Szép versek 2019_720

Szép versek 2019 Hetek óta olvasom szorgalmasan ezt a nagy hagyományú kiadványt, amelyet a Magvető Kiadó jelentet meg. Szegő János szerkesztő idén 84 költőt válogatott be a kötetbe, amit Tandori Dezső emlékének ajánlott.

Csodálkozom azokon az embereken, akik mindig szakítanak időt az olvasásra, de verseket mégse vesznek kézbe. Ha faggatom őket, akkor általában évtizedekkel ezelőtti rossz iskolai élményekre hivatkoznak.

Mások lila, érthetetlen dolognak tartják a kortárs verseket.

Magam a nem hivatásos irodalmároknak ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, akik rendszeresen olvasnak verset. Mondhatom, nem telik el nap, hogy ne olvasnék egy-egy mait vagy klasszikust. Mert én is szeretnék százkét évig élni, mint a német filozófus, Hans-Georg Gadamer (1900-2002), aki azt állította, azért élt meg ilyen magas kort, mert mindennap megtanult egy verset kívülről, és megmászott valahány lépcsőfokot. Én úgy fogom fel, hogy a versolvasás a verstanulás előszobája.

Azért vettem meg a Szép verseket, hogy muníciót találjak a „térítésre”. A legfontosabb benyomásom, hogy a magyar költészet óriási formában van manapság. Voltaképpen nyolcvannégy figyelemre méltó, külön-külön úton járó költészet lenyomata ez a könyv. Persze személyesen engem sem érintett meg mindegyik vers, hogyan is tehette volna?

Voltak régi kedvencek, akik ismerősen csengtek, Rakovszky, Térey, Nádasdy, az én „ipszilonosaim”. A most is külön úton járó, műveltségdarabkákkal zsonglőrködő Kőrizs Imre, a nála szárazabb, de szintén nagy ívű poeta doctus Ferencz Győző, a bölcs aggastyán Bertók László, aki kétsoros párlatokkal van jelen.

A könyvből kiemelkedik Grecsó Krisztián három terjedelmes verse, ami nagy feltűnést keltett már a közlés idején is. Ezek közül is a

legjobbnak éreztem a Mint akinek hagyaték című versét, amelyben szemérmesen betekintést enged egy betegséggel küzdő nagy szellem kíméletlen önvizsgálatába. A háromoldalas kis remekmű úgy tökéletesre van kalapálva, hogy a lendület egy pillanatra sem törik meg. Elolvasható a Jelenkor tavaly októberi számában, az 1043. oldalon, ki kell keresni a számból, itt.

Most ajánlok három olyan költőt, aki alkalmas lehet a verset nem olvasó, kétszáz fős családi vállalkozásban dolgozó pénzügyi vezetőnek, hogy „megtérjen”. Óriási vers a nyugdíjaskorba ért Markó Béla Ajakkerekítés című kétoldalnyi verse, ami egy fiatalkori budapesti metróutazás emléke.

Fürdőzik a magyar nyelvben, az ő anyanyelvében, amiben talán először merítkezhet meg úgy, hogy az utcán mindenki ezt beszéli.

Tudni lehetett róla, hogy jó költő, akkor is, amikor első számú erdélyi politikus volt. Milyen nagy dolog, hogy sikerült visszatérnie eredeti szakmájához!

Kiss Tibor Noé (akinek ismert transzneműségére a róla közölt fotó is emlékeztet) Szívritmus című kilencoldalas, 16 részre tagolt verse egy futóedzés alatt feltörő emlékképeket ütköztet a fizikai megerőltetés, egy idő után a szenvedés élményével, miközben a költő áttöri addigi fizikai határait. Milyen nagy költészet! (A Vademecum eddig csak regényét dicsérte.)

A Felvidéken élő Csehy Zoltán (1973-) a hallatlanul termékeny antikvitás szakos irodalomtörténész, műfordító és költő költészete valahogy elkerülte figyelmemet. Tárgyias, színes-szagos versei elsőrangúan alkalmasak térítésre. Két versét be is másoltam a Mellékletbe.

Amikor letettem a kézre álló, kicsit gépies borítójú kötetet, úgy éreztem egy kis időre: mégis jó magyarnak lenni.

(Magvető, 2019, 321 o., a borítót Árvai Judit, a könyvet Pintér József tervezte, ára 3.699 Ft.)

Melléklet: Csehy Zoltán két verse, a Szép versek 2019-ből A házinéni A házinéni vacsora után előkapta bozótvágó kését.

Dzsungelszakácsnő volt fiatal korában, és expedíciókkal járta be Új-Guineát, Borneót.

Közel hetven év dzsungelén vágta magát át, és most hozza a mérgezett nyilakat és a mindenkinek egyénire faragott halált, a díszes dárdahegyeket, melyeket a falra ragasztva tartott, míg szép sorjában le nem estek. Évenként egy vagy kettő.

A házinéni mangóból és Fürst von Metternich márkájú pezsgőből készít desszertet, és kiváló fondue-t szolgál fel, a dzsungelben ananásszal töltötte a rétest,

de a malacot mindig a férfiak sütötték meg, egy izzított gödörben, levelek és zöldségek közt, ő már nem süt malacot, évek óta diétázik, de őriz egy taglókést, itt, a kolostorkertben, ahol lakik.

Beleírták több angol útikönyvbe, naplóba is, nem veszhet el semmi, a világon mindent filmre vett, a gyerekét egy fotón kimázolt indonéz harcosok viszik, eleven, izzó kockacukor egy bögre kávéban, egy másikon félpucéran fürdik a tóban, egy gerendázaton csókolózik, tesz róla, hogy róla álmodjanak a férfiak. „Van öt percünk, míg a többiek visszaérnek.” Ő volt az első nő, aki megmászta a Mulut, ahol a madarak közt is meztelen az ember, és van egy mágikus szobra kivehető fegyverekkel, meg egy tőrben végződő, faragott rémalak, akinek a képébe, bábujába döfi, meghal.

Lett is volna kedve néha, de aztán, mert olyan jámbor, valahogy mindig megkegyelmezett.

Karrier Simeon Solomont, a preraffaelita festőt 1873. február 11-én rajtakapták egy londoni nyilvános vizeldében a hatvanéves George Roberts istállómesterrel. Solomont tizennyolc havi kényszermunkára ítélték, és 100 font büntetést fizetett.

1874-ben, konkrétan március 4-én, Simeon Solomont, a festőt ismét rajtakapták, ezúttal egy tizenkilenc éves párizsi fiúval,

aki később feketézésből és idős melegek kifosztásából élt.

Simeon Solomon hivatalos festői karrierje, miután letöltötte hat hónapnyi börtönbüntetését, és kifizette a 16 frank büntetést, itt tulajdonképpen véget is ért.