Szobor vita göncz árpád és szabó magda 629

Szobor-vita: Göncz Árpád és Szabó Magda Bojár Iván András, az építészettörténész, lapkiadó, volt várospolitikus október 7-én, 14:28-kor egy hosszú, sok szoborképpel illusztrált Facebook poszt formájában jókora követ dobott az állóvízbe. Így hangzott (némileg rövidítettem, a lényeget megtartva): „Már megint a járdára bronzolt valaki!!!

Idestova fél évszázada, hogy ’74-ben Mohácson fölállították Varga Imre Lenin-emlékművét. Az akkor még megszokott heroizáló szocreál ikonográfián belül ez a munka radikálisan új élményt hozott: a „hőst” ténylegesen is emberi léptékben és emberi szituációban mutatta be, mondván, a felettébb naccerű leninelvtárs is épp olyan mint mi, csak legfeljebb egy kicsit tömeggyilkosabb (ja, ezt pont nem). Ez a megjelenítés akkor áttörést hozott. Újítónak, eredetinek számított.

Mondom, majd’ ötven éve! Ebből az ötletből aztán Varga sokáig megélt: e szellemben készült intim, a személyiséget a nézőhöz közel hozó bronzCzóbel meg bronzKodály című szobra. Még a rendszerváltás környékéig volt kifutása ennek a már akkor mind manírosabb és üresebb megjelenítésnek. (…) A felület modellálása a legjobb Varga Imre szobrok esetében amolyan posztrodeni, impresszív, a bronz tompa fényét rezgető megmunkálás szerint történt, amit kiválóan csináltak a nagyok: Rodin, Maillol, Ferenczi Béni és igen, később Varga Imre, Kiss István meg Marton László is. Ez utóbbi méltán népszerűvé vált József Attila szobra, kiskirálylánya után, a zsánerszobrászatot végképp csúcsra járatta expresszív-pop artos Liszt Ferenc emlékművével. Normálisan a történetnek legkésőbb kb. itt be kellett volna fejeződnie.

Nem ez történt. Sőt! Ma ugyanis ellepik az országot a gyatrán modellált, totál megkésett kedélyeskedő, a témát irodalmiaskodva elmesélő, sőt poéngyilkos módon szájbarágó ócskaságok. Legutóbb sajnos Göncz Árpi bácsi meg Szabó Magda emlékével bántak el kegyetlenül, és hát Juhász Ferenc sem járt szerencsésebben.”

Itt Bojár jó ellenpéldákat sorol fel, amelyek mélyek, vagy legalább plasztikailag érdekesek. Indulatos bejegyzése ezzel fejeződik be: „Ha a NER posztszocreál giccsben utazik, a demokratikus ellenzék miért olyan elképesztően tahó, hogy ugyanazt csinálja?”

A Facebook napokon át forrt, több száz bejegyzés sorakozik egymás után. Sokan kedvenc kortárs szobraikat ajánlgatták. Jó sok van a világban. Én hágai kedvencemet, Willem Drees szobrát hoztam fel, amit Vademecumban már kétszer is dicsértem, pl. itt. Képzeljék, véletlenül ő is ellenálló volt, mint Göncz, aztán nem elnök, de miniszterelnök, és 102 éves kort ért meg, „Papa Drees” lett a beceneve!

Villamoson szóltam hozzá, nem gondoltam át eléggé. A Göncz-, illetve a Szabó Magda szobor két teljesen más ügy. Jovánovics György, a 301-es parcella csodálatos emlékművének alkotója az egyik legnagyobb szobrász. Az ő mellszobra vállalható, talán lehet mondani, hogy elszalasztott lehetőség. Mint a legkiválóbb úriszabók egyike, ezt rendelték és ezt magas színvonalon szállította. Tökéletesen eltalálta Göncz fizimiskáját. Nem vitt bele semmi pluszt. A teljes alakos szobor sokkal többe került volna, és hát ennyi jött össze az adakozásból.

(Gondolom ez is egy szempont – nem hiszem, hogy a művész munkadíja lett volna az akadály.)

A debreceni Szabó Magda szobor azonban teljesen dilettáns munka.

Az autodidakta helybeli erő, E. Lakatos Aranka padon ülő bronzalakja teljes tévedés, még jellegzetes arcvonásait se találta el, miközben nagy energiát fordított a ruha és a cipő megformálására. Még a jól működő giccs kifejezés sem illik rá (mert az mindig működik, pl. a Kiskirálylány a Duna-korzón), ez egyértelműen dilettáns, gagyi.

Nincs is kedvem fényképet mellékelni róla, keressék meg a kiváló kozterkep.hu-n, ott van egy tucat jó fénykép.

A két kép „Göncz papa” és „Drees papa” szobrát mutatja. Az utóbbi Eric Claus holland szobrász műve, 1988 óta a parlament egyik épülete, a Buitenhof mellett áll.