Szellelszembe

„Széllel szembe” – Jordán Tamás estje a Rózsavölgyi Szalonban A legnagyobb decemberi élményemről való beszámolót elsodorták az ünnepek. A nyolcvanfős kávéházi térben lehettünk talán hatvanan.

Közepén a 71 éves, mégis bizonyos értelemben kamaszos, nagy tehetségű versmondó, színész és színigazgató, aki a Nemzeti Színház történetének alighanem egyetlen olyan direktora volt, aki önként távozott posztjáról, méghozzá egy vidéki teátrumot gründolni. Csíkos matróztrikóra húzott kinyúlt zakóban.

Jordán Tamás a szíve mélyén népművelő, aki újabb és újabb módszereket talál ki, hogy sok emberhez elvigye kedvenc verseit.

Legújabb trükkje az, hogy one-man-show-ját stand-up estnek hirdeti.

Azzal kezdi a műsort, hogy beismeri: azt akarja bebizonyítani, hogy a jó költők voltaképpen mind-mind stand-uposok. Ezért a színészbüfékben évtizedek alatt kikísérletezett, saját életéből vett anekdotáit keveri nagyobbnál nagyobb, de néha nem közismert remekművekkel. Eszköze ehhez semmi. Egy támla nélküli bárszéken ül, néha feláll (mikor például József Attila-verseket mond).

Nagyon mulatságos, észrevétlenül tanító est, amelynek műfaját nem érdemes elnevezni, mert ilyen mutatványa Jordánon kívül senkinek nincs. Ilyen póztalan, ilyen kópés tekintettel lélekig hatoló versmondás nemigen van Magyarországon. És senkinek nincs mersze ilyen profán, mélyen emberi és humoros anekdotákkal szórakoztatni a versekre önmagukban soha be nem ülő nagyérdeműt.

A versek címét külön-külön nem mondja, de a szünetben kiosztja egy A/5-ös lapon. Ha mesél, áll, ha verset mond, akkor leül. Kéri, ne tapsoljanak (mert akkor nyugodtan hiheti azt, hogy ha tapsolnának, a világ legnagyobb és leghosszabb tapsa törne ki, és az nagyon megnyújtaná az estet…)

Mindig tudtam, hogy Jordán magánemberi kvalitásainak sok közük van művészi tehetségéhez (noha jól tudjuk, ócska ember is lehet nagy színész). Nyitott, kitárulkozó, vonzó lénye a műsor kezdete előtt is

megnyilvánult, ahogy ott téblábolt az érkező vendégek között.

Harminc-egynéhány évvel ezelőtt többször is együtt nyaraltunk a Nemzeti Színház üdülőjében, az akkori baráti kötelék bennem cseppet sem lazult, bár messzire sodródtunk egymástól. Most a nyakamba borult, annyira megörült, hogy eljöttünk. Ez még nem lepett meg, az már inkább, hogy a szünetben, ahelyett, hogy egy másik szobában lerogyott volna egy ágyra, leült az asztalunkhoz, és elmesélte, miképpen alakult ki ez a műsor, és milyen sokszor játszotta már, mi újság a színházában, aztán eszébe jutott, hogy egy verset kihagyott a műsorból, mert túl hosszú volt. Mondta a címét, aztán a leánygyermekem szemébe nézett, és halál komolyan azt mondta: tudod, amiben az van, hogy „Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot / mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este / kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket / sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál”. Mivel E. üveges tekintettel nézett, nem akarta beismerni, hogy „még nem vették”, így aztán Jordán mondta, mondta tovább, csak nekünk, ott az asztalnál, az egyik leghíresebb Babits-verset.

A stand-upos már a műsor elején elmondta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy minden sorozat egyszer véget ér, és higgyük el, ő hajszálpontosan érezni fogja, hogy ez a vég aznap este eljön vagy sem.

2014. december 13-án ez a vég nyilvánvalóan nem jött el. De ez ne késztesse kedves olvasóinkat arra, hogy a végtelenségig halogassák a jegyvásárlást.