Tomsicsemokebudapestatlantisza

Tomsics Emőke: Budapest Atlantisza Ha a művelt embereket kifaggatnánk arról, hogyan jelenik meg előttük a millenniumi Budapest, akkor a vadonatúj Andrássy utat, az Erzsébet hidat, az Operát említenék. Biztosan senki nem hozná szóba a pesti Óvárost, amit a Közmunkatanács történelmi idővel mérve szinte pillanatok alatt lebontatott. Kellett a hely az új Erzsébet hídra vezető széles útnak, az új, díszes, világvárosi palotáknak. Összesen 140(!) épület tűnt el, minden ötödik belvárosi ház – volt közte három emeletes is.

Erről a régi (némiképp a prágai Óvárosra emlékeztető) negyedről tett közzé nagy, dúsan illusztrált, alapos és olvasmányos monográfiát a Nemzeti Múzeum fotótörténésze. Lexikonként is jól használható: a függelékben van egy revelációnak ható (saját kutatásain alapuló) 28 oldalas topográfiai regiszter, amelyben szerepel az eltűnt negyed összes utcája, tere, épülete.

A Budapest Atlantisza alapvetően eltér a magyar helytörténeti irodalomban megszokott pozitivista és nosztalgikus hangnemtől és megközelítésmódtól. Már az Előszóban is felvázolja az Óváros lebontásának párhuzamait az „egyenes vonalak Attilájának” is csúfolt Haussmann báró hatalmas átalakító projektjeinek bűvöletében élő Párizs, Bécs és más európai városokban történtekével. Érdekes módon, Pesten a bontás akkor történt meg, amikor Párizsban már két és fél évtizede leváltották Haussmannt. Párizsban arányaiban sokkal többet bontottak, mint Pesten, mégis maradt annyi, hogy a város karaktere nem sérült számottevően. Pesten ellenben jóvátehetetlen kár keletkezett, szinte a teljes Óváros odaveszett. A szerző efféle drámai hangot nem használ, inkább meggyőzően elmagyarázza, miért történhetett meg mindez, sőt azzal is eljátszik, hogy mi lett volna, ha megmenekül a negyed, és a lepusztulás időszaka után - érdekes módon a szerző a bevett „szlömösödés” helyett a ma még szokatlannak ható szlamosodás szót használja (szöveggondozó Macskássy Zsuzsanna), -

mára feljavítva nyilván a vendéglátás és a turizmus céljait szolgálná.

A szerző megmutatja milyen volt, illetve milyennek látták Pestet a hatvanas-hetvenes években saját lakói, és milyen változtatásokat szerettek volna (néhány egészen elképesztő javaslatot is idéz). Aztán elmerülünk a hivataltörténetben, nyomon követjük a különböző rendezési tervek keletkezését. Megtudjuk, hogy kis híján lebontották a részben autentikusan gótikus és barokk Belvárosi templomot, hiszen útjában állt az új hídnak… A döntés meg is született, de aztán szerencsére változott a korszellem.

Az utolsó, tekintélyes méretű, A láthatatlan Belváros című fejezet távoli nekifutással, a fotográfia mint műfaj lehetőségeinek és korlátainak ismertetésével indul. Lassan (és érdekesen) kanyarodik rá a fényképészet alkalmazására a városfényképezésben. Aztán hosszan foglalkozik a „városlátás” fogalmával, arról, hogy mit tartottak érdemesnek fényképezni, és ez hogyan változott a technika fejlődésével. Ám amire a következtetéseket nem egyszerűen megismétlő, hanem továbbgondoló, remekmívű Összegzés is hangsúlyosan utal: a bontásról - hiányosan ugyan -, de vannak képeink. A bontás előtti hétköznapokról egyáltalán nincsenek. A Belváros az egyesítés utáni két évtizedben nem volt érdekes, hivatásosok nem fényképezték. Csak amatőrök képein találunk utcai jeleneteket. Tegyük hozzá: hála a Fortepan archívum egyre növekvő népszerűségének, ezek közül egyre több elő is kerül.

E sorok telhetetlen írója máris elképzelt egy hasonló nagymonográfiát a Tabánról és annak pusztulásáról… Ahogy pestiesen mondják: „Igény lenne rá.”

(Városháza Kiadó, 2015, 294 o., tervezte Kurucz Dóra, a mutatókat készítette Medgyesy Zsófia, felelős szerkesztő Fenyves Katalin, ár nélkül.)