Szabomagdaapillanat

Szabó Magda: A pillanat Az írónő késői, kevéssé ismert, megejtő szépségű regénye, amely valamiképpen az ég és a föld között lebeg – méghozzá egy mitologikus ég és egy elképzelt, ókori föld között. Kiindulópontja a világirodalom valaha egyik legismertebb műve, Vergilius Aeneis című eposza, amely a Római Birodalom eredetmítoszát volt hivatva kanonizálni. Az eposz szerint Róma alapítója a Trójából népe töredékével elmenekült Aeneas királyfi volt. Vergilius elbeszélése szerint Aeneas felesége, Creusa a menekülés zűrzavarában odaveszett – de érezzük, hogy ez törvényszerű, hiszen Aeneasnak Itáliában kell házasodnia majd…

Szabó Magda ellenben Creusát állítja a történet középpontjába, éppenséggel Aeneas (fogalmazzunk így:) „nem érkezik meg a hajóra”, innentől azt hitetik el a maradék trójai néppel, sőt, Itáliába érve az egész latiumi néppel, sőtsőt Laviniával, a kijelölt királykisasszonnyal, hogy Creusa voltaképpen Aeneas, akit nagyanyja, Venus istennő „átmenetileg” női formába kényszerített.

Ezt a képtelenségnek ható történetet meséli el Szabó Magda varázslatos nyelven, soha nem látott narrációs trükkökkel, úgy, hogy mindvégig krimiszerű izgalmat tart fent, de a gazdag, díszes és gyakran rejtett hexameterekben megszólaló nyelv nem engedi a krimikben annyira megszokott szédítő olvasási iramot.

Ha valaki azért nem venné kezébe a könyvet, mert riasztja az ókori mitológia, biztosíthatom róla, hogy A pillanat élvezetéhez semmilyen előzetes mitológiai tudás nem szükséges. Minden szereplő pillanatok alatt személyes ismerősünk lesz, majdnem mindenki más, mint amilyennek messziről látszik…

Már a harmadik, A puccs című fejezetben Creusát és maradék népét Latiumban látjuk viszont. A szerző vérfagyasztó hitelességgel mutatja be azt a folyamatot, ahogy a kicsiny, erőszakos, hatalomtechnikában jártas kisebbség a maga igájába hajtja a többséget. Erről a fejezetről

először azt hittem, hogy az ötvenes években íródott, és azt ábrázolja, hogy a kommunista párt hogyan nyelte le a jóval nagyobb létszámú, nagy hagyományú szociáldemokrata pártot. Pedig ennél jóval általánosabb a történet. Voltaképpen a konzekvensen képviselt ideológiának a romboló hatását mutatja be, de nem prédikáláson, hanem emberi sorsokon keresztül.

Laviniának hívják a latiumi királylányt, akiről régen megjövendölték, hogy távolról érkezik a vőlegénye, és hogy egy világbirodalom ősanyja lesz. A kövérkés, parasztos külsejű tinédzser addig a „cserderekú Turnus” néven ismert rutulus nemzetiségű harcos törzsfőnökkel udvaroltatott, de aztán megadta magát a sorsának.

Végül nagy ceremóniával férjhez is megy Creusa Aeneashoz, és a nászágyul szolgáló birkabőrön minden este arról álmodozik, hogy Venus éppen azon az éjjelen változtatja vissza Creusát férfivá…

Addig is faggatja, sőt inkább nyaggatja hitvesét arról, milyen volt Trójában, mi igaz, amit Creusáról és más trójaiakról az udvarban suttognak. Így utazunk vissza a múltba – ezek a beszélgetések alkotják a regény törzsét (nem hiányzik Didoval, a karthagói királynővel átélt szerelem, a látogatás az alvilágban – azaz az író a felszínen hűen követte az Aeneis témáit.

Nagyon jó volt olvasni A pillanatot, nemcsak „a Vulcanus műhelyében kalapált mondatai” miatt, hanem megjósolhatatlan fordulatai miatt is, és mert mindvégig annak az izgalma munkál az olvasóban: mi lehet ennek a könyvnek a vége. (A napokig tartó rejtetthexameter-olvasás miatt én is ilyeneket írok: „ennek a könyvnek a vége”: ugye milyen könnyű skandálni?)

A könyvnek az író megtalálta a megfelelő befejezést, de aztán egy további, harmincoldalas csemege következik: „Egy regény keletkezéstörténete: A Creusais”. (A könyv régebbi kiadásaiban ez előszóként funkcionált, de én helyeslem a kiadó döntését: jobb helyen van itt.) Az író komótosan-őszintén elmeséli, hogy saját családjában

kit kiről mintázott – mármint a sorssal való dacolás vagy megadás szempontjából. És a legvégén bátorsága odáig terjed, hogy kulcsot is ad az olvasó kezébe: „A pillanat nem csak arról szól, hogy egyszer mindenki előtt megáll a lehetőség hószínű paripája, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk, hanem arról is, ami nincs, de volt, és ha volt, bármilyen volt, hiába volt, elmúlt, ám ha hiába volt is, csak volt, és nem lehet soha többé. Páran még élünk az Újhold hajdani fiataljai közül, kicsit meglepődve érzékeljük, hogy Trója, a mi Trójánk pusztulásának, helyesebben elpusztításának történelmi ténye lassanként sápadó, de mégis legenda lett, amin persze előbb-utóbb csak átlép majd az idő, hisz ki meri tagadni, hogy voltak a mienknél véresebb tragédiák. De hát mi akkor éltünk, amikor Trója még füstölgött, és megpróbáltunk hazát alapítani, és elvették tőlünk az ifjúságot, az ambíciót, valamennyiünk más-más síkon bonyolódott, mégis sorsa egy gonosz mitológiai kalandhoz hasonlított, amelyben felmorzsolódott test és lélek. Egész visszahozhatatlan, visszaperelhetetlen életünk a történelem vastalpa alatt maradt, azt aligha tudják feltámasztani elkésett díjak, kései elismerés.”

(Jaffa Kiadó, 2016, 326 oldal, borító, sorozatterv, tördelés: Sipos Géza, 3490 Ft.)