Toldiapestiszinhazban

Toldi – Csőre Gábor mutatványa a Pesti Színházban, Paczolay Béla rendezésében Az Aeneis kevesek élménye volt az iskolában, a Toldi mindannyiunké. De mint színházi élmény? Ugyan már! Csak két év után szántam rá magam, miután fél tucat ember győzködött.

A színház előtt hatalmas gyerekzsivaj fogadott – ez sem ígért jót.

De egy perc alatt meghódított ez az összművészeti bravúr. A színpadkép egy távolsági buszmegálló, amelyben a nagyméretű hirdetőtábla hamarosan vetítővászonná változik. Ezen egy végtelenül egyszerű, de sokjelentésű animáció segédkezik a színész hangjának.

Csőre Gábor 1971-ben született, 19 éve a Vígszínház tagja, de ennyi idő nekem nem volt elég, hogy megjegyezzem a nevét. Rengeteget szinkronizál – de én csak feliratos filmet nézek.

Ezen az estén egyszerűen remekelt: sokszínű, erőteljes, mindig mai. És az előadás minden percét bejárja a derű – nem lehet mást mondani: egyszerre mai és Arany János-i.

Kicsit olvasgattam az interneten, és találtam egy remek méltatást, az internetes újságírás fenegyerekétől, aki nemcsak a Vígszínházba nem jár, hanem semmilyen színházba. (Remélem, azóta változtatott ezen az önsorsrontó magatartáson.)

Szily László írása a Mellékletben olvasható.

Láttam, hogy nem lesz szünet, előre rettegtem, hogyan bírja majd az ötosztálynyi gyerek. Volt is egy pillanat, amikor egy líraibb résznél egy vicces fiú próbálta átvenni az irányítást a nézőtéren, de a gyakorlott színész azonnal reagált, egy hangosabb, élesebb gesztussal, ami még beleillett a szokásos menetbe. Aztán egyszer csak kiszólt: „Most vagyunk a felénél.”

Rohanjanak, nézzék, hallgassák! Utána vegyék elő a Toldit – mint én.

A rendező alig húzott valamit.

(2016. április 7. csütörtök. Zenészek: Barabási Béla, Galántai Zsolt, díszlet: Hujber Balázs, jelmez: Mester Dóra, Zene: Barabás Béla,

animáció: Kiss Virág, lengyel Nóra, Szabó Péter, Umbrella.tv, animációs rendező: Csáki László. Vetítés: Szilágyi Lóránd, Mozgás: Király Attila, dramaturg: Kovács Krisztina.)

Melléklet Szily László: Eric Cartman a magyar történelem legjobb Toldija Egy reklámfilmrendező a South Park Eric Cartmanjének magyar hangjával a főszerepben monodrámát rendez a Pesti Színházban. Ugye olyan, mint valami vicc kezdete? Pedig ez nem vicc, hanem egy baromi jó színdarab, amire elkényszerített a csajom, aztán úgy élveztem, mint Semjén Zsolt a tömeges fedeztetést.

Hirtelen szembesültem azzal, hogy színházba fogunk menni az este.

Mindig így szervezi a csajom, különben elmenekülnék. Most még a gyerekeket is vittük. Annyit tudtam csak, hogy valami friss Toldifeldolgozásról van szó, amit Paczolay Béla nagymenő reklámfilmrendező rendez, ezért a Váci utca felé menet azon gondolkodtam, milyen feldolgozás lesz ez, és arra jutottam, hogy milyen vicces lenne, ha a darab homoszexuális értelmezését adná.

Talán azért gondoltam erre, mert azt képzeltem, hogy ha egy reklámos lehetőséget kap egy színházban, biztos valami durván látványosat akar villantani. A metrón végig azon mulattam, hogy mit fognak szólni a gyerekek, amikor Toldi Miklós a nyitójelenetben marokra fogja a kozmetikushoz igyekvő Laczfi Endre nádor legendás vendégoldalát, hogy nemsokára már két szőrös „farkassal” hetyegjen a nádasban.

A Pestihez érve ehhez képest azt láttam, hogy a színlapon a rendezőjén kívül csak Csőre Gábor színész neve szerepel, és szörnyű balsejtelem fogott el.

Csak nem?

De. Itt valaki el fogja szavalni a Toldit. Ijedtemben a klasszikus színházi droghoz kellett folyamodnom, és még a becsöngetés előtt sikerült ledöntenem egy pohár pezsgőt.

Rögtön utána kezdődött is a darab, és én két percen belül újra ötéves lettem, és egy kisszekrény méretű, barna, politúrozott rádió előtt fantáziáltam.

A József körúti ház, ahol kilencéves koromig laktunk, olyan volt, mint valami ötemeletes falu, én például állandóan szomszédolni jártam. Az egyik kedvenc szomszédom Miklós bácsi volt, akiből annyira emlékszem, hogy bozontos ősz haja volt, állandóan köntöst viselt, sosem ment ki a lakásból, és irtó érdekes dolgokat tudott mesélni. És volt neki egy hatalmas régi rádiója is. Sokáig azt képzeltem, hogy a rádió viccesen sistergő hangok keltésére szolgáló játék, aztán egyszer, amikor Miklós bácsival beszélgettünk, hirtelen felemelte a mutatóujját, azt mondta, hogy most jön a Toldi, de nem egy barátja érkezett meg, ahogy képzeltem, hanem eltekert egy nagy fekete bakelit gombot és egy hang belekezdett egy őrült izgalma sztoriba. Én előtte nem hallottam Toldi Miklósról, de az addig fölszedett történelmi ismereteim alapján szinte azonnal rájöttem, hogy Toldi egy kommunista partizán lehet, akit a szemét fasiszták üldöznek. Innentől kezdve a címszereplő a fejemben végig usankát viselt.

A vers annyira lebilincselt mindkettőnket, hogy némán, egy szuszra hallgattuk végig az egészet, és én egy életre megszerettem a rádiót, mert rájöttem, hogy hallgatás közben sokkal klasszabb film pereg az ember fejében, mint amiket a moziban lát.

Ez a pesti színházbeli Toldi olyan volt, mint annak a régi rádiós előadásnak a színházi reinkarnációja.

A látvány nem sokkal több, mint amikor én annak idején a félhomályos szobában a rádió világítószemét, minyonszerű kerek gombjait és az üveglapra festett városneveket bámultam.

A színpadon egy lepukkant buszmegállót látunk, balra két zenész ül és néha zenélnek - baromi ügyesen! A megálló egy részére pedig minimalista, fekete-fehér animációt vetítenek, ami néha viccesen ellenpontozza a sztorit, de alapjában véve lényegtelen. Ami számít,

hogy ott van a darab összes szerepét egyszerre alakító Csőre Gábor, és fantasztikus előadást rittyent.

Az egésznek - hála Paczolay rendezőnek - tökéletes a ritmusa, soha, egy pillanatig nem unalmas, hanem végig lebilincselő, gyakran vicces, néha megható vagy izgalmas. Mint az eddigiekből is kiderülhetett, én egy színházi bunkó vagyok, így azt sem tudtam, hogy Csőre Gábor ennyire jó színész. Annyit kapisgáltam, hogy sokszor hallottam szinkronhangként, például ő Eric Cartman magyar hangja. Azért nem csak én lehettem így ezzel, hiszen az előadást bevezető rövid klipben maga Csőre is viccelődött ezen.

Csőre úgy tudja elmondani a Toldit, olyan dikcióval, mint egy beszédkényszeres faszi egy buszmegállóban, 2014-ben: a hang kortárs, miközben a sorok az eredetiek. De bármikor, egy pillanat alatt átalakul Lajos királlyá, a gonosz Györggyé, a fiait sirató özveggyé vagy a saját anyjává, anélkül, hogy ehhez külsődleges eszközöket kellene használnia.

Remek húzás Paczolaytól, hogy a kortárs buszmegálló-díszleten felül igazából nem akar erőszakkal aktualizálni, Csőre friss, életteli alakítása teszi a darabot időn és koron kívülivé. Emiatt nincs semmiféle törés a darabbeli alaphelyzet, (miszerint egy lepukkant fickó utcazenélés helyett sztorizással akarja megkeresni a tablettás borra valót egy buszmegállóban) és a kardos-lovagos Toldi-kaland között.

A néhány aktuális utalást olyan finoman szőtte bele a rendező, hogy szinte észre sem veszi őket az ember, mégis ülnek. Lehet, hogy belemagyarázás, de Paczolay reklámos háttere talán ott jön ki a legjobban, hogy egyetlen pillanatra sem engedi unatkozni a nézőit. Az előadás szünet nélkül megy le, egy kövér óra lehet, de a végén olyan érzés, mintha tíz perc sem telt volna el.

Gimis korunkban, nem sokkal érettségi előtt, egy barátommal csináltunk egy Őrült naplója-előadást a régi Egyetemi Színpadon, és

ezért többször is megnéztem Darvas Iván legendás alakítását a Gogolmonodrámában. Hát most Csőre Gábor az új Darvas Iván. Na és az új Sylvester Stallone, mert ilyen izmos színészt én még sosem láttam magyar színpadon. De, mint mondtam, igen keveset járok színházba, ezért most az a nyomasztó érzésem támadt, hogy talán Csőre Gáboron kívül is egy rakás zseniális színész rohangál a városban, csak én nem tudok róluk.

Na, jó. Ennyire királyak sokan nem lehetnek, mint Csőre meg Paczolay, különben Magyarország lenne a világ legnagyobb színészmeg rendezőexportőre, és úgy élnénk, mint Kuvaitban. (cink.hu, 2014. május 7.)