Térey János: Art deco a pusztán Gyöngyszemet találtam a Magyar Nemzet hétvégi számában. Térey János költő megint igényes műkedvelő építésztörténészi énjét vette elő, és Sajó István debreceni építész kalandos életét ismertette. Róla csak a szakmai közélet hallott. Eddig. Ahelyett, hogy ismertetném a Debrecenből indult, és a Németországon és Amerikán át ismét Debrecenbe vezető pályát, inkább elkértem az írást a szerzőtől. Ott olvasható telkes egészében a Mellékletben. „Minden, akit valaha Ön is tudni akart a magyar, egyetemes és debreceni art decóról és Sajó Istvánról”. (Sőt, egy kicsit annál is több.) Képgyűjtemény: itt. (Magyar Nemzet, 2015. augusztus 1.)

Melléklet Térey János: Art deco a pusztán – Sajó István (1896-1961) és műve A nem debreceni születésű ember alig hisz a szemének, amikor megpillantja a Hatvan utca és a Bethlen utca sarkán azt a vizuális katyvaszt, amelyben akad népi klasszicista polgárház, eklektika, monoton homlokzatú funkcionalista középület és üvegfelületű, hajóablakos posztmodern brutalizmus egyaránt. Sikerült mozzanatnak egyedül a neoklasszikus főposta átjáróháza mondható a Déri tér süllyesztett, intim zöldje felé. De szerencsénkre ettől az urbanisztikai balesettől függetlenül áll a közelben egy krémszínű homlokzatú bérház is. Elszigeteltségében igazi világvárosi színfolt. Tájidegen, de annál érdekesebb. Karcsú zászlórúd, trapéz alaprajzú rizalit zárterkélyekkel koszorúzva. A homlokzati nyílászárók és a padlásablakok jellegzetes hegyes háromszögecskéi, profilozott kapukeret. Art deco, itt a pusztán? Igen, itt. Ezek Sajó István műépítész állandó ismertetőjelei, mint arról kőbe vésett névjegye is tanúskodik. Akinek nem csak munkái ilyen karakteresek, hanem az élete is regényes volt. „Amint az emberi élet egyes korszakainak ízlése, gondolkozása és társadalmi berendezkedése alakítja ki az egyes korok művészetét, úgy a mai társadalom ízlése, a felfokozott szociális igények kielégítése, a modern technika eszközeivel az egyszerűség és célszerűség felé való törekvés szabják meg irányát a modern építőművészet fejlődésének. Éppen ezért építészetünk a forma kialakításában kerüli a felesleges díszt és cicomát, csupán arra törekszik, hogy egész tömegében a finom arányokkal hasson a

szemlélőre” – írja a praktikum, a nagyszabás és az anyagszerűség jegyében alkotó Sajó István egyik méltatója, Medvegy Elemér mérnök egy gazdagon illusztrált portfólió bevezetőjében 1929-ben. Sajó maradandó munkái nem csak szerte Európában, de az Egyesült Államok területén is megtalálhatóak, s a modern építészet egyik legjelentősebb úttörőjeként tarthatjuk számon a Tiszántúlon. Debrecenben született a millennium évében, asszimiláns zsidó polgárcsaládba. Mint oly sok debreceni talentum, a Főreáliskolában (a mai Fazekas Mihály Gimnáziumban) érettségizett; kapcsolata magyarlatin szakos tanárával, Kardos Alberttel az iskola elvégzése után sem szakadt meg. Sportszeretete korán kibontakozott, és már ez idő tájt Debrecen ifjúsági vívóbajnoka. A József nádor Műegyetemen szerzett diplomát 1920-ban, miután több kitüntetéses főhadnagyként harcolt az első világháborúban is. Aztán huszonhárom évesen a tettre kész, ambiciózus fiatalember – az özvegy, Klára asszony emlékei szerint Breuer Marcell társaságában – Németországba utazott. Breuer Bécsből indult és Weimarba tartott, Gropius iskolájába. Sajó három évet töltött Dortmundban, Hugo Steinbach építészprofesszor munkatársaként. Steinbach társaként vett részt a Hansa utcai városi bank tervezésében. A homorú sarokkiképzésű, kváderezett homlokzatú, belül árkádsoros épület még nem kimondottan „sajós” arculatú (ma is megvan, városi múzeumként működik). Korán kibontakozó saját, geometrikus motívumvilága szembetűnőbb Duisburgban álló mulatójának pazar belső kialakítását szemlélve (Hans Wissmann és Wilhelm Brenschede építészekkel közös műve). Ekkor szeretett bele szenvedélyesen az északnémet építészet bársonyosan hűvösnek ható téglatextúráiba, alighanem Fritz Höger csodálatos Chilehausával is találkozott Hamburgban. Fontos előtanulmány számára egy Steinbach társaként papírra vetett családi ház épülete Dortmundban: burkolata szinte kizárólag vakolatlan tégla, s ezt az építőanyagot Sajó is előszeretettel alkalmazta későbbi munkáinál.

Itt sajátította el a kortárs építészet alapvető eszközeit, ugyanakkor – Breuerhoz hasonlóan – foglalkoztatta a dizájn is. Szabadúszó dekoratőr is volt, egyedi modern bútorterveket készített, hagyományos faanyagból alkotva újszerűt, kiforrott műveinek jegyeit híven tükrözőt. Több pályázaton nyert díjat, peregrinus-éveiben „tanulva, dolgozva és vázlatkönyvét gyarapítva” járta be Európát. Amerika: célszerű, anyagszerű Németországi éveit pályafutásának perdöntő fontosságú állomása, az észak-amerikai út követte, melynek során bebarangolta Texast, Arizonát, Új-Mexikót és Kaliforniát, majd Florida állam műszaki egyetemének hallgatója volt három éven át, s 1926-ban nyerte el az USA építészeti diplomáját. Itt ismerte meg közelről a magasépítészet gyakorlatát, és szívta magába a célszerűség és anyagszerűség egész munkásságát meghatározó elvét. New Yorkban Sloan és Robertson jeles építészek cégénél kapott állást, ahol képességét fölismervén hamar önálló tervezői munkakörrel bízták meg. És ahogy mondani szokás, nem kicsiben dolgoztak, hanem gyakran három-négy tucat szinttel számolva. A cég alkalmazottjaként tervezett New York-i szállodájának húszemeletes tömbje ékes példa az elmondottakra: visszaugratva kiképzett felsőbb emeletsorai széles légteret biztosítanak, emberi léptékét téglaburkolata és az arra kifinomult érzékkel fölhelyezett néhány, minden hivalkodástól mentes klasszikus elem – szobordísz, ballusztrád, oszlopsor stb. – hangsúlyozza. Látható, építészünk gyakorlatában az elemek szerves kapcsolódása és a megnyugtató átmenet az elsődleges: legyen összhangban a fenségesen monumentális az emberszabásúval! Önálló építészként helyezte át székhelyét az amerikai újgazdag szféra fészkébe, a fancy Floridába, s tervezte meg egy Miamiban álló szálloda és klubház közös épületét 1926-ban. „Három irodát tartott

fönt, annyi munkája volt”, a központit Miamiban. Ezt követően két Amerikába szakadt honfitársával, a pesti Wank Lóránddal és a debreceni születésű Berzőffy Lóránddal egyesülve hozott létre tervezői munkaközösséget. (Hármójuk közül Wank futotta be a legnagyobb karriert, aki – Roland Wank néven – Tennessee állam főépítészeként duzzasztógátakat emelt, és részt vett a cincinnati Union pályaudvar tervezésében is nem sokkal később, a New Deal lendületének idején.) Az általuk létrehozott Mediterranean Architect Studio – Sajo, Wank and Berz – működését több tucat, az éghajlat adottságaihoz igazodó és a szubtrópusi tengerpart növényzetével összhangot találó, „gyarmati beütésű” villa, hétvégi ház, uszodával fölszerelt, saroktornyos klubház és kaszinó őrzi Miamiben, Palm Beach-ben és az Atlanti-óceánt övező partvidéken mindenütt. A korszak kutatója, Bolla Zoltán nyomozta ki az egyik Miami-beli ingatlan címét, ez a 130-as szám a Coral Way nevű sugárút Miracle Mile nevű részén. Egyik legkifejezőbb munkájuk egy római katolikus templom és a hozzá tartozó iskola ugyancsak Miamibe készült pályaterve, mely a spanyol barokkot idéző mozgalmas szobordíszítésével ragadja meg a szemlélőt. NYC-ben álló, zömmel 1926–27-ben tervezett munkája még több üzletház, bankház, irodaépület és egy középmagas bérház Brooklynban. Szakszervezeti munkásbérház-telepe Bronx Parkban épült föl a kollektivitás eszméjét szolgálva és a higiéniai követelményeket „messzemenően” kielégítve. Ezt a főleg keleteurópai emigránsok számára emelt, nagyvonalú épületcsoportot „The Coops”-nak hívják, ami a United Workers’ Cooperative Colony rövidítése (1927–29, Herman Jessor és Stefan S. Sajo, 2846-2870 Bronx Park East). Az oromzatok a középkori favázas építkezést imitálják, a sarkok bástyautánzatok, „reflecting Northern European Expressionist influences”. Az interneten rábukkantam még az Alhambra-kertekre is (750-760 Pelham Parkway South. Springsteen,

Goldhammer és Stefan S. Sajo, 1928), azonban többi munkája – kellő adatolás híján – bajosan azonosítható. Chicagói megrendelésre egy negyvenkét emeletes felhőkarcoló tervét készítette el. Úgy tudjuk, magasház-tervei zömmel papíron maradtak. Ő egyszerűen csak korszerűnek, „romantikus modernistának” tudta magát. Munkáinak gyűjtőneve ma mégis: art deco. Nem szabad azonban elfelejtenünk – Sajó legutóbbi recenzense, Kovács Dániel is fölhívja rá a figyelmet –, hogy egyetlen art deco mester sem volt tisztában a maga idejében azzal, hogy konkrétan az art decót képviseli. Bár alkotásaik mentesek voltak mindenféle harcos ideológiától, szó sincs azonban arról, hogy irányzatuk névtelen is lett volna. Az igény nagyon is létezett, hogy születő stílusukat nevén nevezzék. Bolla Zoltán jelzi, hogy Franciaországban „modern díszítés”, „díszek kubista módra”, Németországban „dekoratív expresszionizmus” volt a helyi elnevezés. A két világháború közötti korszakban Magyarországon „cikcakkos dekorációról” beszéltek. Az eredetileg franciásan, ékezettel írott art déco címke csak 1966 után vált a korszak képző- és iparművészeti alkotásainak gyűjtőnevévé, mivel abban az évben és ezzel a címmel rendeztek Franciaországban reprezentatív expót az 1925-ös párizsi világkiállítás emlékére. Alföldi art deco Honvágyának nem tudott ellenállni: 1928-ban Sajó István hazatért szülővárosába. Bronx még javában épült, amikor ő már a Piac utcán járt-kelt. Ezután keletkezett művei érett jegyeket viselnek magukon, s tervezőjük városszeretetéről tanúskodik, hogy a magánházak kivételével valamennyinek a tervét díjmentesen készítette el. Mennyiben hoztak újdonságot? Elsősorban forradalmi dekorativitásuk volt vadonatúj, ami kétségtelenül szokatlan látvány lehetett a szecesszióval is csak mérsékelten fertőzött, többnyire földszintes

cívisutcák népi klasszicista polgárházai között, s az élveteg hedonizmus, ami életérzésként az enteriőrjükbe képzelhető. „Debreceni épületei kitűnő alaprajzi megoldások, architektúrájuk pedig művészi, hangulatos. Harmonikus egység vonul végig anélkül, hogy unalmas lenne. Díszítő motívumai ragaszkodnak az épület formájához, szinte vele összefolynak.” Medvegy sorait leginkább a Hatvan utca 6. számú bérház tükrözi, Sajó erényeinek valóságos koncentrátuma, melyet a status quo ante izraelita hitközség építtetett 1928–31-ben. A jelentős alapterületű, városközpontbeli telken folyó építkezést huszonötéves amerikai kölcsönnel fedezték, remélve, hogy az akkor uralkodó lakásínséget kihasználva a magas lakbérű luxusbérház jövedelemei kitűnő bevételi forrást jelentenek majd (ebbe a gazdasági válság miatt majdnem bele is buktak). Sajó terveit a Tóth és Sebestyén cég kivitelezte. A palotaszerű, ötemeletes épületetet lifttel, központi fűtéssel, „folyó melegvízzel” látták el, ami akkor, pláne helyi viszonylatban kivételes jelentőségűvé tette. A T alaprajzú tömb szimmetrizáló rajzolatú homlokzatán – az északnémet „téglaexpresszionizmus” előképei nyomán – a klinkertégla a meghatározó falazóanyag; sőt kapuzatát Bolla szerint jó eséllyel Hans és Oskar Gerson műve, az impozáns hamburgi Messberghof inspirálta. (Jegyezzük föl azt a történelmi perverziót, hogy ebben a származásuk miatt emigrálni kényszerülő építészek tervezte irodaházban székelt később a Zyklon–B gázt szállító Tesch & Stabenow cég.) Főfrontjának ritmusát a párhuzamosan előreugró függőleges ablaksorok adják. A vakolatból formált párkányzatokat háromszögformák tagolják. Mint látni fogjuk, a bélletes kapu fölötti bronz lámpatartók, az öntöttvas díszek, a nyíláskeretezések, vakolatkiképzések jellege több debreceni villa és lakóház homlokzatáról köszön majd vissza. A fogalmak sok évtizedes zavarát mutatja, hogy a Gellér Ferenc–Vadász György-féle, 1987-es műemléki kataszterben

egyszerűen mint „expresszionista” épület szerepel a Hatvan utcai ház. „Az amerikai art décóra igen jellemző, cikcakkos vonalak, erőteljes vakolatbordák és párkányok, a gazdag anyaghasználat, a függőleges és a vízszintes tagolás dinamikus egyensúlya korának legjobb lakóépületei közé emelik a debreceni bérházat. A tervező részletek iránti figyelméről tanúskodik, hogy a klinkertéglával burkolt homlokzati szekciókban nem csupán a téglasorok dekoratív mintáját tervezte meg, de azt is, hogy helyenként kissé kiugró hasábok épp a kellő mértékben »mozgassák meg« a felületet”, írja Kovács Dániel. Sajó még a tűzfal artisztikus formálására is figyelt, ugyanis a ház építésekor mindkét szomszédja alacsonyabb volt nála (ma éppen fordítva van). A cívisváros Stefániáján avagy külső Andrássy útján, vagyis a Simonyi úton, a Pálma étterem mellett álló villát a kultúrapártoló és árvaházalapító mecénás, dr. Fényes Jenő büntetőjogász számára építette Sajó, és bizonyára Jay Gatsby sem fitymálta volna különösebben. Maga a minőségi, dekadens elegancia. Az egykor luxuskialakítású és -méretű épület alaprajza logikát, tömegformálása egységet, melegséget sugall („tervezője odaadó szeretettel csüngött a feladat célszerű megoldásán”). Kár, hogy belső díszei, így például a hallban csobogó szökőkút nyomtalanul eltűntek a villa kényszerű megosztását követően. Hasonló elgondolás szerint fogant egy másik Simonyi úti ház terve, mely dr. Geiger Pál számára épült a húszas évek végén. Az évek során először társának sorsa, vagyis a földarabolás jutott osztályrészéül, majd a nyolcvanas évek közepén örömmel nyugtáztam, hogy eredeti szépségében varázsolták újjá verandájának, kerti teraszának kialakítását. Azonban néhány éve úgy építették át – kibővítve két irányba is, túlzsúfolva így a kertet –, hogy bár remek ízléssel nyúltak hozzá, eredeti arányait mégis elveszítette. Ma is érdemes megcsodálni geometrikus mintázatú tetőrácsát.

Jóformán csak az udvari földszint sávos vakolásából ismerni rá az építész keze nyomára a 36. számú, emeletráépítéssel eltorzított homlokzatú Winter-villa esetében, pedig ez is Sajó-mű. A Gvadányi utcai Hoffer-villát mint Sajó másik jellegzetes, az előbbieknél puritánabb, az ornamenseket levetkőző és az art decótól is részben elszakadó villatípusát tarthattuk számon (1933–34). Aztán utolérte a korszerűsítés láza, így hajdani hangulatát ma csupán a virágládák tartóvasai őrzik. Családi házai közül csupán néhányat ismerünk; ezek, védettség híján, a villáknál is törékenyebbnek bizonyultak. A portfólióban szereplő, a hitközségi bérház ritmikus rizalitjait megismétlő Lukácsház földszintes épületét (1927–29 között) a Péchy és az Andaházy utca sarkán azonosította az amatőr kutatás, azonban látnivaló, hogy az ott álló ház csekélyebb méretű és jóval szerényebb homlokzatú is a portfólióban láthatónál. De kétségtelenül Sajó-mű volt (talán ez lehetett az özvegy által említett Mező-villa?), s az utolsó pillanatban került be egy internetes fotóalbumba, mivel 2013-ban beépítették padlásterét, lekaparták csíkozását, és arctalan vidéki porta lett a végeredmény. A Bessenyei utca 11. esetében is fölmerül az „apaság” gyanúja. (A Lukács-ház pedig ezúton kerestetik, aki hallja, adja át! Krimibe illő mozzanat, hogy Bolla Zoltán Balmazújvárosban fotózta le mintázott rácsú vasbetonkerítésének – majdnem tökéletes – másolatát, amely mögül azonban hiányzik az épület... Hajmeresztő látlelet az Alföldről.) Sajó mint a város műszaki tanácsosa 1932-ben kapott megbízást az Arany Bika szálloda korszerűsítésére; munkája eredményeképpen alakult ki a Bocskai-terem, a fehér szalon és az udvari terasz. Sajó nevéhez fűződik a nagyerdei régi Vigadó udvari kerthelyiségének átalakítása is. Szólnunk kell Sajó néhány meg nem valósult debreceni középület-tervéről is. Az özvegy úgy emlékezett, hogy Sajó 1931-ben

készítette Breuer Marcellal a városháza-tervpályázatra egy kör alaprajzú épület terveit, ám az első díjat akkor Györgyi Dénes nyerte el. (E terveket egyelőre nem ismerjük, és tény az is, hogy Breuer ekkor még Németországban élt.) Ugyancsak a közeledő háború gátolta meg a Miklós utcai evangélikus templomhoz készült 1937-es Sajótervek kivitelezését. Tornyos épület lett volna, s a ma is fönnálló, 1889-ben készült imaház feladatát töltötte volna be jelentősebb formátumban. Sajó, aki kikeresztelkedett, ekkor már bő évtizede ehhez az egyházhoz kötődött. Aréna Vonzalma a sport iránt töretlen maradt: vívott, teniszezett, atletizált, gyerekkora óta tagja volt a DTE-nek (Debreceni Torna Egylet); felnőttként társelnöke a Bocskai FC-nek. Nem véletlen, hogy városa számára grátisz tervezte meg a világ első földsánc stadionját 1933ban. „Hosszú évek óta... tanulmányoztam a stadion kérdését s amikor Amerikából visszatértem szülővárosomba, felvetettem az első magyar Stadion építésének gondolatát s már évekkel ezelőtt terveket dolgoztam ki” – írja ő maga a Debreczen napilap Képes Nagy Naptárában. Elképzeléseinek Vásáry István polgármester adott szárnyakat, aki római útja során vadonatúj sportberuházásokat tekintett meg. A Nagyerdő pedig eszményi környezetet nyújtott lendületes terveiknek. A kivitelezők ügyeltek rá, hogy tájsebet nem okozva, minél kevesebb fa kivágásával fektessék le az alapokat. Annyira tapintatosan jártak el, hogy némelyik állva maradó matuzsálemet belefoglalták a sáncba. Az évszázados tölgyek alatt az építkezés jórészt „ínségmunkában” folyt, foglalkoztatva a város nincstelenjeit. A pálya egész területét lesüllyesztették, és a stadiont övező karéjt az így fölszabadult földtömegből emelték. A hajdani létesítmény tizenkétezer nézőt volt képes befogadni. A vasszerkezetű

fedélszékkel megoldott tribün kialakításánál tervezője figyelembe vette a későbbi bővítések lehetőségét is. A látogató a stockholmi olimpiai kapukat idéző kecses klinkertornyok tövében jutott a nézőtérre. Sajó valóságos sportvárost álmodott ide. Ekkor ásták a csónakázótavat és növesztették a szánkódombot, ekkor épült az egyesületi klubház, a játszótér, a tenisz- és a gyakorlópálya; egykorú az első fedett uszoda és a termálfürdő. A stadion fölavatására még 1934 nyarán sor került, a Bocskai FC az AGC Bologna együttesét fogadta a Közép-európai Kupa keretében (teltház előtt 2–1-es hazai győzelem született a leendő kupagyőztes ellen). Létesítése „méltó határköve annak a nagyvonalú és impozáns fejlődési folyamatnak, amely Debrecen városát Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális és sportbeli színvonalára emelni alkalmas”, fűzi hozzá a mindig optimista kedélyű tervező. Szintén 1934-ben építette föl a Rákosi Jenő (később Ságvári, ma Vásáry István) utcán a 8. szám alatti négyemeletes bérházat, amelyről úgy tartja a családi fáma, hogy negyven lakásával mindössze hatvan nap alatt készült el. (Itt élt ő maga is a családjával; itt kerestem föl özvegyét nyolcadikos koromban, 1984 őszén.) A szomszédos, rokon jellegű bérház ugyancsak az ő 1932-es terve, és bár az utóbbit tatarozásakor lecsupaszították – megfosztva védjegy-értékű vízszintes vakolatcsíkjaitól –, az állomás közeli utcácska ma is igazi újlipótvárosi utca benyomását kelti; a négyszögletes kertekben kút és angyalszobor áll a zöld özön közepén, ahogy Pesten szokás. Sajó nyarainak javát az Adria partján, a Quarnero-öbölben töltötte, ahol Arbe (azaz horvátul Rab) szigetén az általa tervezett Imperial szállót minden alkalommal díjmentesen használhatta. Dísztelen, hússzínű tömbje ma is áll, és ugyanazt a funkciót tölti be, mint eredetileg: Közép-Európában ez viszonylag nagy szó.

Alkony A zsidótörvények hatályba lépése Sajó életébe is durva változást hozott. Hivatalosan nem foglalkoztatták, illetve csupán mások neve alatt dolgozhatott. Így vett részt a főtéri Alföldi palota tervezésében 1938-ban, ezt a házat Körmendy Nándor jegyezte. A sors cinikus fintora, hogy Sajónak családjával együtt éppen az általa tervezett Hatvan utcai bérházban utaltak ki lakást a gettóban, ám ez az épület alig két hétig volt a zárt negyed része. Ideiglenes bekerítése nyilván egyfajta csel volt a hatóságok részéről, annak érdekében, hogy a jómódú zsidó famíliák minél több vagyontárgyat gyűjtsenek össze azonos helyen. Sajó István édesapja a vagonban halt meg. Ő maga a deportálás során Bergen-Belsenbe, felesége, Klára a Bécs melletti Strasshofba került, ahonnét két kislányával sikerült visszatérnie (egyikük, Ildikó, szintén építész lett). Életereje nem hagyta cserben. Bő száz kilométerre pályakezdése Dortmundjától! A lágerben éppúgy, mint annak idején a harctéren, portrékat készített, ezeket ma családja őrzi. Új életének micsoda méltóságteljes kezdete, jelkép erejű gesztusa, hogy Sajó első háború utáni munkája éppen a gyújtóbombáktól súlyosan sérült Nagytemplom helyreállítása volt! A leégett nyugati tornyot és a tetőt hozta helyre 1945 márciusától kezdve. A gyülekezet számára Révész Imre református püspök 1948. március 15-én nyithatta meg újra az épületet. Erős tény az is, hogy az építész 1945 után is alkotott főművet: Bethlen és a Múzeum (akkor Balthazár püspök) utca sarki OTI, azaz SZTK székház Králik Lászlóval közös munkája. A hároméves terv keretében valósult meg 1949-ben. Elegáns, sima kőhomlokzatával, némileg a Pitti-palotához hasonlóan visszaugratott, pergolaszerű harmadik emeleti fölépítményével, szellős belső kialakításával elsőrangú, európai nívójú középület ez is. Természetesen Sajónak ez a

műve már elüt korábbi munkáinak formakincséttől, hiszen a modernista útkeresés légkörében fogant; tervezőjük nem ódzkodott a teljes megújulás útjára lépni. Akadt olyan kortársa, például Györgyi Dénes, akinek munkássága a magyaros szecessziótól a neobarokkon és az art decón át a funkcionalista modernig jóformán minden stílusirányzatot felölelt, igényesen lekövetve a huszadik század építészetét: Sajó szintén haladt a korával, de nem élt ilyen hirtelen váltásokkal. És mindig akad egy finomság, szerkezeti megoldás vagy homlokzati motívum, ami arról árulkodik, hogy kreatív tudott maradni gúzsba kötve, a szocreál szűk keretei között is. Az ötvenes évek elején nagyszabású városfejlesztési tervet dolgozott ki, melynek lényegét, mint a kortársak vázlatain is, a belváros tehermentesítésére szolgáló három körút jelentette volna. A beékelődött temetőket parkká alakítva három-ötemeletes házakkal építette volna be: ez a program mára lényegében megvalósult, igaz, hogy kérdéses színvonalon. Jegyezzük meg: akkor és nem később kínálkozott az utolsó esély az óváros megmentésére. Nem ő, hanem mások herdálták el végképp. Ő fontosnak tartotta volna a városmag területén a bontás elkerülését (ennek pont az ellenkezője történt), összeállította Debrecen védendő műemlékeinek és természeti értékeinek jegyzékét (listájuk jócskán hiányos lett azóta). A tanítványok mint a békebeli Magyarország finom modorú, de a haladó gondolatra mindig fogékony úriemberéről emlékeznek meg „Pista bácsi”-ról. Több munkáját a fiatal Kálmán Ernő társaságában tervezte Sajó István, így 1958-ban a Petőfi tér 16–18. számú, színpompás szalagházát, amely a bombázások áldozatául esett Deák Ferenc utca házainak helyére épült. Másfélszáz méteres homlokzatával újdonságnak számított; kár, hogy mára ennyire kifakult. Szintén közös művük a kétemeletes, sátortetős Szoboszlai úti iskola (1960). Dávidházy Károllyal rajzolta meg a hajdúszoboszlói művelődési központ Le Corbusier hatását tükröző terveit (1950). Ezt

az épületet éppen most bővítették, modernizálva a fölismerhetetlenségig az eukonform jellegtelenség jegyében. Életének utolsó évtizedében az UVATERV munkatársaként dolgozott, és jelentősebb tervei ezt követően – lakóházak, víztornyok stb. mellett – vasútállomások felvételi épületeire vonatkoznak. Közülük is kiemelkedik a debreceni Nagyállomás (1955–1961), amelynek vezető tervezője Kelemen László volt. Betonhéjas, hullámzó kupolája az építkezésen gyakornokként működő Csete György tanúsága szerint is Sajó leleménye, és itt a hajdani, New York-i Penn Station lunettás megvilágításának ihletése nyilvánvaló. Eredeti elképzelésük hangsúlyt fektetett a nyugati szárny mellett fölépítendő óratoronyra, amely azonban sohasem épült föl (a tér súlypontját később Boruzs Bernát és Szabó János huszonkétemeletes magasháza adta meg, ami Tar Sándor Szürke galamb című regényében is szerepel). Sajó Kelemennel jegyezte a nyíregyházi pályaudvart, a záhonyi állomás pedig önálló műve; mára mindkettőt jelentősen átformálták. Részt vett a tiszalöki erőmű első lépcsőjének kialakításában. Sajó Istvánnak szép halála volt: az általa tervezett stadionban halt meg. Bevett szokás szerint sohasem kezdődött mérkőzés, amíg ő el nem foglalta helyét a tribünön. Aznap, 1961. március 11-én ugyancsak egy futballmeccs nézőjeként volt jelen, amikor utoljára dobbant a szíve. A tervező emlékének a következő találkozón néma fölállással adóztak a jelenlévők. Ma már ez a stadion sem áll. Fölmerült, hogy a két északi, temető felőli pilont valamilyen formában belekomponálják a 2014-ben épült új monstrumba. Ez az emlékállító gesztus – nem úgy, mint annyi más gentlemanlike finomság Debrecenben – végül megvalósult, s a kaputornyok túlélték; sajnos, a bájos, lekerekített sarkú bérletpénztárak már nem. Az ifjabb kolléga, Mikolás Tibor nekrológja arról a művészről emlékezett meg, akit nem csábítottak „a főváros fényei”, s a vidék szolgálatában égette energiáit. A szakirodalomban Sajó Istvánnak fél

bekezdések jutnak, igaz, szórványos publikációk időnként rajongva emlegetik, sőt a Hatvan utcai ház, reméljük, nemsokára címlapon is szerepel: Bolla Zoltánnak a hazai art deco építészetről szóló, átfogó igényű kötetének borítóján. Sajó pedig régóta életműkiállítást és monográfiát érdemel.