Tarnóczi Jakab: Radical Relax – Katona József Színház előadása
Tarnóczi Jakab a legfrissebb rendezői generáció befutott képviselője.
Salgótarjánban született 1994-ben. Nyílegyenes úton, Ascher Tamás tanítványaként került az ország egyik első művészszínházába. Eddigi rendezéseiről nem írtam, mert formanyelvét bár újszerűnek, de magamtól idegennek éreztem. Mintha a világtrendek szálláscsinálója lett volna, nem a mi mai életünkből fakadó színházé. Érezni véltem a tehetséget, mégis hidegen hagyott. Ezért nem sok reményt fűztem egy olyan darabhoz, amelyet Tarnóczi nem csak rendezett, hanem maga is írt. De mivel tartom, hogy annak a színháznak, amelynek legelső évében magam is tagja voltam (korántsem kulcspozícióban), minden előadását megnézem, így erre is jegyet váltottam.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy igazi színdarabról van szó.
Noha ezt egy pillanatig nem érezzük – mert a színpadon az életet látjuk, pontosabban annak sűrű, magával ragadó kivonatát.
A darab elejétől a végéig a semmi közepén játszódik, „valahol Magyarországon”, egy keleti filozófiákat és életmódot követő
mikroközösségben, melynek magja két férfi (nem egy pár), akik furcsa szellemi szimbiózisban élnek, noha a „tanhoz” való viszonyuk élesen eltér. Egyikük merev és szabálykövető, a másikuk megengedőbb.
Ide érkezik egy háromfős podkászt készítő stáb. Ők nem csak egy napra, a felvétel idejére érkeztek, hanem előre elhatározták, hogy egy egész hétre itt maradnak, afféle lelki méregtelenítésre. A három fiatal együtt járt iskolába, most együtt dolgoznak.
A hét történetének egyik legfontosabb jellemzője, hogy errefelé lelassul az idő. Hogy a lassúság ne forduljon unalomba, arról mindenféle formai és dramaturgiai praktikákkal gondoskodott a rendező. Ki kell emelni a forgószínpad alkotó használatát. A tábor közepén álló kalyibát igen sokféle szögből látjuk. Egy-egy fala, néha valamelyik lehúzott redőnye vetítőfelületként is szolgál.
A vetítés ebben az előadásban nem elcsépelt technikai trükk, hanem az elbeszélés eredeti motorja. A két kamera valamelyike néha valamelyik sátorba kukucskál be, néha a kalyiba a nézők előtt éppen rejtve maradó részébe enged betekintést. A rendező olykor izgalmas kavalkádot állít elő, olyankor is, amikor szinte nem történik semmi. Azt, hogy hányadik napon járunk, minden nap elején kivetítik, méghozzá angolul: Day 1, Day 2 stb. Valahogy nem tűnik majomkodásnak az angol erőteljes jelenléte (cím, a svéd szereplő hosszú passzusai). Az egész előadásban van valami természetesen világszínházi jelleg. Ezt fokozza a nyelvhez nem kapcsolódó zenei effektek nagy szerepe. Két zenész vendége is van a kis kolóniának, akik zajokat gyűjtenek a természetben, ebből alkotják meg saját zenéjüket. Lassan jövünk rá, hogy ők mindvégig ott ülnek egy asztalnál a színpad jobb szélén, és élőben keverik a sajátos zenét. Talán a kamerák képeinek váltakozását is ők irányítják, kinyitott laptopjaikról.
E sok bonyolultság ellenére ez egy mesterien lebonyolított előadás, a színészi játék is óraműszerűen pontos. Ebben is éreztem valami nemzetközit. Mintha egy világ-casting eredményeképpen válogatták volna ki a színészeket – pedig jól tudjuk, hogy nem. Akik remekül énekelnek és táncolnak. Ez úgy derül ki, hogy az Óz, a nagy varázsló című film kétszer is szóba kerül, és akkor néhány szereplő dalra és táncra fakad.
Az előadás, mint csaknem minden jó színház – az emberi kapcsolatokról szól, az idő egy kimetszett darabjában. Talán nem meglepetés, hogy a lelki menedékhelyen megforduló egyének többsége sérült ember. Különösen igaz ez a némi késéssel érkező boldogtalan asszonyra. A szereplők mit is tennének: egymásba kapaszkodnak, egymásban keresnek, és többnyire találnak is reményt.
Az előadásnak különösen van (nincs) vége. A tapsrend végén az egyik színésznő (a Mentes Júlia által játszott karakter) mikrofonba mondja, Vademecum
hogy tizenöt perc múlva szívesen látják a közönséget egy koncertre, amit a színpadról is hallgatni lehet.
Így az előadás voltaképpen egy örömünneppel ér véget. Különös, jó este volt.
(2024. november 7. Írta és rendezte: Tarnóczi Jakab. Dramaturg Hámor Anna. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Pattantyus Dóra.
Koreográfia: Cuhorka Emese. Dalszöveg: Kemény Zsófi. Zeneszerző:
LEVIMATE. Operatőr: Török Marcell, Kovács Bálint. Vágó: Nagy Réka. Fény: Pető Gergő, Bíró Tádé. Hang: Németh Ferenc. Játsszák: Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Mentes Júlia, Pásztor Dániel, Rezes Judit, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, továbbá Bencsik Levente és Hunyadi Máté.)
Az előadásról készült felvételt Horváth Judit készítette.
