Vademecum 698: Hét élmény Milánóból, avagy régi és új dolgok dicsérete

Vademecum 698: Hét élmény Milánóból, avagy régi és új dolgok dicsérete 1 Egészséges, jó arányú keverék Aki sokat utazik, jól tudja, hogy a felkészületlenül útnak induló többnyire megjárja. Milánó annyira könnyen megadja magát a kalandvágyó utazóknak, hogy rácáfol erre a szabályra. Ha az ember a történelmi belváros szélén foglal szállodaszobát (egy több száz éves palotácska első emeletén), akkor a városközpontba menet léptennyomon ámulatba fog esni. Például ilyesmiktől: — nyitott kapualjak (az utcafronttól beljebb díszes, szellős vasrács, ritkábban üvegajtó állja utunkat), — két-három-ötszáz éves homlokzatok, makulátlanul rendben tartva, — hallatlanul jól, harmonikusan öltözött férfiak jönnek szembe, akikről megállapíthatatlan, hogy bírósági vagy üzleti tárgyalásra, temetésre avagy légyottra igyekeznek, — változatos formájú villamosok húznak el mellettünk: van, amelyik vadonatúj típus, de van amelyiket 1928-ban gyártották, — a járda és az úttest elhanyagolt, sok sehova sem vezető villamossínmaradék is éktelenkedik, — a belvárosban, ahol 5 eurós dugódíjat kell fizetni, rengeteg a luxus sportkocsi, megesik, hogy egy Porsche, egy Ferrari és egy Lamborghini áll egymás mögött,

— jókedvű kortárs szobrok, például a Cadorna pályaudvar előtti gigantikus varrótű, amelybe színes cérna van fűzve, mintegy ötven méterre egy csomó is található. A tű és a csomó között a cérna a föld alatt bújik meg. („Tű, cérna, csomó”, Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen, 2000)

2 Mit tehet az ember, ha lemarad az Utolsó vacsoráról, pedig 200 méterre onnét szállt meg Ha az ember nem hallgat az útikönyvekre és a barátaira, és nem vesz előre jegyet az interneten Az Utolsó vacsorára (Cenacolo Vinciano), és nem bírja megvesztegetni a jegyárusokat se, akkor több lehetőség áll előtte. Fittyet hányva a kudarcra megnézi a templomot, a szemben lévő palotácskát (Casa degli Atellani), mögötte Leonardo

szőlőskertjét, és elmegy a kissé zsúfolt Leonardo3 múzeumba, ott meg lehet csodálni a festmény óriási, magyarázatokkal kísért digitális változatát. A legjobb, ha mindezeket egymás után megejtjük.

3 A Porta Nuova nevű új negyed A Porta Nuova, mint nem nehéz kitalálni, azt jelenti, hogy Új Kapu.

Milánó városfalait nagyjából akkor bontották le, mint a pestit, a

XVIII. század végén, de érdekes módon a kapukat ott megtartották.

Sőt, Napóleon újakat építtetett! Mennyire jól néznek ki!

Nem messze ettől a neoklasszikus kapuépülettől felkerestem a róla elnevezett modern épületegyüttest, melynek leghíresebb darabja a Függőleges erdő nevű felhőkarcoló-pár (Stefano Boeri, Gianandrea Barreca és Giovanni La Varra, 2014.), melyen mintegy 730 fa, kb.

5000 tő cserje, valamint 11 ezer tő évelő és talajtakaró növény található. Összesen 50 különböző növényfajt ültettek a mindösszesen 8900 négyzetméternyi teraszra, illetve erkélyre. A két toronyban 400 ingatlan található, a négyzetméter ára 3000 és 12 000 euró között váltakozik.

Az egykori gyárterületen egy nagy parkot alakítottak ki, körülötte vagy egy tucat új épület magasodik, de mindegyik eltörpül a 231 méter magas, César Pelli tervezte Unicredit Tower mellett. Az egész Porta Nuova negyed él és pezseg, úgy a hétvégén mind hétköznap.

Mutatóba megőriztek néhány száz évnél régebbi épületet is, ez a jóval kisebb lépték valamiképp harmonikusan illeszkedik a kortárs építészet uralta negyedbe. Még nincs kész minden, érdemes lesz öt év múlva visszamenni. Bárcsak nálunk is lenne ilyen jó példa.

De nem jut eszembe ilyesmi. A IX. kerületi egykori Vágóhíd területének beépítése a végéhez közeledik. Itt mintha urbanista tervező nem is lett volna – a négyzetméter maximalizálás mindent legyűrni látszik.

(Az utolsó képen a Feltrinelli Alapítvány épülete, szintén a negyedben található, kissé távolabb.)

4 A dóm távolról és közelről A dóm rózsaszín márvánnyal borított, hatalmas épülete először tömegével, majd díszítettségével hat a látogatóra. Kevés turista hagyja ki a tetőn tett látogatást. Ez attól különleges élmény, hogy a lift ellenére sokáig tart, amíg eljutunk a legmagasabb pontra. Sok száz métert kell megtenni az oldalhajók fölött, és azalatt óhatatlanul sok száz részleten akad meg a szemünk. Összesen 140 (!) tornyocska van a dómon, ez elképesztő szám. Érdemes elolvasni a történetét,

miképpen akartak barokk, aztán reneszánsz homlokzatot építeni, micsoda harcokba került, amíg a 19. század végén győzött a (lombard) gótika.

5 A milánói Scala, egykor és most A Scalába ugyan bejutottam, de sajnos nem előadásra. Borzongató élmény volt belépni egy olyan épületbe, amely 1778-ban nyílt meg, amikor Mozart még javában élt. A múzeumban megtudtam, hogy eleinte a földszinten csak állóhelyek voltak a zenekedvelő inasnépeknek. A páholyok bizonyos családok birtokába jutottak, annyira hogy az egyes tagok ízlése szerint (általában a kék szín felhasználásával), egymástól eltérően is díszíthették őket. A épületben jó ideig lovasbemutatókat is tartottak.

Az ezredforduló után nem lehetett tovább odázni a technikai korszerűsítést. Mario Botta, a híres svájci-olasz építész kapta a megbízást. Nagyon határozott kézzel – a mi kis hazánkban elképzelhetetlen módon – nyúlt az épülethez. Most zajlik a második fázis.

6 Egy novella és egy film a Scalával kapcsolatban Az útra készülődés közben szemeltem ki a legmilánóibb író (és grafikus) Dino Buzzati Riadalom a Scalában (Paura alla Scala) című kétnyelvű novelláskötetét, ám ahelyett, hogy a helyszínen bújtam volna, ez is csak a hazaútra maradt. De sebaj, mert legalább visszarepített a városba. Hogyan is gondolhattam, hogy négy nap elég lehet egy ilyen városra (pedig halványan, de még egy tóvidéki kirándulás gondolata is felmerült). Így aztán Marseille, Hamburg, München, Basel, Isztambul mellett Milánó is a félbemaradt városom lett, de jó társaságban.

A novella egy német, kortárs opera premierjén kezdődik. A főszereplője egy öreg karmester, mindenki kedvence, aki nem hiányozhat az új premierről sem. Közben elterjed a nézők között, hogy a városban valamiféle lázongás, ne adj, isten forradalom készül. Ezért aztán az úri közönséget nem engedik haza, csak reggel. Vicces, feszült, árnyaltan előadott történet, igen jó fordításban. (Európa, 1980, Janus könyvek, fordította Dávid Gábor, öt másik novellával együtt 251 o., eredeti ára 28 Ft.)

Gyerekkoromban a szüleim kedvenc színésze és rendezője volt a jóképű és munkamániás Vittorio de Sica. Akkoriban emlegették nagy szeretettel a Csoda Milanóban című neorealista „mesefilmet”. Egy Totò nevű fiatalemberről szól, akit egykor egy bájos, egyedül élő, öreg hölgy talált csecsemőként a saját kertjében, a káposztalevelek között.

Nagy szeretettel, derűvel nekiáll felnevelni, de amikor a fiú nyolc éves lehet, magához szólítja őt az Úr. Totò árvaházba kerül, s onnét mint optimista, erős, nagy munkabírású, becsületes legény kerül ki. (Jó árvaházak lehettek Milánóban a háború után!) Az első napot munkaszerzéssel tölti, nulla eredménnyel. Este aztán a Scala előtt bámulja az előadásra érkező divatosakat.

Innét egy nyomortelepre vezet az útja, ahol hamar a közösség vezetője lesz, ráveszi a többieket, hogy építsenek kényelmesebb kalyibákat.

Egy nap olaj tör fel a telepen – és kezdődnek a bajok. A telek kapós lesz, megindul érte a harc. Közben édesanyja szelleme egy fehér galambot ajándékoz neki, lassanként rájön, ha az a kezében van, akkor képes teljesíteni mindenki kívánságát. A film nem csak erről a mókás csodáról szól, hanem arról is, hogyan menekül meg az egész közösség.

(1951, 100 perc. A főbb szerepekben: Francesco Golisano, Emma Grammatica, Paolo Stoppa, Guglielmo Barnabo, Anna Carena.

Fényképezte: Aldo Graziati.)

7 Starbucks Reserve, avagy szerelmi vallomás a milánói feketéhez Már fél tucatszor vezetett el az utam a belvárosi, elegáns postapalota előtt, amikor felmerült bennem, hogy amint Budapesten vagy Amsterdamban, hátha itt sem az eredeti funkció dominál. Jól sejtettem. Az épület földszintjén egy sok száz négyzetméteres, Starbucks Reserve nevű komplex kávéipari intézmény működik. A közepén egy hatalmas, ipari méretű kávépörkölő silórendszer terpeszkedik. A frissen pörkölt kávészemek a pörkölőből a mennyezet alatti fél tucat üveg és rézcsövön át egyenesen a kávéfőző masinákba

jutnak. Van cukrászda rész, bolt, galéria, koktélbár és sok más funkció is. Az utcára vezető főbejárat felett egy befelé néző, nagy méretű vörösréz táblán egy hálálkodó felirat: „Ha nem lenne a milánói eszpresszókávé, akkor a Starbucks még mindig csak egyetlen túlárazott, sznob bolt lenne Seattle-ben.”

Egy perces filmecske itt.

(Via Cordusio, 1, nyitva reggel 7-től este 11-ig.)