Szüts Miklós fekete-fehér akvarelljei a Kiscelli Múzeum romtemplomában Semmilyen mentségem nincs arra, hogy kedves olvasóimat egy olyan kiállítás dicséretével traktálom, amely már bezárt. Megnyitókra nem szeretek járni, mert ott annyian szoktak lenni, hogy a műveket teljesen eltakarják – és válogatás nélkül mindenkivel beszélgetni kell… Erről a kiállításról már a megnyitó másnapján ismerőseim hozsannái lepték el a Facebookot. Aztán jöttek a kedvező szakkritikák. Szüts Miklós (1945-) ma az egyik legismertebb, sokat kiállító festő. Ez volt a 48. (!) önálló kiállítása. Sőt, ebben a nagy presztízsű térben is bemutatkozhatott már 2003-ban, amire egy monitoron folyamatosan vetített képek emlékeztetnek (itt nem a művek, hanem a megnyitó közönsége volt látható). Az egykori trinitárius templom nehéz kiállítótér: túl nagy és túl osztatlan. (És persze túl messze van a várostól. Ide véletlenül nem téved be a látogató). Az akvarell általában kis méretű, színekkel, papíron operáló kamaraműfaj. Szüts Miklós meglepő módon nagy méretű, fekete-fehér vásznakat helyezett a falra. Az óriási teret a látványtervező (Szüts Nóra, a művész leánya) különös módon zabolázta meg. „A centrumban egy pár tíz négyzetméternyi alapterületű, kívülről koromfekete kétméteres panelek által határolt közel elliptikus mező különül el, mintegy fél méter magasan lebeg a padló fölött. Ez a tér felfogható úgy is, mint egy központi mag, négy ki-, bejárattal finoman áttört szentély. Belső hosszanti falai fehéren világítanak, mindkét oldalon ebből a ragyogásból öt-öt nagyobb méretű akvarell tűnik ki, melyek viszont fekete borongásukkal szinte a talajhoz tapasztják a befogadójukat. Az ellipszis karcsúbb végződéseiben fejünk fölé magasodó nagyméretű triptichonokon ábrázolt misztikus vegetációjú erdőrészletek viszont ellentétes mozgással kitörnek, fölfelé törnek