Tompa andrea válaszol mészáros gábor kérdéseire a litera 622

Tompa Andrea válaszol Mészáros Gábor kérdéseire a litera.hu-n Regénye megjelenése alkalmából a portálon Tompa Andrea lett a hónap írója. Közöltek már részletet az új könyvből, megjelentettek kapcsolódó kritikát, most pedig egy interjút olvashatunk az szerzővel.

A kedvcsinálónak szánt részletet ügyes kézzel választották ki, a kritika tömör és beleérző, megértéséhez nem szükséges tudományos fokozat. („A négy egymás mellé állított önelbeszélés finoman kiegészíti és átírja egymást, így tud igazán megmutatkozni az az írói empátia, amivel Tompa az elbeszélőit megalkotta, ezzel lényegesen hozzájárulva, nem annyira a történelmi bűnbakkeresésünkhöz, hanem a motivációk tisztázásával a történelmi önmegértésünkhöz.” – hangzik Modor Bálint kritikájának summázata.)

Tompa Andrea igen jó nyilatkozó. Képes alapvető rétegeket hozzátenni az élményhez. Mészáros Gábor meg jó kérdezőnek bizonyult a könyvhét alkalmából megjelent interjúban, melynek ez volt a címe: „Valaminek mindig ellent kell állni.” A beharangozónak Mészáros ezt a két mondatot választotta az írótól: „Nagyon ritkán találkoztam olyan attitűddel, aki a magáénak érezte azt a mondatot, hogy a dolgok velünk és általunk romlanak el. Nem arra vagyunk szocializálva, hogy rákérdezzünk a döntéseinkre, és azt mondjuk, ez a világ tőlünk is szar.”

Megrendítő, amikor bevallja, hogy eredetileg öt beszélőt tervezett. „Minden történet esetében nehéz volt megtalálni azt a nézőpontot, hogy miért szólal meg a hős, és könnyen ment az írás, amint ez megvolt. Az ötödik szereplőm viszont elbukott. Egy ló lett volna.

Egyszerűen nem találtam azt a nézőpontot, amiből megszólal. Azt hiszem, minden regényem mögött van egy kudarc, valami, amit nem tudtam megírni.”

Ritkán olvasni ilyen kiváló interjút: jó kérdésekre releváns, tömör válaszok érkeznek. Például ilyenre ilyen:

„ — Vilmos, a rózsanemesítő szerepe rengeteg ellentmondást foglal magában, az éppen változó rendszer külsőségeit veszi magára, az individualizmus, kollektivizmus dilemmáját, s talán irigyli is a széki asszony, Kali tisztaságát, világhoz való hozzáállását.

— Vilmosban kerestem azt a lehetőséget, hogy hogyan lehet megírni ma egy olyan embert, aki kisebbségiként sikeres egy nagyon rossz korszakban. Hogyan lehet valaki magyarként sikeres egy román világban, sőt, egy diktatúrában. Miközben ő valódi művész, hiszen rózsákat alkot. Ezzel a csábítással nem nehéz azonosulnom, hiszen ma is érdekes kérdés, hogy egy művész ebben a világban – úgy, hogy kap egy erős politikai hátszelet – milyen döntéseket hoz, mennyire fontos számára, hogy támogatva legyen, sikeres legyen. Az ’50-es években nincs piac, csak politikai hátszéllel lehet sikeres valaki. Egy művész ma is mérlegel, gondolkodik, hogy mit mondjon nyilvánosan, mit ne, betagozódjon, visszavonuljon, elfogadjon; rengeteg ilyen döntést kell hoznia. Bizonyos életekben nagyon radikálisan vannak jelen ezek a kérdések. És a művészi nárcizmus mindig nagyon erős bennünk, és persze nem nagyon vonzó. A nárcizmus egy szirénhang, ami folyton dalol. Mindig van kísértés, hatalomból, médiából, rengeteg irányból.

A kérdés az, hogy milyen választ adunk rá.”

A könyv olvasása nélkül is lefegyverzően érdekes interjú elolvasható itt.