Szusiálmok – David Gelb amerikai dokumentumfilmje Miközben sok szó esik a játékfilmek, a minőségi tévésorozatok robbanásszerű fejlődéséről, alig beszélnek a dokumentumfilmek világpiacáról. Ez a lefegyverzően egyszerű, tömör, igaz, példabeszédszerű film 2012. december 20-án került a magyar mozikba, de szusirajongó családunk annak idején valamiért lekéste. Éppen egy évvel később néztük meg dévédén, otthoni kivetítőnkön, és mondhatom, teljesen elvarázsolt minket. Dzsiro Ono a tokiói szusivilág királya. Már 85 éves, de megszállottan dolgozik. Három Michelin-csillaggal büszkélkedő apró éttermében összesen tíz ülőhely van, 300 dollár (!) egy vacsora, foglalni legalább egy hónapra előre kell. Együtt dolgozik legidősebb fiával, aki már 50 éves, és türelmesen vár arra, hogy egyszer majd ő lesz a főnök – de a világért sem siettetné a dolgot, mert jól tudja, hogy apja halála napjáig dolgozni fog. Dzsiro kisebbik fia is sokáig itt dolgozott, ám néhány éve elment, és megnyitotta saját szusiéttermét – amely pontosan olyan, mint az apjáé. Az inaskodás Dzsiro éttermében 10 évig tart, mégis tülekednek a helyekért… A film több oldalról bemutatja ezt a csendes, dolgos, szenvedélyes embert. Beszél róla a híres étteremkritikus, a két fia, a rizskereskedő, a tonhalárus, közben Oscar-díj-esélyes operatőri munkával követjük az előkészületeket, a polip 45 percen át tartó masszírozását, a rizs ördögien bonyolult előkészítését, a hal művészi tökéletességű szeletelését. Aztán végre egy igazi vacsorát is nyomon követhetünk, ahol Dzsiro maga nyomkodja tökéletesre az egyes falatokat, és ő maga szolgálja fel a menü minden darabját, egyenként. Van aztán visszatekintés hosszú életére, néhány fénykép fiatalabb korából, elkísérjük egy kisvárosba egy osztálytalálkozóra (bámulatos, hogy mennyien élnek még kisiskolás társai közül), teszünk egy nagy kitérőt a hajnali piacon, megnézünk egy tonhal-árverést, és megértjük, miért nincs manapság már elég minőségi hal (Dzsiro idősebb fia szerint legalábbis ez a helyzet)…