Vademecum 681: A Lánchíd, mint akarat és képzet, avagy szabad-e bármit tenni vele, az ájult tiszteleten túl? Koszorú Lajos urbanistának, születésnapi ajánlással, nagyrabecsüléssel
Egy futtában megejtett, de emlékezetes beszélgetés, 2005 táján A halk szavú, szakállas, bölcs urbanista ritka utcai találkozásaink alkalmával rendre azzal tisztelt meg, hogy egyszerű biccentés helyett komolyan szóba elegyedett velem, válaszolt néha gyermeteg kérdéseimre (pl.: mi az, amit irigyel másoktól, hogy nem ő tervezte és hasonlók). Néhány évvel az ezredforduló után a Katona Kamra melletti órásnál futottam össze vele (ott, ahol sok évtizeden át működött a kirakatban egy fekete, szecessziós állóóra, amelyből éjjelnappal víz csorgott egy medencébe, pontosabban azt a hatást keltette egy forgó üvegpálca). Arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen kár, hogy a Belváros két szakaszát ennyire elválasztja az Erzsébet híd forgalma. „Alagutat kellene építeni a Károlyi utca és a Petőfi Sándor utca közé” – pendítettem meg. „Gondolod?” – kérdezte egy lapos, kedves, elnéző pillantással. Aztán egy rövid ideig kivárt. Sóhajtott egyet, nem tudta eldönteni, hogy belevágjon-e a magyarázatba. „Nekem jobb és olcsóbb ötletem van” – mondta, de éreztette, hogy most nincs ideje belemenni a részletekbe. Búcsúzóul azért hozzátette: „Van rá egy kis esély, hogy a gyakorlatban is látni fogod.” És így is lett. Nem hogy nem építettek új alagutat, hanem a régieket is betömték, az autókat elüldözték, szakszóval élve forgalomcsillapítást