Tarján tamás (1949 2017) 628

Tarján Tamás (1949-2017) Egyszerű ismerősi viszonynál több, barátságnál kevesebb fűzött Tarján Tamáshoz, aki jelentős egyetemi ember, ritka munkabírású irodalmár, kritikus, színházi ember, páratlan ismeretterjesztő képességekkel bíró hírlapi könyvismertető, rejtvényszerző, közkedvelt paródiák írója volt.

Mivel nem volt a barátom, nem is tudtam a betegségéről. Jellemző visszahúzódó, arisztokratikus lényére, hogy a hír nem terjedt el.

Amikor beléptem a Hamlet premierjére, megütött, hogy hiába keresem a szememmel.

Mindent olvasott, mindent megírt, színikritikát gyakran azon frissiben, még éjjel, hogy másnap reggel máris olvashassák az emberek – mint száz évvel ezelőtt. Az olvasás, a könyvkultúra népszerűsítése volt az igazi szívügye. Tarján Tamás – nagy szavakkal éve – afféle külön bejáratú intézmény volt, így elmúlása különösen fájdalmas. Pontosabb szavakkal: volt benne egy különös, „közszolgálati kötelességtudat”.

Ha hívták hát ment, megnyitott, előadott, bemutatott, az ország legtávolabbi részére is. Politikai szempontból pedig maga volt a megtestesült „nemzeti közép”, a Korniss Péter-, Orosz István-, Ilia Mihály-fajtából. Így aztán, amikor az NKA elnöke voltam, kézenfekvő volt, hogy éppen őt kérjem fel a Folyóirat-támogatási Kollégium elnöki tisztségére. Hónapok alatt az addig ostromlott várból értelmes munkaterepet varázsolt. Az e-mail elterjedése előtti időkre eső hivatali ténykedésemből őrzök néhány levelet. Az ő búcsúlevele az egyik. Egy ilyen lényegtelen alkalmi darabból is kiviláglik különleges, játékos stílusa, az, hogy a szavak formálásának mekkora mestere volt, illetve hogy az írás minden formájában mekkora örömét lelte. Nem tudok ellenállni a kísértésnek: ide másolom TT 1998. június 22-én kelt levelét. „Tisztelt Elnök Úr! Kedves András!

Ez a levél félig hivatalos, félig magánjellegű, de valójában és természetesen az utóbbi körön belül marad (az új, kiegészített klaviatúrával még nem rendelkező, öreg mechanikus írógép ékezethiányait is magánszorgalmúlag, s.k. javítom). Ugyanakkor, meggyőződésem, e pár sor a Folyóirat-támogatási Kollégium közös gondolatait is kifejezi.

Kedves Elnök Úr, kedves András! Köszönjük – személyesen is köszönöm – hogy két és fél éven át együtt dolgozhattunk. Köszönjük rengeteg – bár néha főfájást okozó – ötletedet, mindenkori segítőkészségedet. Azt, hogy a szakmai munka során megőrizhettük emberi ábrázatunkat, s hogy gyakori jelenléted üléseinken mindig (ön)iróniától sem mentes szellemi pezsgést váltott ki. „Vessen a végzet, valamerre tetszik…” ha, mint halljuk, valóban távozol posztodról, kívánjuk, hogy szándékaid és lehetőségeid akként alliteráljanak, mint ez a Berzsenyi-sor (értsd: v mint victory). A továbbszolgálók (szerény csoportozatunk) igyekeznek úgy elvarrni a szálakat, ahogy talán Te is tervezted (bár ezt a 20 milliós póttámogatást nem lesz könnyű „elvarrni”).

Magyar nyelvre adaptált Budapest-könyvedhez is gratulálva baráti kézfogással köszönt [kézzel írva:] Tamás (Tarján Tamás)” De persze ez a levél melléktermék. Most tessenek a hírlevél végére ugrani, a Melléklethez. Sok Tarján-idézetet mérlegeltem, míg rábukkantam erre. Ebből látszik, hogy az is izgatta, mi a saját helye korában. Mondanunk se kell, hogy jócskán alápozícionálta magát.

Melléklet: Tarján Tamás gondolatai a fiatalságáról és az irodalmi életről, Böszörményi Gyula interjújából, amit Tiszakécskén, a Könyvkóstoló című irodalmi esten adott (…) A szatírát, mint irodalmi hagyományt vagy mint hangnemet és értékrendet, Király Istvántól kaptam. Már említettem, hogy neki az egész pályám alakulásában nagy szerepe volt. Mikor doktori disszertációhoz kellett témát választanom, és fikarcnyi ötletem sem volt, Király azt mondta: „Maga egy enfant terrible, egy megveszekedett Kakuk Marci, egy örök nagyszájú szegénylegény.

Figyeljen ide – mert akkor még magázott, vagy ebből az alkalomból újra magázott –, írjon maga Tersánszkyról! Magának pont egy ilyen társadalmon kívüli alak való, úgyhogy ezekben az anarchisztikus könyvekben majd önmagára talál, és megtanul szembenézni bizonyos problémákkal.” A történet így nagyon szép lenne, csak aztán mégsem ekként alakult, mert három-négy hét múlva, miután az első kezdeményeimet, vázlataimat a témában leadtam, Király elolvasta, s azzal a gyönyörű, olvashatatlan kézírásával rögtön úgy negyven kritikai oldalt csapott hozzá, többek közt azt mondva: „Írjon maga mégis csak Nagy Lajosról. Írjon maga inkább egy kommunista íróról.

Tessék szisztematikusan megtanulni a huszadik század politikatörténetét. Mégse jó magának, hogyha egy anarchistáról, aki társadalomban nem, csak személyben, lélekben, impulzusban, nemiségben, meg hasonlókban képes gondolkodni, írni. Nem! Írjon maga Nagy Lajosról! Nézze meg, mi az, hogy idegbeteg szenvedés

egy életen keresztül az írói én pszichikai árnyoldalaival. Nézze meg, mi az, hogy valaki baloldali akar lenni, de a huszadik század nem engedi, mert ott van neki a Szovjetunió-élmény, ott van neki a házitanító-élmény, és a többiek.” Ezek után az első irodalomtörténeti könyvemet 1980-ban valóban Nagy Lajosról írtam. Király pontosan látta az én akkori énemet: azt, ami hiányzott, és ami megvolt bennem.

Azóta persze Tersánszkyról is írtam sok mindent, még egy teljes könyvet is, ám az a rendszerváltáskor kéziratban maradt. Mostanában viszont épp megint a küszöbén vagyok annak, hogy Tersánszkyról, sőt kifejezetten a Kakuk Marciról akarjak könyvet írni.

Utolsó kérdés, melyet nyugodtan el is passzolhatsz. Milyennek látod a mai magyar irodalmi életet, és hogy érzed magad benne?

Nem jellemző rám, hogy kérdéseket elpasszolnék, úgyhogy ezt sem fogom. Nem érzem, hogy én magam a mai magyar irodalmi élet része lennék, sőt, soha nem is éreztem ilyesfélét. Oktatóként talán része vagyok a magyar felsőoktatási életnek, és mint a véleményét sűrűn nyilvánosság elé táró ember, talán része vagyok az olvasáskultúrának, közelebbről a könyvkultúrának is, hisz közismert, hogy az egyetemi munkám mellett a legtöbbet ilyen-olyan utakon a könyvért, a könyvtárért, a könyv hordozta kultúráért próbáltam tenni. Ám azt, hogy az irodalmi életnek része lennék, nem gondolom, többek között azért sem, mert szerintem nem minden író és nem minden kritikus része az irodalmi életnek. Az irodalmi életnek csak az igazán jelentékenyek, vagy egy bizonyos időre jelentékeny, fontos pozícióba, szellemi helyre – és nem társadalmi ranglétrára, polcra! – került emberek, alkotók a részei, és akik a részei, azok sem maradnak örökre azok. Tehát igaz, hogy be lehet kerülni az irodalmi életbe, sőt utána még lehet élni harminc évet, – s közben továbbra is jelentős teljesítményt nyújtani –, ám igazából nem biztos, hogy az illető tényleg „bent” van. Rubin Szilárd remek példa erre: leélt 81 évet úgy,

hogy szinte sosem volt az irodalmi élet része, ám az élete utolsó két évében mégis az lett, s holta után is az, mert a művei egyszer csak elkezdtek olyan összefüggésbe kerülni, amitől ő, azaz egy-két műve az irodalmi élet megbecsült része lett, s most is az. Ugyanakkor lehetne számos olyan nevet mondani, melyek már nagyon fiatalon, abszolút ragyogva robbantak be az irodalmi életbe, és a viselőik ma is köztünk vannak, alkotnak, írnak is, ám az irodalmi életben való „bennlét” nem ezen, nem rajtuk múlik. Az irodalmi élet dinamikus malomkerék, mely önmagát koptatva, s ugyanakkor valamennyiünket önmaga nagy darálójában kergetve, mindig mást visz a felső pontra, s általában nem tartja ott sokáig. Én pedig nem gondolom, hogy ebbe bármikor is beforogtam volna, sőt hiúság volna, ha ezt állítanám. Nekem személy szerint bőven elég, hogyha viszonylag sokan, úgy néhány százan, esetleg egy-kétezren, s mellettük a tanítványaim néhány generációja azt gondolja, hogy „ez a pali elég sokat olvasott, ez a pali néha viszonylag frappánsan tud elmondani bizonyos tudnivalókat”, s mellettük az a harminc író, akiről szó volt, még hozzáteszi, hogy „na ezt a kritikát egész jól eltalálta”.

(2011. december 3.)