Vademecum 683: Kilenc könyv, amely a költözésnél a kezembe akadt

Vademecum 683: Kilenc könyv, amely a költözésnél a kezembe akadt Amikor 12 éve egy (relatíve) kisebb lakásba költöztem, könyveimnek több mint a felét elajándékoztam, vagy eladtam. Először azt hittem, valami megpattant bennem, aztán De Gaulle (?) aforizmája értelmében („Ha valamilyen folyamatot nem tudsz megakadályozni, állj az élére…”), egyik napról a másikra leszálltam a könyvgyűjtés drogjáról. Kezdtem elajándékozni a nekem nagyon tetsző új olvasmányokat – azt kérve, hogy ha a szerencsés megajándékozott kiolvasta a könyvet, ő is ajándékozza tovább valakinek, akit szeret.

(De ne feledje el megemlíteni, honnét indul a lánc.) Így aztán a könyvespolcomon megfogyatkoztak a friss művek.

Habent sua fata libelli – szokták idézni a latin mondást, és így értik: „megvan a könyveknek a maguk sorsa”. A harmadik századi, kevéssé ismert római „nyelvművelő”, Terentianus Maurus (?–?) mondata eredetileg így hangzott: Pro captu lectoris habent sua fata libelli, azaz „az olvasók képessége szerint megvan a könyveknek a maguk sorsa”.

Vagyis az olvasók fejében más és más formát ölt egy-egy könyv.

Ahogy néhány hónapja beszámoltam róla, a nagy gonddal, évtizedeken át gyűjtögetett CD-imet elajándékoztam egy zeneakadémista fiatalembernek, aki a felhívásomra jelentkezett. De ez nem azt jelenti, hogy zene nélkül élek, ellenkezőleg, csak a Spotify-ról hallgatom a zenéket. Ezért a minapi költözéskor egyetlen CD-t sem hoztam magammal.

Lehet, ha legközelebb költöznöm kell, akkor már fizikai könyveim se lesznek? Éljenek az élmények, vesszenek a tárgyak!

Updike: A kentaur (1969) Matematika-fizika tagozatos gimnazista koromban félreértésből vettem meg ezt a modern amerikai könyvet. Azt hittem, mitológiai tárgyú, de csak átvitt értelemben az. Egy meg nem értett, középkorú tanár szenvedéstörténete a könyv. Elsőre nem is tudtam végigolvasni.

Végül az segített, hogy rávetítettem az egyik tanáromra, aki ingamozgást végzett a zseniális tanárság és a nem égetett szeszek között. A kémiát ugyan nem nagyon szerettem, de őt igen. Volt olyan, hogy érdeklődést színlelve beszélgetést kezdeményeztem vele.

Egyszer beteg lett, akkor meglátogattam az otthonában. Jó nagyot néztem, amikor Tompa Mihály verseit ajánlotta figyelmembe. Összes műve ott volt az ágya felett.

(Európa Zsebkönyvek, 1966, eredeti ára 15,50 Ft.)

Sztálin és a szovjet tudomány (1974) Egyik születésnapomra kaptam ezt a könyvet Z-től, a nálam néhány évvel idősebb, zenebolond matematikatanártól, aki szabadidejében alternatív képzőművész is volt. Mikor átadta, lelkemre kötötte, hogy mindenképpen tartsam hazáig vízszintes állásban. Rohantam haza, és reszkető kézzel bontottam ki a bonyolult csomagolást. Kiderült, hogy Z egy barbár gesztussal afféle antikommunista bonbonos dobozzá alakította át a könyvet. Az édességeket barátnőmmel versengve felfaltuk, és elhatároztam, hogy ezentúl mindig valami nagy titkot tartok majd benne. Jelenleg éppen üres.

Ismeretlen szerző: Practische Geometrie (1976) 1975-ben, egy ködös áprilisi reggelen, fél tucat másik álmos, görög szakos hallgatóval én is felszálltam egy Aszódra tartó, Csepel teherautó platójára. Az ottani gimnáziumban éppen kiselejtezni készültek a latin és görög nyelvű könyveket. Felajánlották az ELTEnek, vigyenek el, amit jónak látnak. Mi voltunk a válogató és szállító delegáció. Megsúgták, hogy magunknak is választhatunk olyat, ami megtetszik. Én zsákmányoltam például egy Elischer-Fröhlich-féle Homéroszi szótárt. Azzal a céllal hoztam el ezt az eltévedt kéziratos művet, hogy továbbadom egy németül tudó, matematika szakos kolleginának, már ha találok ilyet. Ennyi év alatt nem találtam, és sajnos németül sem tanultam meg. (Annyira persze tudok, hogy a mai írásmód „Praktische” lenne, „k”-val, de a kéziratban nem így áll.) Ígérem, még idén elpostázom az ELTE Egyetemi Könyvtárnak.

Szántó: A betűszedés könyve (1977) Azóta, hogy egy nyári munka alkalmából, gimnazistaként beléptem a Révai Nyomda szedőtermébe, bűvkörébe vont a tipográfia. Én szerkesztettem és tördeltem az iskolaújságot, és egy ideig tipográfus, könyvtervező szerettem volna lenni. Magánszorgalomból könyvborítókat kezdtem tervezni, és egyszer fel akartam keresni Szántó Tibort, a leghíresebb könyvtervezőt az Egyetem tér sarkán működő Helikon Kiadóban. Valamiért úgy éreztem, hogy legjobb lesz, ha nem kérek időpontot, hanem bejelentés nélkül rátörök, és bízom a meglepetés és a tehetségem erejében. Persze elzavart, hogy kérjek időpontot a titkárnőjén keresztül. Egy ideig telefonálgattam, de sohasem volt jó neki. Nagyon dühös voltam, úgy éreztem, egy fiatal tehetség nem ezt érdemli.

Aztán egy nap megtaláltam ezt a könyvet egy antikváriumban, és földbe gyökerezett a lábam. Azt hittem, hogy a Rákosi korszakban csak ronda könyvek jelentek meg. Ez meg elegáns és letisztult volt, emberi hangú – igaz, ronda papíron. Egykettőre megbocsátottam pokróc modorát. Sőt, még azt is, hogy ő tervezte a kommunista fejesek „saját könyveit” is.

(Könnyűipari Könyvkiadó, 1951, eredeti ára: 26 Ft. Én 16 forintért vettem.)

Virágvölgyi Péter: A kézírásról (1981) Ahogy azt egy régebbi Vademecumban részletesen megírtam, tipográfiát végül az Iparművészeti Főiskola egy fiatal tanárától tanultam, angoltanításért cserébe. Volt benne egy világmegváltó szenvedély: szerette volna a 30-as években bevezetett, rossz kézírásmintát leváltani egy könnyebben tanulható, nehezebben elfelejthető típussal. Fáradhatatlanul gyűjtötte a szövetségeseket tanítónők és oktatási főemberek között. Elvben sokan támogatták, de aztán soha nem lett meg a kritikus tömeg. Ez a kis könyv reformnézeteinek összefoglalása, féltett kincsem. E hónap 4-én lett volna 70 éves. Húsz éve, egy júliusi napon halt meg, egy hirtelen rátörő betegségben.

(Az MTA Nyelvtudományi Intézete, a Magyar Iparművészeti Főiskola és a Magyar Oktatástechnikai Központ közös kiadványa, 1981.)

Charles Jencks: Towards A Symbolic Architecture: The Thematic House (1992) 1992-ben a British Council vendégeként Oxfordban töltöttem tíz napot, egy városrehabilitációs workshop résztvevőjeként. A British Council központjából megkérdezték, milyen (bármilyen!) kulturális

programot intézhetnek nekem a hétvégére Oxfordban vagy Londonban. Én azt a csekélységet kértem, hogy megnézhessem Charles Jencks, az építész és teoretikus, a „posztmodern feltalálójának” saját villáját, amit maga alakított át. Tessenek elképzelni, elintézték. Szombat délután maga az építész vezetett körbe, a pincétől a padlásig. Azt hitte, valami külföldi nagykutya vagyok. Megmutatta a házról szóló hatalmas albumot is. Sajnálkozott, hogy nem tud belőle adni. Nagyon jókedvűen jöttem el tőle. Az esti programig még volt némi időm egy könyvesbolt- és antikvárium túrát tenni. Betértem a Cambridge Circus melletti nagy, művészeti könyvesbolt. Ott mosolygott Jencks albuma, egyenesen rám várt.

A posztmodern azóta tévútnak bizonyult, épületei nagyon kevés kivétellel „erkölcsileg elavultak.” Ezt az albumot ma végiglapoznom nagy csalódás. A dekonstrukció lett a nyerő stílus. Ha egyáltalán volt egyértelmű, maradandó alkotásokat létrehozó uralkodó korstílus az ezredforduló előtti két évtizedben.

(Richard Bryant fotóval, Academy Editions, London, 1985.)

Alexander Brody: Old Wine Into Old Body (A Collector’s Commonplace Book) (1993) A neves reklámszakembert és írót, az íródinasztia leszármazottját mindenféle véletlen folytán gyerekkorom óta ismerem. Ezt a különös, limitált kiadású könyvet hatvanadik születésnapja alakalmából adatta ki. Féltett kincseit tette közzé benne: kínai tubáküvegcse („snuff bottle”) gyűjteményének legszebb darabjai mellé az egész életében gyűjtött aforizmái közül választott kísérőket. (Emlékszem az 50. oldalon ez állt: „A hangya példát mutat az embereknek, de ez nem jó példa” – Max Beerbohm.)

Alex csak akkoriban költözött vissza (félig) Magyarországra, a kedves dedikációban az „útvezető” útikönyvet akart jelenteni.

(CA Design, Hong Kong, 1993)

Nádas Péter: Valamennyi fény (1999) Ez a csodálatos könyv az író egyik legkevésbé ismert műve. Úgy jött létre, hogy Gustav Steidl (1950-), a híres göttingeni kiadó és nyomdatulajdonos, Nádas nagy rajongója rábeszélte az egykori fotográfust, hogy szedje össze legjobbnak érzett képeit és a fotográfiáról szóló írásait, írjon néhány visszaemlékező gondolatot tanárairól, mestereiről. Nádas meg is tette, hallgatott Steidl tanácsaira.

A könyv egyszerre három nyelven, németül, hollandul és magyarul jelent meg, oly módon, hogy egyszerre kinyomták a képes oldalakat, utána a kívánt példányszámban a nyelvi mutációkat.

Ezzel az anyaggal nyílt meg a Mai Manó Ház, 1999. március 18-án.

Ebben jelent meg a 16 éves Nádas kettős önarcképe, amely a százezredik képként került fel a Fortepanra.

Alább mellékelem legkedvesebb képeimet a könyvből.

Daniel Pennac: Comme un roman (2003) Ez volt az első francia nyelvű könyv, amit az elejétől a végéig elolvastam. Felnőtt koromban nagy erővel próbáltam feltámasztani megfakult francia tudásomat. Ehhez nagy lökést adott az a három hét, amelyet a budapesti francia követség jóvoltából Montpellier-ben tölthettem, egy nyelviskolában. Ott olvastunk fénymásolt részleteket ebből a félig komoly könyvből, ami alig leplezett szerelmi vallomás az olvasáshoz. Meg vádirat a francia iskolarendszer ellen.

A hátlapján olvashatjuk, listába szedve, az olvasó tíz elidegeníthetetlen jogát. (Pl. a nem olvasás joga, a részek átugrásának joga, a be nem fejezés joga, az újraolvasás joga, az akárhol olvasás joga, az olvasmányainkról hallgatás joga stb.)

(Gallimard Folio, 1992.)