Vademecum632 különszám egy bűnösen elhanyagolt szerelmi viszony (a francia nyelvvel)

Vademecum 632: Egy bűnösen elhanyagolt szerelmi viszony (a francia nyelvvel) 1 Amikor 11 éves koromban a munkából hazaérő, holtfáradt szüleimet a Fracasse kapitány című kalandregény részleteivel traktáltam, a papám megkérdezte, megtanítson-e franciául olvasni. „Mert ne is haragudj, de minden nevet rosszul mondasz ki. De nem nagy ügy, a szabályok ugyan bonyolultak, de nagyon logikusak.” Persze ráálltam. Jó módszert talált ki: városneveken és híres embereken gyakoroltunk.

Amikor 1969. június 15-én kiszálltam a vonatból Párizsban, a nevezetes Gare de l’Esten („gárdeleszt”), mámorosan olvasgattam minden feliratot, csak éppen – kevés kivétellel – nem értettem őket. A francia nénikémmel magyarul, a gyerekekkel angolul, Carlos bácsival pedig sehogy sem tudtam beszélni, mert ő csak spanyolul vagy franciául tudott.

Azon a napon érkeztem, amikor Párizs városát bokáig ellepték a politikai hirdetések: a tavasszal lemondott de Gaulle helyett választottak elnököt. Ezen a napon, a második fordulóban a nagy műveltségű George Pompidou és a kishivatalnok külsejű Alain Poher csaptak össze, és mint tudjuk, meggyőző fölénnyel az előbbi nyert.

2 A gimnáziumban angolul tanultam, franciául Magda nénitől, abban a Pannónia utcai házban, ahol egykor Mácsai István festőművész és a Mácsai fiúk laktak, akikkel persze soha sem találkoztam. Magda néni nyugdíjas MNB tisztviselő volt, finom özvegyasszony, aki mindaddig a Mauger-féle kemény kötéses nyelvkönyvekből oktatott. Amikor azonban én járni kezdtem, azt mondta, hogy ne azt vegyem meg, mert felfedezett egy „sokkal jobb és sokkal olcsóbb” könyvet, amit abban az évben adtak ki először: Francia nyelv szakközépiskolák számára.

Csúnya, rossz papírra nyomott könyv, fényképek nélkül. Tele száraz gyakorlattal, amit Magda néni fanyar humora alig tudott feledtetni.

Mintha Állandóan a visszaható névmásokon lovagolt volna a könyv, ami egyébként valóban jobb volt, mint az egész világ kábítására szánt Mauger-féle, amelynek nem lehetett tudomása a magyar nebulók speciális nehézségeiről. Az érettségi idején már egész jól tudtam franciául, aztán egy időre hátat fordítottam neki. Bíztam benne, hogy olyan mint a biciklizés vagy az úszás: az ember nem felejti el.

Később rájöttem, hogy a híres francia kötőmódot (subjonctif) a könyv nem tárgyalta (minek is a szakközépiskolásoknak!), vagy addig a kötetig sose jutottunk el. Magda néni szóba hozta, mint egy

különlegességet: „kötőmód, ami a magyarban nincs”. Pedig dehogy nincs, az „il faut que je fasse” (ilfoközsöfász) = meg kell, hogy csináljam…

Aztán gőgös módon a franciát két évtizedre félretettem, mint ami már megvan nekem. Sokáig az angol nyelv tanításából éltem, más nyelveket is tanultam, a francia csak kopott és kopott.

3 Annak ellenére, hogy évekig egy lakóközösségben éltem a Nádas Péter nevű francia férfivel (Lásd fénykép; Vanier = Nádas), a franciát alig használtam – Pierre ragyogóan tudott magyarul. Egy nap pl. azt kérdezte, hogy a „marxista igénnyel” kifejezés az pozitív vagy negatív kicsengésű.

Lakóközösséget alkottunk, nem kommunát (ahogy ezt már egyszer megírtam a Vademecumban): sem a nők, sem a pénz nem volt közös.

(Pedig nem ártott volna – egyikkel sem tudtam jól bánni, akkor még.)

1981-ben aztán megint volt egy nagy francia nyelvű élményem.

Pierre-nek postai küldeménye érkezett. Az abban az évben esedékes elnökválasztás első fordulójának minden jelöltjéről egy egyforma, négy oldalas prospektust kézbesített a francia állam, a végül nyertes

Mitterrand-ról ugyanakkorát, mint a trockista jelöltről. Ekkor éreztem meg először, hogy a francia már nincs meg egészen. De még megértettem, mi van a prospektusokra írva.

4 1995-ben Bordeaux-ba kellett utaznom az európai kulturális miniszterek konferenciájára, ahová a tagjelölt országokat is invitálták.

Főnökömet, a minisztert helyettesítettem, akit éppen az egyetemi sztrájkok kötöttek le. A konferencia persze angolul folyt, csak a francia kultuszminiszter, Jacques Toubon beszélt mindig franciául.

Javaslata a kötelező európai filmkvótákról elhasalt, de ő úgy tett, mintha minden sikerült volna, és a díszvacsora után azt kérdezte, kinek van kedve megnézni az új modern művészeti múzeumot. Egy barátja az igazgató, a kedvünkért este tízkor is kinyitják. Persze hogy én voltam a stréber, aki először felnyújtotta a kezét…

5 Amikor észrevettem, hogy a tudásom egyre csak halványodik, gyakorlásképpen elkezdtem szóba elegyedni a pesti utcákon csámborgó francia turistákkal.

Volt egy tréfásnak szánt mondatom, amivel általában sikerült megnevettetni őket: (remélem, nincs benne súlyosabb hiba): „Une vie ne suffit pas à apprendre le français propre. J’en ai besoin deux” („Egy élet nem elég arra, hogy az ember rendesen megtanuljon franciául. Nekem ahhoz kettőre van szükségem. ”) A helyzet súlyosbodott, mígnem 2001 nyarán beiratkoztam a Francia Intézet egy nyári intenzív tanfolyamára. Miközben odajártam, egy nap a fogadásokról ismert Nicoullaud nagykövettel találkoztam a Szervita téren. „Á, Monsieur Török, üdvözlöm, hallom, hogy az Intézetbe jár hozzánk. Hát miért nem megy el inkább Franciaországba néhány

hétre? A követségen van egy elkülönített összeg arra, hogy ilyesmit támogassunk.” Hittem is, nem is, de a következő nyáron a délfranciaországi Montpellier-ben találtam magam, ahol három hétig tanultam külföldiekkel. Magamban ezt úgy hívtam. „Opération Dernière Chance” azaz: Utolsó Esély Hadművelet.

Csodás tanárok váltották egymást napi 6 tanórában, a hétvégén utaztattak minket. Itt dolgoztunk fel egy részt Erik Orsenna „La Grammaire est une Chanson Douce” című bájos könyvéből (A nyelvtan egy édesbús dal), amelyet nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. És valóban visszakapaszkodtam. De hol voltam még így is az angoltudásomtól!

A megoldás csak a franciául olvasás lehet, gondoltam.

6 Az engem érdeklő könyvek franciául nehezek számomra – csigalassúsággal haladtam bennük. Maradtak a képregények – és a TV5. Ez a magas színvonalú, külszolgálaton lévő franciáknak és külföldieknek szóló közszolgálati tévécsatorna, amelyre egy Andrássy úti fitneszklub futógépén találtam, és évekig hetente többször

megmártóztam benne. Különösen a Merci, Professur! című 5 perces betétadás tetszett, amelyben egy francia Nádasdy Ádám válaszolt a nézők skype-on feltett kérdéseire viccesen, bölcsen, röviden. Sajnos azonban egy idő után a klub tönkrement, bezárt, az új klub tévécsomagjában pedig nem volt meg a TV5.

Ekkor bukkantam az interneten a Transparent Language nyelvtanító portálra, amelyre ha valaki regisztrál, akkor a rendszer az év minden napján küld egy új, megtanulandó szót, és egy mondatot az adott szóval. Meg is lehet hallgatni. (Ezt sok nyelven kínálja, nem csak franciául.)

7 Az első felnőttkori, francia nyelvű regény elolvasásának szomorú apropója volt. Pierre barátom, aki egész életében francia nyelvet és médiaismereteket tanított, a rendszerváltás előtt nem sokkal visszatért Franciaországba. A régen várt nyugdíj eljövetelekor aztán ismét Budapestre költözött. Szép lakást vett, és reménykedett abban, hogy elmúlnak lelki bajai. Ám azok egyre súlyosbodtak, s egy nap már nem maradt más út előtte, minthogy véget vessen életének. Ahogy kérte, barátai egy hajóúton búcsúztak el tőle, hamvait (aligha szabályosan) a Dunába szórtuk.

Egy év múlva egy francia nyelvű regényt hozott a postás. Fiatalabb lánya írta, első regénye volt, egyes szám első személyben.

Ez volt benne a nekem szóló dedikálás, kifinomult franciasággal: „Cher András, mon Hotel International t’ouvre ses portes et ses pages. Je te souhaite d’y passer un excellent séjour. Amitiés Rachel V.” („Kedves A., az én Hotel International-om kitárja kapuját és lapjait előtted. Kellemes ott-tartózkodást kíván neked Rachel V. ”) Sokáig halogattam az olvasást, féltem, nem értem majd meg, vagy nem jó a könyv… Végül idén nyáron a hollandiai hajóútra csak ezt a könyvet vittem magammal. Nagy, megtisztító élmény volt. Szótárt alig kellett használnom, magával ragadott a szöveg. A könyv egyébként igen jó kritikákat kapott mindenféle fontos lapban.

8 Rachel Vanier: Hotel International Az egyes szám első személyben írott szöveg egy moziban indul, ahol a szerző arról elmélkedik, hogy mitől hat egy film a moziban, mi történik, amikor megszólal egy érzelmes hegedűszó, hogyan cselekszenek az emberek váratlan dolgokat a filmekben. Aztán a második oldalon a szerző közli velünk, hogy az ő élet-filmjében nem volt hegedűszó. Ellenben apja öngyilkos lett. Ekkor összekapta legszükségesebb holmijait, kimetrózott a reptérre és felszállt az első Phnom Penh-be tartó repülőre.

A könyv kerete voltaképpen ez a hosszú kambodzsai tartózkodás, amelyet néha, egy-egy hosszabb bekezdésnyi apa-emlék tör meg.

Amikor gyerekként Baudelaire-verseket olvasott neki. Amikor gyakran éreztette, hogy kivételes személyiségnek és tehetségnek tartja.

Később aztán kiderül, hogy a családnak már gyerekkora óta számítania kellett a legrosszabbra.

A 22 fejezet mindegyike túlnyomó részt a színes-szagos kambodzsai kalandokról szól. A narrátor beleveti magát az életbe, kis kitérő után

egy olyan panzióba keveredik, ahol csupa külföldi, valahonnét menekülő személy lakik. Némi sodródás után munkaajánlatot kap: egy régóta itt élő divattervező meg akarja szervezni a legelső Phnom Penh-i Divathetet, ennek a logisztikai és szervezési munkálatait bízzák rá. Ennek kapcsán sok mulatságos jelenetnek vagyunk tanúi, amint az európai (inkább első világbeli) időkezelés és munkakultúra összeütközésbe kerül a helyi szokásokkal, lehetőségekkel. A divattervező persze a leggazdagabbaknak dolgozik, magával rángatja munkatársát mindenféle fényűző helyre. A fent és lent, a fény és a sötétség ellentéte szépen, minden didaxis nélkül rajzolódik ki.

Kezdetben a kivételes szépségű, fájdalmát rejtegető narrátornak kanállal kell levakarnia a kéretlen közeledőket. Később aztán van beteljesült kapcsolat is. De persze ő nem ide tartozik, nem is merül fel, hogy belesüppedjen az önsajnálatba és a tartós ittlét örömeibe, bánataiba. Érdeklik ugyan a mélyebb társadalmi összefüggések (elvetődik egy bírósági tárgyalásra, ahol a tömeggyilkosok régen húzódó pere zajlik), de aztán megretten attól, hogy nem tudna változtatni semmin.

Az apás bekezdéseken kívül a szerző felidézi legnagyobb eddigi kapcsolatát, egy önző, félig-meddig pszichopata fiúval (aki e-mailen fel is bukkan).

Aztán elérkezik a Fashion Week időpontja. Nem úgy, ahogy tervezték, hanem ahogy lehet, de minden sikeresen elkészül.

Utána szinte azonnal, ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, az író felül egy gépre és hazamegy. Anyja várja a repülőtéren, ahol átadja neki apja búcsúlevelét.

Az utolsó fejezet címe Epilógus. Ez a szűk két oldal maga az apa búcsúlevele. Szép, költői, felszabadító szöveg.

Valami azt súgja, hogy nem egyezik meg az eredeti búcsúlevéllel (ha egyáltalán volt ilyen). Ha mégis, akkor Pierre hatalmas ajándékot hagyott hátra a lányának.

A regény igen kitűnő stílusban íródott. A hatalmas francia prózahagyomány minduntalan érződik, anélkül, hogy a szöveg csengne-bongna. Sokféle igeidő, a subjonctif mindenféle élőbeszédben használt formája. Nagy élvezet volt olvasni.

Remélem, magyarul is megjelenik egyszer. Azóta Rachel Vanier második regénye is megjelent, már a harmadikon dolgozik. Alig várom, hogy ezeket is a kezembe vegyem. (Éditions Intervalles, 2015, a borítót Florent Remize tervezte, 252 o., ára 17 euró.)

9 Amíg a francia tudásomat mérsékelt sikerrel tudom ébren tartani, nagy örömömet lelem, ha az országról, a nyelvről való tudásomat fejleszteni tudom. Ehhez két nagyszerű kézikönyvet szoktam lapozgatni, tartalmukat folytonosan próbálom memorizálni.

J. Ardagh – C. Jones: A francia világ atlasza Ezt a dúsan illusztrált könyvet mindig előveszem, ha Franciaországba utazom. Ideális kézikönyv, amely taglalja a földrajzot, a történelmet, a

divatot, valamint a régiókat. És micsoda remek mutatók vannak benne.

Sokszor voltam már a Hatszögben (metaforikus név az országra: „l’Hexagon”) – de nem elégszer. A legszebb emlékeim ezekhez a helyekhez fűznek: Angers, Sarlat, Montignac, Arles, Marseilles, Royan. Persze Bordeaux és Montpellier mellett. Még nem voltam Lyonban, a gasztro-fővárosban. Metz városába nem akarok újra elmenni (tudták, hogy úgy kell ejteni: „mesz”?). Kísért egy lerobbant kocsi emléke, amelynek javítását 30 napra vállalták.

(Cultural Atlas of France, 1991, an Andromeda Book, Helikon, 1999, fordította Hajnal Piroska és Király Zsuzsa, 240 o., ára kb. 6000 Ft.) Bárdosi – Karakai: A francia nyelv lexikona Ez a szerény kiállítású, vastag könyv el nem múló gyönyörűséget képes okozni egy frankofilnek (sőt, ahogy egyik lányom állítja, én nem is frankofil, hanem frankomán vagyok). Egyetlen nagy ábécérendben sorakozik minden magyar és francia fogalom, híresség, nyelvtani kategória, nehézséget jelentő francia szó. Néha megállok a „hiperkorrekt alak” vagy a „levelezési formulák”, sőt a Mahlerbe, François de (1555-1628) szócikknél. Utóbbi a nyelvi purizmus évszázadokig rettegett szaktekintélye volt, akit csak a romantikusok tudtak lerázni magukról.

(Corvina, 1996, első kiadás, 612 oldal, ára 2500 Ft, azóta van csinosabb, drágább, javított második kiadás is, de nekem ez nagyon jó.)

10 Van két kedvenc francia mondatom: az egyik nagyon rövid, a másik inkább hosszabb.

Az egyiket még Magda néni tanította meg, amikor a francia nyelvi finomság netovábbját, az egymással összefüggő használatú „en” és „y” használatát gyakoroltuk – ezekre többször is visszatért. Patrice de Macmahon (1808-1893) francia tábornok, később marsall és köztársasági elnök szájából hangzott el a híres szállóige a krími háború idején, amikor e két pattogós mondattal üzent feletteseinek, akik harcálláspontja feladására utasították:

„J’y suis. J’y reste!” (zsiszvizsireszt) – „Itt vagyok, itt maradok!” És neki lett igaza. Közvetve ezzel megnyerte az egész háborút is.

A másik lényegesen bonyolultabb. A fent dicsért Bárdosi-Karakai lexikonban bukkantam rá, amikor újra és újra a subjonctif-ról olvastam. Ez egy szélsőséges példa, az egyik fajta múlt idejű subjonctif használatára a nagy Proust regényfolyamból (Az eltűnt idő nyomában), a madeleine nevű süteményről: „La vue de la petite madeleine ne m’avait rien rappelé avant que je n’y eusse goûté.” („A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam” – Gyergyai Albert fordítása szerint. Kíváncsi vagyok, hogy lehet ez a Jancsó Júlia-féle új szövegben.)

11 Nem tudom megállni, hogy ne hozzak szóba egy megindító kiáltványt, ami a mai napig ott lóg minden francia polgármesteri hivatalban. Igen, eltalálták. Ez de Gaulle tábornok híres proklamációja Angliából, amit népéhez intézett 1941. június 18-án (pontosabban, ha jól tudom, a rádióbeszéd rövidített változata). Időnként újra elolvasom ezt a néhány mondatot, és mindig újra beleborzongok. „A TOUS LES FRANÇAIS La France a perdu une bataille! Mais la France n’a pas perdu la guerre! Des gouvernants de rencontre ont pu capituler, cédant à la panique, oubliant l’honneur, livrant le pays à la servitude. Cependant, rien n’est perdu! Rien n’est perdu, parce que cette guerre est une guerre mondiale. Dans l’univers libre, des forces immenses n’ont pas encore donné. Un jour, ces forces écraseront l’ennemi. Il faut que la France, ce jour-la, soit présente à la victoire. Alors, elle retrouvera sa liberté et sa grandeur. Tel est mon but, mon seul but! Voila pourquoi je convie tous les Français, où qu’ils se trouvent, à s’unir à moi dans

l’action, dans le sacrifice et dans l’espérance. Notre patrie est en peril de mort. Luttons tous pour la sauver! VIVE LA FRANCE! C. de Gaulle.” „Minden franciához!

Franciaország elvesztett egy csatát. De nem vesztette el a háborút.

Kormánya ugyan kapitulált, megadva magát a pániknak, elfeledve a becsületet, az országot szolgaságba taszítva. Ugyanakkor semmi sincs veszve! Semmi sincs veszve, mert ez a háború világméretű háború. A szabad világ hatalmas erőforrásait még nem vetették be. Egy nap ezek az erők szétzúzzák majd az ellenséget. Azon a napon Franciaországnak jelen kell lennie a győzelemnél. Hogy újra megtalálja saját szabadságát és nagyságát. Ez az én célom, az egyetlen célom! Ezért arra hívok fel minden franciát, hogy tartózkodjék bárhol is, egyesítse erőit velem, hogy együtt cselekedjük, együtt hozzunk áldozatot, együtt reménykedjünk. Hazánk halálos veszélyben van. Harcoljunk, hogy megmenthessük! ÉLJEN FRANCIAORSZÁG! C. de Gaulle. »

12

Az olvasáson kívül még egy módszerem van, hogy edzésben maradjak: francia filmek, tévésorozatok, francia felirattal. Ez egy nagyságrenddel nagyobb tudás érzetét kelti bennem, mondhatom: mennyei érzés. Megnéztem például a Netflixen a Marseilles című sorozat első évadát, amely egy polgármester szemszögéből mutatja a választási évet. Sajnos több évad nem lesz, a kritika ízekre szedte, azaz inkább legyilkolta. Bánatomban újranéztem nagy kedvenceimet francia felirattal: Tous les matins du monde (Minden reggel), Ridicule (Rizsporos intrikák) és a Le Goût des autres (Mások ízlése).

De fenntartom: leginkább az olvasás segít.

Azt is megismétlem, amit régebben bővebben kifejtettem e hasábokon: már nem bánom, hogy nem nagy nép fiának születtem, mert idegen nyelveket meg lehet tanulni, ha nem is könnyen.

A kis nyelv, a saját irodalom luxusát nem cserélném el semmiért.

Nekem már mindig Arany, Petri, Térey sorai jutnak eszembe. És ez így van jól.

(De néha felmerül bennem: azért jó lehet C. de Gaulle nemzetéhez tartozni, nem?)