Szaboleventebanferencepiteszete

Szabó Levente: Bán Ferenc építészete „Véletlenül lettem építész. Lemondva művészkedő álmaimról a Tiszán dolgoztam hajópakolóként. Motorcsónakkal táviratot hoztak. A Képzőművészeti Főiskola átirányította Önt a BME Építészmérnöki karára, holnap reggel 8-kor meghallgatásra jelentkezzen. A kihúzó vonat utolsó kocsi lépcsőjére sikerült még felugranom, a tokaji állomáson. Ezen múlott, csak tanulni nem szerettem, de azt következetesen. Az egyetemi öt évet is átlinkeskedtem. Utóvizsga rekorderként jó-tanulóék nem fogadtak be. Baráti köröm évhalasztó, évismétlő, túlkoros építészhallgatókból állt. Kocsmáztunk, vagonpakolással, segédmunkával, hómunkával kerestük a rávalót. Az volt a baj, hogy ők okosabbak voltak és tehetségesebbek.”

Calatravának sajátos, egyéni, megismerhető stílusa van, de nem illeszkedik bele a világstílusokba. Van manapság ilyen egyáltalán?

Talán a dekonstruktivizmus volt az utolsó, világszerte hódító stílus.

Tudják, az összevissza dobált elemmel, a felnyitott konzervdoboztetőkhöz hasonlatos fémdarabok, csillogó felületek. Frank Gehry, Rem Kolhaas, Coop Himmelblau, Daniel Libeskind a legjellegzetesebb alkotók.

A Nyíregyházán élő Bán Ferenc (1940-) egyáltalán nem a magyar Calatrava, ám egy végtelenül eredeti és konzekvens alkotó, aki „mutánsnak” hívja magát. (Az egész gondolat: „Tudomásul kell vennem, hogy mutáns vagyok. Márpedig a túlélés egyetlen garanciája a mutáció. A mutánsok közül kerülnek ki és szaporodnak el a megváltozott feltételek között is életképes generációk alapítói. Ezért nem érdekel, ha ferde szemmel néznek. Elkéstek. Már túl sokat fertőztem. Vannak fiatalok, akik akaratom ellenére követnek.” – Vallomások, 1997.)

Bán Ferenc stílusa a korral változott, a vad modernizmusból a posztmodernen át az organikus peremén, egészen a dekonstruktivizmus határáig. De saját tokaji villája (ld. a képek között

a lapos tetőre lógatott amorf hurkaformát) minden idők egyik legismertebb magyar épülete, mert annyit idézték a külföldi szaksajtóban. Volt jelentős épülete, amit maga renoválhatott, hozhatott fel a mai kor színvonalára. Érte két nagy megaláztatás. Egy igazán nagy: heteken múlt csak, hogy az elkezdett Nemzeti Színházat 1998ban abbahagyták, és az övével egy napon nem emlegethető tervet építettek helyette, rossz helyen… A másik egy sokkal kisebb dolog, bár szűkebb pátriájában. Végtelenül eredeti Életfa című szökőkútja ellen aláírás-gyűjtésbe kezdtek a helyiek, kétszáz konzervatív ízlésű ember elérte, hogy három év múlva, 2011-ben, a szökőkutat lebontották.

A szerző, Szabó Levente (1975-) maga is építész, több középület tervezője, jelentős szakíró. A könyv elsősorban alapkutatás, másodsorban értelmezési kísérletek sora. Régi és új fényképek, skiccek, adatok tömege. Tördelése ritkán alkalmazott fogással él: minden oldalon ott a teljes magyar és angol szöveg. Az magyar félkövér groteszk, az angol világos groteszk betűvel szedve. A könyv kiállítása, tördelése mindenestül méltó a nagy mesterhez. Szellemileg is illeszkedik világához. Ezért aztán nem találunk benne nagyotmondó, fellengzős metaforákat. Mert, ahogy Bán írta 1997-ben: „Megvetem a fecsegést. A hallgatni tudás kevesek kiváltsága… A fecsegő ember munkájában is szertelen. Az építészet nem tűri a fecsegést.”

(Terc-MMA, 2015, tervezte Vargha Balázs, Stalker Stúdió, 231 oldal, 6800 Ft)