Szöllősi Mátyás: Váltóáram_634

Szöllősi Mátyás: Váltóáram A Margó-díjat – amelyet első könyves prózaírók kaphatnak meg – az egyik leghasznosabb intézménynek tartom. Mint nem hivatásos kritikus, nem szívesen nyúlok még nem bizonyított szerzők könyve után. A munkát helyettem elvégző zsűri listája, a tíz esélyessel megtekinthető itt.

A Váltóáram a lehető leglazábban összefüggő novelláskötet, amely egy képzeletbeli Budapesten játszódik. A kilenc írást egy égi természeti tünemény köti össze: egy távoli Naprendszer csillaga felrobbant, annak a robbanásnak a fénye most ért ide, nappali világosságot áraszt, s az emberek nem tudják levenni a szemüket róla.

A tévé és rádió csak arról beszél, még nem tudni, hosszú távon mivel jár mindez. Ám ez csak mellékesen jelenik meg a történetekben, amelyek egyáltalán nem egy srófra járnak. Van belső monológ és párbeszédes formában írt novella, és olyan is, ami egyes szám harmadik személyben szól hozzánk. Mindemellett a hősök sem egyformák. Azt azonban mindannyiukról el lehet mondani, hogy a legkevésbé sem a társadalom nyertesei. De az sem lenne igaz, hogy a novellák – Térey János szavajárásával élve – a nyomorpornó kategóriába tartoznának.

Van benne magát a lakásából véletlenül kizáró öregúr, aki „szégyenszemre” egy másik lakásban lakó meleg párnál keres menedéket és vizelési lehetőséget. Van, akinek a bőrében (erre lassan jövünk rá) egy helyi érzéstelenítéssel végzett béltükrözést szenvedünk végig. Egy másik novella hőse, várostervező egy északi országba költözne, de az elutazása előtti napon egy közlekedési konfliktusba lovagiasan beavatkozva súlyos sebeket szerez. Az elhagyott középkorú férfi hős pedig egy anyós látogatásra utazva elalszik a volánnál. Egy papnövedék fiatalembert nagybeteg apja találkozóra hívja, mert egy súlyos titkot akar megosztani vele.

Ezek a helyzetek mind igaziak, hitelesek és egytől-egyig nyomasztóak – a vége felé talán oldódik valamelyest a görcs, megnövekszik a történetek húzása, bár a reményteli jövőről szó sincs. Egyetlen egyszer érezhetünk együtt a főhős pozitív mámorával, amikor arról beszél, mit érez a gerely elhajításakor. Bezárva az aznapi apai verés, és egy másik rossz élmény közé: kiderül, hogy a csinos szomszéd lány nem miatta ment (érte) rendszeresen az edzésre, hanem azért, hogy egy másik, idősebb fiút futólag láthasson.

Világlátásában, prózafelfogásában, stílusában a Váltóáram nem is állhatna messzebb Salinger Kilenc történetétől. Mégis eszembe jutott erről a másik kilenc történetről. Alighanem a próza kiforrottsága, az egymásután komponáltsága miatt. A homályos érzés, hogy valami újat hoz ez a fajta közelség és jól megformáltság a magyar prózába. Amitől idegen a nagyotmondás, a manapság annyira gyakori morzsalékosság.

Némelyik történetben van klasszikus, Maupassant-nak, vagy O. Henry-nek is dicsőségére váló csattanó, de ez egyáltalán nem jellemző a kötetre. Csak azt érezni, hogy itt egy hosszútávfutó prózaíró jelentkezett. Érdemes lesz figyelni rá. Szóval a Margó zsűrije jól tette, hogy neki ítélte az 500 ezer forintos díjat.

(Európa Kiadó, 2016, szerkesztette Magyarósi Gizella, a borítót tervezte Pyber Anita, 308 o., ára 3200 Ft.)