Szöllősi Mátyás: Budapest katalógus_634

Szöllősi Mátyás: Budapest katalógus (Arcok, történetek a világ egyik legszebb fővárosából)

Amikor Szöllősi a fent méltatott novelláskötetét írta és csiszolgatta, idejét meg kellett osztania egy másik projekttel. Mint az egyik interjúból tudható, a fotóriporterként is dolgozó író Budapest 140. születésnapja (2013) előtt néhány nappal kezdett bele egy New Yorkból indult Facebook projekt „honosításába”. Brandon Stanton HONY („Humans of New York”) becenevű, nagyravágyó fotóprojektje eredetileg arra irányult, hogy tízezer New York-it lefényképezzen az utcákon. Aztán egyszer csak nem volt elég a kép, így elkezdte kérdezgetni alanyait, míg végül a fotókat a tömörített szövegekkel együtt tette fel a Facebookra. Hatalmas siker lett, összesen húszmillió követője lett mindenféle social media csatornán.

Ugyanezt kezdte el művelni Szöllősi Mátyás először egy Mohai Balázs nevű fotós barátjával, majd egyedül – a szövegnek eleve nagy szerepet szánva. Az alanyok eleinte megszólításos alapon kerültek a sorozatba, majd lehetett jelentkezni. Arról nem beszél a tömör, szerény és a célokat illetően tartalmas előszó, hogy hány önként jelentkező portréját válogatta be a szerző, az összesen eddig elkészült kb. 600ból. A Budapest katalógus 150 fényképes-szöveges portrét tartalmaz.

A szövegek – ez nagy dolog – kétnyelvűek.

Sem az írások, sem a fényképek önmagukban nem világrengetőek. Az érdeklődésünk ellenben fokozatosan növekszik már a lapozgatás után is, tíz portré elolvasása pedig rajongássá fajul. Minden történet olyan hosszú, „amennyit megkíván”. Gyakran egyetlen mondat, például a Gutenberg térről, máskor egy egész oldal. Általában egy személy van a képen, néha egy pár, kivételesen egy kisebb zenekar együtt.

Elvétve akad egy-egy ismert ember, mint (Tahi-Tóth) László, vagy (Saly) Noémi, de a legtöbbről most hallunk először. A ríkató történet is

kevés. Mindennapi életek, nem mindennapi módon felvillantva: ez a zöm.

Hadd soroljak fel itt hét kedvencet: — Attila, aki már tizenkilenc évet ült, és annyira megtanult dobolni, hogy Som Lajostól kapott bőrdzsekit, — Egy másik Attila, aki nagy sakkozó akart lenni, de elérte határait, és most fiatalokat tanít sakkozni, hogy jobbak legyenek, mint ő.

— Ünige, a művészettörténész, aki a Budapest100 önkénteseként imád régi házak lakóival együtt dolgozni.

— Mónika, a három gyerekes Krisna-hívő és higiéniai tanácsadó.

— Mihály, aki kétszáz hasonmás Vizsolyi Bibliát akar legyártani, és ehhez saját, vízimalom meghajtású papírmanufaktúrát épített.

— Joli néni, aki 94 éves korában is dolgozni jár egy kertbe, és kedvenc olvasmánya Jób története a Bibliából.

— János, a kerekesszékben élő volt hajléktalan, aki 18 éve van együtt Erzsivel, és elmondja, hogy szedte fel. Érdemes külön böngészni a Facebook oldalt, van olyan szöveg, ami terjedelme miatt nem férhetett be a könyvbe.

Idén június 9-én került fel a lapra a László | Kopeczky utca című szöveg, amiben a szerző benne hagyta a Lator Lászlóhoz szóló kérdéseit is. Ezt megtalálják a Mellékletben.

(Európa Kiadó, 2017, Fotók: Szöllősi Mátyás – hat kép kivételével, melyek alkotói Honfi Anna és Mohai Balázs, Felelős szerkesztő: Magyarósi Gizella, Tervező: Pyber Anita, 320 o., ára 4990 Ft.)

László | Kupeczky utca (A Budapest Katalógus című Facebook lapról) „Rajtam nagyon hamar előjött az a tünet, amiről Weöres Sándor is ír a Vers születésében, hogy minden gyerek tulajdonképpen költő, csak aztán az iskolában általában elrontják őket, már ilyen szempontból. Én egy kis faluban születtem és nőttem fel. Ott a gyerekek állandóan mondták a mondókákat, a kiszámolókat, és ezek tulajdonképpen versek, méghozzá igen izgalmasak, akár formailag is. Gondoljunk az Egyedem-begyedem tengertánc kezdetűre, ami egy nagyon bonyolult

görög metrumban van írva. Volt a faluban egy apró, púpos fiú, Gáncsa, ő állandóan verseket mondott, és rám nagyon erős hatással volt. Én ezzel kezdtem, hogy ilyesmiket írtam. Aztán persze édesapám, aki maga is szerette az irodalmat, sok mindent a kezembe adott, például Arany balladáit Zichy Mihály illusztrációival, és akkor elkezdődött az a korszak, hogy olyan stílusban írtam verseket, mint Arany, Petőfi, majd később Ady Endre. Persze ez egy természetes folyamat. Először egy prágai lapban jelentem meg, amit Darvas Iván édesapja szerkesztett, majd a híres itthoni, református lapban, ahol sokan mások is indultak a pályán - Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Szabó Ede -, a Mi utunkban. Rengeteget olvastam ebben az időben, Dosztojevszkij például, aki nagyon nagy hatással volt rám, és még valaki, meglepő módon, maga Weöres Sándor. Nemes Nagy Ágnes mondta róla sokszor, hogy a Sanyikának könnyű, mert ő nem ember.

Benne tényleg volt valami nem-emberi.” „Inkább azok közé tartozik, akik kevesebbet írnak. Gondolom, ez tudatos Önnél, vagy legalábbis az idő folyamán egyre tudatosabb lett.” „Igen, bár Makón, kamaszkoromban elég sokat írtam. Ez egyébként alkati sajátosság. Az egyszerű magyarázat az, hogy tényleg csak akkor írok, amikor azt érzem, ezt vagy azt muszáj megírnom. Persze, írtam megrendelésre is, de az ritka dolog volt. A bonyolultabb magyarázat az, hogy szerintem a versnek az a feladata, hogy az igazán fontos, komoly dolgokról szóljon. Az embernek azt kell megírni, amit ő a legfontosabbnak érez. Az én versfelfogásom egyébként átragadt azokra is, akiket aztán az egyetemen tanítottam. Persze mindig azt mondtam nekik, hogy ne úgy akarjanak írni, mint mások. Mindig próbáltam megtalálni és kibontakoztatni az egyes tanítványok tehetségének alakját, egyediségét.” „Ennek valamiféle ellenpontja a műfordítás?” „Igen, valamilyen módon az. A beregszászi gimnáziumban már

elkezdett érdekelni, hogy egy idegen nyelven írt szöveget hogyan lehet magyarul megszólaltatni, hogyan lesz belőle vers, hogyan lehetséges újraalkotni, aminek mégis a lehető legszorosabban kell kötődnie az eredetihez. A makói, és aztán a pesti éveimben már aztán profi módon csináltam, és volt is olyan időszak, amikor a költészet legkiválóbbjai nagyrészt a műfordításból tartották fent magukat, még akár Pilinszky is. Egy darabig nagyon keserű mesterség volt, mert a szovjet irodalom vacakjait kellett fordítani persze. Sőt, egy darabig ebből én csak úgy élhettem meg, hogy más nevén fordítottam, például Chaucernek az egyik meséjét Fodor András nevén. A legutolsó kiadásában, amit az Európa megjelentetett, már aztán az én nevemen szerepelt. Kormos csinálta azt egyébként, ami szintén nagyon jó lehetőség volt azokban az időkben, hogy azokat a költőket, akik hallgatásra voltak ítélve, vagy csak bizonyos dolgokat publikálhattak, meseírásra kérte fel a Móra Kiadó szerkesztőjeként, így például Áprily Lajost is, vagy az említett Pilinszkyt. Az én első kötetemet a makói József Attila Társaság az egyik estje bevételéből finanszírozta, és ez a kötetem ki volt szedve a Válasz nyomdájában. Akkor vezették be a cenzúrát, könyvhivatal néven, és a kéziratokat oda kötelezően be kellett adni. A kötetemet betiltották, azon a címen, hogy irracionális dolgokat tartalmaz. Irracionális-pesszimista, mondták. Ami azt illeti, valóban voltak benne pesszimista versek, azok voltak a háborús élményeim, és az is igaz, hogy benne volt olyasmi is, ami már nem csak a háborúra, de az alakuló diktatúrára is vonatkozott.” „Hogyan lehetett ezt kezelni?” „Volt egyrészt két „földalatti” irodalmi társaság, ahová én bekerültem, az egyik Nemes Nagyék Kékgolyó utcai lakásán működött.

Itt az ember olvashatta, hallhatta azoknak az írásait, akik ebben az időben be voltak tiltva, vagy háttérbe voltak szorítva. Ott olvastam például Szabó Magda első regényét, vagy épp Mándy Iván remekműveit, Pilinszkyt, aki az Apokrifot soronként vitte el Nemes

Nagynak, abban erősen benne van, hogy milyen nagyon adott az Ágnes szavára. A másik ilyen a Válasz körül csoportosuló írók köre volt, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Sinka István, és még lehetne sorolni a neveket. Amikor aztán elmúlt a kemény diktatúra, és Körmendről fölkerültem az Európa Könyvkiadóhoz, onnantól kezdve azt fordítottam, amit csak akartam. Még 1946-ban olvastam Rónay Györgynek az Új francia költők című kötetét, és abból ismertem meg a francia költészetet, és ezért is tanultam meg például franciául. Aztán később olyan szerencsés voltam, hogy együtt fordítottunk vele, és Kálnokyval, meg még másokkal is.” „Kit volt nagy kihívás fordítani?” „Például Paul Celant. Az ő költészete kihagyásos, nagyon átgondolt líra, és nem volt könnyű a magyar megfelelőket, a kifejezéseket megtalálni, visszaadni azt, hogy minden mozzanat mögött van még valami más is - ezt éreztetni, átadni. Amit én nagyon élveztem mindig is, a szöveg megalkotása, újraalkotása ezeknél a nagyszerű költőknél, például, amikor egy pályázat alkalmával Shakespeare Cymbeline-jét kaptam meg, azt nagyon élveztem fordítani, mert zseniális szöveg.” „Min dolgozik most?” „Nemrég jelent meg egy esszékötetem. Nem is gondoltam volna, hogy a két korábbi ilyen jellegű könyvem után egy újabbal álljak elő, de aztán kiderült, hogy igen sok, folyóiratban megjelent esszém van, és úgy alakult, hogy összeállt belőle egy kötetnyi. Ezeket is mindig úgy írtam, akkor, arról, amiről kedvem volt éppen. Vagy azokról, akiket fontosnak tartottam, és akikről meg akartam írni a dicsérő vagy éppenséggel bíráló véleményemet. Az talán csak egyetlen alkalommal, egy afféle műhelytanulmány kapcsán jutott eszembe, hogy egy könyvet meg kéne írni direkt módon, ez nálam mindig utólag állt össze, mindig csak akkor eszméltem rá, miután kész lett végül, és megjelent.”