Szilasilaszloaharmadikhid

Szilasi László: A harmadik híd Még ki sem osztották a tavalyi Aegon-díjat, máris megvan az egyik idei esélyes. A szegedi irodalomtörténész-író második regénye nagyon olvasmányos, nagyon jelentős, Szegeden és Békéscsabán („Árpádharagoson”) játszódó, komplex alkotás. Ajánlása és három mottója is van. „Azoknak, akik vigyáznak rájuk” – szól az ajánlás, mert a regény szövegének túlnyomó része szegedi hajléktalanokról szól. Ezért viszonylag kevesen fogják kézbe venni, sajnos. A három, egyre hosszabb mottó első darabja meg így szól: „Mindig ez a borzalmas vonzódás lefelé.” (Frau Rotschild) Lendületes, magával ragadó nemzedéki regényként indul, egy harmincéves érettségi találkozó keretei között, amikor a szereplők belső monológjaiból egyre többet tudunk meg az utolsó együtt töltött házibuliról. A regénytest túlnyomó részét azonban két szereplő beszélgetéséből hámozzuk ki. Mert ez nem elsősorban nemzedéki regény, hanem emigrációs, és főleg hajléktalan-történet. A nyolctagú szegedi hajléktalan-csapatról szóló, időben előre-hátra ugráló, terjedelmes rész afféle próbatétel az olvasónak: aki nem bírja a pokol bugyrainak leírását, és itt félredobja a könyvet, az nem juthat el a mennyek országáig, az izgalmas, krimielemekben gazdag, katartikus befejezésig. Micsoda nagyszerűen egyénített, belülről vezérelt, hihető, különleges figurák! (Mint például a kisvárosi gerilla-utcagrafikus, „Broken Buzzer”, akivel találkozik is Noszta, de abban nincs semmi köszönet, ahogy a narrátor meg is jósolja.) Nincs ebben a regényben nagy titok: a sok szenvedést követő pusztulás és újjászületés aránya olyan, mint az életben. És milyen gazdag és eredeti a regény mondat szintű nyelve! Itt vannak mindjárt a hasonlatok. Egy hajléktalanra és egy rendőrre: „Összeálltak, mint a mákos guba gyertyagyújtásra.” Egy tíz évre börtönbe zárt nehézfiúra: „erős volt, mint az aratókolbász”. Van aztán, hogy a hasonlat hosszú és többemeletes, vagy éppen kitartott fajta

(Tom Wolfe amerikai író különösen szereti az ilyeneket). A híres, 1982-es házibuliban az egyik főszereplő, az akkor még élet császára Foghorn Péter (később hajléktalanként: „Robot”) magára zárja a fürdőszoba ajtaját egy másik fiú barátnőjével, és amikor az rátöri az ajtót, gúnyosan megjegyzi: „Tudod mit, Zsilinszky? Olyan vagy te, mint a havaji gitár. Nem olyan szép. Hanem olyan plöm-plöm.”

Szilasi László első regényét, A szentek hárfáját négy évvel ezelőtt szintén dicsértük. De ez a második regény messze meghaladja annak erejét és fontosságát. Amaz okosan kimódolt és rejtvényszerű volt, ez felfedező, hiánypótló és lényeglátó típusú könyv lett.

Ha valakinek sok ideje van, és a regényolvasást még meg akarja fejelni, olvassa el Károlyi Csaba, a szigorú kritikus egész oldalas méltatását az Élet és Irodalom február 28-i számában. Ő számtalan titkos szépséget fejt fel a könyv szövetében. Például azt, hogy mi az értelme annak, hogy Szegedre harmadik hidat teremtsen a szerző, amely már egyszer össze is omlott, és újjá is építették…(Sajnos nem tudom belinkelni, csak az előfizetőknek nyílik meg az oldal.)

Szilasi minden regénytechnikai újítást felsőfokon tud és művel. Ezért érezzük azt, hogy végtelenül modern és korszerű formában írta meg a rendszerváltás – vidéken játszódó – nagy, régen várt regényét.

(A harmadik híd – Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében. Magvető, 2014, 352 o., a kötetet tervezte Pintér József, ára 3490 Ft)