna szava a döntő. Megpróbáltam elhívni őt ebédelni – volt szerencsém ismerni őt még a Kulturális Alap irányító testületéből, de elkéstem vele.

Mondta, hogy fájt neki, hogy a Holmi csapata – Réz Pál betegsége idején, a staféta átadása helyett – a befejezés mellett döntött. J. már ugrásra készen állt, hogy a Bazsányi Sándor vezette csapatban a versrovatot gondozná. Jól állt volna neki.

Az alábbi portré Valuska Gábor felvétele

Térey mint EP utóda? „Én azt látom, hogy nem csak a retorika háborús, hanem ténylegesen háborús is a helyzet. A kultúrharcnak hívott pártos kiszorítósdi konkrét egzisztenciákat, sorsokat veszélyeztet. Egyáltalán nem érzékelem, hogy bármely területen csillapodna, egy-egy újabb téma újabb tápot ad neki. (…) Manapság senki sincs úgymond betiltva, de egyre apadnak a mindenki számára hozzáférhető források, elmaradnak a meghívások. Van itt más is a dilettánsok dühén, a mellőzöttek bosszúszomján kívül. Mindenképp a kultúra látja kárát, ha pártalapon próbálunk vizsgálni egy színházat, egy színészt vagy egy szerzőt. Nem csak kártékony. Iszonyúan megy vele az idő.”

Emlékszem, amikor egy interjú után először éreztem, hogy J. került arra a virtuális szellemi trónra, ami Esterházy halála után megüresedett. Itt nem az írások minőségére gondolok, hanem a magyar szellemi elit érthető, személyes, minőségi megnyilatkozásaira.

Arra a trónra gondolok, amelyen, időbe visszamenve valaha Illyés, ő előtte pedig Babits ült.

Ha sejtésem nem csal, akkor nem csak a nagy író ment el, nem csak a barátom hiányzik majd Budapestről, hanem ez a trón is megüresedett.

Egy régi karácsonyi üdvözlet 2017. december elején azt kértük J-től, hogy írjon 2-3 sort a Fortepan egyik emblematikus téli képéhez. Ezt írta: „Elakadni a hóban, mint egy régimódi gépjármű egy szemcsés felvételen. Én hosszan készülök, legalább novembertől. Legalábbis lélekben. Szóval, tettel és lemondással is. Programlemondással például. És törvényszerűen mégis mindig kifutok az időből.

Szertartásosan lelassulni olyankorra, ez a terv. Huszonötévesen majdnem elvesztem a hosszú december közepe meg a vége között; de sohasem sikerült még kizökkentenem az időt. Vagyis elakadni a legalább méter vastag hóban.”

Három jó interjú, három szép nekrológ Jó interjúk https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/en_titkarsag_nelkul_dolgozom__terey_janos_iro-70462

(Vári György) https://magyarnarancs.hu/konyv/terey-janos-interju-moll-ezek-azemberek-elpusztithatatlanok-83446 (Vári György) https://hvg.hu/elet/20180921_terey_janos_interju_kulturhar c (Balla István – Németh Róbert) A három eddigi legjobb hírlapi nekrológ: Valuska Lászlótól https://konyves.blog.hu/2019/06/04/terey_a_k_a_godfather_termann_ hagyateka Nagy Gergelytől https://qubit.hu/2019/06/04/terey-janos-vitan-felul-nemzedekeneklegnagyobb-koltoje-volt Péterfy Gergelytől https://hvg.hu/kultura/20190603_A_kolto_halalara__bucsu_Terey_Ja nostol Valuska Gábor kettős portréja:

Melléklet: A Vademecum tizenöt legfontosabb Térey témájú posztja 2004-2019