Sztálin halála – Armando Iannucci francia-angol filmje_666

Sztálin halála – Armando Iannucci francia-angol filmje Ez a sztárokkal megtűzdelt, korhű, történelmi szuperprodukció szokatlan műfajú film. Már az is nagyon furcsa, hogy mindannyian angolul beszélnek. És szokatlan az is, hogy minden fontos dologban ragaszkodnak a történelmi tényekhez (sokkal jobban, mint a legutóbbi Churchill film), amiben mégis elrugaszkodnak, az teljességgel lényegtelen. Például az a Mozart zongorakoncert, amivel a film kezdődik, amiről Sztálin lemezfelvételt kért, és ezért ott rögtön meg kellett ismételni, valóban megtörtént, de nem Sztálin halálának előestéjén.

A film voltaképpen a történelmi tényekre alapozott fekete komédia, áldokumentumfilmes fogásokkal. Amikor egy-egy jelentős, ismert történelmi figura először megjelenik, akkor a film kimerevedik és egy név és egy funkció íródik ki a képre.

A film a koncertjelenet után Sztálin dácsájában folytatódik, ahol a főtitkár a politbüró meghatározó alakjaival vacsorázik és poharazgat.

Vicceket mesélnek egymásnak, képzelhetjük, milyeneket. Az este egyik pontján Hruscsov és Berija fel-felugrik és ütemesen egymáshoz veri a pocakját (ez alkalmasint nem történelmi tény, hanem a forgatókönyvíró telitalálat-ötlete). Aztán a holtfáradt politikusokat a vezér arra kényszeríti, hogy az éjszaka közepén még nézzenek meg vele egy cowboy-filmet…

A film három főszereplője a tréfás, intrikus alaknak beállított Nyikita Hruscsov, a cseppet sem eltúlzott ecsetvonásokkal ábrázolt, ördögien gonosz (valóban kislányokat is sorozatosan megrontó) Lavrentyij Berija és a rangban Sztálin után következő, de hiú és ingadozó Georgij Malenkov. Ők hárman indulnak harcba Sztálin posztjáért. Mivel Malenkov súlytalan és esélytelen, a cselekmény feszültségét Hruscsov és Berija párviadala adja meg, ami a végeredmény tudatában is körömlerágásig izgalmas. Csodálatos mellékfigura, több életteli kis

filmetűd főszereplője Zsukov marsall, aki valóban hallatlan tekintélynek örvendett a Szovjetunióban (és mint Hitler legyőzőjének, valóban ennyi kitüntetése volt). Személyisége persze korántsem volt ilyen színes (mintha inkább a 38-ban ártatlanul kivégzett, zene- és nőbolondot, a „vörös Napóleont”, Tuhacsevszkij marsallt látnánk viszont). Felejthetetlen az a pillanat, amikor először belép, és képzett balettáncoshoz méltó mozdulattal, kézhasználat nélkül lerázza magáról nagykabátját, miközben megcsörren számos kitüntetése, és ekkor merevedik ki a kép, és jelenik meg a neve és a funkciója.

Mint minden igazán jól sikerült történelmi filmben, egy sor mellékszereplő nagyszerűen van egyénítve. Különösen jó Sztálin házvezetőnője, a nyugdíjas orvos, akit az utcán rabolnak el, hogy vizsgálja meg az eszméletlen Sztálint, vagy Sztálin lánya, Szvetlána. A film tele van grandiózus, nagyon hitelesnek tűnő tömegjelenetekkel.

Valószínűleg a humoros pillanatok (illetve az egész film szarkasztikus alaphangneme) miatt tiltották be a film oroszországi bemutatását, két nappal a tervezett premier előtt, minden indoklás nélkül. Ugyanígy járt el néhány volt szovjet tagköztársaság is.

A film legvégén ismét egy koncertjelenetet látunk, az erkély közepén Hruscsov ül a feleségével. A felirat röviden ismerteti, hogyan került ő a főtitkári posztra, amíg Brezsnyev le nem taszította onnét. És a kamera végigpásztáz az erkélyen, ahol a főelvtársak ültek. Mi meg kétségbeesetten keressük Brezsnyev fiatalabb arcát, azaz egy rá hasonlító színészt. Én nem jártam sikerrel.

Előzetes itt.

(Death of Stalin, 2017, 107 perc, Fabien Nury és Thiery Robin képregényéből, fényképezte Zac Nicholson, zene: Christopher Willis, vágó Peter Lambert. A főbb szerepekben: Steve Buscemi, Simon Russel Beale, Jeffrey Tambor, Olga Kurylenko, Jason Isaacs)