Ungváry Rudolf Balatoni nyaraló_722

Ungváry Rudolf: Balatoni nyaraló „Könyörgök, ne hagyják abba, akármilyen unalmasnak tűnik történetünk kezdete. Az elején kellenek a puszta tények, melyeket általában a valósággal azonosítanak. A probléma csak az, hogy hiába azonos egy tény két ember számára, nem biztos, hogy amit ennek alapján valóságnak gondolnak, megegyezik.” Így kezdődik ennek a varázslatos, meghatározhatatlan műfajú könyvnek a második fejezete. A játékos mentegetőzés arra vonatkozik, hogy az első fejezet valóban jóval szárazabb, mint a könyv egésze. Az 1885-ben épült svájci stílusú nyaraló előtörténetével, természeti és társadalmi környezetével ismerkedünk meg.

A szerző lejárt szavatosságú kifejezéssel „regének” nevezi művét, amely a helytörténet, a memoár és a történelemfilozófia hármas keresztútján helyezkedik el. Szögezzük le, ez az irodalmi harcálláspont eddig nem létezett. Talán ezért is vállalkozott a könyv kiadására a Jelenkor, Nádas Péter kiadója.

Mint helytörténeti művekben szokás, fényképek és más ábrák is tarkítják az oldalakat, bár a könyv, nyelvi megformáltsága okán a szépirodalomhoz áll a legközelebb. Ebben a terjedelmesnek nem nevezhető szövegben negyvenhárom különböző személy neve fordul elő. Ha belezavarodnánk, a könyv végén olvasható lista siet a segítségünkre, évszámmal és meghatározással. Mind ilyen-olyan bonyolultságú viszonyban áll a zsidó, bor- és posztókereskedéssel foglalkozó Lessner családdal, akik a németországi Düren városából, a 18. század elején vándoroltak Tapolcára. E szorgalmas és sikeres család építette magának azt a villát, amiről a könyv szól.

A Balatoni nyaraló nem csak e família szinte maradéktalan elpusztításának története. Azt is taglalja, hogy eltűnésüknek mi lett a következménye.

A Litera portálon Jánossy Lajos kérdésére válaszolta a nyolcvanhárom éves író: „Az egyik kibírta azért, mert alkalmazkodott, lapított, a másik meg azért bírta ki, mert

bátor volt, és mert. És ez a lényeg ebben a könyvben. Azzal tisztában voltam, hogy a történetben egy zsidó család sorsáról is szó van. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, mert mindenkit akartam ábrázolni – klasszikus akarok lenni, ugye –, hogy ott van a keresztény közép is, meg ott vannak a névtelen parasztok, akik akkoriban még tényleg parasztok voltak. Az utóbbiakat ebben a könyvben nem sikerült megragadnom igazán, mert nem voltak forrásaim. Én meg nem tudok kitalálni semmit. Hazudni pedig utálok. (…)

Tudtam, hogy ebben a történetben ott vannak azok, akik azért maradtak életben, mert mertek, azért maradtak életben, mert lapítottak, vagy nem bírták ki, mert hiába mertek és hiába lapítottak, meghaltak, belepusztultak. Ha van epikus élményem, akkor ez az. (…) Úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek a vállára kell fölállnom valahogy, rettegve és kapaszkodva és szédülve ebben a magasságban, hogy valamit visszaadjak ugyanebből.

Ebben a regényben nem egyetlen hős van. Vannak bátrak, vannak bujkálók, vannak tisztességesek. Tisztességesnek egy »árja« származásúnak kellett lennie, és nem túl sokan voltak. De hogy mennyien voltak ilyenek mégis, látszólag hatástalanul. De az ő emlékük is megmaradt. Meg a tisztességteleneké. Azoknak, akik kibírták, megmaradtak, és tisztességesek voltak, miért ne állítsunk nekik is emléket?”

Van még egy szép stilizáló eszköze Ungvárynak: nyúlfarknyi, dőlt betűs idézetekkel dúsítja saját kommentárjait, amelyek a történetet filozofikus magasságokba emelik. Arany János, Kosztolányi, Thomas Mann, Ungváry saját novellája, A sevillai borbély – a művelt magyar

polgár műveltséganyaga jön velünk szembe, nagyon szerves módon (a könyv végén ezek forrásait is megkapjuk, oldalszám szerint, sorban).

Ahogy az olvasásban haladunk, egyre inkább sejtjük, hogy az írónak kell, hogy személyes köze legyen ehhez a házhoz, amit mérnökember módjára pontosan, GPS koordinátákkal is jelez: az északi szélesség 46°47’49.22” és a keleti hosszúság 17°30’29.35” által meghatározott helyről van szó.

A vége felé, szinte csodával határos módon, a ház pusztulása megáll, és nem körvonalazott módon talán vissza is fordul. Mindenesetre, az utolsó fejezetben az író már benne nyaral. A környék roncsolódása is megállni látszik, az új uralkodó elit tagjai kezdik összevásárolni a telkeket, a partra lakóparkok épülnek.

A mai rendszer iránt érzett erős ellenérzés is hangot kap a szövegben, de a legkevésbé sem szervetlenül. A féken tartott szerzői vélemény ugyanannyira témája a könyvnek, mint az a bizonyos balatoni nyaraló, amely, ugye mondani se kell, országunk jelképe.

Ha valaki igazán érteni akarja a magyar makró- és mikrótörténelmet, el kell olvasnia ezt a regét. Odavaló ez a kötet Nádas és Závada művei mellé, a polcra.

Persze egy másik rovatba is el lehet helyezni, az elkápráztató egyedisége okán. A borostyászemű nyúl és az Anyakép amerikai keretben mellé. Ezek olyan „Mengyelejev típusú könyvek”, amelyeknek új kategóriát kellene létesíteni, mert annyira egyediek.

Aki ezt a könyvet elolvasta, felvételt nyer a „látók” szektájába. Azok közé, akik meg tudják látni a szétroncsolt balatoni településeken az egykori minőséget, az elpusztult budapesti tetődíszeket, kupolákat.

Bravó, bravó, bravó!

Jánossy Lajos interjúja elolvasható itt.

(Jelenkor, 2019, borítóterv Tillai Tamás, szerzőfotó Máté Péter, 262 o., ára 3499 Ft.)